Dönci

Mindig furcsálltam, hogy A) Morricone nem került még semmilyen popzenei listára annyi klasszikus filmzenével a háta mögött; B) meg kellett várnia The Hateful Eight című Tarantino-filmet, hogy Oscart nyerjen. Pedig amit 1969-ben letett az asztalra, az olyan szinten nem semmi, hogy hihetetlen. Kinek jutott eszébe akkortájt elektromos gitárral filmzenét írni egy westernhez? Arról nem beszélve, hogy a film úgy készült, hogy megvoltak a dalok, és arra komponálta Leone a felvételeket. (Ezért is volt sok utószinkron, mert hangot nem rögzítettek sokszor.) Gyakorlatilag az összes felvétel klasszikus (ahogy maga a film is), ezért nehéz lesz egyet kiemelni, amelyik jól átfogja a teljes korongot, mert bár ismétlődnek motívumok, a hangszerelés függvényében egészen más hangulatokat közvetítenek. De talán a leginkább katartikus a végéről való, így a finálét választom.

Ha csak egy számra van időd: C'era una volta il west - Finale

Lepa

Az olaszok is beavászkodtak a listánkra végre, igaz, filmzene kategóriájában. Valószínűleg mindenki hallott már Ennio Morriconéról, aki meg nem, az is ismeri a zenéit, hiszen nem lehet úgy leélni egy életet, hogy ne ütközzünk bele – akkor is, ha nem nézünk westernfilmeket. Ugyanis a Volt egyszer egy vadnyugat zenéjéről van ma szó, csak az eredeti címet írtuk ki. Amúgy eshetett volna a választásunk sok más Morricone-filmzenére, mert ő tényleg egy legenda, és a filmek is sokszor legendásak, amikhez a nevét adta. A westernzene amúgy egy érdekes műfaj – sokszor szomorúsággal és misztikummal, túlvilági hangokkal emeli magasabb szintre az amúgy poros kisvárosokban egymásra lövöldöző, izzadt és koszos fenegyerekekről szóló műveket. Konkrétan a mai albumról a legelső szó, ami eszembe jut, egész egyszerűen az, hogy szép – ezt máshogy nem lehet mondani. A fő zenei motívum sok számban visszatér, de mindig variálódik kicsit, szóval érdemes végigmenni a tracklistán – akár a bővített (remastered) verzión is. A L’uomo dell’armonica vagy a Come una sentenza pedig szintén klasszikus.

Ha csak egy számra van időd: L’uomo dell’armonica

Lepa

Aki ismeri Passengert (akár a mi korábbi kritikáinkból), az nagyjából tudja, mire számíthat: egy érzékeny és vékony hangú énekesre, aki leginkább akusztikus gitárral nyomja saját szerzeményeit, de a teljesebb hangzás érdekében némi kiegészítő hangszerekkel (vonósokkal és ütősökkel, sőt fúvósokkal) is meg vannak támogatva a dalai. Az album nem evez teljesen ismeretlen vizekre, de például a Bullets kicsit kitör a megszokott kerékvágásból, és határozottan countrys stílusjegyekkel pezsdíti fel a számlistát. Megjegyzem, azért vicces, hogy a Deluxe verzió ugyanezeket a számokat tartalmazza „acoustic” jelzéssel, miközben amúgy is akusztikus zenéről beszélünk. Sok lemezről leírtuk már, hogy nem feltétlenül buliindító, konkrétan a Golden Leaves c. számot leginkább egy olyan film végefőcíme alatt tudnám elképzelni, amiben mindenki meghal. Ugyanakkor a kicsit karibi Thunder vidámabb húrokon pendül, szóval olyankor hallgassuk az albumot, amikor nem tudjuk eldönteni, milyen kedvünk van. A szövegekre amúgy érdemes odafigyelni, elég igényesen vannak megírva, és sok aktuális dologgal is foglalkoznak, nemcsak általánosságokkal.

