Dönci

Elég sok művészkedés fér bele a 3 perc alatti dalokba, ez egész meglepő. Mire felkapja az ember a fejét, rájön, hogy együtt akar lázadni mindenkivel. Nagyon jó kis HC-alapokkal van megtámogatva a néhol hörgő ének. Az Anhedonia torzított „gyerekvokáljai” meg kifejezetten jó visszakacsintások a Faith No More-ra. A Doorbell nyomokban System of a Downt is tartalmaz. :) Érdemes meghallgatnia azoknak, akik szeretik a változatos kicsit punk, kicsit hardcore, kicsit éneklős, kicsit kiabálós zenéket.

Ha csak egy számra van időd: Anhedonia

(Sajnos a YouTube-on nem találtuk, így Spotify-linket kapnak ma az olvasók.)

Lepa

Az a vicces, hogy a PEARS-ről egy csomó mindent el lehet mondani, amit tegnap a PUP-ról lehetett: gyors, dallamos, de agresszív punk-rock, ráadásul a szintén 2016-os megjelenésű, második nagylemeze van terítéken. Amiben különbözik tőle, az az, hogy rengeteg a tempó- és ritmusváltás számokon belül, összetettek és kiszámíthatlanok a dalszerkezetek, és néha erőteljesen hardcore-ba hajlik. Kicsit invenciózusabb, kísérletezősebb, ehhez elég meghallgatni a Hinged by Spine-t, amiben van két sornyi akusztikus leállástól az extragyors darálásig minden. De például két instrumentális, zongorás átkötőszám is megszakítja a zúzást. Egy külsősnek úgy írnám le, mint egy kicsit punkosabb (és kevésbé metálos) System of a Downt. Nem egy fülbemászó hallgatnivaló elsőre, de nagyon sok érdekes megoldást és meglepetést tartogat a vájtfülűek számára – legfeljebb két és fél perces számokba sűrítve (na jó, a Doorbell majdnem 3).

Ha csak egy számra van időd: Doorbell

Lepa

Egy egészen frissnek tekinthető punk-rock megjelenés, a kanadai PUP második albuma elsősorban annak köszönheti a megtiszteltetést, hogy szerepelhet a listánkon, hogy egyszerre dallamos, sőt fülbemászó, mégse sablonos; és egyszerre kemény, de mégse öncélúan alkalmazza a zúzás eszközeit, hanem kiegészítésként, hatásfokozóként. Jók a ritmusváltások és a többszólamú éneklés is, ez nekem a Doubts c. számban csúcsosodik ki. Szerintem még nagy jövő állhat előttük, drukkolok nekik. Egyébként, akinek tetszik, az menjen el, és nézze meg őket (és a hasonlóan királyos The Menzingerst) élőben 2018. február 13-án Budapesten.

Ha csak egy számra van időd: Doubts

Dönci

Tegnap PUF, ma PUP, tegnap jött az álom, ma véget ér. Becsszó, nem direkt terveztük így. Eléggé agresszív és (amennyit kiveszek a szövegből) vicces zenekarról van szó. Jól összeállított dallistával készül az album, ahol a kulcsszó talán a lendület. Mindenképp a keretdalok a legjobbak, én ezek közül most az utolsót választom.

Ha csak egy számra van időd: Pine Point

Dönci

Egy velem egykorú zenekar első lemeze ez. Az történt, hogy a rendszerváltás után feltűnt a kiadónak, hogy van egy zenekar, aki évek óta teltházas koncerteket ad, kazettákon terjed a demójuk ilyen-olyan másolatban, de nincs egy „normális” lemezük sem. Ezért hát leszerződtek. És micsoda első lemez ez! Király gitárszólók, jó fúvósok, férfi és női énekes, és mégsem annyira megfoghatatlan szövegvilág, mint néha az URH-nál meg a Beatrice-nél volt. Mivel azóta viszont ez a popularitás visszaszorult a klubérába, ráadásul kevésbé termékeny a zenekar, hiszen az elmúlt 20 évben két sorlemezt adtak csak ki, ezért a mai napig hallhatók koncertslágerek erről az albumról. Van itt is minden a lázadástól (Régi évek) a félelmetes világvége-hangulaton át (Vér és szerelem) a szerelmes balladáig (Csak úgy csinál). Máig „zenei karrierem” csúcspontjának számít, amikor egy paksi koncerten egy lánnyal együtt felhívtak a színpadra, hogy énekeljük el a Csak úgy csinált, közben pedig a „méltán világhíres” Tres Trogeros zenekar sakálvokálozott. Csodás pillanatok voltak nekem, a hallgatóságnak már nem biztos. :) A Nehéz idők talán a lemez legjobb dala (de ha koncertváltozatokról lenne szó, valószínűleg az Utolsó év nyerne). A személyes kedvencem azonban talán Az idegen. Sajnos azt csak ritkán játsszák, de olyankor mindig szívmelengető. Ezért is lesz ez a választott dalom (ne legyen már szegény ilyen elhanyagolt).

