Dönci

Azt hiszem, ez volt az első Mad Caddies-lemez, amelyik igazán megtetszett nekem. Aztán történt, hogy megkérdezték tőlem, melyik 3 számot várom a Mad Caddies-koncerten, és én azt mondtam, hogy a Backyardot, a Tired Bonest és a Brand New Scart, ők pedig ezzel a hárommal kezdtek, akkor biztos voltam abban, hogy nekem játszanak. Annyira erős egyébként az első 3 dal egymás után, hogy szinte nem is számít, mi jön utána. Ettől függetlenül utána is fergeteges felvételekkel folytatják. A Without You kiállásai, a Reflections westernje, a Tired Bones elképesztő hangulata mind-mind magával ragadó. És ha ezek ennyire jók, milyen jelző illene a Coyote-ra vagy a Don't Go-ra? Nem hinném, hogy szuperlatívuszok nélkül megúszhatnánk. Úgyhogy inkább nem is próbálkozom. Hallgatásra és szeretésre érdemes ez a csodálatos album egy az egyben. 

Ha csak egy számra van időd: Tired Bones

Lepa

Kitartó olvasóink egyre több nevet látnak ismétlődni, és vannak köztük viszonylag ismeretlenek is – mint például a mai. Azonban a Mad Caddies ismeretlensége nem az érdemek hiányából fakad, hanem egész egyszerűen ők az underground utat, a független kiadót és a punk szcénát választották a fősodor és a rádióslágerek helyett. Viszont mivel nem punkok, így duplán nehéz a feladatuk – a saját színterükbe se igazán illenek bele. A Keep It Going egy hosszabb szünet előtti utolsó albumuk volt, és kétséget kizáróan az egyik legjobb. Kevesebb rajta a vadság és a pankolás, sokkal több a latinos és a reggae-s hatás, kicsit hátradőlősebb a hangulat. Na nem mintha nem lennének „pogózenék” az albumon, ilyen például a Tired Bones. De szerintem a legsikerültebb nóták ezúttal a lassabbak, például a lemez elején a Backyard és a State of Mind kettőse, a közepén a Coyote, a vége felé pedig a raggázó vendégénekessel (Duckie Simpson a Black Uhuruból) még hitelesebbé tett Riding for a Fall-feldolgozás. Tökéletes hangzás, ragyogó stíluskavalkád, mézédes énekhang. Mi kell még ide?

Ha csak egy számra van időd: State of Mind

Lepa

Ha valaki csak egy Bad Religion-számot ismer, az nagy valószínűséggel az ezen a kiadványon szereplő American Jesus. Ütős klipjének és egyszerű, de egyből fülbemászó riffjének köszönhetően kétségtelenül a banda emblematikus dala lett, de azért bőven vannak itt még kincsek: akár a húzós nyitószám, akár a steel guitar (van ennek a hangszernek magyar neve?) miatt kicsit countrys beütésű Man With a Mission, a szomorkás Struck a Nerve és még sorolhatnám. Igazából nincs rossz vagy unalmas szám a lemezen, még akkor is, ha az All Good Soldiers diszharmonikusságát szokni kell. Ez után a lemez után ment a BR nagy kiadóhoz, így ez a zenekar első korszakának, a „független éveknek” a záróalbumaként is értelmezhető. Sarokköve az amerikai punk történetének, de nemcsak a műfaj kedvelőinek nyújthat maradandó élményt.

Ha csak egy számra van időd: American Jesus

Dönci

A Bad Religion egyik leghíresebb lemezét hallgatjuk éppen, amelynek húzódala az American Jesus, ami szerény személyem szerint a '90-es évek top 10 legfontosabb punkdalának egyike. Ezért mindenki számára kötelezővé teszem. :) De ez sem egyszámos lemez. A Kerosene refrénjénél is kevés fülbemászóbbat írtak, és hiába éneklik el ezerszer, nem válik unalmassá. A Portrait of Authority, a Man with a Mission és az All Good Soldiers mindegyike olyan szám, amiből simán lehetett volna világsláger, de valamiért mégsem váltak azzá (ami nyilván a világ hibája). Aki sajnál 37 percet erre az egyébként kiváló korongra, az ezek közül válasszon.

