Dönci

Itt is hölgy énekel, aki néhol politizálós és társadalomkritikus, néhol érzelmes és befelé forduló szövegeit countrysabb-folkosabb dallamokra ültetve tárja a világ elé helyenként jó ütemben érkező fúvósokkal, vonósokkal vagy torzított gitárokkal megtámogatva. Az énekhang helyenként (főleg a Does He Love You? torzított részénél) Alanis Morissette-re hajaz. A Portions for Foxes zeneileg és dallamvezetésében is a leginkább fogyasztható darab, amit bármikor jó hallgatni. Az I Neverrel pedig a soul világába kalandozunk el, az Accidntel Deth pedig amilyen slágeres, olyan szomorú. Azt mondanám a lemez egészéről, hogy változatos, de mégis ismerősnek tűnhet a hallgatók számára, mert jellegzetes, de nem unalmas dalsablonokat használ. (És halkan azt is hozzátenném, hogy a második fele jobb, tehát bottom heavy.) Aki szereti az érzelmes szövegeket, annak telitalálat lesz.

Ha csak egy számra van időd: Accidntel Deth

Lepa

A Rilo Kiley névről mindig Kylo Ren jut eszembe, mert utóbbit hamarabb ismertem meg – a zenekart a Spotify ajánlotta tavaly az ízlésem alapján, és beletrafált. Teganhez és Sarához viszonyítva maradunk egy nagyon hasonló stílusnál: egy lightos indie(-rock) zenekar női énekessel (de csak eggyel), nagyon könnyen befogadható, vidám vagy keserédes slágerekkel, és néha egészen mély szövegekkel. Az énekes (és társdalszerző) Jenny Lewis hangját egyszerűen nem lehet nem szeretni, a zenekar 2014-es feloszlása után egyébként saját nevén folytatta a zenélést, és adott is ki pár elég jó számot. De visszatérve a Rilo Kiley erényeire, nekem az tetszik elsősorban benne, hogy a könnyedsége ellenére mindig érződik a belefektetett munka, a Does He Love You? végén például a vonós rész tökéletesen mutatja a törekvést, hogy minden nótájuk egyedi legyen. Utána a Portions For Foxes a lemez legnagyobb slágere, egy igazi koncertnóta. De az I Never is hasonlóan fülbemászó, és megcsillan benne az énektehetség is rendesen. Amúgy a számok legtöbbje (de nem mindegyike) párkapcsolati problémákkal foglalkozik, de női szemszögből, szóval csajoknak ideális hallgatnivaló szöveggel együtt magányos napokra – fiúknak meg bármikor, ha nem akarják súlyos zenékkel terhelni magukat.

Ha csak egy számra van időd: Portions for Foxes

Lepa

Ismét egy kanadai előadót hallgatunk, és nem tudom, mennyire releváns (semennyire), de egy egypetéjű ikerpárról van szó, akik mindketten leszbikusak. Na, ennyit a bulvárról. Ami a zenéjüket illeti, tipikusan az a kategória, hogy egyrészt óriási slágereket tudnak írni (lásd: Where Does the Good Go), másrészt meg egyáltalán nem váltanak világot zeneileg: nincs itt se szóló, se érdekes ritmusváltások vagy effektek, vagy kísérletezés a hangzással – csak egyszerű gitáros (néha akusztikusabb, néha elektromosabb) alapok, és kétszólamú női ének. Az viszont vitathatatlan, hogy hatalmas slágergyárosokról van szó, a végére se fárad el a lemez, a So Jealous – Speak Slow – Wake Up Exhausted hármasa például már a második felén van, de bármely hasonló indie zenekar megirigyelhetné bármelyiket. Aki már unja a sok gitárzenét, az megpróbálkozhat egy újabb albumukkal is, mert azóta elmentek egy kicsit retrós, szintipopos elektronikus irányba, de a So Jealous egyszerű, célratörő ötletessége szerintem mindenképpen méltó a megismerésre.

