Az R.E.M. utolsó sorlemeze után nem sokkal bejelentette, hogy abbahagyják a közös zenélést. Ennek semmilyen előzetes jele nem volt, így mindenkit sokkolt a hír. Viszont ha meghallgatjuk a Collapse Into Now-t, szerintem nem kell szégyenkezniük, amiért ezzel a koronggal zárták a munkásságukat. Gyakorlatilag minden benne van, amit a zenekar valaha tudott: jó érzésű gitárokkal tarkított alternatív muzsika (Discoverer; All the Best); tökéletes, mélázós lassú szám (Oh My Heart; Walk It Back; Every Day Is Yours to Win); erőteljes pankolás (That Someone Is You) és countryba hajló örömzenélés (It Happened Today – ahol Eddie Vedder sakálvokálja már csak hab a tortán). Az meg külön jó a Blue-ban (Patti Smith vokáljain kívül), hogy a nyitóriff a zárlatban visszatér, így egyből újra is lehet pörgetni az egészet. Aki nem ismeri a zenekart, annak egyébként tökéletes beugró lehet ez a lemez, mert olyan, mintha egy új dalokból álló best of lenne. Aki meg ismeri, annak szintén pont ezért lehet jó. Szóval mindenkinek jó szívvel ajánlom.
Ha csak egy számra van időd: Discoverer
Lepa
Az R.E.M. utolsó albumáról beszélünk – bár erre persze sose lehet mérget venni, hiszen láttunk mi már karón varjút, és rég feloszlott zenekarokat is új albumot kiadni. Mindenesetre úgy tűnik, nem lesz már több új dalt tartalmazó kiadványuk, és búcsúzásnak ez egy teljesen korrekt, sőt inkább tisztes, főhajtást érdemlő lemez. Benne van minden, ami a zenekar védjegye: a karakteres ének, az édesbús dallamok, a lágyság és a vadság is – mindez néha abszolút slágeres (Überlin) vagy lendületes módon (Alligator…), néha pedig elvontabb, mélázósabb és szomorkásabb csomagolásban (Every Day Is Yours to Win), de teljesen egységesen.
Ez az érdekes nevű zenekar onnan kapta a nevét, hogy az egyik alapító srácnak volt egy Craig nevű bátyja a suliban, aki annyira népszerű volt, hogy mindenki vagy Craig akart lenni, vagy le akart feküdni Craiggel – így a szóban forgó tagot mindig csak „Craig öccseként” emlegették. Végül mégis ő lett híresebb, nem mintha a Craig’s Brother világhírű banda lenne, de azért a dallamos punkbandák ismerői tudják, kik ők. Ami ebben az albumban nagyon szerethető, az a kísérletezési hajlam: az első, Glory c. számban váratlanul beúszik egy katonai induló ritmusára éneklő gyerekkórus – mégis tökéletesen összeolvad a korábban felhangzó refrénnel. Továbbá imádnivalóak Ted Bond végtelenül dallamos énekszólamai – itt nincs kérem kántálás meg versszakokat egy hangon végigéneklés, mindig megy valamerre a dallam, és szépen készítik elő a refréneket a versszakok. A Masonic és a Head in a Cloud szerintem egyszerűen überzseniális kétszólamú dallamvezetéssel és akkordmenetekkel rendelkezik: háromszázezerszer ennyi meghallgatást érdemelnének. Kiemelendő még a mély szövegvilág (Divorce), a Back & ForthVivaldit idéző hegedűi, vagy a Set Free, ami a világ egyik legszebb elengedős (és nem szakítós) dala. Legalább a kiemelt dalokat kötelezővé tenném a popzenei általános iskolákban.
