Dönci

Ismét kapunk egy punk zenekart, akik mindenből viccet csinálnak. És ezt ezen a lemezen egészen gyors tempót diktáló nótákkal teszik. 15 számot 31 perbe sűrítettek, úgyhogy a lacafacázást kizárhatjuk, és elmondhatjuk, ha egy szám nem tetszene, nem kell aggódni, mert két perc múlva véget ér. Gyakorlatilag minden dal valami kis görbe tükör, ami arra is rávilágít, hogy nem kell mindent véresen komolyan venni. A legjobb iskolapélda zeneileg a Get In Line, ami a hardcore rockból csinál viccet, szövegileg viszont talán az utána következő Johnny Twobags a leginkább parodisztikus. Aki belekósol, készüljön arra, hogy néhol lerepül a haja a gitároktól és a dobtól.

Ha csak egy számra van időd: Get In Line

Lepa

Ha a Prosectura a magyar Toy Dolls, akkor bizony a Vandals az amerikai. Az általam poénpunknak, mások által néha viccpunknak nevezett műfaj (melynek sajátossága, hogy a vicces szövegek mellett sokszor „zenei humor” is megjelenik a számokban, azaz vicces, meglepő zenei megoldásokkal vagy szólókkal operál a zenekar) legnagyobb neve a Vandals az USA-ban, de talán a világon is. Ez egy korai album, itt még nem nagyon mozdultak el lassabb, poposabb irányba, az összes szám nagyon pörgős, gyors punk-rock. A szövegek viszont már itt is nagyon érettek, ööö, szándékosan éretlenek. Annak idején például könnyesre röhögtük magunkat a Power Mustache szövegén: „Stalin, Hitler, Schneider, just to name a few / Got to kill the mustache before it grows on you”. Közben meg a rém vicces szöveg alá szinte hardcore-ba hajló pankot kapunk. Azért vannak dallamosabb nóták is, pl. a N.I.M.B.Y. vagy az I Have a Date (ami egyébként feldolgozás), illetve a Happy Birthday to Me, amit minden szülinapomon meghallgatok, hogy jókedvem legyen (másnak is ajánlom). Mondanom se kell, ez az album csak jó angoltudással „működik” igazán, érdemes a szövegek folyamatos olvasása mellett hallgatni – talán ez az egyetlen gyengéje.

Ha csak egy számra van időd: N.I.M.B.Y.

Lepa

Még keményebb vizekre evezünk (talán az eddigi legsúlyosabb zene a listán a Deftonesé). Ahhoz képest, hogy '97-es album, nagyon modern hangzású, effektekkel is megtűzdelt, kicsit indusztriális nu-metalról van szó a szokásos hörgésekkel, visításokkal és jó depresszív (néhol a Nirvanára emlékeztető) énekkel – na meg egy csomó Dzs-mollal. A Linkin Park később ezt a fajta zenét tolta be az MTV képernyőjére és a rádiókba, persze finomabb, jóval hallgatóbarátabb verzióban. Viszont a Deftones elég lehúzó, ha valaki kérdezné, mi a különbség a szomorú és a depresszív zene között, mutatnék neki Nick Drake-et meg ilyet, és egyből megértené. Csak akkor hallgasd, ha szükséged van egy kis negatív energiára. Nem mondom, hogy „ha egy számot hallottál, hallottad az összeset”, de arra készüljön föl mindenki, hogy nem sok pihenő lesz a lemezen, ha ismeretlenként belevág. (A rejtett szám előtt van vagy 20 perc szünet, ott azért lehet pihenni.)

Ha csak egy számra van időd: My Own Summer (Shove It)

Dönci

A Deftones második lemezével eltávolodott a rapmetaltól, ami az első albumra még jellemző volt, és inkább a Bored című dal nyomán folytatták az utat. Chino Moreno jellegzetes, affektálós énekhengjával és súlyos gitározással megtűzdelt, főleg közepes tempójú dalcsokor ez (persze vannak kivételek: a címadó, a Rickets és a Lotion például). Az énekeffektek miatt a szövegeket nehezen lehet érteni, de ha valaki utánajár, azok is legtöbbször hangulatokat tükröznek inkább. Ha elhisszük azt az állítást, hogy a nu-metal két letéteményese a Korn és a Deftones, akkor elmondhatjuk, hogy ebben az időben a Korn inkább a gyorsabb, arcba vágóbb szellemiséget képviselte, a Deftones pedig az alternatívabb vonalat. Az egyik sláger erről a lemezről, a Be Quiet and Drive (Far Away) hangszerelésében pedig már előremutat az esszenciális White Pony felé. Nagyjából ilyen egy tökéletes második lemez – volt honnan érkezni, de maradt hova fejlődni, mégis egységesen jó színvonalú.

