Dönci

Sok mindent el lehet mondani erről a korongról, csak azt nem, hogy nem meghatározó. A 2000-es évek alternatív zenei világát alapjaiban újrateremtő albumról beszélünk, aminek természetesen megvoltak korábban a gyökerei (akár a '60-as évek beatjét, akár mondjuk a hazai Kispált említjük), és az elmúlt 19 év alatt nem veszített semmit az értékéből. Ez többek között Bérczesi szövegírói zsenialitásának köszönhető. Minden sort érdemes jól megvizsgálni, mert nagyon sokszor nem csak egy dolgot jelent (pl. a Sosem voltunk senkik egyszerre negatív és pozitív is, hiszen vagy mindig voltunk valakik, vagy mindig senkik voltunk; vagy micsoda költői kép az a ?-ben, hogy „mélységesen felületes”). Emlékszem, amikor a Dob+basszus klipjét láttam, akkor teljesen magával ragadott, és felvéstem magamnak, hogy „hiperkarma”. Aztán kb. egy évvel később láttam a Lidocain klipjét is. A szöveg felét nem értettem a hadarástól, de éreztem, hogy elképesztő. Az meg teljesen meglepett, hogy megintcsak ez a zenekar osztja az észt. Aztán 2001-ben nagyvárosba kerültem, ahol volt Media Markt, és megláttam (az ösztöndíjamhoz képes) horror áron (2800 forintért – vicces, hogy ennyiből ma is futja CD-re), de úgy éreztem, meg kell vennem. Életem egyik legjobb beruházása volt. Nem mellesleg egy a legmagasabbra rangsorolt magyar stúdióalbum a listánkon (a klasszikus értelmeben véve, de erről majd később). Szóval ha vannak még olyanok, akik csak a kiemelt dalokat hallgatják, azok is tegyék fel maguknak az elejétől, légyszi. :)

Ha csak egy számra van időd: ?

Lepa

Az első hiperkarma nem biztos, hogy a legjobb hiperkarma, de az biztos, hogy az első hiperkarma a legfontosabb hiperkarma. És most szóismétlésért (meg éssel kezdett mondatért) 1-est kapok nyelvtanból, mert egy mondaton belül négyszer írtam le, hogy hiperkarma. Mindegy, a lényeg, hogy ez egy nagyon fontos album, mert 2000-ben megjelent a magyar zenei színtéren egy új íz: egy szövegileg nemcsak igényes, hanem utánozhatatlan, korszakalkotó banda, amely a tetejébe még zeneileg is befogadható anélkül, hogy nyálas vagy jellegtelen lenne. Emlékszem, amikor először elmerültem a munkásságukban (jó pár évvel e lemez megjelenése után), a Felejtő c. szám rántott be annyira, hogy muszáj volt vagy tízszer meghallgatnom naponta. Azon kívül még a Dob+basszus c. számot (a Petőfi TV azonos című műsorának zenéje is lett), a Lidocaint, a ?-et és a Mindenki függöt illik ismerni. De az igényes és ötletes magyar szövegek kedvelőinek az egész album kötelező hallgatmány.

Ha csak egy számra van időd: Felejtő

Lepa

Az Oasist is mindketten nagyon szeretjük, erre már rájöhettek a kedves olvasók. Viszont az ő népszerűségük létjogosultságát nem is nagyon szokás megkérdőjelezni, annak ellenére, hogy nem minden albumuk egyformán pozitív megítélésű. Ez a viszonylag kései (elvileg utolsó) album szerintem nagyon is jó, ott van a helye a legjobbak között. Vannak rajta csodás szerzemények mind Noel, mind Liam előadásában, szóval a testvérpár bármelyikének kizárólagos rajongói is találnak rajta kedvencet. Ezúttal egy kicsit szomorkásabb, lassabb felvételt emelek ki tőlük, de a kezdő két számot sem érdemes kihagyni, a blues-rock kedvelői pedig a Nature of Realitynek fognak a legjobban megörülni.

Ha csak egy számra van időd: I’m Outta Time

Dönci

Az Oasis az a zenekar, aki igazából sosem okoz csalódást. Minden lemezüknek legalább a fele egészen kiváló. Az utolsó stúdióalbum pedig tele van gyöngyszemekkel. Gyakorlatilag a teljes életművük legjava köszön vissza: karmolós gitárok, vinnyogó effektek, tökös ének, fület gyönyörködtető dallamok. Annak ellenére viszonylag kevés slágert termelt ki a lemez (The Shock of the Lightning; I'm Outta Here; Falling Down), viszont aki csak ezeket ismerné, annak jó hír, hogy a többi felvétel is legalább ennyire erős. Mivel a legnagyobb kedvencem a hipnotikus záró darab, ezért azt javaslom az egyszámosoknak.

