Dönci

Egy biztos: a Madness a világ legjobb skapop zenekara. Szerintem soha senki nem tett annyi slágert az asztalra, mint ők, mégis valahogy sosem voltak olyan népszerűek, mint Madonna. Ki érti ezt? Hiszen ritkák az ennél táncolhatóbb ritmusok és énekelhetőbb refrének, mint amik ezen a lemezen vannak. Sőt, a ritmusváltások is nagyszerű pillanatokban jönnek el (lásd: Blue Skinned Beast). Gyakorlatilag nincs olyan dal, amit jó szívvel lehagynék az albumról, ami már önmagában nagy teljesítmény. Ugyanakkor pont ezért nehéz egyet kiemelni. A Tomorrow's Just Another Day és az Our House világslágerek, azokat nagy valószínűséggel mindenki ismeri, így én a címadót javaslom.

Ha csak egy számra van időd: Rise and Fall

Lepa

Erről az albumról legtöbben az Our House c. számot ismerhetik, és előfordulhat, hogy mást nem nagyon (legalábbis ha nem annyira merültek el a zenekar teljes életművében). Pedig nagyon messze áll a lemez az „egyslágeres” kategóriától. Hiszen rögtön a nyító és címadó, vagy a Tomorrow’s Just Another Day is ott van a banda legjobb dalai között, ha nem is annyian ismerik ezeket, mint az említett nótát. A záró Madness (Is All in the Mind) jazzessége pedig egyszerűen zseniális. Ez már a negyedik albumuk volt, és érződik is rajta a kiforrottság: a hangzás tökéletes, a számok pont a megfelelő hosszúságúak, minden tökéletesen meg van komponálva, és persze itt már rég elköszöntek a kezdeti recepttől, azaz a ska alapokra épülő poptól. Persze aki ismeri a zenekart, az nem lesz meglepve a számok zenei struktúráján, mert azért alapjában véve továbbra is a jól megszokott Madnesst kapjuk – abból is a legjobbat.

Ha csak egy számra van időd: Our House

Lepa

A magyar alternatív színtér újabb jeles képviselőjének harmadik albumát vesszük ma górcső alá. Őket ugyebár sokan a Sárga zsiguli c. számmal ismerték meg, ami nagyon félrevezető ismerkedés lehetett nekik, ugyanis javarészt sokkal depresszívebb, de legalábbis negatívabb hangulatú számokat írnak. Ennek ellenére anno a SZIN-en (ahol először láttam őket) persze arra a dalra volt a legnagyobb az ugrálás. Azóta persze lett jóval több ismert számuk, sőt slágerük, erről az albumról például a Limonádét és a Lehetek én ist szokás ismerni. Akinek azonban tetszik az a két nóta, de nem ismeri jobban a zenekart, annak érdemes továbbmennie (ugyanis az első két trackről beszélünk): nem fog csalódni, a színvonal és a hangulat is hasonló marad, illetve kiemelném a szövegeket, amik tudnak egyszerre játékosak és költőiek lenni.

Ha csak egy számra van időd: Lehetek én is

Dönci

A Vad Fruttik harmadik lemezével elég nagy közönséget hódított meg. Itt kezdtek el erős mélabúba fordulni, ugyanakkor az első két lemezre jellemző slágeresség is megmaradt, ami főleg a keretdaloknál érhető tetten (Limonádé; Béke Presszó). Az elektronika meg már néhol kezdett egészen indusztriális magasságokat ölteni (Nem hiszek; Embergép; Városlakó). Szóval nagyon jó ízléssel nyúltak a különböző stílusokhoz. A Lehetek én is pedig talán a legtöbb emberhez eljutott Fruttik-szám valaha. Van itt a szövegekben Szabó Lőrinc-i kettősség (Bálban) és a The Cure legszebb/legdepresszívebb pillanatait idéző szerelmi vallomás (Üvegszilánkkal), és persze a mindenféle szerekkel való kísérletezés is helyet kap (Goa). Ugyanakkor szinte minden dal ugrálásra, táncolásra sarkall. Azoknak ajánlanám a teljes korongot, akik a magyar alterbe nem félnek belemászni. A többieknek meg a leginkább megosztó felvételt, a Nem hiszeket javaslom.

