Dönci

2008-ban két nagy visszatérő zenekar volt az alternatív szcénában: a Portishead és a The Verve. Meggyőződésem egyébként, hogy 2008 két legjobb lemezét produkálták. A The Verve negyedik korongjával megmutatta mindazt, miért is alakulhatott ki akkora kultusz körülöttük: jó volt a hangzás, voltak slágerek (Love Is Noise; Rather Be; Valium Skies), úsztatott, merengős felvételek (Sit & Wonder; Columbo) és olyan hangszerelésbeli megoldások, amiket az elszállós, nem feltétlenül hallgatóbarát korszakát élő Radiohead is megirigyelhet (I See Houses). Nem mondom amúgy, hogy könnyed hallgatnivaló, mert viszonylag hosszú, sok instrumentális részt és sok szövegi ismétlődést tartalmaznak a dalok, de aki bírja a gitáron alapuló britpopot, az semmiképp se hagyja ki. Aki viszont ismerkedik a zenekarral, a Love Is Noise vagy a Rather Be című számokat hallgassa meg.

Ha csak egy számra van időd: Sit & Wonder

Lepa

A Verve gyakorlatilag egy pesszimistább, szomorkásabb Oasis. Legalábbis a nyitó Sit & Wonder, a Valium Skies vagy a Numbness alapján aboszolút rájuk illene ez a definíció, illetve az egész albumra jellemző hanyag, laza énekstílus miatt is. Előfordulnak persze vidámabb, egész táncolható nóták is, például rögtön a második dal, a Love Is Noise. Nekem ezek egy kicsit jobban bejönnek, mert a túlzott belassulás néhol kerülgeti vagy átlépi az unalomküszöbömet. Amikor viszont formában van a zenekar, akkor nagyon formában van. A hangzás pedig kellően 21. századi, de nem megy el a túltontúl kísérletező irányba, szépen hallatszanak a gitárok is. A britpop kedvelőinek mindenképp kötelező album ez is.

Ha csak egy számra van időd: Love Is Noise

Lepa

Kevés jobb albumkezdés van annál, mint amikor bekiabál valaki, hogy „Tánc!”, aztán kezdődik a – táncolható, a címhez hűen keringős – zene. Nagyon furcsa hangulata van a Mona Lisának: egyszerre keringő (kicsit mulatós, magyaros ízzel) és alternatív rock. Vicces és érdekes énekstílusa van egyébként az énekes srácnak, valamiért engem a rapper Painre emlékeztet, ami főleg a Sex c. számban mókás (A szex vajon mi? c. számra muszáj asszociálnom, amikor hallgatom – de ezt ne mondjátok el egyiküknek se). Ugyanakkor néha kifejezetten kispálos is az ének és a dallamvilág. Legjobban talán a már említett nyitó szám, a November és a Bordahajtogató talál be nálam, azok zeneileg és szövegileg is nagyon rendbe vannak rakva, de amúgy elég kiegyenlített a színvonal az egész lemezen, és tényleg sokszor visszatér a keringő, mint zenei motívum (ami jó, mert nem ununk bele a 4/4-es ütemekbe), valamint 3 db Merengő van az albumon, amik szintén nagyon jók, és tényleg alkalmasak a merengésre. Majdhogynem konceptalbumról van szó, így mindenképp ajánlom az ilyenekre vevőknek.

Ha csak egy számra van időd: Bordahajtogató

Dönci

Az Elefántra egy kedves barátom hívta fel a figyelmemet, aki látta őket Orfűn még jó régen (köszi, Imi). Én viszont sokáig nem mertem belehallgatni, mert a Vérkeringő cím alapján azt gondoltam, loncsolós metalt húznak. Aztán egyszer egy szigetes koncertet streameletem, amit úgy kezdtek, ahogy a lemezt is, hogy "Tánc!", és a Mona Lisával egyből megvettek maguknak. Alternatív zene ez (ami csak Magyarországon vált szitokszóvá), mert minden van benne a jazztől a hiphopig, a sramlitól a bluesig. Szendrői Csaba szövegei erős képekkel bírnak, és hallatszik rajtuk, hogy a szerző nagyon érzi a magyar nyelv ritmusát. Alapjáraton egyébként nem vidám zene, de azért sok poén megbújik a kesernyés hangulatban. Azoknak ajánlom, akik szeretik, ha a szövegenek van mondanivalójuk, illetve sok dal bulialapozónak is kiváló. Például a választottam is.