Ha csak egy számra van időd: Around the Fur

Dönci

Kevés nagyobb felütés és jobb címadó dal létezik, mint a Bad Religion Generatorje. Igen, az elhalkulással együtt is. Sajnálatos módon a lemez többi dalának színvonala alacsonyabb, viszont így is meghatározó, lendületes, lázadó, minden, ami egy érett punk-rock zenekartól elvárható. Az eltelt bő egy évtized alatt a zeneiségük is fejlődött, így kifejezetten slágeres hangvételű album ez. És bár az első számnál jobb nem lesz, bőven akadnak rajta gyöngyszemek: No Direction, Tomorrow, Atomic Garden. Jók ezek a 2-3 perces, lendületes darabok. Mindenképpen megfülelendő.

Ha csak egy számra van időd: ha már ennyit áradoztam a Generatorről, legyen a Tomorrow, mert a címadót amúgy is mindenki meghallgatja, aki kíváncsi volt erre a cikkre. :)

Lepa

A Generatorben mint számban minden benne van, amit a Bad Religionben szeretni lehet: pörgős tempó, többszólamú ének, fogós dallam, magvas szövegvilág, sőt még a gitárok is kitesznek magukért (punkhoz képest), illetve a disszonáns leállásai még inkább kihangsúlyozzák az utánuk közvetkező fülbemászó refrént. A Generator mint album viszont nem ennyire tökéletes (még) – utána alkotott nagyobbat, egységesebben kiemelkedőt is a BR, de ez nem jelenti azt, hogy egy töltelékekkel felhígított, egyslágeres lemezről lenne szó. A No Direction, a Tomorrow vagy a The Answer például szintén kellemes hallgatnivaló, és a pár évvel későbbi, sokkal jobb hangzású és kicsit rádióbarátabb Bad Religiont előlegezi már meg. Ez egy legendás zenekar nem legendás albuma egy legendás címadó számmal. (Van róla egy fesztiválos koncertfelvétel a YouTube-on, amitől mindig borsódzik a hátam, nem tehetem meg, hogy ne tegyem ide: https://www.youtube.com/watch?v=gEl1xSPyOwA - nem véletlenül jár 5 millió megtekintés fölött.)

Ha csak egy számra van időd: Generator

Lepa

Egy újabb fontos élő album a listánkon (nem az utolsó). Sokkal sötétebb vizekre evezünk a tegnapi lemez után, egy minden szempontból (szöveg, zene, hangszerelés, hangszeres tudás) komolyabb előadóról van szó – arról nem is beszélve, hogy Nick Cave nemcsak dalszerzőként, hanem előadóként is méltán híres. A szuggesztív előadásmódja szerintem gond nélkül átjön „kép nélkül is” ezen a lemezen, bár nekem nem az elejétől, csak úgy a Papa Won’t Leave You, Henrytől kezdve indul be igazán a hangulat, akkortól érzem, hogy egymásra talál a közönség és a művész. Viszont utána nincs megállás, jobbnál jobb számok követik egymást. Nehéz egyet kiválasztani, mert az album hangulatába bele kell rázódni, de mindenképp a vége felé vannak a legjobbak, abszolút felfelé ívelő a hangulat. Úgyhogy bármennyire is nem szeretem a túl hosszú albumokat, ezt még simán hallgatnám tovább. Hosszú éjszakai autózásokhoz ajánlott zene, de aki nem ismeri, ne várjon vele a következő hosszú éjszakai autózásig.