Ha csak egy számra van időd: Nem hiszek

Dönci

Valószínűleg ezt az Európa Kiadó-albumot hallottam a legtöbbször életemben, mert voltam egy olyan házibuliban, ahol kb. este 6 és reggel 6 között a házigazda ezt a lemezt váltogatta Nick Cave Let Love Injével. Már akkor sem értettem, hogy A csend című szám refrénjében miért azt éneklik, hogy „csönd”. :) Egy viszont biztos: kevés ennyire leleményes, szép képekkel dolgozó és átélhető szövegvilág van a magyar poptörténetben. Hiszen mennyire gyönyörű sor az, hogy „a szépsége titkos, de beavat, ahogy rám nevet”! Egyébként sok dal belemerülősnek hat, nemcsak a hosszúsága, hanem a szerkezete miatt is, mégis valahogy azok a legjobbak (Tengerpart; Ha ő nem bánja; A tied akarok lenni; A csend – mind a kettő). Ezért is fogok ezek közül választani.

Ha csak egy számra van időd: A tied akarok lenni

Lepa

Visszatér hozzánk az Európa Kiadó is, mégpedig a lemez megtévesztő címével ellentétben egy ’93-as albummal. A hangzás meglepően jó és telt ezen a lemezen, például az Ez csak egy éjjel, amikor már a fúvósok is megjelennek benne, szinte tökéletes, ma is megállná a helyét. Szokás szerint a szövegek viszik a prímet (legalábbis számomra), de azért ez nem jelenti azt, hogy zeneileg ne lenne élvezetes, sőt: a Vigyázz, ha angyal táncolható ritmusa és slágeressége, a Ha ő nem bánja tradicionális reggae-je, a Tengerpart líraisága és a címadó szám rappelése kellő változatosságot nyújt, nem igazán lehet egy skatulyába besorolni őket műfajilag. Főleg, hogy Menyhárt Jenő énekstílusa képes a legtinglitanglibb dalból is valami elborult, abszurd, alternatív zenét varázsolni – lásd: A tiéd akarok lenni. Szóval tényleg érdemes megismerkedni a teljes albummal, ahogy ezt már sok esetben leírtuk.

Ha csak egy számra van időd: Ez csak egy éjjel

Lepa

Nemrég hallgattuk a Volt egyszer egy vadnyugat zenéjét Ennio Morriconétól, most pedig ismét egy westernfilmzene következik, egy talán kevésbé ismert filmből. Viszont az lemez húzódalát, a Knockin’ on Heaven’s Doort szerintem kábé mindenki ismeri, ha nem is tudja, hogy eredetileg innen származik. Jómagam is prepubertáskorban ismertem meg a Guns n’ Roses értő tolmácsolásában (ahogy Palik László mondaná), és évekbe telt, míg megtudtam, hogy feldolgozás, aztán még további hosszú évekbe, mire megtudtam, hogy filmzene. Azért ezen a világszerte ismert számon kívül van itt bőven más értékes hallgatnivaló, az első szám valami hihetetlen nyugalmat és idillt sugároz (a maga 3 akkordjával), de amúgy sincs túlbonyolítva az egész, mégis nagyon szerethető az egész countrys-americanás hangulat. Elsősorban a tradicionális amerikai muzsika kedvelőinek ajánlott, de háttérbe bárkinek jó lehet. Mivel A mennyország kapuján kopogtatokot mindenki ismeri, így valamelyik Billy-számba tessék belehallgatni (van pár).

Ha csak egy számra van időd: Billy 1

Dönci

Dylan az egyik legnagyobb hatású alkotó, és többször szerepelt a Rolling Stone 500-as listáin is (joggal), azonban most egy sok ponton instrumentális filmzenét kapunk tőle. Sajnos a filmet (még) nem láttam, viszont tanúsítom, hogy a zenéje magával ragadó. A Knockin' on Heaven's Doort mindenki ismeri, de legalább annyira ismerni kéne a Final Theme című fuvolás gyöngyszemet is, hiszen (bár szövege nincs) annyira gyönyörűen komponált darab, hogy csak na. Ezért is esik arra a választásom ma. (Hiába, a westernek záródalai a legjobbak, ahogy láttuk/hallottuk nemrég a Volt egyszer egy vadnyugat kapcsán.)

Ha csak egy számra van időd: Final Theme

Dönci

Gyaníthatóan az egy számon belül legtöbbször elhangzó Friday szó rekordere a dEUS, hiszen a (lemez) legnagyobb slágerében, a Suds & Sodában elhangzik vagy 100-szor. Ezzel a debütálóalbummal gyakorlatilag berobbant a belga zenekar az alternatív színre (és nem is nagyon tűnt el onnan, bár a népszerűségük zuhant valamelyest). Ahhoz képest amúgy, hogy mennyire kísérleti és zajos a hangzás (pl. a címadó, a Morticiachair), elég sok slágert kitermelt ez a korong (l.: a Via és a Hotellounge is teljesen befogadható és fantasztikus, a Jigsaw You pedig gyönyörű). A teljes lemezt azok figyelmébe ajánlom nagyon jó szívvel, akik szeretik a kísérletezős (néhol egészen pszichedelikus) hangzásvilágú rockzenét, mert azok eldobják az agyukat, ha eddig nem ismerték ezt az albumot. A többieknek pedig a Hotellounge-ot javaslom egyszeri fogyasztásra, mert abban nem sokan csalódtak még.

