10 dal, 19 perc. Kapkodni kell a fejünket. És mire ezt leírtam, már a 3. számnál tartok. (Persze nem, de nagyjából érzékeltetni lehet a tempót.) Üvölt a hölgy, mintha muszáj lenne, és igazság szerint ehhez a lendülethez muszáj is. Dallamos gitárok, sebes dobok, kiegészítő basszus: minden megvan ahhoz, hogy nyers, de befogadható punkot kapjunk. Ha azt mondom, hogy a St. Dad egésze és a Bunny gitárja tökéletes, valószínűleg nem sokat teszek hozzá az először hallgatáshoz, de kétségtelen, hogy vannak olyan apróságok, amikre fel kell kapni a fejünket. Talán a leginkább befogadható (értsd: a leglágyabb) a Glue. Mégis szerintem a legjobb a St. Dad, úgyhogy ez lesz a mai választott.
Ha csak egy számra van időd: St. Dad
Lepa
A női énekessel rendelkező (poszt-)punk zenekarok közül a kanadai White Lung az egyik legenergikusabb és legtehetségesebb. Ez egy korai, elég nyers albumuk, azóta kicsit azért lassultak és finomodtak, bonyolultabb számokat kezdtek írni (nekem egyébként az új számaik is ugyanúgy tetszenek, a Paradise c. albumukat is ajánlom mindenkinek, bár az nem került fel a listára). Itt viszont töményen kapjuk a zajt, a sodró lendületet és a dühös női visítást/éneket. Nem mondom, hogy egy világmegváltó zene ez, de időnként szerintem mindenki kerül olyan hangulatba, hogy ilyet kell(ene) hallgatnia.
Ha mondtad már valaha egy zenére, hogy „meghatározhatatlan műfajú”, akkor gondold újra, miután meghallgattad ezt az albumot. Amikor ennyi stílus keveredik akár egy-egy számon belül is, akkor elfogynak a szavak. Ehhez képest minden könnyen definiálható és leírható. Van benne metál, hard rock, punk ugyanúgy, mint jazz, funky, pop vagy csak simán zajok és effektek, és mindez félpercenként váltakozik. Semmi logika, semmi tempóbeli vagy dalszerzői következetesség. Nem egy könnyű hallgatmány, totál avantgárd az egész, de érdemes megismerkedni vele, mert utána újradefiniálod, amit addig a zenéről gondoltál. Ja, és szeretném egy olyan mondattal zárni, amit elég kevés lemezről lehet elmondani a világon: „ezt az albumot a rajta lévő számok egyike se jellemzi igazán”.
Ha csak egy számra van időd: Carry Stress in the Jaw
Dönci
Mike Patton sosem volt normális, ezért nem csoda, hogy Frank Zappa-i magasságokban utazó őrületes, kiszámíthatatlan, ritmusában sem egységes rémálommuzsikát kapunk a legváratlanabb helyeken belépő szintiprüntyügéssel, cincogással, majd ismét torzított gitáros zúzással. Gyakorlatilag teljesen mindegy, melyik dal(?) melyik másodpercében kapcsolódik be a hallgató, az élmény teljes lesz. Sokszor nem is egyértelmű, hogy a Kraftwerk vagy a Black Sabbath örökségét akarja követni, de ettől varázslatos az egész. A stíluskategória megadására tett kísérlet is felesleges, mert attól függően változik, hogy melyik dal melyik szeletét ragadjuk ki. Néhol olyan jazzes, mintha egy rajzfilm üldözéses jelenetébe csöppentünk volna, néha teljesen operaszerű, máskor pedig punk. Épp ezért nehéz is egyet kiemelni. A leginkább popzenére emlékeztető darab talán a Backstrokin', de ma mégis legyen inkább a Chemical Marriage. (Az pedig külön poén, hogy az eleve kaotikus album záró bónuszának az a címe, hogy Noises.)
Nemrég megtudtam, hogy ez Bocskor Bíborka (Magashegyi Underground) örök kedvenc lemeze, szóval most eképp is hallgatom. Polly Jean amúgy azok közé tartozik, aki sokféle stílust tud autentikusan képviselni a light jazztől a punkig. A The Devil és a Dear Darkness zongorára hangolt, és egészen kísérteties disszonanciákkal dolgozik. Aztán hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a zongora a központi eleme ennek a lemeznek, és nem kapunk a korábbi lázadó, torz gitáros szukkubusból. Ellenben nagyon szép dalok jönnek, vékony, magas énekhangon. A címadó akusztikus gitárja pedig egészen fura lesz a sok billentyűs után. A Broken Harp tökéletesen szívbemarkoló. Mindenképp többször hallgatós lemezről beszélünk (a háttérben hallható finomságok miatt is, pl. a Before Departure harmonikája).
