Dönci

A két napos alterkedés után itt van végre a fellélegző pankolás ismét. :) Persze azért súlyos metalba hajlunk már. Talán még inkább, mint a Lagwagon. Szóval a lendület marad pankos, a gitározás inkább a metalt erősíti. A név továbbra sem zsákba macska: erős, lendületes, kemény darabok váltják egymást kiabáló énekkel (mégis kellő dallamossággal). A dalcímek is árulkodnak a tematikáról és a hangvételről (Katatonia; Her Name in Blood; Lucifermotorcade; Vampires stb.). A legslágeresebb megmozdulások talán a Never Speak Again vagy a Swan Dive lehet, azokat simán el tudom képzelni rádiókban is, mert már-már a Blink dallamvilágát közvetítik, ezért picit le is lógnak a korongról. Ha valaki biztosra menne, azok közül válogasson, viszont szerintem a Her Name in Blood a legjobb, így azt választom majd, hiszen az jobban képviseli a lemezt amúgy is.

Ha csak egy számra van időd: Her Name in Blood

Lepa

A Strung Out karrierjében szerintem ez egy meghatározó album, mert ez az első olyan lemezük, amin egyértelműen letették a voksukat a metal mellett, és elbúcsúztak a punktól. Ha csak a számcímeket nézzük (Katatonia; Her Name in Blood; Angeldust; Vampires), egyből rájövünk, hogy a témák is elég sötétek. A tempó viszont továbbra is a skatepunkos gyorsaságot hozza, szóval azért itt-ott emlékeztetnek a gyökereikre; illetve szokásukhoz híven megfért két-három poposabb szám is a lemezen, ahol kicsit visszavesznek a zúzásból, és a dallamok is derűsebbek. Ilyen például az Anna Lee és a Swan Dive, utóbbi nagy sláger. Amúgy szerintem a Never Speak Again első 1 perce minden idők egyik legjobb első 1 perce (mármint a világ összes száma közül), viszont valamiért a szám második fele nem tud lekötni. Szóval mindenki hallgassa meg az elejét, illetve legalább a Dönci és énáltalam ajánlott számokat. Ugyanakkor a teljes albumot is tudom javasolni a műfaj kedvelőinek, mert nagyon sok szép és profi hangszeres megoldás van rajta.

Ha csak egy számra van időd: Analog

Lepa

A Kiscsillagnak egy sok szempontból speciális lemeze, egyrészt mert egy színházi előadáshoz készült dalok gyűjteménye (azaz konceptalbum), másrészt pedig zeneileg is eltávolodik a korábbi anyagaiktól, sokfelé kikapcsint a megszokott kerékvágásból; ráadásul nem mindig Lovasi énekel, amit megint csak plusz ízt visz bele. Így az is bátran megpróbálkozhat vele, aki amúgy nem igazán szereti a munkásságát, főleg, hogy a zenei/hangszeres színvonal és a hangzás is nagyon ott van a szeren. Az egyetlen dolog, ami továbbra is biztos pontként kíséri végig a Kispál/Kiscsillag-életművet, az a nehezen befogadható dallamok haszánlata: mindig be-beesik egy olyan akkord a sorokba, ami nem hangzik elsőre odaillőnek, és ezt az ének dallamvezetése is szépen leköveti. Ehhez képest némelyik szám (Bújócska; Lesz egy hely) elég slágeres, szóval azért ne ijedjenek meg a kedves olvasók.

Ha csak egy számra van időd: Csak ma

Dönci

Két dolog biztos: 1. Lovasinak egyre jobb hangja van, ahogy idősödik, és egyre több mindent tud kiénekelni; 2. a Kiscsillag pályáján mindig különleges helyet foglal majd el ez a korong, hiszen konceptlemez, amely egy színdarab betétjeként íródott. Ennek ellenére a dalok nagyja (szerintem) értékelhető a háttértörténet ismerete nélkül. A szomszéd kisfiú például az egyik legjobb Kiscsillag-dal valaha (és szerintem Lovasi egyik fő műve szövegileg és zeneileg egyaránt). Ráadásul zeneileg eléggé izgalmas megoldásokat nyújt a lemez, és nem csupán a tempóváltásokra gondolok. Sokszor van olyan érzésem, hogy kísérleteztek azzal is, melyik hangszer milyen dallamot játsszon, hogy ne a megszokott dolgok jöjjenek elő. A Nálad tényleg pedig az egyik legpozitívabb dal a világon. De persze az egész korong úgy pörög le, hogy egyik jó és szórakoztató dal kapcsolódik a másikba/a másikhoz. Szerintem a színdarabot is érdemes volt megnézni. Szóval ha még egyszer előveszik majd, nevezzen be rá mindenki.

