Dönci

Ha tegnap szóba került a magával ragadó, súlyos basszus és a kántáló ének, akkor ezt a két faktort ma sem hagyhatjuk ki. A fűszer itt annyi, hogy a kántálás mellett szavalás, vonyítás, a pszichedélia, az elborulás és minden más is felkerül a palettára, ami Les Claypool sajátja. Ellenben a váltások és a zenéhez való hozzáállás eredetiésge elvitathatatlan, akkor is, ha nem feltétlenül hallgatóbarát. A legnagyobb (mondhatni egyetlen) sláger a lemezen a Wynona's Big Brown Beaver, pedig legalább annyira érdekes és élvezetes a Glass Sandwich is. Akinek tetszett a tegnapi lemez, annak ez is nagyon bejön majd, a többiek pedig adjanak esélyt a legutóbb említett dalnak.

Ha csak egy számra van időd: Glass Sandwich

Lepa

Nincs szerencséjük a könnyen befogadható zenék kedvelőinek, mert a tegnapihoz hasonló szellemben folytatjuk: furcsa, töredezett ritmusok, még furább dallamok, kántálós ének és virtuóz basszusgitárfutamok – hát persze, hogy a Primus jóvoltából. Furcsamód erre az albumra szinte már slágernek is nevezhető szám is került: a klipes Wynona’s Big Brown Beaver egész nagy karriert járt be, még az MTV-n is el lehetett csípni alkalomadtán. Én azonban azt mondom, hogy akiben kicsit is megvan az érdekes zenei megoldások iránti érdeklődés, az ne korlátozza magát erre az egy nótára: olyan csodás momentumok fordulnak elő a lemez legkülönbözőbb pontjain, hogy öröm hallani őket. Például rögtön az utána következő Southbound Pachyderm sejtelmes kezdése Grammyt érdemelne, csak nem tudom, milyen kategóriában. A Primus jelen albumát (és teljes diszkográfiáját) pedig kötelezővé tenném minden basszusgitáros növendéknek.

Ha csak egy számra van időd: Wynona’s Big Brown Beaver

Lepa

A nehezen emészthető, de überváltozatos, összetett és súlyos gitárzenék királya, a kanadai Nomeansno is visszatér hozzánk, mégpedig egy jó régi nagylemezével, a Wronggal. Hihetetlen, hogy 1989-ben, amikor az emberek nagy része Roxette-et és Simply Redet hallgatott, ilyen kreatív zenék is napvilágot láttak – habár a „felszínig” sajnos nem jutottak el, megmaradtak örökre undergroundnak. Amúgy ha elvonatkoztatunk attól a prekoncepciónktól, hogy ez a zenekar „punk ihletésű matekrockot” játszik, rájövünk, mennyi minden más műfaj felbukkan itt: például sokszor a rap-metalt is megelőlegezi, ami sokkal később lett népszerű műfaj. Aki el tud tekinteni a rekedtesen képzetlen énekhangtól és attól, hogy a melódiák se túl slágeresek, annak aranybánya ez az album is – mind dob-, mind basszus-, mind gitártémák szintjén rengeteg csodás pillanatot tartalmaz, és bámulatos intenzitása miatt egy pillanatig se enged pihenni.

Ha csak egy számra van időd: The End of All Things

Dönci

A Nomeansno már egy nevében is fura zenekar, hiszen 1) annak idején azt tanultuk, hogy semmit nem definiálunk önmagával, 2) ugyanakkor nagyon durva, hogy ezt a jelentést hangsúlyozni kell a mindennapokban. És hogy a zenéről is írjak: kevés tökösebb basszustéma van a nyitánynál. Talán csak a Primus tud ütősebbet. A lendület és a profizmus minden számból süt. A kántálós/szavalós ének pedig csak rásegít a dalokra. A női vokál kitűnő felüdülést nyújt a The End of All Thingsben, viszont az utána következő Big Dick egyből visszaránt a monotonitás őrülten zseniális hömpölygéséhez, amelyet a Two Lips, Two Lungs and One Tongue punkolása követ. Aki szereti a különleges(en erős) érzelmeket kiváltó, monoton dalokat, az mindenképpen hallgassa végig a lemezt, mert nem fog csalódni. Az egyszámosok pedig ne meneküljenek a The Towertől.