Ha csak egy számra van időd: Soldier On

Dönci

Ennek a lemeznek egy hibája van. Hogy a CD-ről hiányzik a szimfonikus intró, amiben elhangzik a November Rain témája, amire az első dal, a Radio Song visszautal. Egyébként egy tökéletes válogatást kapunk Regina Spektor 2009-ig tartó munkásságából. A lemez főleg a Far és a Begin to Hope albumokra épül, de egy-két korábbi szerzemény is hallható rajta. A furcsa ritmikával töredezett, elképesztő melódiák mestere megmutatja, hogy élőben is képes elénekelni a sokszor nagy terjedelmet bejáró dalokat. Egyébként a szövegek is kellően okosak (elég csak a Blue Lipsét elolvasni/meghallgatni). Aki szereti a (főleg) zongorás, okos szövegű, kifejezetten érdekes dallamvilágú énekesnőket, az nem fog csalódni.

Ha csak egy számra van időd: Blue Lips

Lepa

Mindkettőnk egyik kedvenc előadója ez a nagyon őszinte, egyszerű, zongorázós-éneklős dalszerző csajszi, szóval ne lepődjetek meg, ha még találkoztok a nevével a top 50-ben. Amúgy orosz zsidó emigráns családból származik: ő maga is Moszkvában született még, de gyerekkora óta New Yorkban él. Viszont a koncertfelvétel Londonban készült (ahol szintén nagyon népszerű, mint a közönség ovációjából is hallhatjuk). Ha leszámítjuk azt, hogy a felvétel óta még jobb albumai is születtek, akkor ez egy tökéletes best of a 2010-ig tartó életművéből. Ezúttal tényleg nem sorolok számcímeket, mert mindegyiket imádom, és egyszerűen az előadót se lehet nem szeretni: aranyos, okos, vicces, kellő arányban keveri a művészetet a poppal, hibátlanul énekel, szövegírónak pedig zseni. A műfajt illetően anti-folknak is szokták címkézni a zenéjét, de bevallom, fogalmam sincs, az mi a túró. Maradjunk az indie-pop vagy a zongorás énekes-dalszerző besorolásnál. Mindegy is, a lényeg, hogy senki ne kövesse el azt a hibát, hogy csak szemezget ebből a tökéletes koncertből.

Ha csak egy számra van időd: Hotel Song

Lepa

Az első négy Ramones-album – mint már említettük – mind jó, és ráadásul mindegyik pont ugyanúgy és ugyanazért jó. Így hát elég nehéz már újat írnunk róluk. A srácok egyetlen új rajongót se fognak szerezni azok közül, akik az eddig hallott lemezeiket nem komálják, viszont aki bírja a bandát, az tudja, mennyire szerethetőek ezek a végletekig leegyszerűsített, punk alapokra előadott rágógumislágerek. A másfél éves lányom is rázta ma rá a fejét, márpedig ő nem tévedhet. Azt a számot válaszom, amire a legjobban headbangelt.

Ha csak egy számra van időd: You’re Gonna Kill That Girl

Dönci

Mit lehetne írni a Ramones-ról, amit még nem írtunk le mi, vagy nem mondtak el helyettünk mások? Talán azt, hogy az első három korongjuknak (amiből ez a második, az első és a harmadik ott volt a Rolling Stone listáján) mindenképpen ott kell lennie egy valamirevaló zenegyűjtő kollekciójában (vagy legalább Spotifyon mentve a saját fiókban). Nincs sallang, nincs mese, nincs 2 és háromnegyed percnél hosszabb felvétel, egyszerűen tökéletes. A mai választottam mindenképp a Swallow My Pride lesz, mert azt ha meghallom, egy napig dúdolom utána mindig. Járjanak így a kedves olvasók is, mert érdemes.