Ha csak egy számra van időd: The Weeping Song

Dönci

Alapvetésként kezelhetjük szerintem, hogy aki szereti Nick Cave-et, az nem az énektudása miatt szereti, hanem a furcsa, sok mindent ötvöző (folk, punk, sanzon stb.) zeneisége és a nyugalom megzavarására tökéletesen alkalmas szövegvilága miatt teszi ezt. Szóval nagy áriákat élőben sem várhatunk tőle. Viszont ha össze kell foglalni a Bad Seeds első 10-12 évét, akkor ennél jobban nem is nagyon lehetne, ha egy lemezen el akarunk férni. A nyitó The Mercy Seat nemcsak az egyik legfontosabb darabja a teljes életműnek, de az élő verziójában sokkal több feszültség van, mint ami az albumon kijön. A Deanna lendülete szintén magával sodorja a hallgatót. A The Ship Song gyönyörű, mint mindig. A Papa Won't Leave You, Henry talán eggyel kegyetlenebb is, mint albumverzióban. A felvételen hallható gitárok miatt is hiányzik Blixxa az utóbbi tizenpár évben. Azért is szerethető ez az összegzés, mert nemcsak „kötelező slágerek” (Tupelo, The Weeping Song), hanem azóta „méltánytalanul elhanyagolt dalok” is vannak rajta (Plain Gold Ring, New Morning). Ha valaki elmerülne Nick Cave munkásságában, ez szerintem ideális belépő lehet.

Ha csak egy számra van időd: ma a választott legyen a részeg, hajnali dajdajozáshoz ideális New Morning.

Dönci

Akkor tegyünk egy nagy lépést a prosztó punk felé, és jegyezzük meg: aki komolyan veszi ezt a lemezt (meg nagyjából a Prosectura teljes munkásságát), annak valószínűleg elég problémás élete van. Viszont ne menjünk el amellett, hogy itt egy zenekar, aki a rendszerváltáskor elkezdett muzsikálni, és elképesztően vicces szövegekkel operált mindig, aminek az ízét az adja, hogy kimondják azt, amit a legsötetétebb gondolatbugyrokba zár el az ember, és nem félnek semmilyen tematikát érinteni. Hangszeres tudás és énektehetség híján abban utaznak, amiben viszont a(z egyik) legjobbak: polgárpukkasztásban és komolytalanságban. Ennek fényében született gyakorlatilag az összes felvétel.

Ha csak egy számra van időd: Lepke

Lepa

Lehet, hogy sok olvasónk (ha van egyáltalán sok olvasónk) meglepődik e Prosectura-album jelenlétén és helyezésén, hiszen pusztán zenei minőséget értékelve sokkal jobb albumok is szerepeltek már. Egy magyarul nem értő hallgatónak pedig elég nehéz lenne megmagyarázni az érdemeit. De minden albumot a maga kontextusában kell kezelni, és a Szép az élet?! egy nagyon jó korlenyomat a rendszerváltás utáni korai magyar punkról, annak is egy poénosabb képviselőjéről. A Prosectura erőssége ugyanis elsősorban a vicces szövegekben rejlik: bár a témaválasztás nagyon tipikus (karácsony, rendőrség, hagyj békén, új rendszer kritikája, régi rendszer kritikája), a frappáns megfogalmazás és a hülye rímek mókássá és szerethetővé teszik a dalszövegeket. A Milliomos liliomos a mai PC világban már biztos kiverné a biztosítékot, tiniként azonban viccesnek hangzott, de a többi szövegben is van egy jó nagy adag polgárpukkasztás. Ami a zenét illeti, a nagy példakép Ramones mellett szerintem a Toy Dolls volt a legnagyobb hatással a ’secturára, elég csak a Vörös Hadsereg szólóját meghallgatni, hogy erről megbizonyosodjunk. Mindezzel együtt a punkot nem szerető és nem értő hallgatók nem nagyon fogják tudni hova tenni. Azért vicces belegondolni, hogy serdülőként erre és ilyenekre bólogattunk a walkmannel.

Ha csak egy számra van időd: Szép az élet?!