Ha csak egy számra van időd: Thunder

Dönci

A tegnapi hiphoptól eltávolodva visszatér Passenger, vele együtt pedig a folk. Az ekkor már világhíres énekes egyik legjobb és legváltozatosabb, mégis leginkább egységes albumát hallhatjuk ma. Persze a szokásos akkordmenetek köszönnek vissza (sőt, némi Simon and Garfunkel-nyúlás is a Golden Leaves elején), de mégsem lehet haragudni ezek miatt. Annyira hangulatosak a dalok, és visznek magukkal, hogy kár lenne arról beszélni, melyik miért más vagy ugyanolyan, mint a többi. Persze kapunk itt élettörténetet összefoglaló ars poeticát (27), egy igaz történetet egy tüdőrákos emberről (Riding to New York), karibi ritmusokat (Thunder) és a világ egyik legpozitívabb dalát (Scare Away the Dark), amivel ráadásul lehet ó-óztatni a közönséget vadul. Aki szereti a főként akusztikus hangszerekkel előadott számokat, Passengert vagy a folkot, az mindenképp jól fog szórakozni, a többiek meg hallgassák meg a 27-t, mert annak is tök jó a szövege.

Ha csak egy számra van időd: 27

Dönci

Sub Bass Monster második lemeze hamar követte az elsőt, ráadásul megboldogult Jancsó Miki bácsi is beletette az Anyád! a szúnyogok című filmjébe a lemez legjobb dalát, a záró Visszaszámlálást, szóval a filmsznobok is megismerhették Szabi rímeit. Az biztos, hogy Szabi az egyik legjobb rímgyáros, és sok dala (bármennyire önreflexív) még a mai napig megállja a helyét. És akárki akármit mond, igazi szórakoztató hiphop lemez ez kellő mennyiségű kreativitással igazodva az évezred zenei trendjeihez. Szóval az ilyen albumokért is megéri beszélni a magyar nyelvet.

Ha csak egy számra van időd: Visszaszámlálás

Lepa

A hiphop egy nagyon furcsa zenei műfaj: bár zenének zene, de szöveg nélkül gyakorlatilag értelmezhetetlen; talán közelebb áll ilyen szempontból a költészethez (legalábbis a java), erre vannak is példák bőven (a magyar színtéren is). Sub Bass Szabi, akinek egy lemezét már kiveséztük, inkább szórakoztat, mint művészkedik – de rögtön az első számban (intrót nem számítva) bizonyítja, hogy ő se veszi félvállról a szövegírást. A kínrímektől (király / kijár; sínen / s innen stb.) a meglepő fordulatokig minden van, ami kell egy jó szövegbe, ami végig fenntartja az érdeklődést. És erre szükség is van, hiszen a zenei alapok amúgy eléggé besimulnak a műfaj keretei közé, más szóval nem okoznak túl sok hűha-élményt. Érdemes viszont tényleg odafigyelősen hallgatni a számokat, mert véleményem szerint egy jó szófordulat olyan élmény az agynak, mint amikor viccet hall (de lehet, hogy ez a szóviccek iránti különös vonzódásomból ered). Az utolsó, húszperces track (Vízözön) meghallgatása alól viszont felmentjük azon olvasóinkat is, akik amúgy végig szokták tolni az albumokat.

Ha csak egy számra van időd: Tovább is van...

Lepa

Ez a banda már szerepelt nálunk egy EP-nek is nézhető minialbummal, de itt végre kapunk tőlük 13 dalt 37 percben. Akinek az It Shits!!! első 20 másodperce nem kelti fel az érdeklődését, az ne is hallgassa meg, de őszintén remélem, hogy nem lesz ilyen olvasónk. Ahogy korábban már leírtam, igazából ez egy egyszemélyes produkció olyan értelemben, hogy a szövegeket és a zenét is Jeff Rosenstock írja egyedül, sőt, sokszor több hangszert is ő játszik fel a (házi) stúdióban. Ami kiemeli kortársai közül az előadót, az a rendkívül vicces, mégis komoly szövegvilág, és a kiegészítő hangszerek (zongora, szinti, fúvósok) tökéletes használata – mindig jókor vannak a jó helyen, például a Fresh Attitude, Young Body szinti- és zongorabetétei egyszerűen szintekkel feljebb emelik a számot. A számok címadása meg egy külön fejezetet megérne, például a Gang of Four Meets the Stooges (But Boring) minden zenekedvelőnek mosolyt csal az arcára – a Can I Pay My Rent in Fun? pedig mindenki máséra is. De aki nevetni akar, annak a 25! vége is jó lehet (önmagában nem működik, csak a számmal együtt). Én azt mondom, merüljön el a Rosenstock-életérzésben mindenki, aki elviseli a kicsit képzetlen és néha hamis énekhangját. Minden más aspektus bőven kárpótolni fogja. (Zárójeles megjegyzés: az albumon nemcsak punkzene hallható – aki unja azt, annak a $2,400,000 c. számot ajánlom, vagy a zseniális záró számot.)