Ha csak egy számra van időd: Az idegen

Lepa

A Pál Utcai Fiúkban az a szerethető többek között, hogy a férfi énekes néha egy kicsit hamiskás, ez nagyon életszerűvé/koncertszerűvé teszi a számaikat. (A csajénekes hangja annyira nem tetszik.) Amúgy többféle hangulat váltakozik az albumon, a Vér és szerelem (zseniális szaxofonokkal megbolondított) sejtelmessége, sötétsége össze se vethető a nyitó Régi évek bulis lendületével. A bulis hangulatra jó példa még a Nehéz idők, biztos jó kis ereszdelahajam van rá a koncerteken. Egy-két szám (például a Hideg napok) nekem messze nem ér fel a legjobbakhoz, mint amilyen a mindenki által ismert Csak úgy csinál, de összességében egy elég kellemes és főleg változatos hallgatnivaló az egész lemez.

Ha csak egy számra van időd: Csak úgy csinál

Lepa

Joey Cape és Tony Sly úgy talált egymásra, hogy egyikük a Lagwagon, másikuk a No Use for a Name frontembere volt a híres punk-rock kiadónál, a Fat Wreck Chordsnál a kilencvenes évekbeli kezdetektől fogva. Mégis csak a 2000-es években barátkoztak igazán össze, viszont onnantól közös akusztikus turnék és albumok tették szorossá a kapcsolatot egészen Sly haláláig, nem sokkal ez után az album után. 5 Lagwagon- és 5 No Use-feldolgozás mellett 1-1 új szám került erre az akusztikus albumra, amin főleg a szomorkás dalok dominálnak. A nyitó I Must Be Hateful például Cape egyik legszebb szerzeménye, még lecsupaszítva is üt, de a másik oldalon a Black Box, az Under the Garden vagy a Chasing Rainbows is hasonlóan tökéletes. Az új számok nem annyira szólnak nagyot, viszont kísérteties és megható, hogy Tony Sly utolsó száma, a Liver Let Die úgy fejeződik be, hogy „One more song! One more song!”. Nagy kár, hogy itt véget ért az életműve.

Ha csak egy számra van időd: Under the Garden

Dönci

Érdekes koncepció saját zenekaroktól feldolgozni akusztikusan dalokat, majd egy osztott lemezen kiadni. A Lagwagon-dalokból egyértelműen az Alison's Disease dominál. Abban minden olyan megtalálható, amiért később Joey szólópróbálkozásait is szeretni lehet. Tony Sly zeneileg fogyaszthatóbb talán, de az énekhanggal nálam Joey Cape győz (amennyiben ez egy verseny). Bár kétségkívül a Liver Let Die jobb dal, mint a Broken Record. Szóval az új felvételek nyertese viszont Tony Sly.

Ha csak egy számra van időd: Alison's Disease

Dönci

Ez már jó régi lemez a Green Daytől. Érdekes, hogy Billie Joe hangja nem sokat változott a 2000 Light Years Away óta. Sőt, ha őszinték akarunk lenni, a zene se. De azóta jobban kikeverik a dalokat. Az meg külön érdekes, hogy itt még próbálkoztak szólókkal (One for the Razorbacks). A Welcome to Paradise már itt jó szám volt, és a Christie Roaddal sem volt semmi baj (a Smells Like Teen Spiritre való kikacsintásával együtt).* A Dominated Love Slave kifejezetten vicces country. A One of My Lies meg simán lehetett volna akkora sláger, mint a When I Come Around. A No One Knows meg lehetett volna a régi korok Blvd. of Broken Dreamse. A Holden Caulfield is tökre rádióbarát. Valószínűleg a legnagyobb hibája ennek a lemeznek az, hogy nem volt elég jó a marketingje. (A bónuszokat nem értékelem.)