Ha csak egy számra van időd: Man with a Mission

Dönci

Leonard Cohenről sokat áradoztunk már, nem is véletlenül. Ez a 2010-es korong a visszatérő turnéján megörökített felvételekből válogat. Főként olyanokból, amelyek nem kerültek rá a Live in London albumra. És mondjuk ki, a Lover, Lover, Lover legjobb verziója ezen az albumon található. A Heart with No Companion is tele van élettel, a That Don't Make It Junk pedig talán gyönyörűbb, mint az albumverzióban. A Famous Blue Raincoat pedig egészen szívszorítóra sikerült. Szerencsére a végén a Closing Time tempója feloldja a magunkba fordulást. Szóval aki eddig nem vetemedett arra, hogy a 2 és fél meg háromórás Cohen-koncertlemezekre benevezzen velünk, az most 67 percben megteheti. Érdemes az elején kezdeni most is. 

Ha csak egy számra van időd: Lover, Lover, Lover 

Lepa

Rendszeres visszatérő versenyzőnk Leonard Cohen. Minden itt van, aminek lennie kell egy koncertfelvételen (bár amúgy több koncertből van összevágva az album, tehát inkább élő válogatásnak lehet nevezni): slágerparádé, tökéletes hangzás, közönségováció, zeneileg kicsit átdolgozott dalok, és persze a jól megszokott, utánozhatatlan dörmögés. Sok okosságot ennyi lemez szerepeltetése után már nem tudok írni, viszont aki a Hallelujah-t szereti, az hallgassa meg ebben az élő verzióban, és még jobban fogja szeretni. Aki már unja, annak a záró Closing Time is jó választás lehet.

Ha csak egy számra van időd: Hallelujah

Lepa

A Green Dayt a laikusok többsége a Dookie és az American Idiot számaival azonosítja, esetleg a Time of Your Life-fal. Ez a ma tárgyalt album kevésbé ismert, és sok szempontból kakukktojás: a javarészt konzisztens első 5 album után itt lecsavarták a torzítót, visszavették a tempót, és stílusilag sokkal inkább a 60-as, 70-es évekbeli példaképeik előtt hajtottak fejet. A nyitó Warning szinte már koppintja a Kinks egyik számát (a Picture Book címűt), a Hold On tiszta ős-Beatles (I Should’ve Known Better) és még sorolhatnám. Mégis teljesen green dayes marad az egész album, köszönhetően Billie Joe összetéveszthetetlen dallamvilágának és jellegzetes hangjának. Ha esetleg valaki látott MTV-ben vagy máshol klipet erről az albumról, az nagy valószínűséggel a Minority volt. Az is jó tényleg, de már kicsit unom a sok hallott koncert(felvétel) miatt (lassan két évtizede minden koncerten elhangzik, méghozzá nyolcpercesre nyújtva). Örök kedvenceim még a trappoló ritmusú Blood, Sex and Booze, az aranyos Church on Sunday, a sodró Castaway, a slágeres Deadbeat Holiday, vagy a GD-t meghazudtolóan európaias-latinos Misery. Ezek egyike se rossz választás egy ismerkedőnek.

Ha csak egy számra van időd: Deadbeat Holiday

Dönci

A Green Day ezzel a lemezzel kezdett el igazán finomodni zeneileg. Már a Nimrod előrevetített hasonló dolgokat, viszont itt már a nyitányban megkapjuk az akusztikus hangzást, ami addig viszonylag idegen volt tőlük. A szájharmonikáról meg ne is beszéljünk. Viszont ez inkább hozzáad a dalokhoz, semmint elvesz belőlük. Aki ismerkedik a zenekarral, annak jó beugró lehet, mert kevéssé vad, de mégis minden ízében remek. Ráadásul Tré Cool úgy dobol itt, mintha muszáj lenne mindenből slágert csinálnia. Ha nem ő tenné mindezt, valószínűleg sokkal laposabb lenne ez a korong. Ami biztos, hogy a punk szó ezt a lemezt a legkevésbé jellemzi. Gitárpopnak mondanám a leginkább, de nehéz szavakat találni, a Misery spanyolos sramlijára, vagy a Deadbeat Holiday power popjára (és akkor a Church on Sunday lehetetlen kiállását nem is említettem még – évekig azt hittem, ugrik a CD-m). A Waiting és a Minority (amiket kislemezként is kihoztak) még visszautal a korábbi lemezekre zeneileg, ráadásul a Waiting klipje még mindig az egyik legjobb a zenekar történetében. Szóval aki nem vágyik keményebb rockra, de szeretne jó, nem feltétlenül sablonos dalokat hallgatni, az bátran tegye fel ezt a korongot.