Ha csak egy számra van időd: Masonic
Dönci
Ahogy korábban is írtuk, az első helyezetthez közelítve egyre kevesebb új név lesz a listán. (Ez a hátránya, ha valakik ketten vannak egy lista összeállításakor hasonló ízlésvilággal. Viszont ez az előnye is, mert egyre jobb lemezeket hallgathatnak a saját ízlésük szerint.) De a Craig's Brother egy ilyen új név, és egy igazán hangulatos, lendületes, kellemesen dallamos punk albummal jelentkezik nálunk. Ami persze megint nem úgy punk, ahogy az ember várja, és erre a nyitó Glory gospeles, marching bandes kiállása is egyből figyelmeztet minket. De említhetném a Back & Forth hegedűit is. Nyilván volt kitől tanulnia a My Chemical Romance-nek is. És bár Ted Bondnak (aki nem James Bond testvére) nincs egyedi hangja (vagyis nem ismerni fel ezerből), kiválóan alkalmas ebben a stílusban közvetítse azokat az érzelmeket, amelyeket szeretne. Aki bírja az ilyesfajta gitárzenét, nyomban hallgassa végig a teljes korongot.
Fogarasi Yonderboi László mindig is nagyon egyéni látásmóddal nyúlt az elektronikához, olyannyira, hogy remek hanszeres daraboknak hallatszódnak a legtöbbször ezek a felvételek, és csak akkor kapunk észbe, amikor meg-megdobban a basszus, vagy előtörnek a jedihangok. Az is jellemző, hogy az albumai első dala visszautal az előző lemez utolsó számára. Most sincs ez másként, a Sustainable Development kellőképp sötét versikével nyit. Ehhez képest viszont a korong egésze inkább a chill-out és a triphop határán mozog, semmint a dübörgő rave vagy techno vonalán, és nem kacérkodik a mélybe rántó sötétséggel annyit, mint amennyit az első dal sugallt. A leginkább slágeres felvételek a lemez közepén találhatók: az egymást követő She Complains, Roast Pigeon, Paint Hunting on the Wall és Bigger Than Anything négyese. Ezek közül javaslok majd valamit az egyszámosoknak.
Ha csak egy számra van időd: Roast Pigeon
Lepa
Sok előadóról írtuk eddig, hogy nagyobb nemzetközi figyelmet érdemelne – nos, Yonderboi nemcsak érdemelné, hanem érdemli, ugyanis megvan neki. Egyike azon ritka előadóinknak, akiket nemzetközileg is (el)ismernek, ez a netes hallgatottsági adatain is látszik. Ami pedig a zenéjét illeti, mind a pörgősebb elektronikus, mind a chillout zenék kedvelői találnak rajta kedvenceket. Végig ritmusos, de nem tánczene: inkább elmélázós háttérzene hosszú utazásokra és magányos órákra (percekre). Ezen az albumon leginkább a női vokalisták dominálnak, így azoknak is tudom ajánlani, akik a szép hangú énekesnőkre buknak.
Ha csak egy számra van időd: Paint Hunting on the Wall
Visszatérő magyar versenyzőnk az Elefánt: ez az album a korábban tárgyalt Vérkeringőnél eggyel újabb és két évvel későbbi évjáratú lemez. A fejlődés füllel hallható: egyrészt kidolgozottabbak is a számok mind struktúra, mind hangszerelés szempontjából, másrészt komolyodtak a szövegtémák. Elég sok szomorú nóta fért rá az albumra, és a szövegek is nagyon szíven ütnek néha (a Szikra „nem értem Isten módszerét” sora különdíjas nálam). Érdemes a záró, női vokállal is díszített Vacak c. számig kitartani, mert zseniális dallamok kísérik végig (kicsit cigányos-népdalos a dallamvilág, de csúszik bele egy kis balkán és közel-kelet is); de semmiképp se érdemli a zenekar, hogy csak arra az egy számra korlátozódjon a figyelmünk, mert az elektronikával fűszerezett Folyó, a szinte megríkató Tizenhat vagy a szaggatott Alszik is ott van a 2015-ös év legjobb nótái között.
