Dönci

1997-ben valószínűleg ezt a lemezt hallgattam a legtöbbet a nemzetközi porondról. Csak a B oldalára azt hittem, hogy az A (mert akkor még kazettákat másoltunk), és jó sokára döbbentem rá, hogy hazugságban éltem. :D Akkor a Mota volt a kedvencem, meglátjuk, ma melyik fog meg igazán. Egyébként a zenéről az érzelmi kapcsolaton kívül nem feltéltenül lehet szuperlatívuszokban beszélni, de az tény, hogy a leginkább slágeres punklemezek egyike – értsd: Ramones-i magasságokba hágtak a srácok. Minden egyes dal sláger. Akkor is, ha káromkodnak benne, akkor is, ha bárki tud ilyet írni (csak írnának még többen ilyeneket). Fú, ez mennyire király lemez még mindig, meg is hallgatom még egyszer, mielőtt dalt javaslok. :D Másodjára is midnent javasolnék, úgyhogy böktem egyet.

Ha csak egy számra van időd: Amazed

Lepa

Döncihez hasonlóan az én serdülőkoromban is fontos szerepet játszott ez az album, ezért is végzett ilyen magasan a listánkon; bár zeneművészetileg nyilván nem egy szinten áll Tori Amosszal vagy Nick Cave-vel. Viszont minden megvan benne, amit a nagyközönség által is fogyasztható punktól elvárunk: arculcsapós energia, slágeres dallamok, vagány szövegek, tökös riffek. A The Meaning of Life az elején igazi energiabomba, tökéletes kezdőszám (nem számítva az Disclaimer intróját, bár az után talán még jobban üt). Utána pedig a Mota intrójától dobhatunk hátast: ennyire egyszerű, már-már ősemberes dobolást ritkán hallunk, és mennyire működik a dal elején! A klipes slágernóta a Gone Away, bár bevallom, nekem az kevésbé kedvencem. Viszont a csúcsdal egyértelműen az All I Want, ami az Offspring egyik legtradicionálisabb punkdala zeneileg és szövegileg. Csodás vokálharmóniák, extramagas ének. (Fun fact: anno a zenekarommal felvettük a repertoárba, de gyorsan le kellett venni, mert nem tudtam elénekelni. Nem is az volt a baj, hogy extra magasra felmegy, mert az még néha sikerült, de nem bírtam levegővel, mert rohadt sokáig tartani kell a magasakat. Szerencsére utána láttam olyan koncertfelvételeket, ahol Dexter Holland se bírja levegővel, szóval megnyugodtam.)

Ha csak egy számra van időd: All I Want

Lepa

A Muse egyik legjobban sikerült albuma ez a telt hangzású, kidolgozottságát tekintve már-már rockoperai magasságokban szárnyaló lemez. Nem mintha egyéb albumaikon a kidolgozottság elégtelen lenne, sőt. Egyszerűen hihetetlen, hogy mennyire meg van írva minden egyes hangjegy, a gitárriffek és -szólók, a zongora- és szintitémák, a ritmusszekció vagy éppen a hatalmas terjdelmet bejáró énekszólam. És ahogy már korábban említettem, úgy tud az egész művészi hatást kelteni, hogy közben nem nyálas, hanem zúzós. Remek zenészek a srácok, ehhez nem fér kétség; de mindez mit sem érne, ha nem slágerek potyognának ki a kezeik közül. Ők azonban értenek ahhoz, hogy ráadásul befogadhatóan tálalják mindezt a zenei zsenialitást. Nagy sláger az albumról a Time Is Running Out, a Hysteria, a Butterflies and Hurricanes, a Stockholm Syndrome és még sorolhatnám. Érdemes megismerkedni minddel, ha valaki lemaradt volna annak idején a lemezről.

