Dönci

Nem, ők akkor sem kanadaiak, az R.E.M. szülővárosából valók. A One of a Very Few of a Kind nyitánya kicsit lakodalmas, kicsit The Beatles-ízű (valahonnan az Abbey Road B oldaláról), de mindenképpen rendkívül aranyos. A Happy Yellow Bumble Bee pedig egyértelműen a The Beatles-vonalat viszi tovább (el is hangzik a beetles szó a szövegben), de eléggé megrázó szövegvilággal. Aztán zeneileg végig marad ez a vonal, csak bejárjuk a pszichedelikus korszakot is meg néhol a The Who lassabb vizein is úszkálnak. Azt tudnám mondani, hogy olyan ez a zenekar, mint aki évtizedet tévesztett (mint Magyarországon talán az Ivan and the Parazol), de amit csinálnak, arról el tudom hinni, hogy koncerten is működőképes lehet. A dalcímek helyenként nagyon viccesek, máskor nyilván szórakoztatási szempontból zavaróan hosszúak, főleg az instrumentális szerzeményeknél. :) Ezt a lemezt azoknak ajánlanám jó szívvel, akik szeretik a '60-as évek előremutató zenéit, de már kívülről tudják az összeset, illetve akiknek van idejük a szövegekre figyelni, mert azokban több rejlik, mint első hallásra mutatkozik (lásd: It's Easy to Sleep When You're Dead).

Ha csak egy számra van időd: Happy Yellow Bumble Bee

Lepa

Az of Montrealt akkor ismertem meg, amikor Montrealba utaztam, mert kíváncsi voltam, ki és miért nevezi el egy városról a zenéjét (bár nem odavalósiak, csak egy nőügy miatt lett ez a zenekar neve). Aztán annyira rákattantam a bandára, hogy a Spotify szerint azóta is ők a kedvencem (értsd: őket hallgatom legtöbbet), de ebben az is közrejátszik, hogy van vagy húsz albumuk, és mindegyiken végigmentem kétszer-háromszor, a kedvenceken meg jóval többször. Mindjárt rátértek erre az albumra, csak még annyit elmondok, hogy a zenekar elég változatos stílusokban kipróbálta már magát, például mostanában jóval hangúlyosabb az elektronikus hangzás náluk, szóval aki az ennél is elvontabb dolgokat szereti, az próbálkozzon a Hissing Fauna, Are You the Destroyer? albummal, ami sajnos nem fért föl a listára. Ez a lemez jóval korábbi, amikor még csak a kései Beatles-pszichedélia által inspirált gitárzenét nyomták, egy csomó állatos-növényes sztorival és lazán összefonódó tematikával. Azt szeretem ebben a bandában, hogy nagyon dallamos, de a dallamok (és alattuk az akkordok) valahogy mindig másfelé haladnak, mint az ember elvárná. Így aztán végig érdekes és meglepő tud maradni. Hallgasd meg a Little Viola vagy a Just Recently Something of Importance dallamvezetését, és megérted, miről beszélek. Ezek miatt a furcsa dallamok miatt a legtöbb of Montreal-album többszöri hallgatásra érik csak, de érdemes rászánni az időt. A szövegek is meglepően mélyek tudnak lenni minden játékosságuk ellenére. Zseniális zenekar, nem tudom, hogyhogy nem ismerik többen. Remélem, szerzünk nekik pár új rajongót – lesz még szó róluk.