Ha csak egy számra van időd: Vacak
Dönci
Az Elefánt második lemezével zeneileg eltávolodott a Vérkeringőt jellemző hangszerelési megoldásoktól, és érzékenyen elkezdtek kísérletezni az elektronikával is. A nyitó Cirkusz intrója és váltása is jelzi a hallgatónak, hogy nem feltétlenül ugyanazt kapja majd, amit megszokott eddig. Kellőképpen vegyes korongot kapunk: van itt altervurstli (Cirkusz), zongorapunk (Fakard), újragondolt rockabilly (Por) és mindenféle, ami ezek között megfér. Szendrői Csaba szövegei ismét elgondolkodtatók és rendkívül képletesek, hiszen milyen jól érzékelteti a magányt az a sor, hogy: „de kár, hogy bennem van az űr, csak nincsen hozzá bennem űrhajó”. Illetve mindenki érti azt is, mit jelent az a sor, hogy „ez szomorral tölti meg a várost”, pedig a szomor szó nem is létezett (kivéve a község nevét). A Vacakban Miczura Mónika síró vokáljai pedig mindenki szívén facsarnak néhányat. Szóval a költői képek és az igényes, hanszeres zenék szerelmesei kötelező jelleggel hallgassák végig az albumot.
Az Erik Sumo Band 2009-ben valószínűleg a legjobb magyar lemezt dobta piacra. Tövisházi Ambrus kellően lehetetlen zenei megoldásai, furcsa ritmusai és egyedi látásmódja megspékelve Harcsa Veronika angyali énekével és Kiss Erzsi őrületével, aki bármilyen nyelven képes halandzsázni, mindenki számára frenetikus élményt kell, hogy nyújtson. Ráadásul a royaltykat is viszonylag egyszerűen elosztották, mert a borítóra oda van írva, hogy mindegyik dal megírásáét egy vagy több tag felelős. :) Ez mennyire szimpatikus már. A Disco in My Head volt annak idején a legnagyobb sláger, pedig vannak rádióbarátabb felvételek is: Dream Machine; Show Me the Light; Secon; You Never Been My Friend. Viszont az tény, hogy kevés viccesebb videót forgattak annál evör. A legszebben építkező darab azonban kétségkívül a Little Worm from Hungary. A címadóban a Mekk mester samplere pedig zseniálisan vicces, a Secon repríze pedig tökéletes visszatekintés az előzőekhez. Aki szereti az alternatív, de okos és igényes zenét és a női vokálokat, az mindenképp hallgassa végig a teljes korongot.
Ha csak egy számra van időd: Little Worm from Hungary
Lepa
Egy mindenképpen nemzetközi érdeklődésre számító (és ezt joggal tevő) produkcióról van ma szó, hiszen egyrészt csak „külföldiül” íródtak a számok, másrészt meg tényleg annyira igényesen van összerakva (és olyan tehetségeket, pl. Harcsa Veronikát szerepeltet), hogy simán megállja a helyét nemzetközi összehasonlításban is. A nagyközönség talán a Secon és a Disco in My Head c. számokat ismeri legjobban, de a többi is ugyanennyire megérdemli a figyelmet, érdemes végigmenni az anyagon. Ha valaki megírja nekem, milyen nyelven íródott a Secon, azt megköszönöm, mert franciának hangzik, de nem az. Szerintem halandzsa – és így is az a lejobb szám.
Minden idők minden filmzenéjének talán legikonikusabb, legismertebb darabja A csillagok háborúja (van még, aki így hívja?) c. film zenéje. Lehetne itt ódákat zengeni külön-külön is a témákról meg a film jelentőségéről; én inkább arra hívnám fel a figyelmet, hogy hallgassunk sűrűbben filmzenéket: háttérbe nagyon jó választás akár munka közben is. Arról nem is beszélve, hogy egy-egy pillanatra ilyenkor újra átéljük az adott film varázsát, és nem is kell hozzá képi megtámogatás. A főcímzenét mindenki ismeri, az Erő és a birodalom témáját is (nekem az Erőé a kedvencem), a Cantina Band pedig minden idők egyik legmókásabb jazzszáma (mondjuk ott kell a kép is). De van itt sok más gyöngyszem is; a végefőcím kellemesen kombinálja a fő témákat, szóval miért is ne nosztalgiáznánk azzal?