Ha csak egy számra van időd: Hysteria

Dönci

2003-ban a Muse nagyot ugrott előre az Origin of Symmetrytől, hiszen visszább szorították a megalomán dalszerkezeteket, és elkezdtek olyan slágereket írni, amik még mindig kellően alternatívak és érdekesek maradtak ahhoz, hogy a törzsközönségnek bejöjjenek, azonban nyitni tudtak egy szélesebb réteg felé. Nem tudom, hogy ebből mennyi volt a tudatos döntés, mindenesetre egy gyakorlatilag hibátlan lemezt hallgatunk ismét. Mivel ezt a korongot is régen hallgattam egyben, ezért ma olyat választok, amire nagyon rá fogok csodálkozni, hogy miért nem pörgetem gyakrabban a lejátszóban. Ez pedig az Endlessly lesz az elképesztő lüktetés miatt. A slágereket egyébként vélhetően az is ismeri, aki nem akarja, úgyhogy én még kiemelném a Falling Away with You, a Thoughts of a Dying Atheist és az Apocalypse, Please című dalokat is.

Ha csak egy számra van időd: Endlessly

Dönci

Tom McRae első lemeze eléggé megalapozta a karrierjét – nem azért, mert akkora siker volt, hanem azért, mert azóta sem írt olyat, ami ne lett volna érvágós. A nyitó You Cut Her Hair egyből a mélyre ránt, amiből alig kacsintunk ki (pedig tempójában azért lesz gyorsabb is). Legalább az End of the World News és a The Boy with the Bubblegun érdemes a hallgatásra azoknak is, akik nem kedvelik a derpesszív akusztikus dalokat. Fun fact: McRae blogjának bemutatkozó részében régen az állt: „Egyszer szerepelt egy dalom a Buffy, a vámpírvadász című sorozatban. Minden más lényegtelen.” Az a dal a Sao Paulo Rain volt. Igazából 45 percet érdemes a lemezre szánni, mert kevés megbánást hallottam még utána.

Ha csak egy számra van időd: Bloodless

Lepa

McRae bácsi is kicsit felülreprezentáltnak tűnhet a blogunkon az ismertségéhez képest, de igazából sokszor elmondtuk már, hogy ha nem kizárólag ilyen szomorú nótákat írna, már biztos világsztárrá vált volna – bár akkor nem lennének ennyire csodásak a dalok. Viszont ez az első albuma tényleg ismertebb a többinél: szegény szintén azok közé az előadók közé tartozik, akik nem tudták többé megugrani a debütáló lemezük népszerűségét, pedig folyamatosan hozzák ugyanazt a minőséget. A The Boy with the Bubblegun az egyetlen 1 milliós hallagtottságú száma eddig (a „szpotin”), bár sokan talán a kicsit slágeresebb, Dose Me Up (The End of the World News) c. számát ismerik inkább. De akkor még nem beszéltünk a zseniális kezdőnótáról, a You Cut Her Hairről és társairól, amelyek mind-mind kiemelkedővé teszik ezt az albumot. A rohanós hallgatók viszont maradjanak a buborékpisztolyos fiúnál.

Ha csak egy számra van időd: The Boy with the Bubblegun

Lepa

Akit nem ragad magával az első szám sodrása, azzal valami baj van. Ékes bizonyítéka a dal annak, hogy alapjában véve nem kell nagyon zúzni ahhoz, hogy ütős legyen az összhatás: ha minden jó helyen van, jók a ritmusok, és el van találva a tempó, akkor mindenképp berántja a hallgatót a dal. Hasonló vonalon mozog a folyamatos pergődobjával nyugtalanságot és pörgős hangulatot keltő I Had A Dream, Joe is. Egyszóval tényleg rögtön az elején beszippant minket az album, és nem is enged el: nagyon népszerű még a harmadik-negyedik Straight To You és Brother, My Cup Is Empty is – de ez a kezdő fantasztikus négyes nem jelenti azt, hogy a lemez elfárad a második felére. Ott azért vannak nyugisabb dalok is, szóval érdemes végigsordódni ezen a folyón – vagy sítlusosan, de képzavarosan fogalmazva: végigálmodni az álmot egész az ébredésig.