Ha csak egy számra van időd: Sing You a Love You Song

Lepa

Előrebocsátom, hogy nem voltam oda a filmért, amikor láttam – szerintem kicsit túl volt hájpolva. Viszont az akusztikus zenét szeretem, és ezzel a karakteres énekhanggal kiegészítve meg pláne nagyon jól megáll a saját lábán is az album. Annak ellenére, hogy javarészt egyszerű alapokkal dolgozó, mindenféle hangszeres virtuózkodást mellőző folkos gitárzene ez (mandolinnal és pár kiegészítő hangszerrel megtámogatva), nem fordul unalomba, és erről leginkább az átérezhető ének, és a fogós dallamok tehetnek. Na meg az, hogy azért változatos hangulatok vegyülnek, a Rise americanás prüntyögése és a Long Nights balladisztikus hangvétele egymás után jól illusztrálja a lemez változatosságát. Számomra a Society a lemez csúcsa, ami találóan foglalja össze a filmet a „társadalom, remélem, hogy nem vagy magányos nélkülem” sorokkal. Érdemes még megemlíteni a bónuszokat (Spotifyon megtaláljátok), a No More egy nagyon jól eltalált háborúellenes nóta, még a közhelyes „no more war” szlogen se hangzik benne elcsépelten valamiért.

Ha csak egy számra van időd: Society

Dönci

Eddie Vedder utánozhatatlan hangjával és fülbemászó dallamaival egy igazi utazós filmhez készített igazi utazós zenét. De nem kell arra gondolni, hogy „jaj, nem láttam a filmet, akkor ezt nem hallgatom meg addig”, mert mindegyik felvétel megállja a helyét önmagában is. Inkább csak apropó volt a film a dalszerzésre (szerintem). A legkeményebb darab is a Pearl Jam lágyabb vonulatát éri csak el, de ez nem is baj. Eddie nagyon jó helyen lép be a mandolinnal vagy ukulelével (vagy mindkettővel?) sokszor, ráadásul ne feledjük a tényt, hogy minden hangszert ő játszott fel. Kevés ilyen fátyolos hang van a világon, amely ennyi érzelmet képes közvetíteni (lásd: Long Nights, Society, Guaranteed). Érdemes ezt a fél órát az albumra fordítani, mert autózáshoz, otthoni kikapcsolódáshoz, a filmre emlékezéshez és a társadalomból való kivonuláshoz nagy bátorsággal ajánlom. (A bónuszokat itt sem értékelem.)

Ha csak egy számra van időd: Guaranteed

Dönci

A lista egyik legfrissebb albumáról van szó. Zongorával támogatott, lassabb dalok alkotják a lemez magját, amelyen egy furcsán rekedtes énekes osztja meg velünk helyenként rendkívül vicces, máskor eléggé frusztrált gondolatait, kilépve az anyazenekarának vadabb, punkosabb irányvonulatából. Néha azért előjön az a fajta kidolgozottság és vadság is, például a lemez csúcsteljesítményeként leírható Soldier On és Speakers in the Sky kettősében (ami valójában egy szám, akárki akármit mond). Az Artificial End pedig nánázva ad lehetőséget a közönségénekeltetésre. Odafigyelve érdemes hallgatni ezt is, de nem ajánlanám ezt sem a mulatság fokozására.