Ha csak egy számra van időd: Broken Harp
Lepa
Van valami nagyon kísérteties ebben az elvont, sejtelmes, sokszor disszonáns, egyébként pedig hangulatilag teljesen egységes albumban. Nagyrészt csendes, éteri (vö. When Under Ether) hangzással operál, ez aztán nem popzene (szűk értelemben legalábbis). Ha más előadókhoz kéne hasonlítanom (ami nehéz), akkor azt mondanám, Regina Spektor érzékenysége (és zongorázós-éneklős dalszerzése) találkozik Björk elvontságával. Sok a fejhang, a visszhang és a magas, csilingelő zongorahang. Olyan, mintha valami horrormese háttérzenéje akarna lenni. Elég a Grow Grow Grow-t meghallgatni, hogy erről meggyőződjünk. Nagyon ajánlom téli napokra és nyári zivatarokra, valamint többszöri hallgatásra, mert lassan érik. Kocsiban viszont ne hallgasd, mert könnyű rá elbambulni.
Emlékszem, a keményebb zenék kedvelőinek körében a Freshfabrik volt talán az egyik legnépszerűbb magyar zenekar a középiskolát követő éveimben – volt olyan haverom, aki csak miattuk utazott el az egyik rockfesztiválra. De egyesek már akkor azt mondták, hogy Vörös András volt az igazi énekes, aztán pár év múlva az őt követő Pityesz is kiszállt a rajongók nagy bánatára – szóval nem volt egyszerű történetük. Erről az albumról leginkább a címadó szám és a Lamentation pörgött a zenetévékben, utóbbi – gondolom – azért, mert kicsit rádióbarátabb, befogadhatóbb. De például a Stop vagy a Genious is maximálisan ütős, kiemelkedő szám (utóbbira direkt nem írom, hogy zseniális). A végén a kicsit vidámabb Check Mother! meg jó levezetés az albumhoz. Az tény, hogy a korszak egyik legmodernebb, színvonalában kiemelkedő zenekara volt az FF a magyar színtéren, de nemzetközileg is megállta a helyét, elég nagy fesztiválokon lépett fel. Kár, hogy nem lett belőle végül magyar világszenzáció, mert eléggé bulizós, táncolható módon adták elő a nu-metalt.
Ha csak egy számra van időd: Drive My Hand
Dönci
A legenda úgy tartja, annak idején (ez előtt a lemez előtt) a Freshfabrik a Warner Musicnál komoly kiadókkal/producerekkel tárgyalt (nem véletlenül volt ausztrál turnéjuk, illetve ennek kapcsán lettek ők Prágában az AC/DC előzenekara), akik mondták, hogy velük együtt két zenekar van náluk talonban, és az egyikkel világot akarnak hódítani. Szóval nincs 50-50, 60-40 meg ilyenek, hanem az egyik minden támogatást megkap majd, a másik semmit. A másik zenekart úgy hívták, Linkin Park. De akkor nézzük ezt az albumot. Emlékszem, amikor annak idején a Z+-on ment a Lamentation klipje, amitől eldobtam az agyam. Aztán az egyik osztálytársam megvette a CD-t, én meg jól átmásoltam (és kb. 16 évvel később meg is vettem). Óriásiakat buliztunk a szigetes nagyszínpados koncerteken, amikor Pityesz üvöltötte ezeket a dalokat az arcunkba. És ha már az elején összehoztam a Linkin Parkkal őket, akkor azt kell mondanom, hogy (bár listánk nem ezt tükrözi) nem sokkal marad el a Hybrid Theory minőségétől. Nagyon jó effektekkel vannak megtámogatva a gitárok, a dob meg mindig hibátlan volt a Freshfabriknál. Pityesz pedig szerintem máig a(z egyik) legjobb (hardcore) énekes Magyarországon. A mantraszerű ismétlések is nagyon működnek (mert sok szám így épül fel), és ha már mantra: a Pure Hearts indiai beütéséért külön pont jár a zenekarnak. Az a fajta őserő, ami áthatja ezt az albumot, kevés lemezen fedezhető fel. Az egyetlen negatívum a poénnak jó, de eléggé tenyérbemászó reklám a „you can't call me fisherman, 'cause I'm a fisherman's friend” sorban, pedig a Stop zseniális darab. Legyen a mai a Wide Open Eyes, mert az sosem okoz csalódást. :)
Szintén egy a Fat Wreck Chords gondozásában megjelent lemezt hallgatunk, bár a Dead To Me-hez képest keményebb vonalon viszik tovább a szociális érzékenységet és a politikai elégedetlenséget. Fogós, kaparós gitárok szólnak végig, gyakorlatilag nincs lassulás sem. Arcunkba vágják csak, amit gondolnak, és nem törődnek azzal, ki mit gondol róluk. Vigyázni kell azonban, mert a hangulatában és tempójában is egységességet hordozó albumok előnyére és hátrányára is válhat a hasonlóság. Számomra a leginkább kiemelkedő darab a Dirty Little Secret, amelyben kicsit kikacsintanak a Bad Religionre is a „stranger than fiction” kifejezéssel.