Ha csak egy számra van időd: A szomszéd kisfiú

Dönci

A Portishead második lemezével rátett egy keményet az elsőre. A trip hop legszebb pillanatait hozzák magukkal durva gitárokkal, végig karcos lemezjátszót idéző effektekkel és Beth Gibbons összetéveszthetetlen affektálásával. Az Undeniedhoz különös emlékek fűznek, mert középiskolában betétdala volt a legtöbb előadást megért színjátszóköri előadásunknak. Így nem lesz csoda, ha azt ajánlom majd mindenki figyelmébe. Pedig olyan slágerek mellett, mint az Only You, az Over, a Half Day Closing, a Cowboys vagy az All Mine, nem egyszerű nem ezekhez nyúlni. Tény, hogy végig depresszív a hangvétel, szóval nagy táncmulatságba ez sem való, inkább őszi borongáshoz, hajnali búsongáshoz.

Ha csak egy számra van időd: Undenied

Lepa

A Portishead második, címtelen albumán a zenekartól megszokott sejtelmes, túlvilági hangulatot kapjuk nagyon igényesen megírt, főképp elektronikus zenei alapokra (de azért külön megemlíteném a hangszerek nagyon okos használatát is, például az All Mine c. számban a fúvósokét vagy a Western Eyes-ban a zongoráét). Ne várjon senki fülbemászó slágereket, táncolható nótákat vagy fütyörészhető dallamokat – helyette azonban egy nagyon eredeti hangvételű és stílusú zenekar teljesen egységes és színvonalas művét kapjuk, és ez is valami, sőt. Ha éppen olyan kedvünkben vagyunk, amikor ki akarunk lépni a zenehallgatási komfortzónánkból, az ilyen előadók tökéletes választást nyújtanak.

Ha csak egy számra van időd: All Mine

Lepa

Abban a furcsa helyzetben vagyok, hogy én már írtam erről a lemezről egy kritikát a megjelenésekor, itt találjátok. Viszont azóta eltelt 13 év... és még mindig nagyon szeretem. Pedig egy alapjában véve kevéssé közkedvelt vagy inkább elfeledett Lagwagon-albumról van szó. Talán azért, mert erősen tematikus: a zenekar első dobosa, az első három albumon doboló Derrick Plourde tragikus öngyilkossága „ihlette”, így többé-kevésbé minden dal róla szól, bár sokszor elég áttételesen. Joey Cape-ből a trauma hatására előjött minden, amit szeretni lehet benne: a mélységes-mély szövegvilág, az agresszív, de mégis végig dallamos ének, a metálos riffelgetéssel díszített, húzós skatepunk alapok, valamint a negatív érzelmek (düh, szomorúság, veszteség, gyász, tehetetlenség) teljes skálája. A klipes szám (Heartbreaking Music) csak alapozás: a The Contortionist, a The Worst, az Infectious vagy a Sad Astronaut a banda legerősebb pillanatai közé tartozik, és a szövegek is végig nagyon erőteljesek. A legtöbb dal elég nehezen befogadható elsőre, így a bátortalanoknak az egyetlen pozitívabb hangulatú számot, a Days of New-t ajánlom, viszont akit kicsit is vonz ez a műfaj, az adjon neki több esélyt is, nagyon meghálálja magát. Méltó tiszteletadás a banda eredeti dobosa előtt minden tekintetben.

Ha csak egy számra van időd: The Contortionist

Dönci

A Lagwagon ismét visszatér egy kis pankolással, de megintcsak a jóféléből, ami metallal vegyül vadul. Sajnos ez az album sem futott be olyan karriert, amilyet érdemelt volna. De ez általában így van a rétegzenékkel. Pedig már csak az Automatic miatt is megérne egy világhírt a produkció. És a Rager is méltó a címéhez, kevés dalban van ennyi energia. Igazából sok mindent lehetne írni a fájdalmas szövegekről, a dallamos szólókról, a The Chemist akusztikus bónuszáról, de legjobb szívvel mind a bő fél órát javaslom. Aki viszont tényleg nem bír ki többet egy számnál, az Automaticot válassza.