Ha csak egy számra van időd: Soldier On/Speakers in the Sky

***Frissítés: a YouTube-videók el lettek távolítva, így Spotify-linket kaptok:

Lepa

Ez az album annyira friss, hogy még szárad a festék a borítóján: a listát 2017 októberében zártuk, ez szeptember 26-án jött ki. És előrebocsátom egyből, hogy nekem az év albuma. Nem a „menő dolog ismeretlen zenéket magasztalni”-féle sznobizmusból, hanem mert annyi érzelmet közvetít, mint egy másik album se ebben az évben. Szégyen, hogy csak ezres meghallgatásnál jár a Spotifyon. Ezra Kire korábban a Leftover Crack nevű ska-crust-core zenekarban nyomta, majd Morning Glory néven alapított saját bandát, amit imádok. Viszont itt nyugis vizekre evez, kipróbálja magát szólóban is. De ne a „szokásos” akusztikus dologra gondoljunk: itt túlsúlyban van a zongora, illetve azért néha befigyel a dob, a torzított gitár és egyéb dolgok is. Egyetlen hibája, hogy a két leggyengébb számmal indít, az Everything is Wardsback egy áltagos zongorázós-éneklős dal a világ furcsaságáról, a Civilian Song pedig egy beilleszkedési nehézségekről szóló ballada, néhol kicsit furcsa dallamokkal. De ami utána jön! A Love the World We Have egy gyönyörű nóta arról, hogy muszáj szeretni a világot, ha már beleszülettünk, és a végén végre jön egy kis zúzás is, zsigerig ható „Give me my soul back” kiáltásokkal. Aztán csupa keserédes szám jön a feladásról és elengedésről (Let It Go), a küzdeni akarásról és küzdésről (Soldier On, Speakers in the Sky), majd ismét a feladásról. A lemez csúcspontja az Artificial End, ami egy döbbenetesen szomorú mini-rockopera (szerintem az öngyilkosság gondalatával való eljátszadozásról szól), és vagy 4 különböző részből áll: az akusztikus kezdetekből átúszik egy hihetetlenül fülbemászó, együtténeklős nananázásba, onnan egy atmoszférikus hangzású, kétségbeesetten kiabálós, effektekkel és vonósokkal megtámogatott részbe, végül pedig jön ismét egy akusztikus rész, ahol elektromos gitárok sípolása egészíti ki a világ egyik legszomorúbb dúr hangnemű lezárását. A végén még kapunk egy cinikus számot Corpse's Lullaby (Altatódal egy hullához) címmel, ami nagyon sötét és beteg szöveggel (és John Lennon Imagine-jének áthallásaival) búcsúzik. Ha nem érted, mit kajálok annyira ezen az albumon, hallgasd meg még egyszer. Érdemes fülelni a szövegekre is, bár nem találtam még meg őket a neten.

Ha csak egy számra van időd: Artificial End 

Lepa

Bevallom, alapjában véve nem vagyok egy óriási LGT-rajongó, de szerintem Presser Gábor (és társai) munkássága mellett egyszerűen nem lehet elmenni. Ami pedig magát az albumot illeti, egyrészt ez igazi rakendroll, teljesen modern (értsd: „nyugatias”) volt a maga idejében, másrészt pedig mégis tele van egyedi, magyaros megoldásokkal és dallamokkal. A Ringasd el magad slágerességétől a Gyere, gyere ki a hegyoldalba rockabillys őrületén át az Ő még csak tizennégy (a lemezborítón így szerepel a számcím) fülbemászó blues-rockjáig tele van pakolva a lemez a magyar könnyűzenei kultúra kikerülhetetlen nótáival. És akkor még nem beszéltünk a Bárzene több perces gitárszólózásáról, a Vallomás líraságáról, a Miénk itt a tér átérezhetőségéről. A Bummm! albumcím elég találó, annak idején ezzel az LGT-nek tényleg sikerült letennie valamit az asztalra, amit sokáig nem tudtak mások túlszárnyalni.

Ha csak egy számra van időd: Ő még csak tizennégy

Dönci

A LGT mindig az a zenekar volt nálam, aki olyasmit képviselt, mint a Queen: nem tudtam őket igazán megszeretni, de az érdemeiket mindenképpen elismerem. És mindkét zenekartól össze tudnék állítani egy nagyon ütős válogatást magamnak. Ez a lemez (is) azért jó, mert olyan, mint egy válogatás. Az első 3 szám közül gyakorlatilag mindegyik más hangulatot hoz. Lehet, hogy annak is köszönhető, hogy több dalszerző-énekes volt a zenekarban. A gitárok és szintetizátorok effektjei egészen furcsák néhol, mégis dallamosak és szépek. A Bárzene basszusa pedig kellőképpen szuggesztív, a gitárszóló pedig fergeteges. Kerek és minőségi zenei élményt kap, bárki hallgatja is az albumot.