Ha csak egy számra van időd: Hotellounge (Be the Death of Me)

Lepa

Sok minden, nagyon sok minden belefér az „alternatív rock” kifejezésbe. A dEUS-t én ugyanis alapvetően alternatív rocknak kategorizálnám, de az első 3-4 szám meghallgatása után teljes képzavar alakulhat ki a hallgatóban, mert a RATM-féle rap-metaltól a művészi, jazzes és komolyzenei hatásokig minden előfordul. Debütáló albumnak ez pláne hihetetlenül erős, látszik, hogy majd szétrobban a zenekar a sok ötlettől, kísérleteznek és csaponganak ide-oda a műfajok között, egy pillanatra se lazítanak vagy unalmasodnak be. A Hotellounge c. sláger például már bőven a lemez második felén van, de még mindig teljesen érdekfeszítő (és az addig lemenő kevésbé ismert számok is). A csodás Great American Nude pedig szinte Tom Waits-t idézi. 1994 nagy év volt, sok meghatározó album jelent meg akkor, de valamiért a dEUS-t (biztos belga mivolta miatt) ki szokás felejteni a felsorolásból. Nem érdemes.

Ha csak egy számra van időd: Suds & Soda

Lepa

Ez a lemez a Gaslight Anthem talán valaha volt legnagyobb slágerével, a 45-tel (avagy helyesen ʺ45ʺ-val) kezdődik, utána pedig a címadó dal bizonyítja, hogy egyáltalán nem egy egyslágeres lemezről lesz szó. Végigvonul amúgy a keserédes hangulat még a leglendületesebb számokon is, és Brian Fallon jellegzetes hangja egységbe kovácsolja őket a lassú, balladisztikus dalokkal. Amúgy nem sok okosságot lehet írni a Gaslight Anthemről, ez tipikusan egy „valaki vagy nagyon szereti, vagy nem is érti, mitől lett népszerű” típusú zenekar. A szövegek szokás szerint tele vannak nosztalgiával és popkulturális utalásokkal, ráadásul a rekedt énekhang miatt úgy gondolhatjuk, hogy valami ötvenes ürgék zenélnek itt – furcsa belegondolni, hogy itt még mindig csak 32 éves volt a frontember, és a többiek is ezt a generációt (pont az enyémet) képviselik. Azért még annyit hozzátennék, hogy nem igazságos azzal vádolni a zenekart, hogy nem változott semmit: bár a dallamok nagyon egy síkon mozognak az egész életműben, de a számszerkezetek és a hangszerelés mind finomodnak, és ezen az albumon már sokkal inkább előtérbe kerülnek a klasszikus amerikai hatások (lásd: Too Much Blood; Biloxi Parish), mint a punkos rohanás, ami az első két albumot jellemezte.

Ha csak egy számra van időd: ʺ45ʺ

Dönci

Egy viszonylag kevéssé ismert (na jó, nem Tom McRae-sen kevéssé) zenekar elég erős produkciója kerül ma terítékre. Stílusában powerpopnak, britpopnak vagy alternatívnak csúfolnám, de igazából arról van szó, hogy van egy karakteres hangú énekes (a korábban már szóba került Brian Fallon), aki mellett zenél egy zenekar (általában gitárokkal). Ahogy annak idején is leírtam, a leginkább Springsteen utódjának tudom elképzelni őket, mert nagyon hozzák a roados életérzést (még akkor is, ha a countryhoz nem sok közük van). Hiába a legnagyobb sláger a nyitó dal, utána csak jobbak jönnek: a címadó zseniális, a Here Comes My Man sálálázása pedig mindenkibe beleég, aki meghallja. Az album egyetlen negatívuma talán, hogy top heavy, hiszen a Too Much Bloodtól kezdve közepes számok váltják az addig jókat.