Ha csak egy számra van időd: I Know I Know I Know

Dönci

Itt sem egyértelmű a stílus: a punk vonaltól a metalig és az akusztikus popig minden fellelhető. Ráadásul sokszor kétszólamú énekkel társítva. A You Wouldn't Like Me rögtön az elején szépen építkezik, és az akusztikus gitároktól eljutunk a már-már metalos dübörgésig. Aztán marad a hangulátában egységes, tempójában pedig is középre helyezett, rádióbarát, de mindenképpen szépen hangszerelt, 3 percre komponált dalcsokor. A leginkább slágeres persze a Where Does the Good Go annak ellenére, hogy ritmusában kicsit szokatlan. A címadó úsztatott intrója és dobjai fantasztikusan működnek egymással, még a Speak Slow tipikus koncertsláger (lehet) a lendület és ütemes dallamvezetésével, ahogy a We Didn't Do It mantraszerű ismétlése is az ember bőre alá kúszik. Aki szereti a dallamos, közepesen kemény, női énekesekkel megtamasztott zenét, annak ideális hallgatnivaló.

Ha csak egy számra van időd: So Jealous

Dönci

A Simon & Garfunkelről írtam korábban, hogy lehet őket nem szeretni, csak nem biztos, hogy érdemes. Ezt a Red Hot Chili Peppersre is fenntartom. Ezen a dupla albumon (amely John Frusciante eddigi utolsó RHCP-lemeze) be is bizonyítják, miért lehet őket nagyon, de nagyon szeretni. Vannak itt egészen kiváló slágerek, de az egész mégis olyan, mintha egy válogatást hallgatnánk az életműből, amelyen a durva, lendületes funktól (Hump de Bump; 21st century) az érzelmes balladákon át (Desecration Smile; Hard to Concentrate) az elborult, riffelgetős-szólózós alterrockig (Torture Me; Readymade) minden megfér. Flea és John kettőse itt teljesedik ki a legjobban, Anthony hangja pedig rengeteg érzelmet és humort is képes közvetíteni. Az ösztönösség és a hangszeres tudás megfelelő ötvözete vonul végig a dalokon. Na és persze legalább a Dani California és a Snow (Hey Oh) című dalokat mindenki ismeri, de gyakorlatilag bármelyik szám(ból lehetett volna) sláger, mindegy, hogy a Mars vagy a Venus névre keresztelt CD-t hallgatjuk épp. Ha valaki nem ismeri a zenekart (én sem hiszem, hogy van ilyen), akkor ismerje meg sürgősen, és nyugodtan kezdje ezzel a kiadvánnyal az ismerkedést.

Ha csak egy számra van időd: mivel a rádióslágereket mindenki ismeri innen, legyen a Hard to Concentrate.

Lepa

Mire kijött ez az album, a Red Hot Chili Peppers eljutott abba a stádiumba (értitek, höhö), hogy gyakorlatilag bármit megtehetett (volna), hiszen a srácok a korábbi albumaikkal már halálra keresték magukat. Ennek ellenére megmaradtak a jól bevált receptnél: nem túl kemény, de azért vagány alapokkal rendelkező (és szokás szerint kiváló basszustémákkal kísért), néhol funkys (Hump de Bump, Tell Me Baby), néhol kicsit lassabb, balladisztikusabb (Hey Oh), jellegzetesen „chilis” rádióslágereket állítottak elő, méghozzá elég nagy mennyiségben. Ugyanis dupla albumról van szó, ami mindig azzal a veszéllyel jár, hogy túltolja magát a zenekar, és a töltelékekről is elhiszi, hogy érdekelni fogják a hallgatót. De megbocsátható dologról van szó, hiszen kinek a Turn It Again metálos szólói, kinek a Wet Sand szép dallamai és cimbalomja fog tetszeni. De azzal a veszéllyel is jár egy dupla album, hogy kilométeres hosszúságú kritikákat írnak róla a kritikusok. Én azonban rövidre zárnám: akinek tetszik a Californication- és By The Way-féle RHCP, annak a hossza ellenére ez is tetszeni fog, aki viszont csak a régit szereti, vagy egyáltalán nem bírja őket, annak ettől se fog változni a véleménye.

Ha csak egy számra van időd: Snow (Hey Oh)

Lepa

Csak egy év telt el a két helyezéssel korábban tárgyalt Box Car Racer-féle mellékvágány óta, és a Blink-182 előállt egy új albummal, ami ugyanazt a kísérletezést vagy útkeresést tükrözi – láthatólag a zenekar megunta az egyszerű pop-punkot. De mivel zenészként továbbra se lettek virtuózabbak (leszámítva a dobos Travist, aki mindig is az volt), inkább a produceri munka, a polírozott hangzás és a különböző effektekkel meg furcsa számszerkezetekkel való operálás jellemző (lásd: Stockholm Syndrome, Violence), nem a kiemelkedő hangszeres teljesítmény. A nyitó gigasláger Feeling This vége például a maga 4 (!) énekszólamával egyből jól szemlélteti ezt: csodásan szól, dögös, pörgős, fogós, de koncerten lehetetlen ugyanígy előadni. Én láttam a zenekart koncerten ebben az időszakban, sokkoló volt a különbség a lemez tökéletes kidolgozottsága és az élő produkció között. De maga az album zeneileg nagyon élvezetes: a banda búcsút int a korai, punkos hatásainak, és megtalálja az igazi stílusát. Sajnálatos módon azonban a zenekaron belüli ellentétek ezután a feloszlásig fajultak, és minden későbbi közös próbálkozás csak gyenge erőlködés lett (a 2016-os California elég jól sikerült ugyan, de az már más felállásban).