Ha csak egy számra van időd: Misery

Dönci

Kedvenc ska-punk bandánk visszatér a listára, hogy bebizonyítsa, van helye a fúvósoknak a popzenében, méghozzá nem is akárhol. Gyakorlatilag minden dal tökéletes, mert a maga 2-4 percével mindig eléri a kívánt hatást: vagyis, hogy mindenki megmozduljon, akkor is, ha irodai székben tölti épp a napját a hallgatáskor. :) Igazából ha egy számot akarok kiemelni, elég, ha bökök, mert mindegyik jól jellemzi a lemezt, de a Road Rash, a The Gentleman, a Monkeys, a The Joust vagy a Betty mindenképp jobb sorsra (értsd: nagyobb hallgatottsági arányra) érdemes.

Ha csak egy számra van időd: Betty

Lepa

Ez megint egy olyan album, ami meghatározó volt a nagyon kései tinikoromra (és a korai húszas éveimre). Ezzel ismertem meg a Mad Caddies-t, és bele is szerettem egyből. Mivel akkor még nem volt internet, egy albumot akár százszor is meghallgattunk, ha bejött – és ez bejött, szinte tényleg rongyos lett a kazetta az évek során. Az a hihetetlen lazaság, amellyel ugrál a zenekar a ska, a punk és az egyéb műfajok között, egyszerűen elragadó. Ami pedig a legjobb benne, az az, hogy nem egy kaptafára íródnak a számai, hanem tök változatosak, egyből megkülönböztethetők – ellentétben sok korabeli ska-punk banda nótáival. De hát nem is csoda, mert a Mad Caddies sokkal több, mint ska-punk. Elég csak a Monkeys dixielandjét, a Medium Unwell metállal kacérkodó skáját vagy a One Shot reggae-jét meghallgatni. Előbbi az egyik nagy kedvencem, a mai napig üt, így ezt emelném ki a sok punkba belefásult olvasóink kedvéért.

Ha csak egy számra van időd: Monkeys

Lepa

Egy kései R.E.M.-album ez, és ennek megfelelően nem is kapott túl sok médiafigyelmet, pedig van annyira jó, mint a klasszikusaik. A lendülete és energikussága kifejezetten meglepő egy „öreg” zenekartól, de egyáltalán nem hat természetellenesnek – inkább olyan érzésünk van, hogy újra megtalálták azokat a típusú nótákat, amik igazán jól állnak nekik. Ilyen például a nyitó szám vagy a Supernatural Superserious, az Until the Day is Done balladája, illetve az egyszerre gyors és mégis másvilági hangulatú címadó dal; de végig nagyon kiegyenlített a színvonal.

Ha csak egy számra van időd: Supernatural Superserious

Dönci

A szerintem méltánytalanul alulértékelt, a kritikusok szerint pedig (mondjuk ki) szar Around the Sun című lemez után mindenki éltette az Accelerate-et, azt hangoztatva, hogy végre az R.E.M. olyan, mint régen. Pedig ennyire lendületes és karcos soha nem volt. Voltak dalok, amik keményebb hangzásúak voltak korábban, csak nem ilyen mennyiségben. A lendület már-már punkos, az energia vitathatatlan, a szövegek pedig már (számomra is) értelmezhető jelentéssel bírnak. A Living Well Is the Best Revenge egyből arcba vág, és onnantól kezdve nincs megállás. A Man-Sized Wreath, a Supernatural Superserious és a Hollow Man slágeres tempóját a Houston csendessége töri meg. És bár van még pár lassabb ritmusú darab, a záró kettős megint energiabomba. Összefoglalva: mind a 34 percet megéri a korong, de ha valaki csak kóstolgatná, hallgassa meg az I'm Gonna DJ című örökbecsűt a korong végéről.