Ha csak egy számra van időd: The Tower

Dönci

A Smashing Pumpkins első lemeze a grunge őrületének legnagyobb évében született, mégis azért túlmutat azon a stíluson, bár kérségtelenül onnan örökölte a gyökereket. Az I Am One nyitánya egyből megmutatja, hogy nem akármilyen bandával kerültünk össze. Húzós gitárok, hipnotikus dobolás és egy valószerűtlen rajzfilmfigura-hang. Mi kell még? A legnagyobb slágerek az egymást követő Siva és Rhinoceros című felvételek, de például a Snail is jó párszor lepörgött koncerteken (ahogy az az internet bugyraiban fellelhető). És a Bury Me is legalább annyi figyelmet érdemelne, hiszen micsoda gitárszóló van benne. És a Suffer indiai beütése is mekkora királyság! Egyébként ennek a lemeznek is az a baja, ami a Kerplunknak a Green Daytől: rossz volt a marketingje, pedig sokkal több jó szám van rajta, mint közepes. Rossz meg nincs is. Szóval mindenki hallgassa végig (legalább a Bury Me-t).

Ha csak egy számra van időd: Bury Me

Lepa

A sokat emlegetett kedvenc zenekaraink közül most ismét a sütőtökök vannak soron, méghozzá a legelső albumukkal: ennek megfelelően hangzásra még nem annyira kiforrott, mint a többi, viszont zeneileg már itt is annyira kidolgozott minden szám, mintha egy sokadik sorlemezt hallgatnánk. Fellelhető minden jellemzője a későbbi Corgan-zenéknek: széttorzított gitárhangzás, jó sok riffelgetés, nyivákoló ének, elvont szövegek és fülbemászó zúzás. Habár ez az album önmagában még nem váltott világot, már előre jelezte, hogy itt egy új klasszikus, megkerülhetetlen zenekar született, és már csak ezért is érdemes alaposan ismerni.

Ha csak egy számra van időd: Rhinoceros

Lepa

Egy sok szempontból kivételes album van ma terítéken: az igen termékeny (és egyébként magyar nagyapával rendelkező) Keith Jarrett ezzel az egyetlen lemezzel szerepel nálunk, ami amúgy koncertfelvétel, sőt improvizáció egy zongorára. Ráadásul a komolyzene határát súroló, leginkább jazzként definiálható műfajról van szó. A jelen listán való szereplését bőven igazolja az, hogy habár a sokat emlegetett Rolling Stone kihagyta, az „1001 lemez, amit hallanod kell, mielőtt meghalsz” könyvben szerepel, illetve az, hogy ez minden idők legnagyobb példányszámban eladott zongoralemeze és szóló-jazzlemeze is egyben. Amúgy pedig én majdnem megkönnyeztem, amikor először hallottam, némely részek annyira szépek. A behallatszó „óóó” kiáltások és nyögések meg külön élvezetessé teszik – egy pillanatra se felejtjük, hogy egy egyszeri, megismételhetetlen pillanat (óra) megörökítését hallhatjuk. Nagy szerencse, hogy rögzítették. Háttérbe ajánlom, de olyan alkalmakra, amikor van lehetőségünk odafülelni a háttérre. 

Ha csak egy számra van időd: Part II b

Dönci

Improvizált zongoradarabok. 4 dal bő egy órában. Nehéz mit írni, hiszen az instrumentális zenék különösképpen hangulatfüggők, mert nincs szöveg, ami irányt mutasson az értelmezéshez. Ettől függetlenül viszont elképesztő, hogy mi történhet olyankor, amikor egy tehetség találkozik a megfelelő hangszerrel. Ez tipikusan az a lemez, amit legalább egyszer meg kell hallgatni az életben, ha másért nem, hát azért, hátha közelebb viszi az embereket a klasszikus zenéhez is, és nem csak a 3 perces popnóták maradnak meg a fejükben.

