Dönci

A 30Y a Városember idejére már bőven kedvelt és ismert zenekarnak számított. Ekkor még Gradvolt Endre gitározott, ez volt az utolsó nagylemez, amin szerepelt, utána átvándorolt a dizájnokhoz, ha jól tudom. Sok minden van ezen a korongon a Hobo-motívumoktól (Kövér disznók) a Cseh Tamás emlékére írt Bereményi-szövegekig (Jó január hercege), és működik is mind a 40 percben. Jó arányban szerepelnek a slágerek, de igazából a zenekart pártolók számára valószínűleg nincs különbség a tömegek által ismert és nem ismert dalok között, mert a stílus, Beck Zoli hangja és a lendület egységgé kovácsolja a számokat. Pont ezért nehéz egyet választani, mert midnegyik kitűnő, és valahol mindegyik jól jellemzi a hangulatot, hiszen lehet keserédes, mint az Ásító, vad, mint az Ablakból néz, szuggesztív, mint a Városember. Ma egy kevésbé ismert nyer.

Ha csak egy számra van időd: Ásító

Lepa

A korábban tárgyalt Semmi szédítő magasság albumhoz képest itt már sokkal kidolgozottabb a hangzás, és elég bátran használja az elektronikát is a zenekar, kicsit hangsúlyosabbak az effektek. Ennek ellenére „tipikus” 30Y-t kapunk: azaz kicsit depis/életunt, kicsit elvont, sokszor mélabús, de mindig nagyon költői szövegekkel operáló egyetemi altert. Ha már tegnap a Placebót hallgattuk, érdemes megemlíteni a zenekar szerintem tagadhatatlan hatását „Y-ékra”. A legismertebb sláger a rádiós szereplése révén talán a Néz, de van itt sok más értékes darab is, elég akár a rögtön utána következő Riadt háziállatokat (-ot?) vagy a címadót említenem. Odafigyelős hallgatásra javasolt album szövegi és zenei okokból is.

Ha csak egy számra van időd: Riadt háziállatok

Lepa

Az első album sok zenekar esetében még csak útkeresés, mások viszont egyből leteszik a névjegyüket vele a zeneipar nagy asztalára. Szerintem a Placebo egyértelműen az utóbbi kategóriába tartozik: ezen a címtelen albumon egyből úgy szólnak már, ahogy később is, a stílus is gyakorlatilag kialakult. Ebben mondjuk közrejátszik az is, hogy Brian Molko énekhangja szinte védjegy lehetne, de az is, hogy bár albumról albumra fejlődnek, és a hangszerelés mindig egyre szebb és jobb, azért meghatározott keretek között mozognak. Van egy jól behatárolt stílusuk, ami viszont nagyon nyerő receptre épül, legalábbis engem minden lemezükön megvesz legalább 3-4 szám (ezen inkább 7-8). Amúgy nem hiszem, hogy sok olvasónknak be kéne mutatni a zenekart: sokszor jártak Magyarországon, bár én valamiért éppen Ausztriában láttam őket először (és remélem, nem utoljára). Néha elfelejtem, miért is annyira jók, és amikor újrahallgatom, egyből rájövök. Zseniálisan sötét és kiábrándult hangulata van ezeknek a számoknak, mégis egytől egyig fülbemászóak és energikusak.

Ha csak egy számra van időd: Teenage Angst

Dönci

A Placebo valahogy a glam rock, a punk és a '80-as évek new wave irányzatát vitte tovább vagy összegezte, és első lemezük mindezek határára tempójában is elég vegyes lett. Viszont a slágereik már ekkor megkérdőjelezhetetkenül erősek voltak. Az én kedvencem mégis a Bionic marad erről a lemezről, mert az volt az első dal, amit hallottam a zenekartól, amikor a német Viva 2-n belebotlottam egy koncertjükbe '98-ban. Teljesen magával ragadott az az energia, amit hoztak. Egyébként azt aláírom, hogy Brian Molko hangja már a nyitó Come Home alatt kivághatja a biztosítékot sokaknál, mert kellőképpen nyávogós, viszont vitathatatlanul ezer közül felismerni. Az pedig bő 20 évvel ezelőtt külön ízt adott egy formációnak, ha volt benne egy meleg, egy biszexuális és egy hetero is. Bulikezdéshez is jó lehet legalább a lemez fele, viszont mindenképp a teljes művet ajánlom az egyedi énekhangok és gitárzenék kedvelőinek.