Ha csak egy számra van időd: I'm Gonna DJ 

Dönci

Ha végignézzük az elmúlt hét albumait, azért ugráltunk a stílusok között. Mára jutott egy kis ős trip hop. Óriási groove-ok vannak itt kérem szépen, nagyon kellemes gitárokkal, érzékeny szkreccseléssel, kaparászós effektekkel, tökéletes dobolással, amelyet éteri ének koronáz meg. Nem lehet rosszat mondani erről a zenekarról. Ez pedig egy tökéletes pillanatban érkező koncertlemez tőlük, amelyen egy szimfonikus zenekar kísérte őket. Érdemes amúgy a DVD-t is megnézni, mert van pár dal, ami a CD-ről lemeradt. Amúgy tök vicces, mennyire hajlamos az ember csak a „Nobody loves me, it's true” részt meghallani a Sour Times-ból, az utána lévő „Not like you do” sort már nem. Pedig mennyire más így az üzenet. Egyet választani fölösleges egy ennyire esszenciális válogatásból, úgyhogy azt mondom, kezdjük az elején.

Ha csak egy számra van időd: Humming

Lepa

Két nappal a Skunk Anansie után ismét női énekes, ismét 90-es évek, ismét sötét hangulat, mégis teljesen más vizekre evezünk. A trip hop és más elektronikus műfajok kerülnek most a középpontba, és az irányzat egyik legnagyobb neve, a brit Portishead egy élő felvételét halljuk. Mondanom sem kell, a hangzás simán felér egy stúdióalbummal, bár az is tény, hogy szinte csak a számok között halljuk a közönség ovációját, közben nem igazán – szinte el is lehet felejteni néha, hogy koncertfelvétel. De attól még nagyon is érdemes ismerni ezt a lemezt: nagyon hangulatos kis válogatás a setlist (még ha nem is túl sok korábbi albumból válogathatott a zenekar, hiszen a második sorlemez után jelent meg a kiadvány), és a háttérben meg előtérben is működik.

Ha csak egy számra van időd: Cowboys

Lepa

Volt már egy „emo-csúcslemeznek” titulált album a listánkon az MCR jóvoltából, de az már a divathullám vége felé jelent meg, és úgymond betetőzte a stílusirányzatot – ez a mai, 1999-es album pont az ellentétje: megalapozta és elindította az alműfaj fellendülését. Amúgy zenei meghatározásként maradhatnánk a punkos, indie-s hatású power-popnál is: és továbbra sem értem, miért kellett erre egy új címke. Ami ezt az albumot kiemeli a tömegből, az a nagyon ízlésesen hozzáadott, lágy szinti, ami sosincs előtérben, de tökéletesen egészíti ki a hagyományos rockzenekari hangzást. A banda legismertebb száma, a bombasztikus Holiday nyitja a lemezt, de legalább ugyanannyira jó a hasonlóan popos és energikus Red Letter Day és az I’m a Loner, Dottie, A Rebel is; bár sokaknak a „kettes számú énekes” Jim Suptic által énekelt Ten Minutes a kedvence. Az albumon egymást váltogatják ezek a gyorsabb, pörgősebb, kicsit zúzósabb és punkosabb, illetve a lassú, balladisztikus számok (Valentine, Out of Reach, I’ll Catch You). Aki az energiára szavaz, a korábban említett három számot, a balladák kedvelői pedig ezt a hármat füleljék meg. De kétféle nóta egyvelege mutatja meg igazán a srácok dalszerzői tehetségét.

Ha csak egy számra van időd: Holiday

Dönci

Az elmúlt napokhoz képest nagyon más vizekre evezünk, de a blogolvasók azért sok hasonló stílusú koronggal megismerkedhettek már a listánkon. Az „If the world is ended / We toast to it” sorok nagyjából adnak egy képet a szövegvilág hangulatáról, amik egyébként a tinédzserkori frusztrációk levezetésére tökéletesen alkalmasak (akkor is, ha már nem tinédzser az ember). És nem csak a lendületes, odamondós darabok, de pl. a csendesebb, slágeresebbek is, mint a Valentine, az Out of Reach vagy a Long Goodnight. Nem nagyon lehet se olyan dalt mondani, ami lelóg a lemezről, se olyat, ami gyengébb a többinél. Egységesen magas színvonalú rádióbarát punkolás vagy power popolás megy végig. Szóval hallgassa mindenki, mert jó.