Ha csak egy számra van időd: Fresh Attitude, Young Body

Dönci

Ez a zenekar is visszatérő nálunk, és bár a hangzás eléggé demós, az ének meg bűnhamis, azért nem kell aggódni, rendkívül élvezetes dalok követik egymást. Az It Shits!!! karácsonyi csengettyűi például különösen viccesek a nagy pankolás közepette. Persze van itt a skától kezdve (Stuff That I Like) a gitárpopon (Fresh Attitude, Young Body) és a zongoradiszkós punkig (25!) a nu-metalig (Gang of Four Meets the Stooges (But Boring)) sok minden. Aki szereti a kísérletezős hangzást és a lendületes dalokat, az elég jól szórakozik majd a lemez hallgatása közben. A többiek pedig füleljék meg a Stuff That I Like-ot.

Ha csak egy számra van időd: Stuff That I Like

Dönci

A Thrice legzseniálisabb ismérve a süvöltő, rekedt, karcos, vad énekhang. Emiatt annyira működnek ezek a sújtós, slágeres dalok, hogy egészen elkapja a hallgatót a lázadni vágyás. Sőt, időről időre feltűnik egy-egy érdekes hangszerelési megoldás (például a himnikus ének a Paper Tigersben). Amellett meg ne menjünk el, hogy mennyire vicces/szomorú/ironikus ez a lemezcím. Stílusában a hardcore punk és a riffelős metal között mozognak (főleg az utóbbihoz közel), és ez jól is van így, nem biztos, hogy a balladák elbírnák az ordítást. :) A címadó a leginkább slágeres darab, viszont a Paper Tigersnél nincs jobb a lemezen, így én azt javaslom mára.

Ha csak egy számra van időd: Paper Tigers

Lepa

A Thrice az ezredfordulón, akkor tűnt fel, amikor kezdett elapadni a 90-es punkhullám, és új utakat kezdtek keresni mind a „meglévő”, mind az újonnan alakuló punk gyökerű zenekarok: egyesek az emóval próbálkoztak, mások keményebb vizekre eveztek. A Thrice 2001-ben dobta piacra az első albumát, és ahogy erről a harmadik lemezükről is hallatszik, a keményebb (fémes) végén fogta meg az evezőt (vagy hogy szokás ezt mondani?). Itt már eléggé kiforrott a stílus, és a zenészek nagyon együtt vannak, hihetetlenül kidolgozottak a dobtémák, sok a törés a ritmusokban, az igényes gitárszólamok (szinte folyamatos a riffelgetés az egyik gitáron) pedig végig fenntartják az érdeklődésünket. A Thrice egyetlen hibája talán a dallamvilág viszonylagos bezártsága, egyszínűsége. A mély moll-akkordok és a rájuk énekelt szomorkás melódiák sokszor hasonlítanak, de a zenei igényesség, amivel a számok íródtak, ezt sokszorosan kárpótolja. Sajnos azóta sokat finomodott a zenekar, és kiveszett belőle a kezdeti energia. Én mindenkinek az első albumaikat javaslom ismerkedésre – lesz még szó erről a bandáról is. Amúgy a mai lemezről a címadó szám és a Stare at the Sun számít fő slágernek, de nekem a nyitó szám a kedvencem, így azt ajánlom a lusták figyelmébe.

Ha csak egy számra van időd: Cold Cash and Colder Hearts

Lepa

Írországból most Belgiumba ugrunk át, viszont stílusban nem is olyan nagy az ugrás: szolid, inkább a művésziességet, mint a rockolást a zászlajára tűző alternatív bandáról beszélünk ma is, amelyben természetesen angolul énekelnek, és néha használnak nem szabvány hangszereket (zongorát). Akár britpopnak is titulálhatnánk némely számukat, ha az nem lenne brit kiváltság. Őket se tette még taccsra az ismertség, legalábbis a Spotify hallgatottsági adatai ezt mutatják (nagyjából a közepesen ismert magyar zenekarokkal egy szinten állnak, legalábbis ezt az albumot tekintve). És persze ez nem azt jelenti, hogy nem érdemelnék meg a stadionkoncerteket, hanem azt, hogy ha az ember európai zenész, de nem brit, akkor azért jelentős hátránnyal indul a nemzetközi porondon. Reméljük, általunk minél többen belekóstolnak a belga alternatív rockzenei kultúrába is. Mivel Dönci nagy keringőrajongó, ő biztos a Waltz 1-et választja, én viszont egy standardabb, 4/4-es, viszont egészen különleges hangulatú darabot.