Ha csak egy számra van időd: Feeling This, ha ismered, akkor meg Down

Dönci

Sok szó esett már korábban erről a zenekarról, de most meg is érkeztek a listára. A Feeling This egyből fogós sláger a lemez legelején, amely a capella zárlatával különösen kiemelkedik. Az Obvious váltásaival és gitárjaival érzhetővé válik, hogy már a Box Car Racer után vagyunk, kicsit hoztak a keményebb tapasztalatokból is, aztán az I Miss You-val ismét biztonsági sláger következik, viszont a Violence az electro-punk verzéivel eléggé kívül esik a zenekar komfortzónáján, mégis nagyon működik. Aztán egymás után jönnek a sötétre hangszerelet darabok, amelyekkel bizonytják, mennyire eltávolodtak az All the Small Things-től. Több kísérleti jelleggel született darab van ezen az albumon, mint az előzőeken, amelyek előnyére válnak. De persze megmarad néhány sláger is a régebbi zeneiségből (Always). Az All of This kapcsán meg régi álma vált valóra a The Cure-ért rajongó zenekarnak, mert Robert Smith közreműködik jellegzetes hangszínével. (Nem mellesleg a lemez egyik legjobb dala.) Az I'm Lost Without You is derekas befejezés. Szóval aki szereti a lendületes punkpop gitárzenét, amelyet néhol megbolondítanak furcsa effektekkel és stílusfordulatokkal, az nyugodtan hallgassa ezt a lemezt.

Ha csak egy számra van időd: All of This

Dönci

Ismét egy dalszerző-énekesnő, ismét Skóciából. Viszont ezúttal megnyerő akcentus nélkül, ám érzelmes és megkapó dalokkal, amelyek esetében nem feltétlenül érezni, hogy nem zenekarral íródtak, pedig megint debütáló lemezről beszélgetünk. A szövegek is kevésbé személyesek, illetve néhol kevésbé megfoghatók. A húzódalok a Black Horse and the Cherry Tree és a Suddenly I See, de mellettük bőven akad slágernek való (Other Side of the World, Another Place to Fall, Miniature Disasters). A countryval, a gitárpoppal és néhol a gospellel kacérkodva születtek a dalok, és a korong második felére le is lassulnak, és merengőssé válnak. Mindenesetre hétvégi kikapcsolódáshoz, sütéshez-főzéshez kiválóan alkalmas.

Ha csak egy számra van időd: Black Horse and the Cherry Tree

Lepa

Lightosabb vizekre evezünk egy javarészt unplugged/akusztikus gitárhangzásra épülő popzenével. Hihetetlen egyébként, hogy már a 2006-os albumok is bő egy évtizedesek, szóval (zene)történelmi nézőpontból is tudjuk őket szemlélni. Na nem mintha ez a konkrét lemez bármiféle sarokköve vagy fordulópontja lenne a popzene történetének. Egyszerű entertainment ez, Amy Macdonaldhoz hasonlóan a zenei alapok itt se lépnek ki egy viszonylag szűk komfortzónából, viszont az énekhang felhúzza a színvonalat. Nekem az Another Place to Fall-féle vagánykodás (az Oasisre emlékeztető refrén ellenére vagy pont azért) jobban tetszik, mint például a nyitó szám középutas slágeressége, de talán az egyszeri hallgató máshogy gondolja. Kiemelendő még a felettébb ritmusos (és szerencsére ideális rövidségű) Black Horse and the Cherry Tree, a kicsit RnB-s Miniature Disasters, az Amy Winehouse-ra emlékeztető Stoppin’ the Love és a hangulatra legváltozatosabb Suddenly I See. Az egy-két töltelékízű szám ellenére végig kellemes hallgatnivaló.