Ha csak egy számra van időd: Bionic

Lepa

A tegnapihoz hasonlóan kicsit lassú, hátradőlős, elmélázós zenét hallgatunk, legalábbis az ilyen számok vannak túlsúlyban, a tempót sehol se viszik túlsúlyba. Ez is indie, és ez is a lágyabb fajtából, csak éppen Amerikából. A borító elvontsága is rávilágít, hogy vannak itt művészi ambíciók is, nem pedig kizárólag a szórakoztatóipar részének tartja magát a zenekar. Azért nem kell megijedni: a művésziesség nem megy át erőltetett művészkedésbe, jó arányban van a befogadhatóság és az egyediség (értsd: dallambeli vagy hangszerelésbeli eltérések a konvencióktól). Van egy hasonló zenekar, ami sajnos nem került fel a listánkra: a Weakerthans. Akinek ez tetszik, azt is hallgassa, aki meg azt ismeri, ezt is. Érdekes adalék: a bónusz trackek között (pl. Spotify-on) szerepel a CD „hátsó borítójának” (számlista, köszönetlista és stúdióinformációk) felolvasása. Ilyet se hallottam még (bár nem sűrűn fogom újrahallgatni).

Ha csak egy számra van időd: Talking Bird

Dönci

A Death Cab for Cutie is jobb sorsra, de legalábbis nagyobb ismertségre érdemes zenekar. Ben Gibbard hangja annyira szuggesztív és megkapó, hogy nehéz nem beleélni magunkat a zenébe, amikor hallgatjuk. És ez igaz például az I Will Possess Your Heart négy és fél perces intrójára is. Ez az alternatív zenekar sem a vidámságával vette meg a közönségét, hanem inkább a szép ívű, okosan megkomponált számaival, és a jó rímeket felsorakoztató, kreatív, történetmesélős szövegvilágával. És nem félnek a 2 perces és 8 perces daloktól sem: igazából azon kevés zenekar egyike ez, aki tudja, melyik szöveg, melyik motívum milyen dalhosszt igényel. Azoknak bátran ajánlom a teljes lemezt, akik nem vetik meg az igényes angol dalszövegeket és a gitáralapú altert.

Ha csak egy számra van időd: I Will Possess Your Heart

Dönci

Amikor valami fesztiválon (talán Glastonbury) az Oasis előtt lépett fel a Travis, és eljátszották a Writing to Rech You-t, Noel Gallagher csak annyit mondott Fran Healynek: „nice chords”. Nem véletlenül szerepel a „Radio keeps playing all the usual / What's a wonderwall anyway” sor a dalban. Mondhatjuk, hogy ez az album tette világsztárrá (Európasztárrá) a zenekart. Főleg a Why Does It Always Rain on Me?, ami amúgy közel sem a legjobb számuk. Egyébként egy teljesen koherens britpop lemezről van szó, ahol a skótok magasra tették a lécet, és inkább a pop részét ragadták meg a dolgoknak, viszont még nem Coldplay, már nem Oasis. Szóval azoknak javaslom, akik bírják nagyon a gitárzenéket. (Külön pluszpont a „There is no Design for Lif, / There's no Devil's Haircut on My Mind, / There is not a Wonderwall to cliemb or step around” sorokért, ahol 3 zenekart is megidéznek egy refrénben.)

Ha csak egy számra van időd: Driftwood

Lepa

Bár az albumkezdő szám a Wonderwall (és az ekkor még meg nem jelent Boulevard of Broken Dreams) akkordjaival nyit, sőt, utal is előbbire a szövegében, ha már kicsit lopja, azért hamar elrugaszkodik tőle, mondhatni továbbfejleszti. Ezután a zenekar megmutatja, hogyan kell lágy indie zenét csinálni, érzékeny énekkel és nem sablonos dallamokkal fűszerezve. A Coldplay és a Radiohead érzékenysége és az Oasis slágeressége köszön vissza folyton – hiába, ezek a britek tudnak valamit. Amúgy a „wonderwall” kifejezés visszajön a záró számban is, úgy látszik, nem tudnak leszállni a témáról – de legalább van keretes szerkezet. Talán a Driftwood az egyik csúcspontja az albumnak, de van itt más csúcsnóta is, például a (címéhez hűen gyönyörű hajlításokat és zenei fordulatokat tartalmazó) Turn és a Why Does It Always Rain on Me? Legalább ezt a három nótát ismerje meg mindenki, akinek csak egy számra van ideje, az is!