Ha csak egy számra van időd: Bárzene

Dönci

A Pluto (a hallgatás napjáig utolsó, és egyben) legérettebb lemezét kapjuk. Amilyen rövid, olyan velős, amennyire egyszerű, annyira csodálatos. A szövegek letisztultabbak, a hangzás teltebb, teljesebb, a dalok pedig egytől egyik nagyon jól működnek attól függetlenül, mennyire jól úszkálnak a különböző stílusokban. Az Elszabadulás tér rögtön fogós, pörgős, a Veled nincsen baj pedig gyönyörű ballada, amelybe némi társadalomkritika is vegyült a nosztalgia mellett. A Vihetik a tetőt mantrája és a Tábornok úr pedig egészen ars poeticus vonalon mozog. Akadnak vicces kikacsintások a szövegekben egyébként („erre se találtam jó rímet máma”; „hiányzik még a legelső sor”). Az Özönvíz előtt funky-bluesa is jó lendületes darab, csak úgy, mint a Mese a csillagokról. Mindegyikben felbukkan a szájharmonika, ami mindig jól jön (szerintem). A(z elhalkulással együtt is) nagy kedvencemben, az Itt lennben olyan szinten lendületes a szöveg, és annyira jól illeszkedik a dobokra, hogy az mindig elvarázsol. Az „ideje utat vágnom egy szívhez bozótvágó késsel” sor pedig fergeteges. A boldogság várótermében kicsit szomorkás hangulata és a Szőkített nő feldolgozása is jó a végére. Én továbbra is a koncertlátogatást javaslom, de ez a lemez tökéletes bármilyen hangulathoz.

Ha csak egy számra van időd: Itt lenn

Lepa

Ez egy sokkal szofisztikáltabb, kidolgozattabb album a Menedéknél mind hangszerelés, mind dalszerzés szempontjából. A nyitó Elszabadulás tér például egyből egy jó kis táncolható nóta, egyszerre balkáni és bluesos hangulattal (de tipikusan magyaros alter köntösben). Utána a Veled nincsen baj pedig egy igazi power-pop sláger, egyáltalán nincsen vele baj. Az Özönvíz előtt meg egy érdekes kacérkodás a (dallamos, raggás) hip-hop műfajával, de teljesen sikerrel veszik, főleg, hogy a funkys zenei alap nagyon jól működik. A Mese a csillagokról pedig, bár alapjában véve egy sodró lendületű rocknóta, picit westernes hangulattal operál, ebben nagy segítségére van a szájharmonika. A záró dal, a Kispál-féle Szőkített nő a magyar népmesékes témával kombinálva egy nagyon jól sikerült, okos és ügyes feldolgozás. Szóval jó nagy előrelépés a Pluto számára ez a lemez, ha valaki nem ismeri a zenekart, egyértelműen ezt javasolnám kezdésnek.

Ha csak egy számra van időd: Veled nincsen baj 

Lepa

Folytatjuk kalandozásunkat a „népszerű zenekarok korai, kevéssé ismert lemezei” témakörben. 1986 jó régen volt, több idő telt el azóta, mint a Jailhouse Rocktól addig. Ilyen füllel hallgatva ez egy modern lemez, de persze a hangzása sokkal nyersebb és „nyolcvanasabb”, mint a későbbi R.E.M.-albumoké – ugyanakkor én pont ezt szeretem ezekben a lendületes, lényegretörő nótákban. Azért vannak itt olyan számok is (pl. a Fall On Me, a rendkívül fülbemászó refrénű Cuyahoga és az I Believe), amelyek már előrevetítik a befutott R.E.M. hangulatvilágát. Sok gázos zene létezett abban az időben (a vállalhatatlan diszkótól a vállalhatatlan glam-rockig), ez igazi gyöngyszem volt azokhoz képest.