Ha csak egy számra van időd: Suddenly I See

Lepa

A Box Car Racer (aki nem ismerné) a Blink-182-s Tom DeLonge (és a dobos Travis Barker) side projectjeként jött létre, amikor a fáma szerint elkezdett eltávolodni a basszgitáros Mark Hoppustól. A történet másik verziója viszont az, hogy ő egy kicsit másfajta zenében is ki akarta próbálni magát, Mark meg jól megsértődött, hogy miért nem szólt erről neki, hiszen ő is nagyon szívesen játszott volna ilyet, meg kísérletezett volna. Végül Mark kapott is egy rövid vendégszerepet az egyik számban (Elevator). A lényeg azonban az egészből az, hogy ez a lemez bár eltávolodik Tom korábbi szerzeményeitől, de simán beillene egy későbbi Blink-albumnak, mert végül aztán a főzenekar is ebbe az irányba ment el. Hátránya csak egy van a Blinkhez képest: szinte végig csak Tom jellegzetes énekhangját halljuk (na jó, besegít a rancides Tim Armstrong is a csodás Cat Like Thiefben, és az nagyon jól is jön az album közepén). Előnye viszont az, hogy itt tényleg szabadon engedte a képzeletét, és jobb, mélyebb számokat kezdett el írni (nemcsak zeneileg, de szövegileg is – jó példa erre a Letters to God vagy a There Is). Tehát szerintem – bár van rajta pár félresikerült, töltelékként értelmezhető próbálkozás is – kellett ez az album ahhoz, hogy megszülessenek a Blink-182 későbbi, kidolgozottabb, érettebb albumai.

Ha csak egy számra van időd: Letters to God

Dönci

A Blink-182 egyik oldalági projektjéről van szó, amely aztán nem lett olyan népszerű, mint az anyazenekar (bár sokkal nagyobb hallgatottságú a Spotifyon, mint sok egyéb, a listán csak később következő album). Amit azért sajnálok picit, mert eggyel keményvonalasabb, és szerintem legalább annyi figyelmet megérne/megért volna, mert a slágerességéből így sem veszít, elég az I Feel Sóra vagy a Watch the Worldre gondolni. A Tiny Voices témája és hangulatváltásai is példaértékűek. A leginkább rádióbarátnak a Cat Like Thiefet mondanám, aminél a The Pogues hangulata és hangzása köszön vissza néhol. Az And I dobjai pedig néhol drum 'n basses, néhol metalos, néhol pedig punk ritmusokat ütnek. A My First Punk Song a leginkább lendületes és arcba csapó a torz énekkel és a gyors ritmusokkal, amelyet az album leglíraibb dala, a Sorrow balladisztikus nyitányával fel is old egyből. A leginkább jellemző felvétel talán mégis az All Systems Go. Bár az utolsó egy-két dal nem olyan erős, mint előtte a lemez, azért mindenképp megéri végighallgatni legalább egyszer.

Ha csak egy számra van időd: All Systems Go

Dönci

A Lambchop ezen lemezének szövegei sokszor különösen értelmezhetetlenek számomra, mert olyan balladai homály ragad rájuk, amelyet vagy csak a nem szégyelnivaló angol tudásomnál sokkal jobbal lehet felfejteni, vagy inkább csak érezni kell. Ahol viszont világosan fogalmaz, ott sokszor megint eléggé csípősek, viccesek és cinikusak (l.: „Excersise? Not right now...”; „I have shat on the hillside / Neckdeep in cushioned clover” stb.). Megkockáztatnám, hogy a zenekar leglassabb albumáról beszélünk (vagy a világ bármelyik zenekarának leglassabb albumáról?), viszont talán a legszebb, leginkább szívhez szóló dallamokat felsorakoztatón is egyben. Elsőre ezen sem hallatszik, de rengeteg zenész és hangszer dolgozik a háttérben, Kurt Wagner hangja pedig ringatóbb, mint bármikor ezelőtt. Többek között ezért is nehéz a szövegre koncentrálni. Sok kedvencem rejlik ezen a lemezen, felsorolni is nehéz lenne, de talán az I Can Hardly Spell My Name, a Caterpillar és az Is a Woman hármasa emelkedik ki számomra a legjobban. Azonban bármikor képes vagyok ezt a korongot meghallgatni, és – ha nem figyelünk a szövegekre – meditatív tevékenységekhez bátran ajánlom.