Ha csak egy számra van időd: The Throne Room and End Title
Dönci
És megintcsak visszatérünk a punk legnagyobb évébe. De nem csak a zene, hanem a filmtörténet is fejlődött ekkor, és új fejezetet nyitott a vizuális megoldások terén. Nehezen tudok elképzelni olyan embert, aki ne látta volna filmet, vagy ne hallotta volna legalább a főcímzenéjét. Ez máris azt mutatja, mennyire emblematikus John Williams témája, amelyet ehhez a science fictionhöz, űroperához, westernhez, vagy ki tudja, milyen műfajhoz írt. Viszont pont ezért nem a főcímzenét választom majd, hiszen sok egyéb finomságot is rejt a korong, akkor is, ha az ember nem kapcsolja őket jelenetekhez, elég meghallgatni a The Dune Sea of Tatooine/Jawa Sandcrawley című darabot, és máris egy különleges (valóban operába illő) helyszínre utazhatunk lélekben. Ezek után nem is lehet más a választottam.
Ha csak egy számra van időd: The Dune Sea of Tatooine/Jawa Sandcrawley – Medley
A Heaven Street Seven valami nagyszerűt dobott ezzel a lemezzel, egyszer írtam is erről bő lével. Ebből fogok most újrahasznosítva szemezgetni. Előre is elnézést a hosszért. :) Lovasi írta a könyvében (szerintem egészen jó meglátással), hogy a HS7-koncertekből mindig hiányzott a giccs. És ez csak az egyik faktor, amiért szerethetők. Nem pusztán a giccs hiányzott belőlük, de ők voltak az a magyar zenekar, amelyik szerintem a leginkább a helyén kezeli az iróniát. Minden daluk pontosan azon a vékony vonalon egyensúlyoz, amitől kicsit több végtelenül sok lenne, kicsit kevesebb pedig semmire nem lenne elég. Minden egyes dalt komolyan kell venni, ugyanakkor egyiket sem szabad. A szövegek kellőképpen önironikusak, mindig kikacsintanak, ha pedig nem, akkor a zenei/énektechnikai megoldásokkal hozzák egyensúlyba a dalokat, megóvva őket a bármerre billenéstől. És persze nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy Szűcs Krisztián fátyolos hangját tízmillióból meg lehet ismerni. A Cukor megkerülhetetlen mindenki számára, aki hangszeres magyar zenét hallgat. Vagy legalábbis annak kéne lennie. Nemcsak azért, mert ez volt az első teljesen magyar nyelvű lemeze a zenekarnak, hanem azért is, mert elég nagyot léptek előre zenei és szövegírási téren is ekkor. (Sőt, később az album 3 slágerének angol változatát tartalmazó maxit, az angol Record Collector magazin a hónap kislemezének választotta.) Ráadásul ha odafigyelünk, akkor nagyon szép íve van az egész kompozíciónak, amely az emberi kapcsolatok tematikájára fűzhető. Emlékszem, amikor a megjelenéskor betettem az eredeti kazettát(!) a magnóba, az A oldal első számáról azt gondoltam: ebből irgalmatlan nagy sláger lesz. És valóban, fél évvel később a Mozdulj! kullancsemberes videoklipje betört a zenetévébe, és azóta sem volt szerintem olyan koncert, ahol ne játszották volna el. Nem is véletlen: az egyik legviccesebben megfogalmazott dal a csajozós éjszaka eredményeképpen (nem) várt szexuális szerencsétlenkedésről. „– Mozdulj, mozdulj, mintha lennél, ember! / Nyögtem, hogy kösz, nem.” Sokáig a kedvenc dalom volt tőlük az Elment a kedvem. Egy igazi fáradt, látomásos álomélményről van itt szó, ahol később a mindennapok fásultsága köszön vissza, és amelyben a Mozdulj! szintieffektjeit a Moldvai Márk által programozott vonósok váltják, egészen kiváló kontrasztot biztosítva két dal között. (Amellett a tény mellett se menjünk el, hogy ekkortájt Moldvai zenekara, a Neo talán a legjobb korszakát élte.) A