Ha csak egy számra van időd: Körbelátó

Dönci

Ismét egy olyan zenekarba botlunk, akik stílusát indie-nek csúfolják. Jól vegyítik az elektronikát a hangszerekkel és a többnemű énekkel, így valószínűleg „modern rock” kategóriában indulhatnának Arany Zsiráfért. Egy tökéletesen táncolható, jó ritmusokkal operáló lemezről van szó. Egyszerre okos és meglepő, valamint ismerős és slágeres. Minden megvan ahhoz, hogy befogadható, de sablonmentes legyen az eredmény. Gyakorlatialag nincs rajta olyan dal, amitől befordulna az átlaghallgató, mert a tempó is eléggé kiegyensúlyozottnak mondható. Azoknak javaslom a teljes lemezt, akik buliba készülnek, vagy takarítanak éppen, mert feldobja majd a hangulatot.

Ha csak egy számra van időd: Second Sleep

Lepa

Ezt a kanadai zenekart szinte véletlenül fedeztem fel magamnak pár éve a Brill Bruisers albummal, és nagyon megszerettem. Egyből megvett az egyedisége, az, hogy feszegetik az indie határait a speckó effektekkel, a váltogatott vagy éppen párhuzamos férfi-női énekkel és a szokatlan számszerkezetekkel. Nem lehet megunni, mert egyáltalán nem sablonos – viszont elég könnyed és vidám ahhoz, hogy számos élethelyzetben hallgathassuk, ne csak bizonyos hangulatokban. Ilyen értelemben a kicsit hasonló zenét játszó Arcade Fire-nél például sokkal befogadhatóbb. Az első 3-4 szám mind olyan sláger, amit bátran ajánlok bárki figyelmébe. Mégis egy mások által „átkötőnek” aposztrofált szám a kedvencem az albumról, a We’ve Been Here Before. Olyan szép harmóniák és éteri hangok vannak benne, és annyira kerek egész, hogy mindig kifejezetten katarzisélményem van, amikor hallgatom. Viszont nem ez a dal jellemzi a legjobban az albumot, ezt beismerem – ahhoz tessék meghallgatni mondjuk a címadót.

Ha csak egy számra van időd: We’ve Been Here Before

Lepa

Az Oasisnek általában az első három (vagy csak az első két) albumát szokás klasszikusnak tartani, ez meg ugyebár a negyedik. Ugyanakkor, ha nem is éri el az első három lemez színvonalát, szerintem bőven befér ide, hiszen ezen is vannak csodás nóták: a Go Let It Out, a Beatles „indiai” korszakát idéző Who Feels Love? és a Gas Panic! például alapvetőek. A hangzás kicsit kevésbé gitárközpontú, mint az eddigi albumokon (az ezt megelőző Be Here Now-n amúgy is kicsit túltolták a gitárnyűvést), viszont megjelentek mindenféle különleges effektek, színesedett a hangszerelés. Szóval ők is kísérletezéssel kezdték az új évezredet (vagy fejezték be a régit), és szerintem jól sült el a dolog, rájuk fért már. Talán ez az első olyan album, ami előrevetíti a későbbi, Oasis utáni szólókarrierjüket, és utólag ezért is érdekes lehet a Gallagher-srácok karrierjét követőknek.

Ha csal egy számra van időd: Who Feels Love?