Ha csak egy számra van időd: Is a Woman

Lepa

Egy nagyon lágy, jazzes nótával indul ez az album, ami elég szokatlan dolog (kivéve a lágy, jazzes előadóknál). Általában szeretnek jól odacsapni a húrok közé a zenekarok, és lendületesen belevágni az albumaikba. Ez a lemez viszont nemcsak lassan kezdődik, lassan is folytatódik, és hamar rájövünk, hogy az összes szám ilyen lesz. Az énekes kellemesen búgó hangja és a szolid, zongorás prüntyögés is közrejátszik abban, hogy a fura/vicces szövegek ellenére is inkább csendes háttérzenének érezzük, mint „odafigyelős” zenének. A szaxi nagyon jól jön ott, ahol éppen van (pl. a The New Cobweb Summerben). Amúgy jellemző egyfajta kettősség a lemezre: rengeteg zenész játszik rajta (a CD-borító szerint 17 + a női kórus, persze sose egyszerre), szóval egyfajta big bandről beszélünk, mégis visszafogott, szétfolyós, kicsit tingli-tangli muzsika ez. Bármelyik nóta teljesen jól jellemzi az albumot, szóval aki random módon belekóstol, az is tudni fogja, mit kaphat tőle.

Ha csak egy számra van időd: I Can Hardly Spell My Name

Lepa

A Képzelt riport... Magyarországnak körülbelül ugyanaz, mint Amerikának a Hair: egy geneárció zenéjének és életérzésének esszenciája, egy igazán „nyugatos” album a szocialista időkből (mindamellett, hogy persze elvileg az amerikai popkultúra, a drogok stb. kritikája is akar lenni). Egyben ez a legrégebbi magyar album a listánkon. De kulturális jelentőségén felül igenis jó pusztán zenei szempontból is: szerintem a Valaki mondja meg például az egyik legjobb magyar szám úgy en bloc. Zeneileg és szövegileg is kiváló, és a „madarak jönnek…” halk kántálása ad neki egy plusz zamatot. De nem egyszámos albumról van persze szó, hiszem a Finálé vagy a Ringasd el magad is klasszikus. Egyedül a Nem akarom látni c. számmal van bajom, illetve a női énekekben tök nehezen érthető a szöveg, rosszul artikulálnak vagy fura hangszínen énekelnek a nők. Továbbá lemezen hallgatva (nekem megvan) elég nagyok a hangerőkülönbségek is a számok között vagy akár dalokon belül is – de hát mit várunk a korai hetvenes évektől? Említést érdemelnek viszont a mély, egzisztencialista szövegek – visszatérő téma, hogy mi végre születtünk, mi az életünk értelme. De jó lenne, ha ma is születnének még erről olyan zenék, amiket aztán lejátszanak a rádióban!

Ha csak egy számra van időd: Valaki mondja meg

Dönci

Vannak olyan magyar lemezek, amelyekről kulturális örökségként ránk szivárog egy-két dal, amelyet akkor is tudunk, ha álmunkból keltenek, de legalább hallottuk már őket valamilyen előadásban (iskolai szerepléseken, hangversenyeken, tévéműsorokban stb.). A Képzelt riport... is egy ilyen. Szerintem nincs olyan magyar ember, aki ne tudna legalább pár sort a Valaki mondja megből, vagy ne ismerné a Ringasd el magad refrénjét. Egyébként ez is ritka, hogy egy regényhez készül zene, de ha már színdarab lett belőle, illett zenét is varázsolni hozzá. Ráadásul a magyar zenei tehetségek találkozása egy egészen eklektikus albumot varázsolt a kaotikus narrációjú írásból. Ha bele akarnék kötni, akkor az énekteljesíményekről írnék. De nem akarok.

Ha csak egy számra van időd: Finálé

Dönci

Azt szokták mondani, hogy az első sikeres lemez után a második lemez színvonala rengeteget számít, a harmadik meg sorsdöntő lehet. Mert egy jó albumot könnyű összehozni, hiszen általában hosszú ideig készülnek a dalok, a másodiknak pedig meg kell felelnie az első esetleges sikere által támasztott mércének, a harmadiknál pedig el kell dőlnie, hogy mit is szeretne az előadó/zenekar. Vagy valami hasonló. :D Mindenesetre Amy Macdonald második lemeze már sokkal inkább zenekarra hangolt (An Ordinary Life; Give It All Up), mint az első, amit valószínűleg a zenekaros turnéknak köszönhet. Ugyanakkor érezni, hogy a dalok egy gitárra íródtak, viszont bátrabb effektekkel vannak tűzdelve (Don't Tell Me That It's Over; Spark), mint a This Is the Life idején. Ezáltal sikerült megőriznie azt, amibe az emberek az első albumnál beleszerettek, de mégis lépett egyet előre. Sőt, a folkosabb elemeket is ügyesebben építi be a dalokba (Troubled Soul; What Happiness Means to Me). A slágeres, rádióbarát hangvétel azonban gyakorlatilag az összes számban fellelhető, van ahol persze extrém módon (Love, Love; This Pretty Face; Next Big Thing). Az akcentusával pedig mindenkit megvesz (még mindig). A szövegek maradtak történetmesélősek és önreflexívek. Autózáshoz, kikapcsolódáshoz vagy koncerten táncoláshoz egyaránt alkalmas a korong.