Ha csak egy számra van időd: Dirty Little Secret
Lepa
A Strung Out az egyik „legöregebb motoros” az amerikai dallamos punk mekkájában, a Fat Wreck Chords kiadónál, de a zenekar kicsit más útvolnalat járt be, mint társai, mert nagyon hamar, már 2000 körül elkezdett kacsintgatni a metal felé, és manapság sokkal inkább a metal valamelyik alfajába sorolható az zenéje, mint a punkba (vagy akár skatepunkba, ahonnan indult). Ez az album már a stílusváltás (helyesebben lassú átalakulás) utáni korszakból való, és néhol szinte a Dragonforce-ot idézi a tempó és a riffelgetés (azért a szólók rövidebbek). A nyitó Calling egy tökéletesen megkomponált darab, csakúgy, mint a címadó dal, de utána is kapunk bőven zúzást a képünkbe, a keményebb számok közül személyes kedvencem az Orchid, zseniális gitározás és szóló van benne. Aki kicsit lazább, poposabb hangvételű számra vágyik, az is talál magának valót: az All the Nations vagy a Dirty Little Secret például ilyen.
A Dead To Me az az amerikai punkzenekar, amelyet teljesen egyértelműen a brit punk ihletett meg: a kezdő X a Clash reggae-számait juttatja eszembe, a pörgősebb számaik (például Modern Muse) pedig sokszor a Buzzcocksot és társaikat. Ami nem baj, ugyanis a 2000-es évekre sok zenekar elfelejtette, honnan is indult ez az egész, és csak a keménykedést tartotta meg a régi „erények” közül, a játékosságot/könnyedséget nem. Tetszik ebben az albumban, hogy egyszerre tud egységes maradni, és kísérletezni más (de azért rokon) műfajokkal. Egyedül az utolsó számban (Blue) nem sikerült ez, a grunge valahogy nem illik a képbe, vagy csak amúgy is rosszul lett megírva a nóta. Azt leszámítva bármelyik jó hallgatási élmény lehet a kedves olvasónak.
Ha csak egy számra van időd: A Day Without a War
Dönci
Ha egy mondatban kellene összefoglalnom ezt a lemezt, valószínűleg azt írnám, hogy olyan, mint amikor a NOFX elkezdett kísérletezgetni zeneileg, viszont sokkal inkább társadalomkritikus és kevésbé vicces. Mert itt van minden a reggaetől (X) a skapunkon át (A Day Without a War) a közönségénekeltetésre kitűnően alkalmas skatepunkig (Bad Friends) vagy akár a power popig (Cruel World). Sőt, meglepő módon a California Sun karibi ritmusai se lógnak le az albumról, hanem mindegyik fent említett stílus jól megfér egymás mellett, a rekedtes énekhang pedig egészen jó ízt ad a kiváló muzsikáknak. A zárlatban a Blue pedig nyomokban vegytiszta Nirvanát is tartalmaz. Szövegre odafigyelős lázadáshoz is simán jó ez a lemez, de ha éppen erre nincs lehetőség, biztos vagyok abban, hogy a dalok koncerteken is kiválóan működnek.
Ha csak egy számra van időd: Legyen a mai a Bad Friends, és reménykedem abban, hogy Lepa az A Day Without a Wart vagy az X-et választja.