Lepa

Bár a Bad Brains nevezehető „legendás" vagy akár „meghatározó” zenekarnak is, mert gyakorlatilag a hardcore-punk előfutárának/úttörőjének tekintik, mégse hiszem, hogy a nem punkrajongó blogolvasók közül sokan ismernék. Nekik úgy írnám le, mint egy duplájára felgyorsított Sex Pistolst: az énekhang tipikusan a '77-es brit vonal énekeseit idézi, azonban a dob és az akkordváltások lényegesen gyorsabbak. Továbbá itt még csak néhány számban érződik igazán, de elég jó hangszeres tudással rendelkeznek a tagok. Ami viszont az egészre rádob egy lapáttal, az az, hogy az énekes, H.R. (aki mellesleg egyike az azóta is ritka színesbőrű punk énekeseknek) belekeveri a rasztafári kultúrát és ennek megfelelően a reggae-t is a számokba. Szóval nem kell félni attól, hogy halálra unjuk magunkat a zúzásban, van pár lassú, hátradőlős nóta elszórva az albumon, amik kellemes felüdülést nyújtanak (pl. Jah Calling, Leaving Babylon). Slusszpoénként az album egy Intro c. számmal záródik (az utána következő rejtett szám nem szerepel az első, eredetileg csak kazettán megjelent kiadáson).

Ha csak egy számra van időd: I

Dönci

Leginkább a „fura” jelző illik az énekre. Olyan, mintha nyavalyogna valamiért az énekes, mégis tökéletesen illik a zenéhez, és nem idegesítő. A hátránya csupán annyi, hogy nem lehet sokat kivenni az ének szövegéből. Itt sincs sok teketória: jönnek az egy-két perces dalok sorban, sokszor átmenet nélkül. Mire felkapja a fejét a hallgató, le is ment 3 szám. A leginkább energikus darab az első felében mindenképp a Banned in D.C., azt keményen odapakolták. A Jah Calling reggae-je egészen meglepő utána. Viszon a Leaving Babylon szövegéből pont a tempója és a stílusa miatt egész sok érthető. Top heavynek mondanám a lemezt, vagyis a végére kicsit elfárad (bár a bónusz kitűnő) – ha más lenne a dalsorrend, lehet, hogy feljebb kerül a listán. Ettől függetlenül mindenképpen érdemes odafülelni erre az albumra, már csak a nyersesége miatt is.

Ha csak egy számra van időd: Banned in D.C.

Dönci

A Pluto igazából Nemes András dalszerzői zenekara. Itt is igaz volt, hogy gyakorlatilag egy gitárra íródtak a dalok, aztán zenekarra hangolták őket. Ez volt az első olyan lemez, ahol ez nem hallatszott feltétlenül. Érdekes a sokszor történetmesélős szövegvilágú zenekar, akiknek egyik telitalálata például a Happy kínai büfé (csak kár, hogy a „k” hang nem hallható a „buszmegállók látszanak” sorban). De meg lehet említeni a Szilánk gitártémáját is, vagy a Dávid furcsa üzenetét, esetleg a Sosebánd kikacsintását („közel a refrén”). Nagyjából az összes számra igaz, hogy jól lehet rá bólogatni, lábat rázni, és közben valami érdekes történik a sorok között, ami sokszor nem más, mint a tingli-tangli dallamokat kontraszttal megrázó jelentés („meztelen, véres test, boldog üvöltés”, „szépen szétesik” stb.). Aki teheti, menjen el egy koncertjükre!

Ha csak egy számra van időd: Sosebánd

Lepa

Úgy kezdődik ez az album, mint valami egygitáros énekes-dalszerzői dolog, de hamar kiegészül a hangzás teljes zenekarrá. Aki nem ismeri, annak Szabó Benedek lelki/műfaji rokonaként írnám le a Plutót (volt amúgy „névrokonuk” is: a Pluto nevű magyar punkzenekar Berettyóújfaluról). Az album nem fog „hűha/wow-érzést” okozni a hallgatónál – ha az első számot, a Hé, kicsi patkányt végighallgatjuk, akkor már kb. tudjuk, mire számíthatunk a folytatásban: egyszerű alapokra épülő, összetéveszthetetlenül magyaros hangulatvilágú, kissé szövegcentrikus szórakoztató zenét – azt viszont meglehetősen kiegyensúlyozott színvonalon. Az átlagnál egy fokkal könnyedebb magyar alter kedvelőinek ajánlott.