Ha csak egy számra van időd: Part I

Dönci

Aki esetleg nem emlékezne a korábban hallgatottakra, és a név nem adna neki fogódzót a stílusról, annak segítségül leírom, hogy 14 dal belefért 36 percbe. Egy 20 évvel ezelőtti lemezt hallunk, viszont ez egyáltalán nem hallatszik a dalok minőségén. A punkos lendület adott, ami viszont meglepő, hogy elég igényes szólókkal társul (főleg a dalok rövidségéhez képest). A slágeres dalok itt sem maradnak el, például az Exhumation of Virginia Madison, az Asking for the World vagy a Mind of My Own dallama egészen rádióbarát (ha a szövege nem is). Az Ice Burn és az Ultimate Devotion viszont igazi, kőkemény koncertslágerek. Az egyszámosok midnenképp ezekből szemezgessenek, de persze 36 percet megéri a teljes korongra fordítani. 

Ha csak egy számra van időd: Mind of My Own

Lepa

A Strung Out mindig is kiemelkedett a dallamos/deszkás punkot játszó tömegből azzal, hogy hihetetlenül kidolgozottak a gitárrészek, gyakorlatilag nem telik el 4 sor valami riffelgetés nélkül, illetve vannak szólók is; a dob pedig annyira feszes, hogy annál feszesebb nem is lehetne. ’98-ban már kacsintgattak a metál felé, de azért nagyrészt beleférnek a dalok a skatepunk kategóriába, talán leszámítva a darálós Ice Burnt, a hardcore-os Reason to Believe-et és a depresszív szövegű, de amúgy végtelenül fülbemászó, szaggatott ritmusú Mind of My Ownt. Nekem viszont az albumot zeneileg jobban jellemző Exhumation of Virginia Madison és az Ultimate Devotion viszi a prímet. Illetve érdekes módon (ritka dolog ez!) az utolsó szám lett a legsikeresebb az albumról, a Matchbook. Egy nagyon fogós riffel kezdődik, és egy csomó különböző részből áll, van benne leállás meg hosszú levezetés is, így végül át is lépi a 4 perces küszöböt, aminek a többi nóta a közelébe se ér. A világ legjobb számai a szakítós számok, ez is közéjük tartozik.

Ha csak egy számra van időd: Matchbook

Lepa

Visszatérő versenyzőnk Passenger is, ez pedig egy olyan albuma, amelynek a teljesítménye külön is megsüvegelendő: ahhoz képest, hogy énekes-dalszerzői műfajról beszélünk, egyenként is több tucat milliós hallgatottsággal rendelkeznek a számok, a Let Her Go c. gigasláger pedig a Spotify-on is átlépte a 850 milliót! Persze a hallgatottság nem minden, de mint mondtam, ő nem egy megcsinált popidol, hanem továbbra is egy allűröktől mentes, őszinte, „egygitárosként” indult dalszerző srác mély szövegvilággal és csendes hangszereléssel (amit akár bendzsóval vagy fúvósokkal is bátorkodik kiegészíteni, lásd Staring at the Stars). Minden pillanatában ízléses és igényes album, és az érzékeny énekhang és szövegek ellenére sem megy át nyálba. Viszont szerintem a csúcsdalnak számító Let Her Gónál vannak itt jobb felvételek is, például Dönci választása vagy az enyém; illetve a „bónusz” élő felvételt se hagyja ki senki, lehetőleg a szövegre figyelve.

Ha csak egy számra van időd: Holes

Dönci

Nyilvánvalóan ezzel a lemezzel lett Passenger világhíres. Kábé egy évvel később, amikor felkapták a Let Her Gót, ami azóta már másfél millárd kattintáson is túlvan. Viszont az énekes-dalszerzői megoldásoktól már itt is eltávolodott. Hallatszik ugyan, hogy egy gitárra íródtak a dalok, de a hangszerelés sokszor (Things That Stop You Dreaming; The Wrong Direction; Holes) elég öblös ahhoz, hogy jó kiegészítést adjon az akusztikus gitárhoz. Az I Hate negatívnak látszó pozitív hangvétele (főleg koncertverzióban) pedig egészen csodálatos a végére. Az biztos, hogy aki szerette az előzőleg ajánlott albumokat vagy dalokat Passengertől, az imádni fogja ezt.