kikacsintás itt sem marad el: „az órámra nézek: két óra negyven, / újra okosabb lettem.” A Klassz a Budapest Dolls lemez Good Try, Joe! c. dalának néhány angol sorát hasznosítja újra, szépen rímbe szedve magyarul, de előtte szintén az előző számban megénekelt kilátástalanságra utal vissza. Csak még az Elment a kedvemben arról van szó, hogy „nem érdemes már beülni rég az időgépbe, / ami most kezdődik, annak soha nem lesz vége”, itt ezt kapjuk: „Két dolgot nem bírtam elviselni világ életemben, / Az egyik, hogy egyedül vagyok, a másik, hogy van valaki velem.” A refrén iróniája pedig már csak a hab a tortán. Többek közt az ilyen ellentétek használata miatt olyan klassz ez az egész lemez. A Sajnálom zongoratémája és gitárjátéka pedig legalább annyira magával ragadó, mint egy lemezzel később a Dél-Amerikáé. A balladai homály a főhősre is rátelepszik, így nem találja meg a telefonszám gazdáját (avagy letagadja magát a hölgy – igen, az én fejemben hölgy). Ki tudja, melyik a rosszabb? A Lábnyom a Holdon egy méltánytalanul elhanyagolt dal, pedig micsoda refrénje van! Kevesen fogalmazták meg ilyen jól azt, milyen nehéz, amikor csak az egyik fél közelít a másikhoz. (Főleg, ha a dal teljes történetét nézzük arról,hogy mennyire lehet félni a boldogságtól, amely olyan erővel tör az emberre, hogy az megijed tőle.) Ciba talán soha nem gitározott olyan szívszorítóan, mint az Egyszeri Ernő alatt. A csilingelő szintetizátorok pedig megint álomszerűvé festik a szürreáliákkal tarkított dalszöveget. Valójában talán éppen arról van szó, hogy az ismerkedésbe belefáradt lírai én vonul ki a világból: „Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy világ, / ahol lehet, hogy túl sokat játszottunk ki kicsodát.” A végén a loopok és visszhangok pedig már-már a The BeatlesMagical Mystery Tour lemezét juttatják eszünkbe. A B oldal az album fő tematikáján nem változtat. Szintén az emberi kapcsolatokat vizsgálja. Így nem is lehet véletlen, hogy annak idején a Hol van az a krézi srác? volt az első kislemez. A gitárok itt is egyből a hallgató fülébe eszik magukat, a refrén pedig annyira könnyen énekelhető, hogy azt már büntetni kéne, mégsem lehet rá haragudni. Vagy igen. Tudja a halál. Aztán, ha már a Krézi srácban az üres utcán elmentek egymás mellett a szereplők, rögtön megtudjuk, hogy nekik „azért nincs tovább, mert vége van”. Ha a vonósok visszatérő témái nem lennének elegendőek, Lovasi András vokálja a refrénben még inkább végzetessé teszi dalt. De itt is megjelenik a tehetetlenség bohózatba hajló frusztrációja, egészséges testmozgásra és vitaminbevitelre buzdító sorokkal, amelyet e kettősség végett szerencsére mégsem lehet annyira komolyan venni: „Számba veszek egy vízipisztolyt, / Megeszek hét levél C-vitamint, / Száz kört futok a ház körül, / Segítség!” Ha pedig említettük a vonósokat, a Kezdődjön el az előző végzetes zárlatra hoz gyönyörű kontrasztot a szépen programozott csellóhangokkal. Valljuk be, ez lehetne az egyik legszebb szerelmes dal, ha nem ezek között a számok között kapna helyet. Így viszont a koncepcióban nekem egy véget ért kapcsolat utáni gyors pótlékkeresést írja le. „Kit érdekel, hogy nincs más, ha ő az.” A hirtelen elvágott, dobokkal záruló darab után pedig azonnal indul a Játszótér, szünetet sem hagyva az ocsúdásra. „Micsoda számlákat telefonáltam egyetlen biztató szóért!” – kevés megkapóbb nyitósor hallható a magyar könnyűzenében. Ez a Kezdődjön el