Ha csak egy számra van időd: Happy kínai büfé

Lepa

Jó a hangulat az első számtól kezdve, én imádom, amikor egy ember egy gitárral képes megénekeltetni emberek százait vagy ezreit. Szóval a kezdő Első dal nekem nagyon üt, de utána is hallatszik, hogy nagyon együtt mozog és együtt él a zenekar és a közönség. Az első lemezről még kiemelendő számomra a Partizán, mert a Bella Ciaót nagyon (érdemeihez mérten túlzottan) szeretem, erről nem tehetek. Aztán a 2. lemez (azaz a koncert második fele) zseniálisan indít az Egyenesen áttal. Némely számnál érezhetően erőteljesebb az ováció, pl. a Fiatal lányok után (meg is jegyzi Lecsó, hogy talán el kéne játszani még egyszer). A Nehéz idők is ugyanolyan jó zárószám, mint amennyire a Félek jó „újrakezdő” számnak a visszatapsolás után (és tökjó, ahogy a dob a „boldog születésnapot” ütemére indul el). És a Bál is jó végleges lezárásnak. Lehet, hogy kicsit hosszú album, de megérdemelten előzte be a Kispál hasonlóan szülinapi koncertlemezét a listánkon.

Ha csak egy számra van időd: Egyenesen át

Dönci

2003. november 7-én ünnepelte a 20. születésnapját a PUF. Mivel előtte az volt a híresztelés, hogy „bizonytalan ideig szünetet tart a zenekar”, mindenki (legalábbis az én környezetemben) biztosra vette, hogy ezzel fel is oszlanak. Így a Régi években a „Vége már, / Mindenki érzi, hogy vége már, / Mindenki érzi, de senki nem érti” sorok különösen hatásosak voltak. Szerencsére végül csak 1 év szünet lett belőle, aztán visszatértek a klubokba és a fesztiválokra. Sok kincs rejlik ezen a dupla albumon. Az LGT-t megidéző Nagy rohanás, a punkból átgyúrt Szajha, a ritkán játszott Partizán, az azóta idejétmúlt Sorozat (bár a 2017-et át lehet írni 2047-re pl., így sokáig friss maradhat a dal), az új versszakot kapott Nincs menedék és Ilyen egy férfi?, illetve a szerintem azóta sem játszott Nem szerettelek. Na, azt a számot valóban nem tudom elképzelni Turjánszki, a PUF eredeti basszusgitáros-vokalistája nélkül, aki 2008 óta nem tagja a zenekarnak. Aki fülel, itt-ott hallhat minket pár pajtásommal a közönségben, mert mi kiabáltuk, hogy „bravó”, illetve, hogy „E.T., E.T, te vagy a legszebb férfi...” – bár azt a számot nem játszották. Bár sokan valószínűleg a Csak úgy csinált hiányolják a lemezről, nekem a legnagyobb szívfájdalmam, hogy a legutolsó szám, az Újra nem került fel. Az ott annyira megható és érzelemteljes volt, hogy ihaj. A Félek szövegrontásos elröhögését már a koncerten sajnáltam, mert annyira atmoszférikus volt az a szám. Sok csúcspontja van ennek a dupla kiadványnak, ez nagy előnye (ugyanakkor nehéz lesz majd egyet választanom). Kevés jobb válogatást lehetne összeállítani a PUF első 20 évéből.

Ha csak egy számra van időd: A ritkasága (és a kilógó hangszerelése) miatt legyen a Nem szerettelek.

Dönci

Érdekes a zenekar története, mert ők voltak az elsők Magyarországon (ha jól tudom), akik ingyenesen letölthetővé tették az összes lemezüket a honlapjukról. Sokkal inkább az számított nekik, hogy megismerjék őket, és járjanak a koncertekre, mint az, hogy keressenek vele. Aztán jött a Teszkó meg a Szalai Éva a Petőfi Rádión, azóta meg a Kardos-Horváth műsort is vezet ott. Leginkább a szuggesztív jelző illik erre a lemezre szerintem. Sok dal mantraszerűen ismétel, mégis a groove-ok, a basszus meg zene beeszi magát a hallgató fülébe. Ráadásul rengeteg társadalom- és önkritika is felfedezhető a szövegekben. Tény, hogy szerintem hangulat kell ehhez az albumhoz, viszont mindenképpen többszöri hallgatásra javallott.