Ha csak egy számra van időd: Staring at the Stars

Dönci

Az elmúlt évezred végén, amikor mindenki várta, mi lesz a világhírű The Downward Spiral album folytatása, Trent Reznor egy dupla koronggal ajándékozta meg a hallgatókat. Az indusztriális metal örök ura viszont most sem csak a kaptafánál maradt. Egészen kísérteties hangulatú dalalmok követik egymást, a monotonitás pedig sokkal inkább teret adó, mint beszűkítő hatású. Nem mellesleg az első szakdolgozatomat főleg erre a korongra írtam, így jó sokáig nem hallgattam újra, mert amikor napi szinten 2-3 alkalommal lepörög egy hónapon át, akkor azért érzi az ember, hogy egy picit túltolta. Viszont nem lehet elvenni ettől az albumtól, hogy nagyon jól fel van építve. Mindegyik fele külön-külön és együtt is egységet alkot. Nem csak rászórták ezt a 23 számot, hanem végiggondolták, mi után mi jöjjön, ami ilyen esetekben sajnos elég ritka. Lehetne egyébként szuperlatívuszokban beszélni a dalokról, például, hogy nem létezik jobb bólogatós szám a The Wretchednél, vagy kevés atmoszférikusabb és kísértetiesebb felvétel létezik a The Great Below-nál, illetve micsoda fúvóseffekt van a Pilgrimage végén. A legnagyobb sláger persze a Starfuckers, Inc., de én ettől függetlenül a The Wretchedet javaslom az egyszámosoknak.

Ha csak egy számra van időd: The Wretched

Lepa

Maradunk 1999-ben, de sokkal keményebb vizekre evezünk (vízkőoldóra azért nem lesz szükség, hogy a képzavart bonyolítsam), ráadásul ezúttal egy jó hosszú dupla albummal állunk szemben. A lemez szokás szerint sötét, de elbűvölő hangulata egyből megfogja és nem engedi az embert. Van itt indusztriális hatás bőven, de ami jó benne, az az, hogy nagyon sok egyéb forrásból is táplálkozik műfajilag – a bluest vagy a new wave-et is kihallhatjuk időnként belőle. És ami a lényeg, hogy a nagyívű művekhez hasonlóan ez is tud lenni egyszerre ráérős és mégse unalmas. Kezdjünk bele rögtön az első számmal, és jussunk el, ameddig csak tudunk!

Ha csak egy számra van időd: Somewhat Damaged

Lepa

Visszatér a vicces albumcímek és még viccesebb számcímek (A Collection of Poems About Water; A Man's Life Flashing Before His Eyes While He and His Wife Drive Off a Cliff into the Ocean) mestere, az of Montreal. Ami pedig az albumot illeti, szokták azt mondani, hogy ez a zenekar és az indie-pop műfaj saját Bors Őrmestere, hisz mind a csapongó, pszichedelikus hangulat, mind a folyamatos kísérletezés száz szállal köti a legendás Sergeant Pepperhöz. Egyetlen tragédiája e konceptlemeznek, hogy az archetípusánál bő 30 évvel később született, így abszolút anakronisztikus, és talán ezért nem futott be (meg azért, mert nem mindenki szereti a „pszichedelikus indie”-t…). A kezdő Old Familiar Way a címéhez hasonlóan még egész fogyasztható és hagyományos dallamokat tartalmaz, de utána olyan kalandra indulunk, ahonnan többé nincs visszaút, megváltozik a dallamvezetések lehetőségeiről alkotott prekoncepciónk. Mindig másfelé kanyarodik az ének, és más akkord lép be, mint aminek „kéne”. Komfotrzónájukat nem szívesen elhagyók a nyitó számmal próbálkozzanak, de aki szereti a Bors Őrmestert, annak ez az album is kötelező.

Ha csak egy számra van időd: My Favorite Boxer

Dönci

Az of Montreal ismét visszatér listánkra A vidám parádé című albumával. (Wait, what?) A hangzás egyébként olyan, mintha a The Beach Boys kettővel több bélyeget nyalt volna el a kelleténél, és kiélték volna, ami bennük ragadt a '60-as évekből. Nyilvánvalóan jó adag pszichedélia hatja át a dalszerkezeteket. Ennyire nyilvánvaló évtizedtévesztése Magyarországon az Ivan and the Parazolnak volt csak az elején. Ha valaki beteszi ezt a lemezt, egyáltalán nem jut eszébe, hogy ez ugyanakkor jött ki, amikor például a Californication. Egyébként elképesztően zseniális, ahogy a kaotikus hangzavarból melódiákat teremtenek (A Collection of Poems About Water), illetve ahogy zenéhez közelítenek. Aki megnézi a borítót, az nagyjából tudja, mit várhat. Aki bírta a The Beatles és kortársai kísérletezős groove-jait és loopjait, adjon egy esélyt ennek az albumnak is. A többieknek pedig a „címadó” mindent elmond.