* Mivel az is 1991-es szám, én nem vagyok benne biztos, hogy a Christie Road megírása előtt ismerék már, de a ritmus tényleg hasonlít a zúzós részben. (Lepa)

Ha csak egy számra van időd: Who Wrote Holden Caulfield?

Lepa

Úgy szól a fáma, hogy a Nirvana berobbanása után a nagy kiadók szétküldtek egy csomó ügynököt az USA-ban, hogy keressék meg az új underground nemzedék feltörekvő sztárjait, és valaki rá is talált egy kis kaliforniai bandára, ami két független album után folyamatosan teltházas klubkoncerteket adott: ez volt a Green Day a Kerplunk-érában. Gyorsan szerződést is ajánlottak nekik, a folytatást meg ismerjük. Az biztos, hogy már ezen az albumon érződik a slágergyártásra való képesség, és egy kiforrott, összeérett zenekar dinamizmusa. Csak a hangzás különbözteti meg a későbbi albumoktól, mert ez már a jól ismert Green Day, Tré Coollal a dobok mögött. A Dominated Love Slave felhőtlen hülyéskedése nekem egyébként kicsit hiányzik is a későbbi lemezeikről.

Ha csak egy számra van időd: No One Knows

Lepa

A kellően hülye című első szám egy dallamos pop-rock nóta a jobbfélék közül, a vonósok pedig nagyon jól jönnek bele. Amúgy nem rossz egyik dal sem, csak néha nem tudja eldönteni, hogy pop vagy alter. Ennek legszörnyűbb példája a No meg a bor c. szám közepén (és a végén, bár ott poén) a kiigazított ének. Az botrányos húzás, pedig amúgy tökjó dal lenne. Igazából a hegedű a legjobb ebben a zenekarban, mert a sablonos pop-rockból átsegíti egy művészibb kategóriába a legtöbb dalt. A szövegek a „szokásos alter, sok vallási referenciával” típusba esnek javarészt. Érdekes, hogy felbukkan a vége felé egy angol nyelvű nóta is, a Cheapness, de szerintem jobbat tesz nekik a magyar nyelvű szöveg. A Felhívás keringőre címűben pedig a pop-punkba is belekóstolnak. Ezután kicsit leül a lemez, de az elején találhatók elég színvonalasak, nehéz is kedvencet választani.

Ha csak egy számra van időd: Fekete anemona

Dönci

Az Eleven hold a 2000-es évek elején ezzel a hegedűs, kicsit íres beütésű vonallal eléggé új ízeket hozott a magyar alter levesébe. Az affektáló énekhang néha sok (mármint affektálásilag), de a szövegek talán közérthetőbbek, mint sokszor ebben a műfajban. Az első négy szám gyakorlatilag hibátlan gitárpop. A Ballagásnál viszont mind az affektálás, mind a középiskolás célközönségnek szóló dalszöveg kicsit túl van tolva (pedig a zene elég frankó ott is). A No meg a bor viszont óriási: olyan gitárkaparászás és hegedű van benne, hogy az fület gyönyörködtet. A Fekete anemona a címével ellentétben nem a botanikusok himnusza, és talán a leginkább olyan szám, amihez hangulat kell. Nekem most épp nincs hozzá. Kérdés nélkül top heavy a lemez, de a Felhívás keringőre nagyon üde színfolt a vége felé. Hű, arra nem is emlékeztem, hogy a Mese a kétféle emberről ennyire jó. Lehet, hogy mégsem annyira top heavy.

Ha csak egy számra van időd: A Gyula meg én az öcsémnek

Dönci

Nagyon jó húzása van a daloknak. Teljesen illik a dühös rekedtség ehhez a hangulathoz. A Paper Wings gitáreffektjei, amik kicsit fúvósnak hatnak, meg egyenesen lélekmelengetők. A Dancing for Rain váltásai is fergetegesek. Zeneileg talán az a legjobb darab. A Swing Life Away akusztikus hangszerelése teljesen lelóg a lemezről. Aranyos, de talán bónusznak kellett volna lennie inkább. A Fix Me c. valódi bónusz a végén egy az egyben Sex Pistols, ami egy jó dolog.* Ha valaki egy igazán tökös, húzós lemezt szeretne meghallgatni, ami dühtől és frusztrációtól hangos, akkor nem kell tovább keresnie.