Ha csak egy számra van időd: Swallow My Pride

Dönci

Na 1995-ben mindenki Tankcsapdát hallgatott Magyarországon. Akkorát ütött ez a lemez (a maga egy darab egészen feledhető képminőségű videoklipjével), hogy örökre beírta a zenekar nevét a magyar pop-rock történelemkönyvébe. Az sem zavart senkit, hogy az Egyszerű dal a Nirvana Polly akkordmenteét használja, hiszen egyértelmű utalás szerepel Kurt Cobainre a szövegben (és a lemezborítón is szerepel, hogy in memorian K.C.). Töltetékszám nincs, csak súlyos szövegek, kegyetlen jó szólók, frankó riffek és olyan energia, amit azóta is láthatunk a színpadon. Furcsa belegondolni, hogy 24 éves ez az album, pedig annyira mainak hat még mindig (főleg a feljavított változata, amit néhány éve újranyomtak). Ha valaki csak kacérkodna a zenekarral, akkor bátran tegye fel ezt az albumot, és hallgassa végig, mert nem érheti csalódás: van itt minden a véres balladától (Lopott könyvek) a gyomorforgató társadalom- és önkritikán (Magzat a méhben; A civilizáció vége) keresztül a transzcendenssel való kacérkodáson át (A négy) egészen a punkhimuszig (Így lettél) vagy a táncolható rock 'n' rollig (A rock 'n' roll rugója) minden. (Ja, és ne menjünk el a Szenvedj! „róla / Corolla” rímpárosa mellett, ami csak Lukács hangsúlyozásával ad ki tiszta rímet.) Ma épp A négy fogott meg leginkább, így azt javaslom az egyszeri fogyasztóknak.

Ha csak egy számra van időd: A négy

Lepa

Biztos nem sűrűn fordul elő, hogy egy stúdióalbumról egyértelműen a 10. és a 11. szám a legnépszerűbb – de ezúttal így van, hisz az Egyszerű dal és A rock & roll rúgója az a két nóta, amit talán a Tankcsapdát csak felületesen ismerők is vágnak. Előbbi az egyszerűsége miatt igazi tiltólistás dal a gitárboltokban a Smells Like Teen Spirithez és társaihoz hasonlóan, ugyanakkor az osztálykirándulások tábortüzes repertoárjának elmaradhatatlan része évtizedek óta; utóbbi pedig az első igazán rádióbarát slágere volt a zenekarnak, köszönhetően a szaxival megbolondított szólórésznek és az átlagosnál könnyedebb szövegnek. Döncihez hasonlóan tiniként én is sokat hallgattam ezt az albumot, és akkor még a Lopott könyvek volt a nagy kedvencem. Aki a fent tárgyalt két számot már ismeri, de a teljes lemezt nem, az hallgassa meg azt; aki esetleg a slágereket se ismerné, az természetesen pótolja.

Ha csak egy számra van időd: Lopott könyvek

Lepa

A rekordokat döntögetően népszerű Californication után nagyok voltak az elvárások az RHCP-vel szemben, és nem is okoztak csalódást. Bár nem szárnyalták túl az előző lemez sikerét (nehéz is lett volna), de alapjában véve ugyanabban a mederben haladtak tovább előre, és jó pár hasonlóan slágeres, világhódító nótát sikerült szülniük. Ilyen a címadó/kezdő dal, a rögtön utána következő Universally Speaking, a The Zephyr Song és a Can’t Stop – legalább ezeket mindenképp érdemes ismerni, de valószínűleg ismerik is legtöbben a blogolvasóink közül. De a többi se marad el ettől a szinttől – az igényes funkys pop-rock kedvelői újabb gyöngyszemet kaptak a gyűjteményükbe 2002-ben ezzel a lemezzel. (Egyedül a Warm Tape című szerzeménnyel nem tudok mit kezdeni, de ez inkább zárójeles megjegyzés – zárójelbe is teszem.)

Ha csak egy számra van időd: Can’t Stop

Dönci

Nagyon magasan volt a léc a Californication után az RHCP történetében, de nem vallottak kudarcot. egy rakás jó dalt írtak erre a korongra, ami a funkys-rappelős-éneklős vonal non plus ultrája lett sok esetben. Az ilyen lemezek esetében mindig azt sajnálom a legjobban, hogy van egy csomó sláger, ami a repertoár kötelező eleme lesz, viszont emiatt egy csomó igazán kiváló szám háttérbe szorul a koncertek alkalmával (ha csak erről az albumról beszélünk, akkor ilyen pl. a This Is the Place, a Dosed, a Throw Away your Television, a Cabron, az On Mercury, a Minor Thing vagy a Venice Queen). Nehéz lesz megint választani egyrészt azért, mert az összes dal reprezentatív, másrészt meg azért, mert túl sok zseniális felvétel van. Ma épp az On Mercury fogott meg a legjobban.

Ha csak egy számra van időd: On Mercury

Dönci

Talán erről az albumról jött ki a legtöbb videoklip az R.E.M. karrierjében, de az biztos, hogy a Losing My Religionnél nem volt nagyobb hatású daluk (talán az Everybody Hurts ért a közelébe). Azt a számot az is ismeri, aki nem akarja. Stílusában sokrétű amúgy az anyag, van funkysabb darab (Radio Song), countrybeütésű (Near Wild Heaven; Endgame; Country Feedback), rágógumipop (Shiny Happy People), elmélyülve meditálós (Low; Belong) és egyszerűen csak gyönyörű is (Half a World Away; Texarkana). Az is különlegessége a lemeznek, hogy két számot Mike Mills énekel (Near Wild Heaven; Texarkana), és mind a kettő hibátlan amúgy. A fentiek miatt tehát szinte biztos, hogy mindenki talál magának valót. 