pótlékkeresését a másik oldalról közelíti meg: „Tudom,hogy így van, / Jól jövök majd, mikor hanyagol az igazi Ő.” De nem is lehet ez másképp, hiszen „a szívem, a szíved játszótér, / mindenki játszik, ameddig él.” A Mindig jót akarok már előrevetíti a legutolsó sorlemez, a Felkeltem a reggelt bizonyos dalait (Zselé, Három bárány stb.). Az elektronika irányába forduló zenekar sötét képet fest, de természetesen kellő öniróniával teszi mindezt: „Mindig jót akarok, de aztán valahogy különös alakot ölt a jó.” Valljuk be, sokszor voltunk mi is így ezzel. A záró Hirdetés indiai szitáreffektjei szintén a The Beatles pszichedelikus korszakát idézik, viszont a refrént végén sikerül ezt összeegyeztetni a spanyolos hangulatot hozó fúvósokkal, amire a világon talán senki más nem lett volna képes. A fülbemászó dallamok mellett Szűcs és Németh közös szövege tökéletesen kerek pontot tesz a korong végére, ahol az altatóba hajló verzék gyönyörű búcsút intenek. Szóval mindenképpen hallgatásra érdemes ez a lemez. Ha a korát nézzük, akkor pedig különösen. Épp miután a Quimby az Ékszerelmére albummal megkerülte az óvszer nélkül fogyasztható biztonságos konzumzenét, és épp mielőtt a hiperkarma dobot meg basszust zakatolt mindenki fülébe, a Heaven Street Seven olyan új ízzel ajándékozott meg minket, amelyért nagyon sokan örökké szeretni fogjuk őket.
Ha csak egy számra van időd: Elment a kedvem
Lepa
Dönci maratoni kritikáját csak azzal egészíteném ki, hogy a Mozduljt és a Hol van az a krézi srácot még én is ismertem, pedig nem nagyon hallgattam zenetévét vagy rádiót akkoriban, mert nagyon underground voltam (akartam lenni), és nekem a HS7 is túl pop volt… De tényleg nem csak ezeket kell ismerni innen: a fülbemászó Sajnálom, a valamiért kicsit világzenei hangulatú Kezdődjön el vagy akár a Lábnyom a Holdon kellemes lötyögése is mindenképp ott van az országos népszerűségre érdemes felvételek között.
A Stranglers második albumán már együtt volt minden, ami kellett a komoly sikerhez (és ami elrepítette őket a brit slágerlista 2. helyéig – 18 hétig ott is maradtak). Megvolt még ugyanis bennük a punkos lendület, valamint a kezdő zenekarok sokoldalúsága és kísérletezési hajlama, mégis teljesen kiforrott volt a stílus. A legnagyobb sláger a címadó, de például a Dead Ringer kezdő basszusriffje is öt másodperc alatt ráébreszt, hogy az már nem lehet rossz dal; a Bring On the Nubiles vagy a Peasant in the Big Shitty is óriási nóta. Talán a záró School Mam az egyetlen dal, amit nem ajánlanék kezdő Stranglers-fogyasztóknak, bármelyik másik jól tükrözi az erősségeiket. Ja igen, és senki nem használta abban az időben olyan ízlésesen a szintit, mint ők – ha ez lenne az egyetlen dolog, amivel kiemelkednek a hetvenes évek rengeteg tehetsége közül, már az is jó lenne – de nem az egyetlen.
Ha csak egy számra van időd: No More Heroes
Dönci
Ismét a punk legnagyobb, legvirágzóbb évébe látogatunk el. Azonban a The Stranglers már itt is a new wave-vel kacérkodott inkább (bár az kétségtelen, hogy a hozzáállásuk egyértelmű punk jeleket mutat). Nem könnyű hallgatnivaló egyébként, mert inkább kántálás, mint éneklés jellemzi a dalokat, viszont olyan elemi elővel és szuggesztív monotonitással támadnak a basszusok és a dobok, hogy nem lehet nem odafigyelni rájuk. Aki bírja az enegrikus vadulást, az mindenképp adjon egy esélyt a teljes lemeznek, az egyszámosok pedig hallgassák meg a Something Better Change című felvételt.