Ha csak egy számra van időd: Turn

Lepa

Nem akarok abban az illúzióban ringatni senkit se, hogy oda-vissza ismerem Johnny Cash munkásságát – viszont ez az album „rám talált” jó pár évvel ezelőtt, és egyből megszerettem az egyszerűségéért és őszinteségéért. Igaz, a feldolgozások dominálnak, nem a saját szerzemények, de mégis hamisítatlanul cash-es az egész, főleg a jellegzetes, dörmögősen mély énekhang miatt. A hangszerelés pedig tökéletes: éppen csak annyi díszítés (zongora, vonós) van az akusztikus gitár mellett, amennyi nem tereli el a figyelmünket a dalok lelkéről, ugyanis ez a szomorkás zene szinte már spirituális élményt ad az első számtól kezdve. Aki azt se tudja, hogy honnan kezdje a fekete ruhás művész úr megismerését, de érdekli az amerikai folkos/countrys műfaj, annak bátran tudom ajánlani ezt a lemezt. A felületesebb ismerkedőknek a God’s Gonna Cut You Down ajánlható, ha a pörgősebb, az I’m Free from the Chain Gang Now, ha a hátradőlősebb/lelkizősebb dalokat szeretik.

Ha csak egy számra van időd: I’m Free from the Chain Gang Now

Dönci

Johnny Cash is szerepelt párszor a Rolling Stone listáján, de a kései munkái elmaradtak. Pedig már a nyitó Help Me miatt is érdemelne helyet ez az album egy 500-as listán. Meg is kapja nálunk. És a gigasláger, a God's Gonna Cut You Down csak azután jön. Az egész korongot jellemzi a lassú, gitárra és zongorára alapozott folkos, countrys hangvétel, amit Johnny Cash mély, néhol reszelős hangja tesz teljessé. Mindenképpen javaslom őszi estékhez, elgondolkodós délutánokhoz, de buliindítónak semmiképp ne tegyük fel, mert mindenki eret vág magán (vagy rajtunk).

Ha csak egy számra van időd: Help Me

Lepa

Visszatérünk a sorlemezekhez, azon belül pedig egy debütáló albumhoz, aminek címe igazából a zenekar „rövidítéses” nevének kibontása. A tegnapihoz képest mindenképpen szomorkásabb és kicsit elvontabb zenét hallgatunk ma, zongorás és egyéb betétekkel, de azért simán a „gitárzene” kategóriába illő módon. Aki nem ismeri a zenekart, az a korai Radioheadre gondoljon, amikor még nem szálltak el teljesen. Amúgy az angol ének alapján senki nem jönne rá, hogy ez alapjában véve egy francia zenekar (sőt, duó) – se akcentus, se franciás jegyek nem jellemzik (kivéve a Le tunnel d’or c. francia szövegű számot természetesen). Vidám napokra nem annyira ajánlom, viszont amúgy mindenképp megérdemli az ismerkedést ez az előadó is, főleg a fent említett zenekar rajongóinak részéről.

Ha csak egy számra van időd: U-Turn (Lili)

Dönci

Az AaRON első lemezének címéből rövidítette a nevét. Ha jól tudom. Egyébként franciák, akik nagyrészt angolul énekelnek, és valahol a Depeche Mode hagyományait követik. Az angol szövegeik egyébként meglehetősen jók szerintem, a franciákat pedig nem értem. :) Zeneileg főleg zongoraalapú electrobeatek vannak, nagyon jó ritmikával. Az énekhang pedig kellően fátyolos ahhoz, hogy felismerhető és megjegyezhető legyen. A lemez nem vidám, ellenben nagyon hangulatos. Azoknak javaslom, akik nem félnek az elektronikától, és szeretik a jó szövegű alternatív muzsikákat. A többieknek szóljon az Endless Song.