Ha csak egy számra van időd: Trampoline

Dönci

Az egyik legjobb belga zenekarról írunk most, akit sajnos sokkal kevesebben ismernek, mint amennyit érdemelnének. Ők nem a rövid dalaikról híresek, viszont olyan alternatív gitárzenét húznak, aminél hangulatosabbat kevesen tudnak, így nem zavaró, hogy adott esetben 7-8 percet is nyűvik a gitárokat dalonként. Rögtön a nyitó My Fair Lady, Audrey is egy ilyen gyöngyszem. De vannak még bőven jó dalok utána is. Sőt, a Trampoline-ről azt mondta egyszer Lepa, olyan, mintha a The Beatles írta volna az Abbey Road után. Szerintem igaza volt. :) A hangulat amúgy végig egységes. Olyan mintha elindulnál egy kellemes pszichedelikus utazáson, ami nem akar véget érni, és csak visz magával folyamatosan. Sőt kevesebb nagyon lálálázás van a poprock történetben, mint az In Time végén (talán csak a Suede Beautiful Ones című felvételében hallható derekasabb). Azt hiszem, a leginkább jellemző darab a nyitó 8 perces, de a teljes lemezt javaslom fogyasztásra.

Ha csak egy számra van időd: My Fair Lady, Audrey

Dönci

A The Frames is visszatérő versenyző nálunk, és talán a legtöbb (koncert)slágert tartalmazó albumuk ez. Az ezredforduló előtt a britpop és a folk gyökereiből egészen kiváló gitárzenét varázsoltak a dublini srácok, amelynél minden alkalommal kötelező megemlíteni a hegedűt, amely elképesztően jól fűszerezi a dalokat, Glen Hansard énekhangja pedig sok tartományban erős. Talán ez a leginkább vegyes stílusú korongja a zenekarnak, azonban hangulatában szerintem mégis egységes. A kikacsintások is tökéletesek, a Rent Day Bluesban (ami inkább country, mint blues zeneileg) a Cool & the Gangre, a címadóban meg a Gene Wilder-féle Willy Wonka és a csokoládégyárra. A keményebb zenét kedvelőknek a The Stars Are Underground való, az elborultabb hangvétel rajongóinak a God Bless Mom, én viszont egy ritkán játszott, de nagy kedvencemet, a záró felvételt ajánlom.

Ha csak egy számra van időd: Dance the Devil Back Into His Hole

Lepa

Már megint az írek! Ráadásul már megint ugyanazok! Ahhoz képest, hogy kis nemzetről van szó, az írek tényleg sokszor szerepelnek nálunk, és ahhoz képest, hogy nem világhírű zenekarról van szó, a Frames is tiszteletreméltóan helytáll. Ennek az albumuknak a fő erénye amúgy a változatosság: a The Stars Are Underground például kicsit grunge-os, rockos beütésű, míg a másik végponton szétfolyós, lassú, csendes balladák szerepelnek. És ami a fő érdekesség, hogy az énekes hangja teljesen alkalmas bármelyik típusú dalhoz, sose esik ki a komfortzónájából. Egyetlen kritikám talán a hangzást illeti, kicsit demós nekem, az ének talán lehetne hangosabb, de talán a dob is a gitárokhoz képest. Hangulattól és beállítottságtól függően mindenkinek más számot javasolnék, illetve még az alacsony hallgatottságú God Bless Mom is bekerülne a top 5-be nálam, szóval inkább albumszintű belemélyedést javaslok.