Dönci

Az Oasisről is mindenki hallott, sőt azok is ismerik a slágereiket, akik sosem tudták, hogy ismerik. A Go Let It Out vagy a Who Feels Love? az indiai beütésével mindjárt olyan számok, amik azért így vagy úgy eljutottak a hallgatókhoz. Az biztos, hogy egy szuggesztív és tehetséges zenekar volt a maga idejében. A testvérpár (amikor még beszélőviszonyban voltak) jól kiegészíette egymást, Liam hangja és a Noel dala úgy találkoztak egymással, ahogy Kukoricza Jancsi Iluskával, hogy egy pödrös bajszú hasonlattal éljek: a Gas Panic! is jó példa erre. De amúgy Liam sem „csak” énekes, mert a Little James az egyik legerősebb felvétel az albumon, és azt meg ő írta, szóval lehet kardoskodni egyik vagy másik mellett, de nem biztos, hogy érdemes. Szeressük a zenéjüket, a személyiségeiket meg tegyük félre (lásd még: Morrissey). :) Aki ismerkedik a zenekarral, annak a Who Feels Love?-ot ajánlom, de a legjellemzőbb szerintem a Gas Panic!, úgyhogy ez lesz a választottam.

Ha csal egy számra van időd: Gas Panic!

Dönci

A 2000-es évek elején több nagy dobás is történt a magyar alterpopban. Egyrészt megjelent a Belga és a hiperkarma első lemeze, másrászt feltűnt a színen az Emil.Rulez! is a jazzbe, bluesba, soulba oltott muzsikájával, lehengerlően vicces és kreatív szövegekkel operálva. Olyan zenészek köré épült ez a formáció, akik előtte is, utána is a zenei élet elitjét képezték (Fekete Kovács Kornél vagy Gereben Zita neve is önmagában garancia lehetne a minőségre), illetve Hegyi György volt a szövegi, Hajós András a zenei főmufti, így a megszokottól eltérő hatás szintén borítékolható volt. Mindenesetre egy friss, élményteli lemez ez, ami kvázi konceptalbum (főleg Hegyi Gyuri novelláit is hozzáolvasva). Sok kedvencemet rejti a lemez, de muszáj lesz a mai dalnak A lány, aki csak derékig látszik című opuszt választanom, mert régen egy cimborámmal minden közös összejövetelen elénekeltük jó hamisan (az M323-mal együtt), illetve nincs még egy olyan ballada, amiben ennyire viccesen és szomorúan írnak a méltataln szégyenérzetről és az emberi lecsúszottságról. De persze vannak vidám számok is az albumon, ne ijedjen meg ettől senki.

Ha csak egy számra van időd: A lány, aki csak derékig látszik

Lepa

Hajós András munkásságát én mindig is bírtam, gyakorlatilag minden szempontból. Például kevesen emlékeznek rá, volt egy kevéssé nézett műsora a Viasat 3-on, Késő este Hajós Andrással volt a címe. És még az is jó volt, zenélt meg poénkodott benne (szokás szerint), de a műsorformátum nem vált be sajnos. A YouTube-on még nyomokban fellelhető. Na de beszéljünk a zenéjéről! Az Emil Rulez (kicsit leegyszerűsítettem az írásmódot) alapjában véve jazz vagy inkább jazz-pop, amivel már eleve kilóg a listánkról egy kicsit, meg a fesztiválokról is kilógott, ahol láttam – mégis az a szép az egészben, hogy a vicces, okos és igényes szövegvilágnak köszönhetően abszolút ott van a helye a magyar alternatív zene zászlóshajójában (vagy akár a magyar pop hírességeinek csarnokában – ha lenne ilyenünk). Könnyed hallgatnivaló, de olyankor érdemes főleg hallgatni, amikor a szövegre is tudunk koncentrálni, mert különben jó pár fülig érő mosolytól fosztjuk meg magunkat, például a Térerő szövege is oktatnivaló (amúgy az dallamilag is az egyik legjobb szám). Ja, és ha fellépnek élőben a kedves olvasó közelében, javaslom a megnézésüket, mert koncerten is nagyon jó hangulatot tud teremteni ez a jobbára lötyögős vidámkodás.