Ha csak egy számra van időd: Endless Song

Dönci

A koncertlemezek időszaka ez a blogon. Ismét egy visszatérő szereplő, a Mad Caddies szólal meg, ezúttal élőben, az első 10 évük slágerparádéját összegyűjtve. Aki a Dirty Rice-ba belekóstolt velünk korábban, egy sokkal keményebb, punkosabb zenekart hall itt (pl. No Hope; Contraband; The Gentleman; All American Badass). Persze nem kell azt gondolni, hogy a ska és a reggae hagyományai kivesztek volna. Pusztán a lendület és az energia szintje más. A leginkább jellemző erre a korai korszakra az egyik legbulizósabb, kalózos felvétel, a Weird Beard, az akár egy ír kocsmában is megállná a helyét, de mondhatnám a Monkeyst is, amiben szintén megvan minden, amit imádni lehet a Mad Caddiesben. A teljes lemezt a ska-punk kedvelőinek, vagy a bulira készülőknek ajánlom. Az ismerkedőknek szóljon a Weird Beard.

Ha csak egy számra van időd: Weird Beard

Lepa

Ha már így belerázódtunk az élő albumokba, következzék még egy: egy rendkívül hangulatos, energikus és vidám koncertfelvétel a ska-punk (és sok más stílus keverésének) királyai, a Mad Caddies előadásában. Aki szereti a nem feltétlenül mély, de nagyon szórakoztató, pörgős és vidám zenét fúvósokkal felturbózva, az semmiképp se hagyja ki ezt a csodás albumot: észrevétlenül ugrálunk a zúzós punk (Contraband), a reggae (Drinking for 11), a dixieland (Monkeys), a kalózdalok (Weird Beard) és a power-pop között úgy, hogy az egész mégis kegyetlenül egységes, kiegyensúlyozott és összeillő. A legfőbb tanúbizonysága ennek a 9. track, ami három számukat kombinálja össze egy medley-be. Az énekes Chuck Robertson pedig a legtehetségesebb frontemberek közül való: sokoldalú hangját mindig épp az adott műfajhoz idomítja, és egy darabka hamis hang nem hagyja el a torkát. (Lehetne persze mondani, hogy biztos utólag kiigazították, de nem: láttam/hallotam őket élőben nem egyszer, és rendkívül profi és pontos ő is, meg úgy az egész banda is.) Ismerkedésnek is jó ez a lemez, de ha valaki nem ismeri őket, ne álljon meg itt: pótolja legalább a legnépszerűbb albumokat (lesz még róluk szó a blogon).

Ha csak egy számra van időd: Days Away / The Bell Tower / Popcorn / Days Away

Lepa

Egy másik élő albummal folytatjuk. Ahogy már sokszor elmondtam, a (jó) koncertfelvételeknek az az előnye, hogy 1) egyfajta best ofként is működnek; 2) szerencsés esetben kicsit máshogyan is hallhatunk pár számot, mint az eredeti felvételen; 3) a közönség ovációja segít abban, hogy felpörögjünk a zenehallgatástól. E három pont közül a tegnapiban talán az ováció volt a legerősebb, ma pedig a best of-jelleg: gyarkolatilag slágerparádé az album oda-vissza. Morrisseynek sok albuma van szólóban is, meg a Smiths-szel is. Igen termékeny dalszerző, és ezen a koncerten át is jön, hogy nem tucatzenét ont magából: minden dalnak van saját karaktere, hangulata és nem utolsósorban modnanivalója is. Aki nem ismeri az előadót túl nagy mélységekben, annak kiváló bevezetés, aki pedig ismeri, annak egy kellemes élő élmény addig is, amíg nem turnézik erre.

Ha csak egy számra van időd: First of the Gang to Die

Dönci

Morrissey körül is elég nagy személykultusz alakult ki, hiszen a The Smiths eleve az egyik legnépszerűbb alternatív zenekar volt a '80-as években, Mozzie bácsi pedig azóta is folyamatosan jelentet meg új lemezeket és turnézik. Ez a 2004-es felvétel összefoglalja az életművét az anyazekekartól kezdve a legnagyobb önálló slágereiig. A jellegzetes nyávogós énekhang és a gitáralapú muzsika meghozza a hatását, bár a közönséggel (jellemzően) kevés kommunikáció és az énekeltetés elhagyása tükrözi azt a fajta hidegséget, ami természetesen árad Morrisseyből. Azoknak javaslom a teljes albumot, akik szerették a The Smithst, és bírják a kicsit arrogáns előadásmódot. A többieknek (aljas módon) egy Patti Smith-feldolgozást javaslok.