Ha csak egy számra van időd: Lift

Lepa

A Kaukázus befutása úgy kezdődött, hogy a Petőfi Rádió elkezdte agyba-főbe játszani a Teszkó c. számot erről az albumról – és ennél nem is kellett több, rákapott a fiatal hallgatóság. Utána az elejétől legvégéig zseniális Szalai Éva EP erősítette meg a zenekar helyét a legjobb magyar alter bandák között, de szerintem méltánytalanul el van hanyagolva ez az album, mert nagyon igazságtalan lenne csak a Teszkóval azonosítani. A dalszerzői és szövegírói zsenialitás is megmutatkozik egy csomó számban: a Szexuális élet főleg szövegileg, a 10 000 mérföld pedig zeneileg is tökéletes. Nagy kedvencem még a Kicsiország, amit volt szerencsém élőben látni a korai időkben, sajnos már rég nem játsszák, pedig a „próbáltam én már...” kezdetű sorokkal operáló dal számomra egy vérbeli sláger. Aztán vannak sírnivalóan szép dalok (Rézcső) és antikapitalista (Lift), környezetvédő és egyéb konkrét tematikájú számok is. Ezért csak első hallásra „kispálosak” kicsit: sok bennük ugyan a meghökkentő költői kép meg az elvontság, de mégis mind szól valami konkrétról. Nagyon jó egy-kétsorosokkal van teledobálva az egész album („az igazi tévé nézettségszexuális”, „munkából élek, és belehalok”, „a föld üresség, az ég szüzesség, és nincs olyan, aki kibírja”, „Magyarország squathatalom, műveleti terület, / lebontják a házakat, csak hirdetési felület”). Hogy a negatívumokról is essen szó, nekem a hangzás nem nagyon tetszik, kicsit demós, mondhatni lo-fi, lehetne benne sokkal több gitár és kevesebb elektronika – ahogy a koncerteken lenni szokott. A dob is végig elektronikus, ha jól hallom. Ezzel együtt Magyarország egyik legjobb jelenlegi dalszerzőjének egy korai remekműve, szerintem érdemes mindenkinek megismernie.

Ha csak egy számra van időd: Kicsiország

Lepa

Amy Macdonald fő erénye szerintem a kellemes, meleg, barátságos énekhangja, amely mentes mindenféle művészi affektálástól – csak egy lány a szomszédból, aki jól tud énekelni. Ehhez hozzájön még egy kis skót akcentus, és meg is van az a pár plusz, amivel kiemelkedik a jobbára akusztikus énekes-dalszerzők tengeréből (tegyük hozzá, a számok zenekarra vannak hangszerelve, de alapjában véve egy gitárral is eljátszhatók lennének). Debütáló album létére ez egy igen erős (és tökéletes hangzású) kiadvány. A legismertebb sláger róla a címadó This Is the Life, de egyébként a többi szám se marad el tőle hangulatban vagy minőségben – nekem a Let's Start a Band jön még be úgy igazán, illetve a fúvósokkal megtámogatott, kicsit vidámabb Barrowland Ballroom. Kellemes popzene, nem váltott világot, de azért szegényebbek lennénk pár slágerrel, ha nem létezne ez a lemez.

Ha csak egy számra van időd: Let's Start a Band

Dönci

Első találkozásom Amy Macdonald muzsikálásával Temesváron esett meg 2009-ben, amikor egy hotel tévéjét kapcsolgatva belebotlottam a címadó dalba. A skót akcentus egyből megvett magának, és a „hányszor lehet büntetlenül elénekelni egy refrént?” effektusa sem zavart. Aztán később pár interjú során rájöttem, hogy még durvább akcentusa van a hölgynek, mint ami a számokban hallatszik. Mindenesetre nagy kedvencem lett, mert egyszerű alapokon ad valami olyat, amit kategóriájában más nem. Ez pedig talán a középiskolás „rocksztár leszek” álom megvalósulása (lásd még: Let's Start a Band). Szóval Amyt bármikor képes vagyok hallgatni. A Caledonia bónusza meg már csak hab a tortán a skótdudával.

Ha csak egy számra van időd: Mivel a címadót mindenki ismeri, Lepáé meg a Let's Start a Band, legyen a Poison Prince.