Ha csak egy számra van időd: Nagy fenekű nők napja

Lepa

Paul McCartney sokszor megújult már élete során, és a Beatles után is igen termékeny maradt, szólóban és a Wings-zel is. Ez az albuma egy igen késői mű, de semmi szégyenkeznivalója nincs miatta: nemcsak azért lehet szeretni, mert a nagy Sir Paul adta ki, bárki büszkeségére válhatna. A nyitó szám egyből elég modern, és utána is jó sok dal próbálja illusztrálni, hogy dalszerzőként is és hangszerelés szintjén is folyamatosan fejlődni akar, vagy legalábbis igazodik a trendekhez az előadó. Ennek ellenére nekem az egyik legszimpatikusabb dal pont a kicsit hagyományosabb, gitáralapú Early Days. Ami viszont ötvözi McCartney szokásos játékosságát, dallamosságát és poposságát is, az egyértelműen a címadó szám. Ha viszont a kedves olvasó valami furcsát, rendhagyót akar hallani, a záró Roaddal próbálkozzon.

Ha csak egy számra van időd: New

Dönci

McCartney is visszatérő versenyző egy meglehetősen kurrens lemezzel. A hallgatás napjáig az utolsó sorlemeze, ami egészen kiválóra sikerült. A Save Us gitárja kellőképpen húzós, az Alligator, az On My Way to Work és az Early Days szövegei pedig kellőképpen ironikusak. Hangszerelésében is jól egyensúlyoz az elektronika és a klasszikus hangszerek között. A lemez legvégére több lesz az elektronikusan vezetett szám, viszont ez egyáltalán nem válik hátrányára a korongnak. A címadó, a Queenie Eye és az Everybody Out There pedig igazi (koncert)slágerek. Jó a húzásuk, jó a szövegük, mégis változatosak. Egyszóval hiába öregedett meg McCartney, a tehetsége és a kreativitása nem csökkent szerencsére. Én abban reménykedem, hogy valamikor a közelünkbe is eljön koncertezni. 

Ha csak egy számra van időd: Everybody Out There

Dönci

Amikor nincsen 2 és fél percnél hosszabb dal egy albumon, akkor gyanús lehet, hogy punkzenét hallgat az ember. Viszont nem is kellenek hosszabb dalok, mert kevés szóló és sok szöveg jellemzi a felvételeket, amelyek így pont jól beleférnek a rendelkezére álló időbe. A lemez egyébként a new wave hajnálán, 1982-ben jelent meg, és a punk első hullámával érkező lendülettel megy előre. A hangminőségen egyáltalán nem hagyott nyomot a 36 év. Maximum az róható fel, hogy nem elég telt a hangzás, de ettől függetlenül ugyanúgy élvezhető. Kellő mennyiségben káromkodnak, csak azért, hogy alátámasszák a mondanivalót, pl. az I'm Not a Loser című opuszban. A legslágeresebb (már-már Ramones-értékű) az egymást követő Kabuki Girl és a Marriage. Azokat jó szívvel javaslom bárkinek, bár szerintem a legütősebb a Suburban Home, így ma azt választom.

Ha csak egy számra van időd: Suburban Home

Lepa

Hasonlóan a Bad Brainshez a Descendents is olyan zenekar, amiről az átlagemberek nagy része nem hallott, a saját szubkultúrájában (amerikai punk) viszont legendás, meghatározó bandának számít – ezt a számok több milliós hallgatottsága is bizonyítja. Rengeteg mai és múltbeli punkbanda hivatkozik rájuk, mint alapvető hatásra és példaképre. Mai füllel lehet, hogy kicsit meghaladott zeneileg, és a hangzás is kicsit garázsos, de igazából érdemes egy kicsit odakoncentrálni, beleképzelni magunkat a 80-as évek elejébe, figyelni a vicces szövegeket, és elvonatkoztatni a hangzástól: ha mindez sikerül, rájövünk, hogy tényleg egy legendával állunk szemben (akik egyébként még mindig léteznek, és pl. a legutóbbi albumuk is tökjó lett). De tény, hogy ezt a mai lemezt csak a punk iránt érdeklődőknek tudom ajánlani, mert nincsenek rajta stílusidegen motívumok. És egy vicces tény a végére: a Descendents összes albumborítóján ugyanaz a stilizált figura, Milo (aki igazából az énekes) szerepel, itt ráadásul az albumcímhez is adta a nevét. Ebben az egyben tehát az Iron Maidenre hasonlítanak, ahol minden borítón visszaköszön Eddie, a zombiszerű szörny.