Ha csak egy számra van időd: Out of Reach

Dönci

Nick Cave ennél a lemeznél kezdett el igazán halk dalokra váltani, ahol a szövegek szavalása jóval nagyobb szerepet kapott, mint a korábbi korongokon (l.: We No Who U R; Wide Lovely Eyes; We Reel Cool; Push the Sky Away). De megmaradtak a legjobb korábbi slágerekre emlékeztető darabok is (Jubilee Street; Mermaids; Higgs Boson Blues), amikkel azért jól egyensúlyoz ez az alapvetően lassú és meditatív korong. Aki sosem hallott egy dalt sem Nick Cave-től, az szerintem kezdjen a Jubilee Streettel.

Ha csak egy számra van időd: Jubilee Street

Lepa

Nick Cave kései (bár ki tudja, hol van még a vég) munkásságának egyik gyöngyszeme ez az album. Nem mintha világot váltana, csak éppen tökéletesen hoz mindent, amiben ő jó: elmélázás, szomorkodás, költőiség, ütős szövegek. A nyitó We Know Who U R, a középtájon a lemezt csúcsra járató Jubilee Street és Mermaids, a majd’ nyolcperces, mégse unalmas Higgs Boson Blues és a záró-címadó gyönyörűség mind-mind olyan nóta, amit érdemes ismernie bárkinek. És akkor még nem is beszéltem Water’s Edge földöntúli, sodró, egyszerre sötét és balladisztikus hangulatáról. A „darkos” hangulat kedvelőinek ezt, a lágyszívűeknek az albumzáró dalt javaslom megismerésre, ha netán abban a szörnyű helyzetben lennének, hogy nincs idejük az egészre.

Ha csak egy számra van időd: Water’s Edge

Lepa

’94-95 nagy korszak volt, sorra jöttek ki a vad, tökös rocklemezek, amik ráadásul még az MTV-be is be tudtak kerülni, mert a Nirvana előkészítette nekik a terepet pár évvel korábban. Ebbe a trendbe illeszkedik a Skunk Anansie is, amelynek énekesnőjét már sokszor dicsértük itt a listán, de meg is érdemli. Az első két szám rögtön bizonyítja, hogy nem egy egyslágeres csodáról van szó, a Little Baby Swastikkka és a Charity pedig végképp eloszlatja kétségeinket – illetve inkább abban kezdünk el kételkedni, hogy tényleg debütáló albumról van-e szó, annyira erős. A harapós riffek és a kemény női énekesnők kedvelőinek ez bizonyosan nagy kedvence, de stílustól függetlenül is ott a helye a 90-es évek közepének legjobb termései között.

Ha csak egy számra van időd: Intellectualise My Blackness

Dönci

A Skunk Anansie-ről több ízben írtunk már. Most az első lemezüket vesszük górcső alá, ami gyakorlatilag (az elhalkulás ellenére is) mesternégyessel kezd. Áramlik az energia, fröcsög a hanyag profizmus a dühödt sorokból. Érződik, hogy a Rage Against the Machine hatással volt a zenekarra. Erős basszusok, kemény gitárok és robbanó dobok jellemzik a számokat. Itt még sokkal kevesebb van a lágyabb dallamokból. Ami előremutat ebbe az irányba az a Weak, a Charity és a 100 Ways to Be a Good Girl. De a legnagyobb kedvencem talán az őrült váltásokkal dolgozó Little Baby Swastikkka, úgyhogy az lesz a választottam (főleg mert kiderül belőle, hogy az angol nyelv ott is rímel, ahol nem, ha a poisont úgy ejtik, hogy pojzán, akkor rímel arra, hogy done).

Ha csak egy számra van időd: Little Baby Swastikkka