Hatodik, hetedik vagy nyolcadik stúdiólemezére (attól függ, minek számítjuk a Wicked Man's Rest és a Whispers II című albumokat) Mike Rosenberg ismét zenekarrá bővítette magát, és már nemcsak a lemezeket vette fel a zenészekkel, de koncerteket is velük adott. A hallgatás napjáig talán ez a legegységesebben szóló korongja, ám mégsem olyan erős, mint a világhírnevet meghozó All the Little Lights vagy a Whispers. Talán az ösztönösség és az energia jobban szétoszlott a dalok rögzítésekor, talán más volt az oka, viszont semmiképp nem lehet azt mondani, hogy nem működnek a dalok (mert tanúsíthatom, hogy élőben is jól szólnak). Egyszerűen csak az „utca íze” már nem érződik, és sokkal inkább kifinomult harmóniák hallhatók. Az érzelmesség/érzelgősség ezeket a számokat is végigkíséri. Tempójukban a lassú és a középgyors között váltakoznak, de inkább az előbbiek vannak többségben, ami azt is jelenti, hogy megint messzire kerültünk a tegnapi lemeztől. De kikapcsolódáshoz tökéletes. A mai választott legyen a záró Home, mert bár sok a refrén benne, szerintem szépen építkezik.
Ha csak egy számra van időd: Home
Lepa
Vegyél egy rendkívül érzékeny, törékeny hangú énekest, írj neki (helyesebben írass vele) egyszerű, de fogós dallamú énekes-dalszerzői számokat, majd hangszereld meg úgy ez egészet, mintha zenekarra íródtak volna, és kész is a Passenger ezen albuma. Rá is igaz, amit már több hasonló előadónál leírtunk, hogy egy gitárral is eljátszhatók lennének a számai, de mégis jót tett neki a zenekarosodás, nem feleslegesen egészült ki „rendes” zenekarrá (a Deluxe verzió akusztikus bónuszai jól illusztrálják, hogyan szólnának ezek a számok „hagyományos” hangszereléssel). Amúgy nem sokat újít a dallamvilága, lágy, csendes, kicsit már szétfolyós zene ez, de azért ügyesen egyensúlyoz a szépség és a nyáladzás határán (nem esik át rajta). Azért el tudnék viselni egy kicsit több életteli, gyorsabb számot, olyanokat, mint az Anywhere. De lehet, hogy egy merengősebb reggelen meg pont a Home-ot vagy a Beautiful Birdsöt hallgatnám. (Magyar vonatkozása is van egyébként az albumnak: a címadó számban hallható egy ilyen sor: „I wanna see Hungarian lanterns”).
A Pennywise az úgynevezett „skatepunk” vagy „kaliforniai punk” műfajnak azt a változatát képviseli, ami nagyon pörgős dobra és néhol hardcore felé kacsintgató gitártémákra tolja a dühös, de dallamos éneket. Azonban én csak úgy mondanám, hogy pont ez az igazi, vegytiszta skatepunk (ráadásul tényleg kaliforniai is). Aki nem ismeri, annak egy kicsit felturbózott Bad Religionként mutatnám be őket. Sajnos a történelem úgy hozta, hogy nem tudtak sokat fejlődni vagy változni a kilencvenes évek óta, azóta is pár évente megjelenik egy, a korábbiakra eléggé hasonlító albumuk. De egy lemezzel azért mindenképp megérdemlik a listánkon való szereplést, és hát mikor volt csúcson ez a stílus? Hát persze, hogy '94-95-ben. Na meg amúgy is ezen vannak a legnagyobb slágereik, a Peaceful Day, az Every Single Day vagy a kicsit lassabb (értsd: erős középtempós) Same Old Story. Hogy mihez ajánlanánk? Nyilván deszkázáshoz (meg ébredéshez egy álmos reggelen, kávé helyett).
Ha csak egy számra van időd: Same Old Story
Dönci
12 dal 32 percben: itt sem várhatunk sok lassulást és érzelgősséget. Bár erre talán már a zenekarnév is utal, hiszen Stephen King (ismét) világhíres bohócáról nevezték el magukat. Sajnos ez az utolsó lemezük az eredeti basszusgitárossal, aki vízbe fulladt. Ők eggyel agresszívebb vonulatát fogták meg a '90-es évek punk újhullámának, és – bár a hangszerelés eléggé fülbemászó még ilyen torzítással is – a szövegek is ennek megfelelően íródtak. Több explicit darab is van, ami persze egyáltalán nem probléma, csak azért írom le, hogy senki ne gondoljon a Blink-182 által fémjelzett, kicsit fogyaszthatóbb irányra. Szerintem a leginkább fogós darabok a Searching és a Killing Time (akkor is, ha a Same Old Story volt a legnagyobb sláger).