Ha csak egy számra van időd: I Believe

Dönci

Az R.E.M. ekkor már eléggé befutott zenekar volt az USA-ban, de a világhír azért még elkerülte őket. Az utolsó előtti „kis kiadós” lemezük ez, amely (szerintem) jobban sikerült a Rolling Stone magazin listáján szereplő Documentnél. A legnagyobb hibája ennek az albumnak talán az, hogy nem elég teljes a hangzás (az újrakiadott változatokon sem), viszont a dalok így is működnek. Michael Stipe és Mike Mills hangja nagyon jól kiegészíti egymást a vokálos részeknél, a lendület pedig nagyon magával ragadó a lemez első két dalában. Sőt, az első 5 szám gyakorlatilag hibátlan mindenféle politikai felhangjával együtt („the only thing to fear is fearlessness” – mekkora sor ez az értelmetlen „the only thing to fear is fear itself” mondást kijavítva). A Fall on Me és a Cuyahoga is a Hyenához hasonlóan nagyon fogós témákkal építkezik. Hatodikként az Underneath the Bunker tangója teljesen lelóg(na bármelyik R.E.M.-lemezről). Mégis fergeteges. Az I Believe countryba/americanába hajló nyitánya és a Just a Touch szintetizátorával kevert őrülete is fergeteges. A Swan, Swan, H-t pedig sikerült élőben is hallanom 2005-ben Budapesten, de szép is volt. Egyszóval, akit érdekel, miért volt olyan a kilencvenes években az amerikai alternatív gitárzene, amilyen, szerintem hallgassa az R.E.M. nyolcvanas évekbeli munkáit.

 Ha csak egy számra van időd: Cuyahoga

Dönci

Az Against Me! is helyet kapott a listán. És nem is véletlenül. Ezt a rekedtes énekhangot és hanyag énekstílust nagyon könnyű megszeretni, mert mindig meglepetést okoz. Ez a lemez egyértelmű kocsmapunk (számomra), van benne valami ír lendület. Tökéletesen el tudnám képzelni mondjuk egy Guy Ritchie-film kocsmai verekedős jelenete alatt bármelyik felvételt (na jó, a Sink, Florida, Sink és a Cavalier Eternal kivételével). A dalcímek pedig különösképp viccesek, például a félidőben elhangzó instrumentális A Brief Yet Triumphant Intermission vagy akár a You Look Like I Need a Drink. A szövegek is ennek megfelelően ironikusak és cinikusak sok esetben. A maga 25 percével egyébként mély nyomot hagy a hallgatóban, és legszívesebben újra is kezdené az ember (és ha van rá idő, érdemes is).

Ha csak egy számra van időd: Cliché Guevara

Lepa

Az Against Me! egyik korai albuma ez, még abból az időből, amikor nagyon vad énekkel társított, de csak minimális torzítást használó (néha pedig akusztikus) gitárra nyomták az egyszerű, célratörő, társadalomkritikus kétperceseket. Véget is ér 25 perc alatt. Ennek a zenének (a tágabb értelemben vett punkon belüli kategorizálásától inkább eltekintek, mert a folktól az akusztikusig van itt mindenféle hatás) a fő erénye az az elementáris erő és dinamika, amivel pótolják a bonyolult hangszeres tudást és a tökéletes hangzás hiányát. A keverés ugyanis eléggé garázsos, szinte lo-fi, de legalább ezzel is kiemelkedik a kiadó és az amerikai punk színtér kínálatából. Azóta a zenekar készített indie-sebb (New Wave) és rockosabb albumot is (Shape Shift With Me), de lesz is még szó a bandáról, szóval ne rohanjunk ennyire előre. Legyen elég annyi, hogy érdemes az egyszerű, de szeretnivalóan őszinte kezdeteikkel is megismerkedni.