* Amúgy Black Flag-feldolgozás, de az tény, hogy akkoriban még a Black Flag is tiszta Sex Pistols volt (Lepa)

Ha csak egy számra van időd: Paper Wings

Lepa

A Rise Against az ezredforduló utáni években nagyon stabilan szállította a jobbnál jobb politizálós hardcore-punk albumokat. Ez az első nagykiadós albumuk, és az első, kegyetlenül dühös számmal, a State of the Unionnel szerintem azt akarták bizonyítani, hogy cseppet sem finomodtak: végig csak ordibálás van, hihetetlen, fejleszaggató agresszió árad a dalból. Ez egy kicsit elrettentheti azokat a hallgatókat, akik nem szoktak hozzá a hardcore-hoz. Viszont utána megjelenik a dallamos ének is, és Tim McIlrath zseniálisan váltogatja a tiszta, az ordibálós, és a kettő közötti, rekedten éneklős hangját. A legjobban ez a kettősség (hármasság?) a Give It Allban jön elő, ami a kedvenc számom az albumon, egy igazi levegőbe öklözős himnusz. Ennyi energia hogy lehet egy számban? Amúgy a többi lemezükhöz hasonlóan itt is vannak azért felejthető momentumok, ugyanakkor pár további dal (Paper Wings, Blood to Bleed, Dancing for Rain) biztos felkerülne egy általam összeválogatott RA-besztofra.

Ha csak egy számra van időd: Give It All

Lepa

A Magashegyi Underground egyike azon ritka magyar zenekaroknak, akikkel szemben nincsen semmilyen fenntartásom, és nagyjából vállalható minden, amit eddig csináltak (értsd: nem égették még be magukat). Ja, és vicces a nevük. Szerintem ők időben fokozatosan fejlődtek, így ez a korai album még nem teljesen hozza a későbbiek színvonalát, de néha már nagyon ott van a jellegzetes MU-hangulat (nem, nem Manchester United...), és Bíborka hangja már 2011-ben is tökéletes volt. Jó sok az elmélázós, szomorú szám, de mindenképp ajánlom az album megismerését a női énekeses egyetemi alter/pop kedvelőinek.

Ha csak egy számra van időd: Szívtakarítás

Dönci

A Kaukázus testvérzenekara sok tagcserén ment át, de mégis megmaradt egy alternatív (a nem mainstream értelemben), kellemes, értelmes szövegekkel dolgozó popzenekarnak. Az első lemezük még a Petőfi Rádió sikerkorszakában sok slágert kitermelt. Ilyen például a Metróhuzat. Tariska Szabolcs, aki az Írott nőben közre is működik, az Amorf Ördögök feloszlása után többek között ennek a zenekarnak is számos dalszöveget írt. A fent említett Metróhuzat az egyik szövegírói csúcspontja is az ő karrierjének. Ahhoz képest, hogy mennyi szomorú, csalódásról szóló szám van ezen a lemezen, eléggé népszerű klub- és fesztiválzenekarrá vált a Magashegyi ezután. A stílusok egyébként a népzenétől (Ónos ablak) az alternatív popon át (Szívtakarítás) egészen a triphop határáig (Szerelemtabletta) húzódnak. Szóval semmiképp nem lehet unalmasnak nevezni az albumot. A fogyó Hold felé és a Nyár, némafilm elég bús véget ad a lemeznek, ellenben mindegyik egy-egy csúcspont szerintem.

Ha csak egy számra van időd: ha vidámabb hangszerelésű szomorú szám kell, A fogyó hold felé, ha csak búskomor, akkor Nyár, némafilm.

Dönci

A '90-es évek punkját alapjaiban meghatározó zenekarról van szó. Ezen a lemezen sem nagyon totojáznak, nincs 4 percnél hosszabb daluk. Viszont a kezdeti dühös pár akkord után már fúvósok is beszállnak később, hogy szinesítsék a hangzást. Ez elég jót tud tenni az ilyen albumoknak. Néhol meg egészen metalos a hangzás, mint a Freedom Lika Shopping Cart bizonyos részeiben. Teljesen jó, ahogy ezek a hangulatok követik egymást, mert mégis egységes érzést nyújt a különbségek ellenére. A Hot Dog in a Hallway hangzásvilágából egész zenekarok nőttek ki később. Ezt a fajta alternatív pop-punkos muzsikálást talán a Weezer vitte el a csúcsig (igaz, ők korábban kezdtek '96-nál). Épp ezért talán ez a dal lóg le leginkább az albumról. Zeneileg a csúcspont talán a Liza, a verzékben legalábbis, a legmeglepőbb viszont a Love Story kísérteties dallamvezetése a szám első 2/3-ában. Ha a leginkább kísérletező NOFX-albumot akarja hallani az ember, ezt kell feltennie, mert a grunge-tól a metalig minden van rajta.