A Galaxisok harmadik lemezével ki akart lépni a „Cseh Tamás” skatulyából, és ez azért többé-kevésbé sikerült is. Az egygitáros számok már inkább zenekarosak (a 3. számtól kezdve), és kicsit jobban kacérkodnak már az elektronikus hanzásvilággal is. A szövegek pedig talán konkrétabbak és elvontabbak is egyszerre. A Tisztítótűz és a Focipályák éjszaka mintha egy-egy rémálomszelet lenne egy sárban áztatott tortából. De ugyanide sorolható a Húsvéti reggeli a Sátánnal is. Bár paradoxonnak hat, de valahogy a személyesség elvesztésével vagy elhagyásával Benedek sokkal nagyobb közösséggel tud kapcsolatot teremteni, mégis valószínűleg ezért tetszett a rajongóknak kevésbé ez a lemez (első hallásra). Pedig megéri többször újrahallgatni, már a keretes szerkezet miatt is, ami erre ösztönöz.
Ha csak egy számra van időd: Focipályák éjszaka
Lepa
Az első taktusoktól kezdve hallható, hogy itt már nem arról az egygitáros énekes-dalszerzői stílusról lesz szó, mint Benedek korábbi munkáinál. Szerintem bátor, de szükséges húzás is volt egy kicsit sítlust váltani. Így mondjuk „besimult” kicsit a magyar egyetemi alter (ez nálam műfajnév) többi képviselője közé, de muszáj az embernek bandát alapítani, ha klubokat akar járni, és szeretné, hogy jól is szóljon élőben. Meg kell említeni azt is, hogy szerintem egyre jobb dalokat ír, némelyik slágeres (Boldoggá akarlak tenni), némelyik továbbra is elvont (Focipályák éjszaka), de mindegyik megüti a szükséges színvonalat. Számomra az abszolút csúcspont a kissé a korai Radioheadet idéző Innen el. Nyugis és szép: ilyennek kell lennie egy slágeres balladának. A „mindig távolról voltam boldogabb” sor pedig önmagában is kiemelkedő teljesítmény. Kíváncsian várom, innen hová lép(nek?) tovább a Galaxisok.
A DHC nem árul zsákbamacskát: az első, egyébként hihetetlenül fülbemászó szám, a Shelley tökéletesen jellemzi az egész albumot: hol ska-punk, hol csak „sima” pop-punk szól, megbolondítva két (!) női énekessel, akik nagyon szép és harmonikus dallamokkal varázsolják el a hallgatót – szinte végig folyamatosan két szólamban énekelve. Persze a hangsúly nem a szép dallamokon, hanem a bulihangulaton van, ez igaz házibulis album, tele instant slágerekkel. Számomra a Good For Nothin kiemelkedik, bár az már inkább reggae (vagy pont azért). Nem is tudom, miért nem futottak be annak idején, biztos rossz kiadót választottak, ez a lemez pl. a senki által nem ismert 510 Recordsnál jött ki (igaz, az MCA alá tartozik a kiadó). Amit még érdemes tudni, hogy minden mindennel összeér: ennek a zenekarnak a Rancidből ismert Tim Armstrong volt az énekese eredetileg (csak egy rövid ideig). Elég nagy változás a két csajénekes ehhez képest. Hivatalosan amúgy sose oszlottak föl, de lassan 20 éve nincs új albumuk – remélem, még lesz egyszer.
Ha csak egy számra van időd: Good For Nothin
Dönci
Ha az előző lemez buligyilkos volt, itt nem kell ettől félni, avagy „nomen est omen” – olyan rock 'n' rollok hangzanak itt el egymás után sikálós gitárokkal és pattogó dobokkal, hogy az ember csak rázza a lábát. Nagyon ügyesen modernizálják az '50-es évek muzsikáját ötvözve némi punkos beütéssel. És amikor már megszokná az ember, akkor jön egy kis reggae a Good for Nothinnal. De a ska-elemek később is előjönnek (pl. Day Job). A női énekhang pedig kellően tökös (ha mondhatok ilyet), és ez nem csak a szövegvilágban mutatkozik meg, pedig ott is vannak fricskák. Erre talán a legjobb példa a Queen for a Day. Szóval ismét a lendületes örömzenét preferálóknak kedvez ez a lemez.