Ha csak egy számra van időd: Troubled Soul

Lepa

Amy Macdonald fejlődése jól tetten érhető ezen az albumon, pedig csak 3 évvel vagyunk a korábban tárgyalt This Is the Life után. A hangzás kicsit teltebb lett, és elment egy kicsit popzenésebb, rádiósabb irányba. Erre tökéletes illusztráció a Roots: akusztikusan, csendesen indul, de aztán bejön a szokásos lendület, becsatlakozik a dob, a zongora és a basszusgitár, így egy teljesen zenekarra hangszerelt sláger lesz belőle. De nem is baj ez: jól állnak neki a középtempós nóták is, főleg, hogy a dallamok többsége kicsit szomorkás, meg a szövegek is sokszor párkapcsolatosak-szakítósak, így kicsit sok is lenne háromnegyed órányi lassú, akusztikus prüntyögés. A dallamok és számszerkezetek egyébként nem lépnek ki a rádióbarát slágerek kényelmi zónájából és sablonjaiból, és a gitáron is hiába van egy kis minimális torzítás (pl. Love Love), azért inkább könnyed háttérzene ez. Inkább számszinten működik, mint albumszinten, de egy nagyon tehetséges és szimpatikus hangú énekesnő tarsolyából, akin még mindig érezhető az a „szomszéd lány”-jelleg, ami olyan szerethetővé és emberközelivé teszi.

Ha csak egy számra van időd: An Ordinary Life

Lepa

A „Mániákus utcai prédikátorok” egy elég jó zenekarnév, de nem ezért szerepelnek itt a srácok. Érdekes banda, egyrészt képes fülbemászó slágereket gyártani, másrészt nirvanás depressziót is sugározni, néha mindezt akár egy számon belül is. Alapjában véve náluk is elmondható, hogy szerencsére nem túl egyértelműek a dallamaik, a popos refrének mellett mindig befigyel pár furcsa megoldás dallamilag vagy akár hangzásban. Egy energikus, de nem túlságosan keménykedő rockbanda érett albuma ez, ahol jól megfér egymás mellett az Australia stadionokba való monumentalitása és slágeressége, a Small Black Flowers líraisága és a Removables dühös, sötét hangulata. Talán az A Design for Life című szám ötvözi legjobban ezeket az erényeket, szóval ismerkedésre én azt ajánlanám.

Ha csak egy számra van időd: A Design for Life

Dönci

Ismét egy új ország kap szerepet az 500-as listát alkotók térképén: Wales. Valószínűleg a legismertebb walesi (rock)zenekarról van szó, akik sok mindennel megküzdöttek (pl. az eredeti szövegíró-gitárosuk '95-ben eltűnt, és a hallgatás napjáig sem került elő (2008-ban halottá nyilvánították). Ez az utolsó olyan lemez, amelynek a készítésében még aktívan részt vett Richard James "Richey" Edwards. Így pláne súlyos a lemezcím. Egyébként jobbnál jobb slágerek sorakoznak itt (A Design for Life, Kevin Carter, Everything Must Go, No Surface All Feeling), és bár szokás a The Holy Bible című albumukat isteníteni (pun intended), azért itt lényegesen továbbléptek zeneileg. Az pedig, hogy ez finomodással járt (pl.: Small Black Flowers That Grow in the Sky), szerintem csak előnyére vállt a zenekarnak. Viszont szerencsére nem csak a slágerek kiemelkedők, elég a The Girl Who Wanted to Be God lendületére figyelünk, vagy az Australia nyitányát hallgatjuk. Takarításhoz, autózáshoz és koncerten hallgatáshoz biztosan megfelelő élményt nyújt.

Ha csak egy számra van időd: Everything Must Go