Ha csak egy számra van időd: Handwritten

Dönci

Tom McRae az az előadó, akinek nem sok életvidám dala van. Talán egy kezemen meg tudom számolni őket. Ráadásul kevés bulizós tempójú dala van. Szóval ezt sem ajánlom majd nagy mulatságok felvezetéséhez. A hallgatás napjáig ez az utolsó előtti lemeze, amelynél a borítóra rákerült egy zenekarnév is, viszont annyit nem változtak talán a számok szerkezetei, hogy ez indokolt legyen. Ugyanakkor tény, hogy a hangzás többször kaotikusabb a korábbi lemezekhez képest, illetve a nyitó The High Life-ban (ami az életmű egyik legerősebb darabja) sem a megszokott énektechnika köszönt minket. Egyébként sok gyöngyszemet rejt a korong, például az „If you send me to hell, Lord / Tell her all that I've said: / 'One last shot of whisky, / One last shot of lead'” nagyon erős versszak a Christmas Eve, 1943 végén. Az Expecting the Rain keringője meg kit ne venne meg magának. :) A We Are the Mark baljós vonósai pedig egészen filmzenés hatást keltenek. Próbálok olyan számot választani, ami csak erre az albumra jellemző (mert Tomról hallunk majd még később.)

Ha csak egy számra van időd: We Are the Mark

Lepa

Tom McRae sokszor felbukkan (majd) a blogunkon, kicsit talán túl is toltuk a szerepeltetését, de összességében tényleg egy nagyon szerethető zenészről és előadóról van szó, aki képes volt kilépni az énekes-dalszerzői lét csapdáiból (önismétlés, sablonok követése, unalmas hangszerelés stb.), és létrehozott magának egy saját, teljesen egyéni és jellegeztes zenei mikro-ökoszisztémát (ha nem is műfajt). Elég az első számot meghallgatni erről az albumról: a The High Life bőven túlmutat a szingör-szongvrájtörök ambícióin (főleg, hogy a hangszerelés is zenekari), mégis szokatlanul egyszemélyes a hangulata. Sokakban Tom Waits-t is megidézheti a hangszerelése. Vannak persze abszolút lecsupaszított számok is szokás szerint, ilyen például a „címadó” Let Me Grow Old with You csendes balladája. És ha már szóba jött az „egyszemélyesség”, hangulatilag elég depresszív és introvertált tud lenni Tamás bácsi, szóval borongós, ködös délelőttökön vagy esős estéken hallgassuk, lehetőleg egyedül (nehogy másokat is lehúzzunk).

Ha csak egy számra van időd: The High Life

Lepa

Nem szeretek dobálózni a „legendás” és „meghatározó” szavakkal, de ismét egy olyan albumhoz érkeztünk, amelynek a jelentősége túlmutat önmagán. Manu Chao 1998-ban végleg megerősítette a helyét az egész világon ismert, de nem angolul éneklő előadók ritka táborában ezzel a lemezzel, azon belül is a Bongo Bonggal és a vele zeneileg teljesen egybefolyó Je ne t’aime plus-vel. Jellemző a világ közízlésére amúgy, hogy pont az angol és a francia szám futott be ennyire, miközben a spanyol dalok jóval inkább túlsúlyban vannak az albumon és az életművében is (bár később kiadott egy 100%-ban francia albumot is, de arról lesz még szó). Az a meglepő még egyébként Manu Chao sikerében, hogy alapvetően nem lépnek ki a latinos műfajok kereteiből a számai, sőt, nagyon minimalisták néha a zenei alapok, tehát semmiképp sem találta fel a spanyolviaszt – mégse érezzük sablonosnak, ugyanakkor nagyon befogadható az egész. Nem táncolós házibulik alapvető kelléke lehet a lemez (táncolóshoz túl lassú ugyanis), de amúgy olyankor is nagyon jól tud esni, amikor az embernek kicsit elege lesz a sok rockból, mégis hangszeres zenét hallgatna.

Ha csak egy számra van időd: Bongo Bong + Je ne t’aime plus

Dönci

Ott voltam azon a szigetes Manu Chao-koncerten, ahol kölcsönkérték Kiss Tibi gitárját, viszont nem ez volt benne a nagyszerű, hanem az, hogy elment az áram az egyik szám közepén, és perceken át nem jött vissza. Viszont utána a zenekar pontosan attól a félbeszakadt akkordtól folytatta (és a szó közepétől), ahol abbamaradt a műsor. Szóval vérprofik voltak. A Bongo Bong/Je ne t'aime plus videójának köszönhetően Manu Chao világsztár lett egy pillanat alatt, és behozott egy kicsit népies, kicsit sanzonos, kicsit ska, kicsit tábortüzes hangulatra épülő alternatív stílust a köztudatba (fontos hangsúlyozni a köztudatot, hiszen számos zenekar és zenész dolgozik hasonló latinos ritmussal és temperamentummal, de a világhírig kevés jut el). Úgyhogy már csak ezért is hálásak lehetünk neki.