Ha csak egy számra van időd: Automatic

Dönci

Az Offspring ezzel a lemezével és a Self Esteem című számával robbant be a köztudatba. Gyakorlatilag a Green Day Basket Case-ével egyidőben. Egymást váltották a slágerlistákon. A különbség annyi volt talán, hogy itt az Offspringben még több volt a kísérletezési hajlam (mint akkor a Green Dayben, és mint később a zenekaron belül). Így egy egészen kiváló, végig élvezhető punklemezt tettek az asztalra. De nemcsak a punkok élvezték. Talán a slágerek miatt ez az album is olyan, ami rá tudta húzni a feltörekvő fiatalságot a gitárzene megkedvelésére. A választottam ma legyen egy híres darab innen.

Ha csak egy számra van időd: Come Out and Play

Lepa

Ez egy klasszikus album: a Smash is a Dookie-robbanás évében jelent meg, és akkoriban folyamatosan a Green Dayjel egy lapon emlegették az Offspringet is – gyakorlatilag erre a két zenekarra épült a 90-es évek (pop-)punk reneszánsza. Érdekes azért, hogy bár az Offspring sokáig képes volt is tartani ezt a jelentős státuszt (legalább az Americana lemezig), de utána kemény lejtmenetnek indult, míg a Green Day megmaradt világraszóló népszerűségű zenekarnak. De visszatérve a lemezre, szerintem nagyon is megérdemelte a figyelmet: elvonatkoztatva attól, hogy kicsit Nirvana-hiánypótlásról is van szó (hiszen Kurt Cobaintől addigra már el kellett búcsúznunk), az album a grunge hatásai mellett mást is mutat: a punk lendületét és energiáját a húzós gitárriffekkel, valamint egy nagyon jellegzetes, magas, de erős hangú énekessel. Így meg is született a teljesen felismerhető Offspring-formula. És nemcsak a klipes számok (Self Esteem, Come Out and Play, Gotta Get Away) ütnek nagyot, hanem gyakorlatilag az összes, egyik kedvencem például a Bad Habit. Minden idők egyik legnagyobb példányszámban eladott független (nem nagykiadós) lemezéről van szó, érdemes megismernie annak, akit eddig elkerült, a többiek meg nosztalgiázzanak velünk!

Ha csak egy számra van időd: Bad Habit

Lepa

Manson úr jó pár albummal szerepel a listánkon, ez az ötödik talán úgy volna jellemezhető, hogy egyszerre hozza a megszokott vadságot és sötét hangulatot, ugyanakkor elég sokat kísérletezik egy elektronikusabb, szintialapú hangzással. A hagnem majdnem mindenhol e-moll (avatatlanok kedvéért: a legmélyebb akkord egy standard hangolású gitáron), és kevés vidámkodás fordul elő a lemezen. Ami egy kicsit partiképesebb szám, az az érdekes című Doll-Dagga Buzz-Buzz Ziggety-Zag, szóval azt ajánlom ismerkedésre, de a címadó ¾-es, keringős lüktetése is kellemes meglepetés a sok szabványos ütemű és – valljuk be – kicsit beszűkült szövegvilágú zúzás között.

Ha csak egy számra van időd: Doll-Dagga Buzz-Buzz Ziggety-Zag

Dönci

Ha már síró-rívó énekes-dalszerzőkkel volt dolgunk az utóbbi napokban, akkor ma a depresszív lélek másik végét, a dühösen arcul köpőt ismerjük meg. Marilyn Manson a „trilógia” után elkalandozott az indusztriális metal által megtestesíthető vásári komédiához. „Everything's been said before” – közli a lemez első sora, és valahol tényleg nem sok újdonság kerül elő az életműhöz képest. Viszont mindig más köntösbe öltöztetve ugyanaz, nagyon sokszor piac- és hallgatóképes lesz. És ez nem csak erre a zenekarra igaz. Mindenesetre egy végig szórakoztató, keményen riffelgető és trágár albumot kapunk. Szóval, akinek ez kenyere, ne fogja vissza magát, nyugodtan szánjon egy órát erre. A többiek pedig hallgassák meg a (s)AINT című opuszt.