Ha csak egy számra van időd: Pavement Tune

Lepa

Kevés olyan filmzene van, ami nemcsak felidézi a filmet, amikor halljuk, hanem konkrétan egybeforr a film stílusával. Például a Csillagok háborúja zenei kísérete (bár nagyon bevált), szerintem nem kifejezetten sci-fis: a sci-fihez a modern, elektronikusabb zenéket társítanám fejben, ahogy a westernfilmekhez a „western zenét”. Lehet, hogy belemagyarázom, de A Gyűrűk Ura zenéje az első másodperceitől kezdve fantasy hangulatot áraszt, és bár átszövik kelta/folkos (Flaming Red Hair), horroros (Weathertop) vagy éppen epikus (Khazad-Dûm) motívumok, és Enyától még egy éteri popdalt is kapunk (May It Be), alapjában végig egy mesében érezhetjük magunkat, ha behunyjuk a szemünket. Ezek a zenék elsősorban háttérben működnek (főleg, hogy manapság senkinek sincs ideje három óráig CSAK zenét hallgatni), mégis hatalmas igényességgel készültek, és (film)zenetörténeti jelentőségűek. A Megye dó-ré-mi-szó kezdetű alapmotívumát (amit fafúvósokon játszva hallhatunk legtöbbször, például a Bag End c. trackben) szerintem mindenki ismeri, én az albumról azonban legjobban a Balin’s Tomb monumentalitását szeretem – hátborzongató, amikor meglátják Moria bányáinak nagyságát, és ezt a zene is illusztrálja (aztán ugyanabban a számban jó pár másik téma is felbukkan, szóval ismerkedésnek is jó). De aki szereti a szimfonikus filmzenéket, annak az egész tripla CD alapmű (aki meg nem, egyszer az is próbálja ki tanuláshoz vagy munkához háttérbe).

Ha csak egy számra van időd: Balin's Tomb

Dönci

A filmzenékről mindig nehéz írni, mert legtöbbször nem tartozik hozzá szöveg, és általában közelebb állnak a komolyzenéhez, mint a pophoz. Korábban már volt szó A Gyűrűk Ura trilógia 3. darabjának zenéjéről, ahol ismétlődtek motívumok innen. Nekem a filmek közül az első rész a kedvencem mindkét Középfölde trilógiából, és mindegyikből az első 40 perc, amikor semmi nem történik, csak a Megyében hobbitkodnak a hobbitok. Ez már önmagában elég perverz, tudom. Viszont ahhoz, hogy működjenek ezek a jelenetek is, kellett egy olyan zenei alap hozzá, ami a képek és a vágások hangulatát egy kompakt egységgé varázsolja, ez pedig gyakorlatilag minden egyes másodpercben megtörténik. Zeneileg amúgy főleg a kelta népzenéhez jár közel. És ez egyáltalán nem probléma, hiszen a „középkorra” emlékeztető díszletekhez, az óriási erdőkhöz és a természet közelségéhez remekül illenek ezek a motívumok. A teljes 3 órányi anyagot a film, a komolyzene, a népzene rajongóinak és a meditatívabb tevékenységeket folytatóknak ajánlom.

Ha csak egy számra van időd: A Conspiracy Unmasked

Dönci

Vissza jól megszokott punkoláshoz, persze az enyhébb, slágeresebb fajtából. Megint csak egy rövid lemez jön, ahol alig van 3 perc fölötti felvétel, a zárlat balladája pedig a maga 4 perc 50 másodpercével pedig egyenesen művészkedésnek minősül. :D A lendület és a slágeres 3 akkordosok adottak a sikerhez itt is. Jó sok a közönségénekeltetős refrén vagy vokál (Material Boy; Penguins&Polarbears), de még ezek mellett is a Devil Me és a The Mayfly a leginkább slágeres hangvételű darabok. Aki kedveli a stílust, annak ezzel a koronggal sem lesz baja (sőt), aki viszont nem barátja az ilyeneknek, az adjon esélyt a Devil Me-nek.