Ha csak egy számra van időd: Turn Those Clapping Hands into Angry Balled Fists

Lepa

Újabb magyar zenekar dupláz a listánkon, ráadásul egy debütáló albummal, amin egyáltalán nem hallatszik, hogy az: szép, teljes a hangzás, és az első számtól kezdve profin szólal meg minden. A hegedű nagyon szépen kiegészti ezeket az alternatív rockszámokat. Az első két számba nem lehet belekötni, a dallamok tökéletesek, és az ének, bár szokni kell a stílusát, de nagyon szép, tiszta. A fák istenéhez c. szám meg kicsit középkori, népies/reneszánsz hangulatot áraszt, valami ősmagyar fantasyfilm főcímzenéje is lehetne. A népzenei hatások az utolsó szám lezárásánál válnak teljesen egyértelművé, az egy gyönyörű nyolcsoros. De van kimondottan könnyed sláger is az albumon, a Hiábavaló. Egy-két középszerűbb számot leszámítva végig érdekes és színvonalas lemez, aki nem ismeri, mindenképpen adjon neki egy esélyt, főleg, hogy szövegileg is legtöbbször magasan a hazai átlag fölött van.

Ha csak egy számra van időd: A fák istenéhez

Dönci

Annak idején ezt a zenekart is a Z+-on fedeztem fel az első lemez első klipjével, az Az a néhány tegnapi perc videóval, aminek a képi világa nem jött be, de a hangszerelése és a szövege igen. (Aki pedig meghallgatta az előző lemeznél a választott dalomat, az tudni fogja honnan jött az „az, aki volt már fenn...” sor ott az utolsó másodpercekben.) Erősen alter cucc ez is, csak nem olyan kispálosan, hanem olyan keltább, népiesebb beütéssel, ami azért szerencsés jelen esetben, mert ez a fajta zene jobban elbírja az érzelgősebb szövegeket, és nem feltétlenül dobja ki magából azt, ami önmagában talán nem működne annyira. Másrészt pedig a Belga, az Emil.Rulez! és a Hiperkarma mellett ez a zenekar is egészen új ízt hozott a magyar zenébe 2000-ben, csak az előbb említettekhez képest kevesebb sikerrel tette. Mellesleg első lemezhez képest meglepően jól szól, minden hangszer hallatszik, nem nyomja el egyik sem a másikat, de alapvetően (ahogy azt a legtöbb magyar hangszeres produkciónál megszokhattuk) szövegcentrikus zenéről beszélünk. Az A fák istenéhez dallama emlékeztet(ett) valamelyik számra, de az elmúlt 16-17 évben sem tudtam rájönni, melyikre. Ellenben elég szomorú apropó hozta össze azt a dalt. A leginkább slágeres dalok a Hiábavaló és a Sehol, viszont a leginkább atmoszférikus a Hetedik ég. Egy kedves régi lakótársam nagy kedvence volt a lemezt záró Egyperces szerelmes, úgyhogy a mai egy szám legyen Dzsozeff favoritja.

Ha csak egy számra van időd: Egyperces szerelmes

Dönci

Lassan azért lehet egy kép az olvasók fejében, hogy mi ketten Lepával milyen zenéket hallgatunk, amikor nem csak a magas pontszámra értékelt, Rolling Stone által listázott albumokat bömböltetjük. Ugyanakkor szeretném azt hinni, hogy egy-egy ilyen korongnál meglepetést tudunk nekik is okozni. Én legalábbis vakarom a fejem most, hogy milyen stílus alá soroljam ezt. Energikus rock? Modern rock? Light punk? Ska-punk? Hard funky? Gitáros hip-hop? Ezek nagyjából mind. A húzónóta nyilván a Sound of a Revolution volt erről az albumról, mert a káromkodás ellenére az a legkönnyebben fogyasztható szerzemény. Pedig vannak azon kívül is kincsek, például az előtte elhangzó (Sandra Bullock-filmet idéző) While You Were Sleeping, vagy a rögtön utána következő Tell Me Something That I Don't Know. Azt mondanám, hogy olyan ez a lemez, mint amire valaki összeválogatta a kedvenc számait különböző stílusokból. A September to May meg olyan, mintha a Blink-182 női énekest szerződtetett volna. A leginkább jellemző darab talán a Ya Basta! (és persze az egyik legjobb is).