Ha csak egy számra van időd: Philthy Phil Philanthropist

Lepa

A nagy sikerű Punk in Drublic album után a NOFX nem akarta ismételni magát, és javarészt lassabb, kicsit súlyosabb számokból álló lemezt adott ki. Erre persze rácáfol a kezdő szupergyors Hobophobic és a vidám alaphangulatú Philthy Phil, de azért túlsúlyban van a borongósabb hangulat. Korántsem lett tökéletes album – talán túlságosan is változni akartak az előzőhöz képest –, de vannak kimagasló szakaszai (például rögtön az első 5 szám), amelyekért nagyon is érdemes végighallgatni. Középiskolában agyonhallgattuk, és igazából most se szégyellem az akkori ízlésemet, vagány gyerekek voltunk.

Ha csak egy számra van időd: ha csak 50 másodperced van, akkor Hobophobic, amúgy Philthy Phil Philanthropist

Lepa

A 90-es évek egyfajta csúcspont volt a zenekarnak, erre az albumra tényleg „szükség volt”, hogy lenyomatát adja a korszak egyetemirock-életének. Emlékszem, akkoriban minden második ismerősöm szerette a Kispált (bár mi akkor még csak középsulisok voltunk). A hangzás kifejezetten jó egy (magyar, kilencvenes) élő albumhoz képest, minden szépen hallatszik (nem úgy, mint sokszor a koncerteken...). A közönség ovációja lehetne még hangosabb, de ez már csak kötözködés. Ami a setlistet illeti, nyilván ott van minden sláger és közönségkedvenc, de amúgy a mai napig kicsit érthetetlen számomra, hogy lett ekkora kultzenekar a Kispál úgy, hogy a harmóniák sokszor nehezen befogadhatóak, a szövegeik meg obskúrusak és elvontak. Ezek szerint a magyar ember mégse csak az egynyári slágereket szereti. Ha külföldi lennék (értsd: a szöveget nem számítva), akkor a Húsrágó hídverő, a Lefekszem a hóba, az Autók a tenger felé, a Zsákmányállat tetszene legjobban. De a legslágeresebb egyértelműen az Emese és a Szőkített nő, nem hiába a koncert végére tartogatták. Aki nem ismeri a Kispált, akár ezzel az albummal is kezdheti az ismerkedést.

Ha csak egy számra van időd: Szőkített nő

Dönci

Egy 10. születésnap minden zenekar életében fontos (gondolom), hiszen sokan el sem jutnak 10 évig. Ez a Kispál és a Borz talán legjobb (de mindenképpen) a hőskorszakát megidéző felvétel. Ilyenkor már kísérleteztek az akusztikusabb dolgokkal, amikből kinőtte magát a „csendes-ülős koncert” kifejezés, ami aztán turnékká dagadt, ugyanakkor még a hőskorszak slágereit játszva jutott el mindenkihez a nem feltétlenül érthető és dekódolható szövegvilágú alternatív hangzás, a Csinibaba miatt pedig az eddigi legtöbb emberhez elért az üzenet. A konferanszok és a kikacsintós „közönségzaj-átmásolós” poén is ül (amit tényleg bevágnak), ráadásul Kispál András gitárjátéka, Dióssy Ákos zongorázása pedig végig meggyőző. Sok kedvencem lapul ezen a lemezen, az egyetlen dal, amit soha nem sikerült igazán megkedvelnem, az a Napos oldal. Viszont, ami mindig szimpatikus volt a Kispálban, hogy a saját dalaikat rengeteg formában előadták élőben, így a sokféle hangszerelés miatt egy-egy gyakori dal nem vált unalmassá. Itt még visszaköszönnek az életműben később hanyagolt dalok (Éjjeli lámpa, A honi csillagászat fejlődése, Pistike, A disznók tánca), amelyeket szintén jó újrahallgatni.

Ha csak egy számra van időd: Éjjeli lámpa