Ha csak egy számra van időd: (s)AINT

Dönci

Maradunk az énekes-dalszerzőknél. Ha tegnap azt írtam, nem túl partiképes az album, a mai még annyira sem. Tom McRae nem egyszerű figura, ha szomorúságról van szó. Szuggesztív hangjával eléggé a szívbe tud markolni, hiszen amennyire halk és visszafogott a hangszerelés, annyira ütősek a szövegek és depresszív a dallamvezetés. Igazából a teljes lemezt ugyanazoknak ajánlanám, akik a tegnapit szerették. Nehéz egyet választani a sok kiváló szerzemény közül, de a korong csúcsa talán az eggyel ezelőtti album címadó dala, a The Alphabet of Hurricanes, szóval mára is jut egy 8 perc fölötti felvétel az egyszámos hallgatóknak.

Ha csak egy számra van időd: The Alphabet of Hurricanes

Lepa

Ez az album annyira ismeretlen, hogy a blogcikk írásának időpontjában nem lehet megtalálni az Allmusic.com-on, és nincs róla Wikipédia-szócikk (bár McRae diszkográfiájában azért szerepel). Azonban bárki meghallgathatja a Spotify-on, és nem is fog csalódni, ha szereti az előadót: itt is jó nagy adag kesergést kapunk akusztikus, de szépen kidolgozott hangzású megszólalásban. A legnagyobb különlegessége a lemeznek talán az, hogy felkerült rá egy feldolgozás is, a Sloop John B., ami hangulatában eléggé lelóghatna, hiszen alapvetően egy vidám szám – viszont Tom bácsinak sikerült ráhúznia a saját stílusát, egy kicsit komolyítani rajta, és így máris beilleszkedik a sorba. A másik érdekes dolog, hogy van rajta egy The Alphabet of Hurricanes c. szám – ami viszont nincs rajta a The Alphabet of Hurricanes c. albumon. Az egyszámos olvasóinknak ezúttal egy lightosabb, nem is annyira szomorú nótát ajánlok a csokorból, akik viszont szeretik a búsongó dalokat, azok válasszák bármelyik másikat.

Ha csak egy számra van időd: Fuck You, Prometheus

Lepa

Aki velünk tart ezen az 500 albumos utazáson (is), az már ismeri Damien Rice-t, és nagyjából tudja is, hogy mire számíthat: érzelmes, lassú balladákra, lecsupaszított, akusztikus alapú hangszerelésre, egy hihetetlenül érzékeny, széles terjedelmű énekhangra. Valahogy mégis a teljes kidolgozottság érzése fog el bennünket hallgatás közben, ami nem csoda, hiszen egy híján az összes szám 5 perc fölött jár. A kis díszítések, hegedűk, ütősök és egyebek pont a helyükön vannak, de nem veszik át sose a főszerepet. „Kicsit szomorkás a hangulatom máma” – énekelhetné Rice is, ehelyett leginkább párkapcsolatokról és emberi viszonyokról énekel. Illetve saját magáról, mint a The Greatest Bastard című dalban – én azt találom a legszebbnek, úgyhogy ajánlom mindenki figyelmébe.

Ha csak egy számra van időd: The Greatest Bastard

Dönci

Damien Rice korábban hallgatott 9 című lemezéhez képest ez egy későbbi alkotás. Itt már egyedül énekel végig a lemezen, Lisa Hannigan nincs már mellette, és aki meghallgatja az albumot, érezni fogja, hogy teljes mértékben szerzői darabról van szó. Korábban is igaz volt, hogy Damien elég sok érzelmet tud közvetíteni a hangjával, és hallatszik végig, hogy addig gyúrta ezeket a számokat, amíg olyanok nem lettek, amilyeneknek a fejében hallotta őket. Erre a legjobb példa az It Takes a Lot to Know a Man váltásai. Az is biztos, hogy Damien muzsikájához is hangulat kell, hiszen ő sem a vidám, partiképes számairól híres. Ez az album is búskomor lett amúgy. Aki szereti az énekes-dalszerzőket, nem fog csalódni, ha végighallgatja mind az 50 percet. De mindenki áldozzon 10-et az egyik legjobb számra a világon.