Ha csak egy számra van időd: Bikeage

Lepa

Továbbra is a női mezőnyt erősítjük a listán, ezúttal viszont az énekes-dalszerzői műfajban, de nem a gitározósban, hanem a zongorázósban. És ha női énekes-zongorista, akkor ki más, mint Tori Amos? (Na jó, ott van még Regina Spektor is…) A nyitó Bliss egyébként egész kesztyűs kézzel bánik a hallgatóval, viszonylag könnyen befogadható a dallama, ami nem mindig jellemző a művésznőre. A hangzása pedig jó modern, főleg a dobok szólnak nagyon elektronikusan, az egésznek adva némi popzenei élt (mármint szűk értelemben). A Juarez tovább kísérletezik az effektekkel, kicsit szinte már drum n’ bassbe megy át néha, de a szokásos, fátyolos női énekkel fűszerezve, és hasonlóan elszállós az első lemez központi és leghosszabb darabja, a bizarr Datura is. Végig eléggé alaposan meghangszerelt, szinte nagyzenekari hangzású nóták követik egymást, és sokféle hangulatot bejár az album, csak a tempó marad viszonylag kiegyensúlyozott (értsd: lassú). Nehéz egyet ajánlani az előadó nem ismerőinek; akik ismerik, azok meg úgyis tudják, milyen sok arca van. A Josephine és a 1000 Oceans egyszerre szépek és könnyedek, valamit könnyebben befogadhatóak, így ezeket ajánlom azon sietős olvasóinknak, akiknek nincs 2 órája. (A második lemez élő felvétel egy csomó Amos-slágerrel, de azokról lesz még bőven szó.)

Ha csak egy számra van időd: Josephine

Dönci

Tori Amos az a női énekes, akinek a fő hangszere a zongora, bár valószínűleg ilyen hangterjedelemmel és énektechnikával arra se lenne szüksége. Viszont így, hogy zongorán születnek a dalok, és ő adja elő őket, sokkal autentikusabbnak hat, és még inkább ki tudja használni a csúsztatásokat, tempóváltásokat is. Ez egy érdekes koncepciójú dupla album: az első fele egy stúdiólemez, a második pedig egy „extra” koncertalbum, ami összegzi az addigi munkásságát. A (hallgatás napjáig) legfrissebb Native Invader című albumig talán ez a leginkább „elvont” lemeze az énekesnőnek. Az olyan dalok, mint a Juarez, a Suede és a Datura kellőképpen elmélyülős, pszichedelikus hangulatot idéznek, míg a slágerek, mint a Concertina, a Bliss vagy a fájdalmasan gyönyörű 1000 Oceans feloldják ezeket valamelyest. Igazából azoknak javaslom ezt a lemezt, akik néha szeretnek kimozdulni a zenei komfortzónájukból, mert a sokféle zenei hatás, ami ezen a korongon megjelenik, elképesztő változatosságot nyújt. Aki viszont ismerkedne a hölgy munkásságával, annak a koncertlemezt ajánlom teljes egészében.

Ha csak egy számra van időd: 1000 Oceans

Dönci

Alanis is visszatérő vendégünk. A negyedik lemezén pedig igazi slágerparádét hozott össze. 10 dal, 40 perc, mindegyik fogyasztható, kellemes, jó szövegű. Azért külön pluszpont jár, hogy a nyitó Eight Easy Stepsben a félsorok is értelmesek magukban a refrén belépése előtt, így koncerten is tökre előadható háttérvokál nélkül. Gyakorlatilag minden dal rádióbarát (és vicces, hogy az egyetlen káromkodás pont a legnagyobb slágerbe, az Everythingbe került, ami egyébként egy egészen kiváló szerelmes dal). A keleti motívumok is megfelelő arányban szerepelnek, úgyhogy jó szívvel ajánlom bárkinek. Aki viszont nincs oda feltétlenül a női énekesekért, vagy nem tetszik neki a stílus, adjon egy esélyt a címadónak, mert ott kövér riffek vannak a háttérben.