Ha csak egy számra van időd: Country Feedback

Lepa

Egészen érthetetlen módon ez az album is lemaradt a Rolling Stone 500 legjobbjáról, pedig a banda leghíresebb számai közül kettő, a Losing My Religion és a Shiny Happy People is ezen található. Az előbbi címe egyébként amerikában a magyar „kitérek a hitemből” mondás angol megfelelője, csak kevéssé ismert, tehát nem konrkétan hitbéli kiábrándulásról szól, ahogy azt Michael Stipe egyszer megmagyarázta; mégis a csalódottság és hitehagyottság egyik nemzetközi himnusza lett. A lemez viszont sokkal sokoldalúbb, mint ebből a két dalból gondolnánk: például a Near Wild Heaven szinte már a Beach Boysra hajaz, a Country Feedback balladája pedig kicsit tényleg countrys, vagyis inkább americanás. Jó kis zenei utazás ez a lemez a csúcson lévő R.E.M. világában. Azonban mégis bűn lenne nem a Losing My Religiont kiemelni, legalábbis azok kedvéért, akik már ebben a században születtek, és nem nyomoztak vissza a zenekar történetében.

Ha csak egy számra van időd: Losing My Religion

Lepa

Maradunk a magyaroknál, és egyik kedvenc hazai zenekarom, a Kaukázus szerintem eddigi legjobb albuma kerül górcső alá. Bár a nyitó Bazmeg elég népszerű, én sosem értettem, miért pont az lett a nyitószám – nem bűnrossz, de akusztikus prüntyögés lévén én inkább a legvégére raktam volna. Viszont utána a Bostoni galamb a maga westernes-fütyülős hangulatával egyszerűen zseniális, csakúgy, mint a szalaiévás szinten slágeres Ciprus. További nagy kedvencem még a Nők és fák (valamint annak variációja, a Fák és nők – ezek arról a Kardos-Horváth Janónál visszatérő témáról szólnak, hogy minek kéne fennmaradni a világvége után); a könnyfakasztó szakítós-válós nóta, az Elvállalat; az elesett katonák megható siratója, a Katonadal. Mégis a Manu Chaó-s hangulatú Papírsárkány az, ami számomra valami miatt übereli az összes többi dalt, és benne van a top 3 Kaukázus-számomban – pedig a mondanivalója sokkal kevésbé egyértelmű. 2014 legnagyobb dobása volt ez a lemez a magyar szintéren.

Ha csak egy számra van időd: Papírsárkány

Dönci

Senki ne ijedjen meg az első számtól. Az nem valami erős, de utána gyakorlatilag hibátlan a lemez. A westernhangulatú Bostoni galamb szövege fergeteges, utána pedig ezt tetézi a Ciprus. Kardos-Horváth legjobb dalait gyűjti össze ez a korong (szerintem ide számítva az azóta megjelent Kpop című albumot is). Valahol ez is a magyar valóságról szól minden egyes hangjában, ahogy a tegnapi lemez is, csak más aspektusokból tart görbe tükröt a világ felé. A korong végén pedig a népzenei motívumokat felsorakoztató Katonadal pedig egyszerűen gyönyörű. Aki nyitott a gitáralapú magyar muzsikára, ne hagyja ki a korongot.

Ha csak egy számra van időd: Bostoni galamb

Dönci

2 személyes vonatkozással kezdem: 1. annak idején 1995-ben egyszerre ismertem meg Az ember tervez és A legjobb méreg című lemezeket, és onnantól kezdve 2 éven át csak Tankcsapdát hallgattam; 2. valaki egyszer azt mondta nekem erről a lemezről, hogy azért jó, mert minden szám vagy arról szól, hogy milyen szar az élet, vagy arról, hogy a lírai én megdugott egy nőt. Ez a valaki nem járt messze az igazságtól. Elképesztő egyébként, hogy mennyire időtálló korong lett ez. Valószínűleg az alkotók sem gondolták, hogy ez lesz a sorsa. Egy biztos: itt már a metalba hajló gitározás elegyedik a punkos lendülettel, ahol a szövegek nagyon illeszkednek a zenei alapok hangulatához. Azt meg, hogy minden számba kell legalább egy „yo”, a mai napig nem tudom mire vélni, de ha ivós játékot rendeznénk, ahol minden „yo” egy felest ér, valószínűleg 15 perc alatt sakálrészeg lenne mindenki. :) De a lényeg: ha valaki sosem hallotta még egyben a korongot, akkor nagy bátorsággal tegye fel magának, és szörnyülködjön azon, hogy 2019-ben is aktuális. A mai napon újrahallgatva (az alapműveltséghez tartozó címadót leszámítva) a Fekszem a földön és a Nem ismerek rád fogott meg legjobban, így majd ezek közül választok.