Ha csak egy számra van időd: Something Better Change
Az Európa Kiadó talán leghíresebb lemeze ez, amelyeken a mai napig játszott és szeretett koncertslágerek vannak. Az ars poeticus kijelentés, hogy „nekem minden egyformán popzene”, pedig lehetne akár a blogunk jelszava. Hiszen nem a stílus számít, hanem a minőség. A minőséget pedig mindenki saját ízlése szerint ítéli meg. A legjobban A szem és a száj lóg le a lemezről, nem is csoda, hogy a CD-s újrakiadásról lehagyták. A Toporzékolok szintijein érződik, hogy még a nyolcvanas években vagyunk, de a Küldj egy jelet! fúvósainak őrülete bármelyik évtizedben zseniálisnak hatna. Az Ez a város szövege gyomorba vágóan erős és őszinte, hihetetlen jó szójátékokkal. A Romolj meg szövege és dallama olyan egységet alkot, hogy nehéz lenne mást választani az egyszámos hallgatók számára. De mivel legendás lemez, hallgassa végig mindenki az egészet becsülettel.
Ha csak egy számra van időd: Romolj meg
Lepa
Egyre kevesebb az új név a listánkon, és egyre több a visszatérő – de ez érthető is, hiszen közeledünk a végéhez (elejéhez?). Mindenesetre aki visszatérő vendégünk, az meg is érdemli. Az Európa Kiadóról már elhangzott, hogy legenda, és ha közhelyes kijelentés is, akkor is meg kell ismételnünk. Márpedig ha egy zenekar úgy tud legendás/kultikus státuszt elérni, hogy az énekes nem egy őstehetség, akkor ők tényleg nagyon tudnak valamit – jelen esetben ez a szövegírás. Utánozhatatlanok és azonnal felismerhetőek Menyhárt Jenő szójátékai és szófordulatai. A Küldj egy jelet! fúvósokkal tarkított funkja vagy a Toporzékolok reggae-je amúgy zeneileg is megmutatható (lenne) egy külföldinek, főleg, hogy a sajátos ének az utóbbit is kellően elviszi más irányba; egyáltalán nem tipikus. A Romolj meg! szövege se egyszerű, és talán abban a számban működik legjobban együtt a zenével. Akit a fenti sorok alapján nem kezdett el érdekelni, az ne is próbálkozzon – aki viszont kíváncsi és ad a jó dalszövegekre, annak ez is kötelező darab az életműből.
Általában az Alkaline Trio-rajongóknak nem ez a kedvenc albuma a bandától, de nekem igen. Szerintem eddigre értek be annyira, hogy teljesen összetéveszthetetlen lett a sötétséggel és horrorral kevert pop-punkjuk, de még nem laposodtak el annyira, mint a későbbi tucatlemezeiken. Egyébként ha nem is a legnépszerűbb lemez ez, de a legnépszerűbb és egyik legpoposabb számuk, a Mercy Me bizony ezen szerepel. Én is nagyon szeretem, és érdekes benne megfigyelni, hogy a két énekes végig párhuzamosan énekli a versszakokat egy oktáv különbséggel (csak Dan le van halkítva, így észre se vesszük elsőre). További csúcspontjai a lemeznek a nyitó Time to Waste, a lassúsága ellenére a koncerteken mai napig játszott Sadie, a lendületes Back to Hell és a „szögletes”, középtempós, de nagyon fülbemászó Your Neck; de inkább nem is szemezgetnék, mert aki belekerül egyszer ebbe a hangulatba, az szívesen végig fogja tolni az egész lemezt.
Ha csak egy számra van időd: Mercy Me
Dönci
Ha valakik értenek a fülbemászó, mégis baljós felvételek megíráshoz, akkor az Alkaline Trio tagjairól beszélünk. Elég ha csak a Time to Waste nyitányát, vagy a Burnt meghallgatjuk. Nem is tudom, hogy az emósok annak idején miért nem kaptak rájuk. :) Az énekre nem lehet panasz, mert tiszta, érthető és fülbemászó. A váltások és dalszerkezetek is megérik a magukét. Bár a verze-refrén-verze-refrén mintát követik legtöbbször, mindig akad valami meglepő fordulat, kiállás, hangszer- vagy tempóváltás, ezért soha nem tűnik sablonosnak. Az egyszámosoknak a legjobb választás valószínűleg a Time to Waste.