Ha csak egy számra van időd: So-Called Chaos

Lepa

Ismét egy visszatérő versenyző, ezúttal a női mezőnyben. Szerencsére ő se folyton ugyanazt nyomatja, hanem képes megújulni – ezen az albumon például rögtön a nyitó Eight Easy Steps új színvilágot visz Alanis palettájára. A dalok amúgy elég lendületesek és sodróak, valamint változatosak is, így nem unjuk el őket, ami popzenénél nagyon fontos tényező. A hangszerelés meg szinte tökéletes, minden nagyon szépen hallatszik és egyensúlyban van. Bár vannak furcsa, kísérletezős (vagy legalábbis kevésbé hallgatóbarát) megoldások, pl. a címadó számban, azért a lemez nagy része fogyasztható popzene, így olyan alkalmakra javaslom, amikor az ember ilyeneket szokott hallgatni.

Ha csak egy számra van időd: Eight Easy Steps

Lepa

Sokszor leírtuk már, mekkora slágergyáros Rivers Cuomo. Ezen az albumon az a kis különlegesség fordul elő, hogy nem minden dalt ő szerzett, sőt, némelyiket egy másik bandatag énekli (pl. Thought I Knew, Automatic). Azaz talán ez a leginkább kollaboratív Weezer-album (bár végeredményben itt is a Cuomo-szerzemények a legnagyobb slágerek), és persze ez is címtelen, mint a kék, a zöld vagy a fehér; de persze mindenki „a piros album”-ként ismeri. Egy (számomra) középszerű indítás után rögtön kapunk az arcunkba egy legalább öt stílust ötvöző, rettentően vicces opuszt, a csodás című The Greatest Man that Ever Lived-et. Olyan elegánsan váltogat a hip-hop, a power-pop, a kórusmű és a gospel között, hogy az tényleg öröm hallgatni. Oktatni lehetne vele a zeneírást. De azért ne „sikoljunk el” a többi kiemelkedő dal mellett sem: a Pork and Beans, a Heart Songs és az Everybody Get Dangerous mesterhármasát is bárki megirigyelhetné. Utána megint egy stíluskeverő nóta, a Dreamin’ jön, amit bárkinek bátran merek ajánlani. Mintha a fogamat húznák, amikor csak egy számot kell választanom; csak annyit tudok, hogy biztos az „A” oldalról lenne. Hacsak nem a The Angel and the One szívmelengető balladája a „B” oldalról…

Ha csak egy számra van időd: Heart Songs

Dönci

A Weezer slágergyáros zenekar. Ezt mi is írtuk már, és szerintem a szaksajtó is egyetért velünk. Ha pedig kétség merülne fel bárki részéről, elég ha az első két dalt meghallgatja az albumon, és biztosan egyetértve bólogat velünk a ritmusra. Ráadásul a The Greatest Man That Ever Lived (Variations on a Shaker Hymn) olyan tempó- és stílusváltásokkal bír, amilyenekkel kevés szám büszkélkedhet. A Heart Songs pedig annyi előadót és popkulturális motívumot megidéz, hogy megszámolni sem lehet. Igazából a teljes lemez ironikus stíluskavalkád a punktól a melocore-on át a nu-metalig. És mennyire vicces már az Everybody Get Dangerous szövege! A teljes albumot javaslom azoknak, akik szeretik a különböző stílusokba kalandozó, de mindig izgalmas zenéket. A többieknek pedig a 2. track lesz.

Ha csak egy számra van időd: The Greatest Man That Ever Lived (Variations on a Shaker Hymn)