Ha csak egy számra van időd: Devil Me

Lepa

A svéd Millencolin a skával fűszerezett skatepunktól jutott el a saját stílusához, egyfajta középtempós, enyhén punkos hatású power-pophoz, amit tagjai leginkább „softcore”-nak aposztrofálnak. Ez a negyedik albumuk, és az első, amin teljesen elbúcsúzunk a skától, nagyrészt pedig a skatepunk hatásoktól is (legalábbis a tempót tekintve) – viszont itt érződik először, hogy megtalálta saját hangját a banda, ráadásul a számok is működnek, nagyon jól vannak megírva. Az énekes Nikola Sarcevic (ő nem teljesen svéd…) mindig is a többszólamú bridge-ek és refrének írásában volt a legerősebb, némelyik első hallásra megfog és nem enged, ilyen például a címében Madonnát idéző Material Boy, a Hellman vagy a Devil Me. Szokás szerint jó sok (öt) címben van állatnév, de amúgy a címadás és a szövegírás szerintem sose volt a zenekar erőssége, saját bevallásuk szerint a szövegek néha már csak a stúdióban véglegesednek (lehet, hogy ez a nem anyanyelvi éneklés hátránya?). Viszont dallamok tekintetében az egyik legerősebb „kilencvenes befutású” softcore-zenekar, érdemes nem csak egy-két refrénjüket megfülelni – főleg, hogy szerintem nem a leghallgatottabb dalaik (No Cigar, Penguins&Polarbears) a legjobbak az albumról. Fun fact a végére: ez az album sokáig mp3-ból kiírt CD-n volt meg nekem, és nem vettem észre, hogy ábécésorrendben írták ki, így azt hittem, az A-Ten a kezdő szám. Egy zseniális nyitódalnak tartottam sokáig, erre kiderült, hogy tizenkettedik.

Ha csak egy számra van időd: A-Ten

Lepa

Demjén Rózsi és Damien Rice névhasonlósága csak véletlen egybeesés, ezt a mai albumunk is tanúsítja. Az ír énekes-dalszerző elsősorban az érzékeny, kifejező énekhangjáról és csendes, visszafogott, de érzelmileg nagyon ütős számairól ismert. A kezdő duett Lisa Hannigannel egyből nagyon szép, és bár lehet, hogy egyesek nyálasnak találják, szerintem bőven belefér, sőt, nagyon is kellenek ilyen dalok a világba. Érdemes meghallgatni a demóverziót is, ahol mindkét szólamot Rice énekli, teljesen más a hangulata. Amúgy a női énekhang több számban is visszatér, az egyik legerősebb nóta mégis egy javarészt szólószerzemény, az Elephant, ahol kidomborodik Rice orgánumának minden erőssége, ráadásul a nagyon halk kezdés ellenére szinte már „bedurvul” a végére. Ez egy igazi egyszemélyes előadó, ahol a dalok mind az énekesre és személyiségére épülnek, és nélküle nem feltétlenül működnének. Nick Drake rajongóinak és a halk, szomorkás zenék kedvelőinek ajánlom – mindenki más a Rootless Tree c. számmal próbálkozzon, bár azért itt-ott előfordulnak középtempós és nem-depis számok (pl. Coconut Skins), valamint meglepő vadulások (Me, My Yoke and I).

Ha csak egy számra van időd: Elephant

Dönci

Damien Rice második lemeze nem sokban tér el az elsőtől olyan szempontból, hogy itt még mindig Lisa Hannigan volt a fő vokalistája (avagy társénekese), illetve továbbra is olyan dalokat írt, amilyeneket egy hangszerrel el lehet játszani. Viszont a Damien hangterjedelme és a hangjának érzelmi töltetei nem feltétlenül utánozhatók. A nyitó 9 Crimes videója egyébként az egyik leginkább sokat mondó klip evör. Nem mellesleg egy nagyon erős dalról van szó, ami zeneileg egyszerű, szövegileg nagyon nem. Azután nagyjából el is fogynak a slágerek, hiszen, ami zeneileg az lehetne, abban elég sok fakkolás van (Rootless Tree). Viszont mivel általában nagyobb ívű dalszerkezetek vannak (Elephant; Me, My Yoke and I) ezért nem véletlen, hogy több dal is bekerült különböző filmekbe és sorozatokba (a Grey Room pl. elég szignifikáns volt az egyik House-epizódban). A szövegek meg eléggé elgondolkodtatók, például a The Animals Were Gone az egyik legdurvább és legszebb (szerelmi?) vallomás valaha. Aki szereti a folkban gyökerező (alapvetően) gitárzenéket, annak jó szívvel ajánlom bármelyik felvételt (bár őrzikednék attól, hogy a Sleep Don't Weep 15 perces sípolását végighallgassuk a szám végén), aki pedig nem, az próbálkozzon meg az elborult Me, My Yoke and I című örökbecsűvel.

Ha csak egy számra van időd: Me, My Yoke and I