Ha csak egy számra van időd: Nem ismerek rád

Lepa

Az egyik alapvető, meghatározó Tankcsapda-album ez, tinikorom egyik gyöngyszeme. Igaz, azóta szofisztikálódtak a srácok zeneileg és szövegileg is, hiszen itt még nem minden dalszöveg üti meg az elvárt szintet (Az enyém vagy pl. bárki által íródhatott volna), de az a lendület és sallangmentesség, ami a kezdeti Tankcsapdát jellemezte, ezen a lemezen érhető leginkább tetten. A tempó sokszor még punkos, de a riffek már itt is kegyetlenül megfognak. Mondanom sem kell, A legjobb méreg c. szám a csúcsnóta, hiszen azt ismeri boldog-boldogtalan, és sokkal igényesebb, kidolgozottabb, mint némelyik „megbúvó” nóta – ugyanakkor nem egyslágeres nagylemez ez: a Nem hagylak el, a Legyen az ördögé, a Gyűrd össze a lepedőt mind-mind klasszikus. Arról nem is beszélve, hogy mennyire hangulatos már a Tudok egy munkát közepén, amikor csak basszusgitár, dob és a jellegzetes Lukács-ének szól! Feltételezem, hogy mindenki tudja már, mi a legjobb méreg, ezért egy másik nótát emelnék ki.

Ha csak egy számra van időd: Nem hagylak el

Lepa

Sokféleképpen lehet tekinteni erre a lemezre: kezelhetjük szinte már konceptlemezként is a szerelemről, halálról és egyéb rossz dolgokról, de tekinthetünk rá úgy is, mint egy kísérletező albumra, amelyen sokfelé próbálkozott továbbfejlődni a zenekar, és emiatt talán túlzottan is vegyessaláta lett. Én valahol a középutat képviselem: a változatosság itt kifejezetten előnyére válik a bandának, főleg, hogy egy és negyed órányi anyagot hoztak össze, ami „standard” Cure-számokból lehet, hogy hosszú lenne. Így viszont van itt súlyos dark new wave (The Kiss), rádiósláger (Just Like Heaven), tempós ballada (How Beautiful You Are) és lassú ballada (One More Time), funkys diszkószám (Hot Hot Hot!), punkos vadulás (Hey You) és még tényleg egy csomó minden. Egy biztos: itt már előrevetül a következő lemez, a Disintegration monumentalitása, sokoldalúsága és ambíciója, ha nem is annyira egységes a hangulat. Aki szereti a grandiózus, ereje teljében lévő Cure számait (és ki ne szeretné?), annak ez kötelező darab a gyűjteményében.

Ha csak egy számra van időd: A Thousand Hours

Dönci

Két dolog biztos: 1. ma a The Cure leghosszabb stúdiólemezét hallgatjuk, 2. ami egyben a legeklektikusabb is. Ebben gyakorlatilag minden benne van, ami jellemzi a zenekart (talán a mai napig). Van itt zseniális nyitány monoton basszussal és elképesztő gitározással (The Kiss), keserédes slágerek (Catch; How Beautiful You Are; Just Like Heaven), táncolható limonádék (Why Can't I Be You?; Hey You), borongós, mély és elmélázós darabok (If Only Tonight We Could Sleep; The Snakepit), vad, dörömbölő gitárok (Torture; Shiver and Shake) és a zenekar (talán máig) legpozitívabb, előremutató szövegű dala is itt lelhető fel (Fight). De persze mindegyik dal egyedi a maga módján, és mindegyik másért szerethető. A furcsa talán az, hogy egyik sem lóg le innen, viszont pontosan a különbözőségük miatt nehéz lesz egyet választani a végén, mert mindegyik ugyanannyira jellemzi a lemezt. Fun fact: a zenekar első amerikai slágere a Just Like Heaven volt, addig a tengeren túl nem nagyon figyeltek oda rájuk. Szóval ha valaki azt nem ismerné, azt válassza, mert amúgy is fontos darab a zenekar történetében, a többieknek meg szóljon a The Kiss.

Ha csak egy számra van időd: The Kiss