Ha csak egy számra van időd: Clandestino

Dönci

A Star Fucking Hipsters is olyan zenekar, akik nagyon szerethető punkdalokat írnak. A női ének pedig különösen kiemeli őket a tömegből (és akkor az Immigrants & Hypocrites tapsol(tat)ós kiállásáról még nem is írtam semmit). A Two Cups of Tea karácsonyi hangulatú verzéit meg jól nyakon vágja a szöveg. Szóval az ellentétek összehozásában is erősek. Az Empty Lives dühös, hanyag visongása pedig kiválóan közvetíti a dalban megszólaló dühös frusztrációt. De persze vannak slágeres felvételek is, például az Only Sleep, de számomra nem ezek viszik előre a lemezt. Ezért egy olyat választok mára, ami szerintem rendesen előre vitte. :)

Ha csak egy számra van időd: Immigrants & Hypocrites

Lepa

A New York-i „csövespunk” színtérbe már bepillantást nyerhettünk a Morning Glory és Ezra Kire révén, itt viszont a szcéna legendás zenekara, a Leftover Crack egy másik vadhajtásáról van szó, mégpedig az ottani első számú énekes, Stza projektjéről. A női és férfi éneket kombináló vagy váltogató, a punk műfajt többfelé tágítgató album kellemes kikapcsolódás lehet mindenkinek, aki szeret meglepődni: úgy csöppenünk át a reszelős hangú oridáblásból és a crustból a kellemes női vokálokba, vagy a zongorából a skába vagy a spanyolos dallamokba, esetenként balladisztikusabb dalokba, hogy közben észre se vesszük, és teljesen egységes marad az egész. Érdekes módon a Two Cups of Tea már 1 millió meghallgatás fölött jár a Spotify-on, úgyhogy azért nem is teljesen ismeretlen zenekarról van szó. Jó bevezetés lehet bárkinek a zenekar életművébe az a szám is, a lendületesebb nóták kedvelőinek pedig például az Immigrants & Hypocrites, a skára esküdőknek pedig a Snitch to the Suture. De a 8 perces záró szám se egy rossz választás, az végigmegy kábé minden műfajon, amihez valamennyire is konyít a banda, és vissza is kacsint egy-két korábbi trackre az albumon.

Ha csak egy számra van időd: Two Cups of Tea

Lepa

Már szerepelt nálunk ez az előadó, és fog is még, viszont ez az album kakukktojás az életműben: akusztikus is, koncertfelvétel is, ráadásul saját bevallásuk szerint az első ilyen bulijuk. Az viszont látszik, hogy készültek rá rendesen, és minden hangszer/zenész ugyanúgy ott van, és teszi a dolgát, csak nem zúznak a gitárok – így viszont sokkal jobban hallhatjuk az énekesnő, Skin hangját, és hogy mennyi lehetőség van benne. Egyértelműen ő viszi a hátán a zenekart amúgy is, de ilyen hangszerelésben még egyértelműbb, hogy mennyire tehetséges énekesnő, óriási hangterjedelemmel és sok különféle hangszínnel. A kevesebb zúzásért így bőven kárpótol minket az akusztikai élmény. Leginkább azoknak ajánlott a lemez, akik amúgy idegenkednének a keményebb műfajoktól (bár ők lehet, hogy már nem követik a blogunkat), viszont szeretik a sokoldalú, vagány női énekeseket.

Ha csak egy számra van időd: Charity 

Dönci

A Skunk Anansie-ről már említettem korábban, hogy jellemzően kétféle dalt írt: húzós-zúzósat, vagy visszafogottan mélázósat. Az akusztikus műsor arra is jó, hogy a húzósokat kicsit lecsupaszítsa, a visszafogottakat pedig (amiket ritkán játszanak) elővegye. Így felcsendülhetnek olyan számok is, mint az Infidelity vagy a 100 Ways to Be a Good Girl, ugyanakkor kiváló új köntöst kapnak az olyanok is, mint az I Will Break You vagy a My Ugly Boy. Egyébként jórészt slágerparádé az album, hiszen a Charlie Big Potatótól a Weaken át a Hedonismig minden felcsendül. Skin énekhangja gyakorlatilag végig tökéletes, és a hangulatot is pont jókor töri meg egy-két gyorsabb felvétel (I Believed in You; I Will Break You). Akik szeretik az akusztikus zenéket vagy a Skunk Anansie-t, azok mindenképp hallgassák végig a teljes lemezt, a többiek pedig az Infidelityt tegyék magukévá.

Ha csak egy számra van időd: Infidelity (Ony You)