Ha csak egy számra van időd: The March of the Gay Parade

Dönci

Mindig nehéz túltennem magam azon, hogy Dylannek már pályája elején is öregember-hangja volt. Szerintem ez nagyban hozzájárul ahhoz, hogy mekkora bölcsességfaktort társítunk a dalaihoz. Túl azon, hogy persze, van benne egyfajta költőiség, ami sok mindenkihez eljutott. Ez a lemeze is főleg gitárra és szájharmonikára íródott, bár itt-ott a zongora is fontos szerephez jut. Aki szereti Dylant, annak ez az album is ugyanolyan frankó lesz, mint a többi, aki pedig nem, legalább egy tetszőleges felvételnek adjon esélyt (mert mindegyik jól jellemzi a lemezt).

Ha csak egy számra van időd: It Ain’t Me Babe

Lepa

Bob Dylannek ez a negyedik lemeze valahogy véletlenül lemaradt a Rolling Stone 500-as listájáról, pedig az elsők majdnem mind szerepelnek rajta. Ez is megérdemelte volna: igazi, klasszikus Dylan, még a szájharmonikás-akusztikus gitáros fajtából. Legnagyobb kedvencem rajta talán a My Back Pages: az ilyen és hasonló szövegekért kapott szerintem irodalmi Nobel-díjat a szerző. De minden Dylan-válogatáson ott a helye az It Ain’t Me Babe-nek és a Chimes of Freedomnak is, valamint a nyitó All I Really Want to Do is zseniálisan csűri-csavarja az angol szavakat, nyelvtanulóknak kötelező. Külön érdekesség, hogy a rontások (pl. félrefogott akkord a My Back Pagesben) és beleröhögések (All I Really Want to Do, I Shall Be Free No. 10) is rajta maradtak a végleges felvételen – nagyon őszinte, sallangmentes és kendőzetlen lenyomata a korszaknak ez a stúdióalbum.

Ha csak egy számra van időd: My Back Pages

Lepa

Újabb MM-album van ma terítéken, és ahogy a feljebbi régiókba érünk, nyilván egyre népszerűbb albumai kerülnek sorra. Ami ezt a lemezt kiemeli a többi közül, az talán a végig egységes színvonal: egyáltalán nem osztható fel töltelékszámokra és valódi „nagy dobásokra”, mindegyik teljesen ki van dolgozva. Persze ez nem mindenkinek való zene, de a maga műfaján belül szemlélve nem lehet elmenni mellette. Világvége-hangulatú napokra javaslom a hallgatását, illetve extrém sportok űzéséhez.

Ha csak egy számra van időd: The Fight Song

Dönci

Marylin Manson a trilógiája harmadik(ként kiadott, de elsőként értelmezendő) darabja 2000-ben ismét elég nagy port kavart, különösen a The Fight Song miatt. Egyébként itt el is mondja ars poeticáját („I never really hated the one true God, but the God of the people I hated”), ami számomra azt jelenti, hogy az intézményesített, istenített dolgok ellen képviselteti magát (legyen az társadalmi vagy vallási), nem pedig a hittel szemben. Ennek vonalán egyébként a társadalom és az emberi lét kritikáját rengeteg dalban megfogalmazza. A The Love Song refrénje is erre utal. A Disposable Teens pedig kicsit a The Beautiful People újrahasznosításának tűnik, de ettől függetlenül erőteljes felvétel. Ha pedig újrahasznosítás: a Lamb of God a Radiohead Climbing Up the Walls című dalának énektémáját lopja el, a Coma Black pedig a Mechanical Animals lemez zárlatának, a Coma White-nak újragondolása. Egyébként zseniális darabok követik egymást, és érthetetlen, miért nem lett az A Place in the Dirt, a Born Again vagy a Burning Flag világsláger (már amennyire Mansonnak vannak olyanjai). Akinek bejön a sötét, indusztriális hard rock recsegős énekkel, az mindenképp hallgassa végig a lemezt, az egyszámosoknak pedig ma a Burning Flaget küldöm.

Ha csak egy számra van időd: Burning Flag