Ha csak egy számra van időd: Redondo Beach

Dönci

Hogy milyen jó valójában egy zenekar, azt általában a koncertek alapján lehet megmondani. A koncertlemezek ennek kivonatai, amikkel azért lehet csalni, viszont szerintem jó képet kaphatunk így is, ha másból nem, a konferanszok alapján. A dublini zenekarra semmilyen értelemben nem lehet panasz, 2004-ig tökéletes öszefoglalót kapunk a munkásságukból, nem is akármilyen hangulatban. Ráadásul nem szégyellik a nagy elődöket sem, legyen szó a Willy Wonka and the Chocolate Factory betétdalairól, Johnny Cash-ről vagy Bob Marleyról. A lendületes dalok még keményebbek, a hegedű még hatásosabb, Glen Hansard hangja még inkább szívbe markolóbb, és élőben is ugyanolyan jól játszik vele, mint az albumon. A konferanszok pedig eléggé viccesre sikeredtek (bár abban Tom McRae-nél mókásabb nem nagyon van). Azoknak javasolnám a teljes albumot, akik szeretik a folkos alternatív gitárzenét, akik viszont csak belekóstolnának a hangulatba, azoknak keményebb kötésű Stars Are Undergroundot javaslom.

Ha csak egy számra van időd: Stars Are Underground

Lepa

Talán eléggé árulkodó az albumcím ahhoz, hogy rájöjjünk, koncertlemezről van szó. A Frames alapjában véve egy csendesebb, lágyabb zenét játszó zenekar, ehhez képest elég vadul csapnak a húrok közé rögtön az elején. Az énekes Glen Hansard pedig nagyon sokoldalúan használja a hangját. A másik egyedi adalék a zenéjükhöz a kimondhatatlan nevű hegedűs, Colm Mac Con Iomaire hozzájárulása, amitől teljesen más, folkos íze lesz az alapjában véve alternatív zenének. Viccesek amúgy, amikor ismert klasszikusokat (Ring of Fire, Redemption Song) kombinálnak bele a saját számaikba. Ahogy az élő albumoknál az lenni szokott, a közönség ovációja és hangos éneklése jól megadja/megemeli az alaphangulatunkat (még a szomorúbb számoknál is), szóval inkább odafigyelős hallgatásra javasolt, mint háttérbe.

Ha csak egy számra van időd: Fitzcarraldo

Lepa

Frenk se egy első vonalas előadó ismertség szempontjából, de már a korábban tárgyalt albumánál leírtam, hogy sokkal nagyobb népszerűségnek kellene örvendenie tehetség alapján: a dalok változatosak, zeneileg nagyon jó összerakottak, szövegileg is ötletesek, és úgy alapjában véve jó egyensúlyban van a szórakoztatás és a mondanivaló. De hát egy országnak nem lehet akármennyi híres alternatív előadója, és ő azért inkább alter, mint pop, bármennyire is rádióbarát pusztán zenei szempontból. A kezdő Blaha vagányságától az Öreg földút lágy, balladisztikus hömpölygéséig sok minden előfordul a lemezen, szóval javasolt az ismerkedés mindenkinek, aki szereti a magyar előadókat. Viszont pont emiatt nehéz egy számot választani, ami igazán jellemezné az albumot – nem is sikerült.

Ha csak egy számra van időd: Ember és tenger

Dönci

Frenk ismét visszatér a listánkra, és nem azért, mert szinte az összes hangszeren ő játszott ezen az albumon. Hanem mert ezúttal nem (csak) a nagyváros éjszakai életéről írt számokkal jön (bár a nyitó Blaha tökéletesen illene abba a koncepcióba), sokkal inkább egy életszakasz zenei összefoglalásával. Az album legnagyobb slágere a Nyitott szemmel, ami zeneileg talán a legegyszerűbb, de szövegileg talán tényleg a legmélyebb. Arra szerintem bárki büszke lehetne. Egyébként akármennyire is ingadozik a zenei hangulat a bulizós és a lassabb között, a szövegek egyik része sem kifejezetten pozitív. A Vaj és méz zongorájánál szomorúbbat keveset hallani. Aki szereti a minőségi alternatív zenét jó szövegekkel (és a versfeldolgozásokat, mint a Lecsuklik minden pilla most), annak a teljes lemezt ajánlom, a többieknek pedig a Nyitott szemmelt.

Ha csak egy számra van időd: Nyitott szemmel