Ha csak egy számra van időd: Ya Basta!

Lepa

Sok punklemez volt már a listán, és lesz is még – ez nem éppen az, de az elejétől végig áthatja és összeköti az egyébként a skától a hip-hopon és a dubon át a drum n' bassig terjedő stíluskavaládot a punk lendület és mentalitás. A manchesteri Sonic Boom Six ska-punk-szerű albummal indított, ezen a második lemezén már jóval több az elektronikus effekt, és a későbbi lemezeken még több lett. Nekem ez a kedvenc lemezem tőlük, egyszerre kísérletező és sallangmentes, egyszerre forradalmi és bulizós hangulatú, egyszerre tökös és aranyos. Igen, aranyos, mert (legtöbbször) itt is egy csaj énekel, Laila a tisztességes neve, és egyesek szerint Minnie-egér-hangja van. Volt szerencsém élőben látni a zenekart Budapesten, nagyon nagy bulit csapnak. Kevesen ismerik őket, úgyhogy külön köszönöm a lelkes olvasóknak az érdeklődést.

Ha csak egy számra van időd: Meanwhile, Back in the Real World... (a YouTube-videó valamiért 6 perces, de a szám rövidebb ennél, és az elején van).

Lepa

Ezzel az albummal immár a belgák is képviseltetik magukat a listánkon – érdemes lesz a végén megnézni, mennyivel több ország büszkeségei felkerültek a mi 500 albumunkba, mint a Rolling Stone magazinéba. Szó ami szó, angolul énekelnek, de biztos csak nem tudtak dönteni a francia és a flamand között. :) A zenéjük ügyesen lavíroz a hallgatóbarát alter/pop és a kísérletezősebb, elektronikus hangzással is operáló modern rock között, nekem az utóbbi irányba hajló számok (pl. Stop-Start Nature) jobban tetszenek, mert több meglepetést tartogatnak. Mivel Dönci előbb írta a kritikáját, mint én, ezért nem tudja még, hogy nem a Nothing Really Endset választom a „Ha csak egy számra van időd” rovatba – nekem túl tingli-tangli az a szám, bár azért szép. Az Include Me Out és a címadó szám sejtelmes dallamvilága engem jobban megfog.

Ha csak egy számra van időd: Include Me Out

Dönci

A belga dEUS a '90-es években nagyot robbant az első lemezével, aztán 2001-ben eltűntek egy időre, és mindenki temette őket, pedig alter körökben népszerűek voltak. Valami Pixies-utánpótlást is láttak bennük emberek. Amiben persze van valami, mert elég sok nyugtalan és zajos daluk van, viszont kellőképpen tudnak slágeresek is lenni. A hegedű pedig külön ízt ad a számoknak. 2005-ben aztán ezzel az igencsak erős lemezzel tértek vissza. Nyilván a kerete (a Bad Timing és a Nothing Really Ends) a legjobb ennek az albumnak, szerintem ezt kár is lenne vitatni. Viszont bőven akad még gyöngyszem rajta. Mondhatni, hogy nagyon sok hibátlan szerzemény követi egymást, és egyik sem süllyed le a középszerűség szintjére, még akkor sem, ha a korábbi lemezek őrületei és kísérletezése letisztultsággá avanzsált erre az albumra. (Később aztán a Keep You Close vagy a Vantage Point lemezeken kikacsintgattak ismét különböző stílusokba.) A dalok nagy hányadát volt szerencsém koncerten is hallani, működnek. Úgyhogy aki szereti a gitáralapú, kicsit utazósabb hangulatú, de okos zenélést, az hallgassa a dEUS-t bátran.

Ha csak egy számra van időd: Mivel szerintem Lepa a Nothing Really Endset választja, legyen a Bad Timing.