Ha csak egy számra van időd: It Takes a Lot to Know a Man

Dönci

A Rammstein valószínűleg legtöbb slágerét tartalmazó albumot hallgatjuk ma. Ez azt jelenti, hogy aki sosem hallgatta a zenekart, az is biztosan hallott pár dalt erről a korongról, például a Mein Teilt, a Keine Lustot vagy az Amerikát. És mindegyiket meg is éri meghallgatni. Sőt, a videókat is megnézni hozzá, bár azok több ízben elég felkavarók. Viszont a teljes lemezre érdemes odafülelni, mert akadnak rajta bőven finomságok (például a címadó vagy az utolsó két ballada). Sőt, ha valaki a zenekarral ismerkedik, ezzel a koronggal kezdje, mert ízig-vérig Rammstein, mégis befogadható.

Ha csak egy számra van időd: Ohne Dich

Lepa

Aki olvassa a blogunkat, már biztos ismeri pár albumát a Rammsteinnak – most a Mutter és a Rosenrot közötti, 2004-es lemezük van terítéken, és ennek megfelelően jól bele is illeszkedik a sorlemezek sorába. Nem kapunk semmi olyat, amire ne számítanánk a zenekartól (hacsak nem a Los bluesos alapjait, amelyek ráadásul akusztikusan szólalnak meg); amit viszont elvárhatunk, azt mind megkapjuk: kemény riffelgetés, még keményebb német nyelvtörők (hihetetlen, hogy mennyire illik a nyelv ehhez a műfajhoz), vicces szövegek (lásd: Amerika) és sejtelmes, de mégis könnyen emészthető dallamok, amelyeket hol szintik, hol vokálok hoznak be a sok zúzás közepette. Amúgy összességében ez az album talán poposabb, mint az eddig hallgatottak, nem annyira súlyos (lásd: Moskau), szóval az is tehet vele egy próbát, aki amúgy ódzkodik a gitárnyűvéstől meg a fémzenétől.

Ha csak egy számra van időd: Amerika

Lepa

Tegnap is Madness, ma is. Viszont tegnap sorlemezt hallgattunk, ma pedig élő albumot, méghozzá egy olyan koncert felvételét, amely hosszú idő után újra az eredeti zongoristát vonultatja fel a zenekar tagjai között. A felvétel egyébként óriási nézőszámú stadionkoncerteken (kettőn) készült, és ez nagyon is hallatszik: nemcsak a számok között lehengerlő a tömeg ovációja, tapsa és kiabálása, hanem a számok közben is hangosan együtt énekelnek a zenekarral, a legjobb részeket pedig külön is „megoválják”. Jó kis betekintést kaphatunk a Madness-koncertek hangulatába (őrületébe?). Ahhoz képest, hogy nem egy kemény rockzenekarról beszélünk, hihetetlen energiákat mozgósítanak. A számlista pedig igaz best of, szóval akár ismerkedő albumnak is megteszi. Aki az első számot végighallgatja, és nem kap ingerenciát a folytatás meghallgatására, az menthetetlen.

Ha csak egy számra van időd: One Step Beyond

Dönci

Valószínűleg a világ egyik legjobb koncertlemezéről beszélünk. A hangulat hallgatva is óriási, és gyakorlatilag az összes szám sláger. Egy nagyon ügyesen összeválogatott, nagyon jó koncepcióval rendelkező skapop album ez. Nincs olyan dal, amit szívesen lehagytam volna róla. Az összes dalból az sugárzik, hogy egy végtelenül profi zenekar nagyon jól érzi magát a színpadon, ettől pedig a közönség is feltöltődik, és ez az energia cirkulál köztük. Sajnálom, hogy nem lehettem ott eze(ke)n a koncerte(ke)n. De örülök, hogy bármikor újrahallgathatom a legjobb pillanatait. Ezt bármilyen bulialapozáshoz vagy folytatáshoz megfelelőnek tartom, úgyhogy javaslom, mindenki hallgassa végig, és bontson hozzá egy sört is. :) (Aki pedig megnézné, vásárolja meg az újrakiadást, mert ahhoz DVD is van – sajnos nem túl jó képminőséggel.)

Ha csak egy számra van időd: Wings of a Dove