Ha csak egy számra van időd: Papa Won’t Leave You, Henry

Dönci

Ez ismét egy slágerekkel terhelt klasszius. És a slágereket ismét nem a klasszikus értelemben kell érteni. Ahogy Nick Cave-nél nagyjából semmit. Hiszen mekkora koncertsláger a Papa Won't Leave You, Henry, miközben elég megterhelő képet fest le. Ennél jobb – hogy fogalmazzam meg szépen – berúgós lemez kevés van. Szinte itatják magukat a dalok, és kedve lenne mindenkinek tölteni, aztán újratölteni. Az első Nick Cave-válogatáson, amit kaptam az egyik pajtásomtól, a Brother, My Cup Is Empty nagyon megfogott. A rossz nyelvek szerint Nick ekkor jött le a mindenféle drogokról, és hiánypótlásképpen ivott. Ha valaki beindulós dalt keres, válassza az, amit ajánlok, ha pedig elmerengve, balladisztikusan dajdajozna, válassza a Loom of the Landet.

Ha csak egy számra van időd: Brother, My Cup Is Empty

Dönci

Az R.E.M. talán legerősebb lemeze ez, akárki akármit is mond. De az biztos, hogy ezután Bill Berry már nem játszott velük (így háromtagú lett a zenekar), mert szegény aneurizmát kapott, és az orvosok letiltották a nagyüzemű rokkerkedésről. Persze párszor egy-két dal erejéig fel-feltűnt az évek során koncerteken, de az egészségnél nincs fontosabb. És akkor a zenéről: már a nyitányon érződik, hogy különleges lesz a korong, olyan baljós és sejtelmes az egész. A Leave effektjeire meg biztossá is válik, hogy nem mindennapi a mutatvány. De nyilván van még bőven említésre méltó darab: a The Wake-up Bomb lendülete, a New Test Leper szövege, Patti Smith vokálja az E-Bow the Letterben, a So Fast, So Numb sodrása vagy az Electrolite zongorája mind-mind megérnek egy misét.

Ha csak egy számra van időd: Electrolite

Lepa

Sokszorosan visszatérő versenyzőnk az R.E.M. Nem csoda: ők egy több évtizeden át az élvonalba tartozó, különböző műfajokban (legalábbis daltípusokban) is nagyot alkotó zenekar. Ez éppen egy kicsit borongósabb, szomorkásabb albumuk, legalábbis a számok legtöbbjét tekintve. Ráadásul a legjobb szám szerintem a leghosszabb és talán legdepisebb Leave, amelynek az egész dalon végigvonuló riffje nagyon üt, nem is beszélve a vijjogó effektről, ami szintén majdnem végig hallható. De ez csak egy a számos ütős dal közül. Csodálkozzunk rá ismét, milyen klasszikusokról maradhattunk volna le, ha nem ismerjük meg az egész albumot!

Ha csak egy számra van időd: Leave

Lepa

Mivel a nagy sikerű, „befutós” Dookie után az Insomniac zeneileg nem sokat újított, felmerült a kérdés, hogy csak egy nagy dobása volt-e a Green Daynek, vagy ki tudják-e majd szélesíteni a spektrumot. Szerencsére utóbbi igazolódott be, és ez a ’97-es album mutatta az első jeleit a kísérletezésnek, bár azért 97%-ban megmaradt a zenekar a komfortzónáján belül. A hagyományok (értsd: háromakkordos, vidám dallamú, pörgős pop-punk slágerek) továbbápolására kitűnő példa a kezdő Nice Guys Finish Last, a The Grouch vagy a Jinx. Ugyanakkor kicsit letekerték a torzítót Billie Joe-ék (például a lassabb, rádióbarátabb Redundant c. számban, aminek a klipje is kitűnő), furcsa dallammenetekkel próbálkoztak (Hitchin’ a Ride; Haushinka), elkalandoztak a surf-rock világába (Last Ride In) és a fúvósokkal kiegészített cirkuszzenébe (King for a Day), na meg egy akusztikus ballada is „felcsúszott” a lemezre: ez a jóval korábban íródott Good Riddance (Time of Your Life), amit mindenki csak a zárójeles címén ismer. Nem mellesleg a mai napig a zenekar egyik legismertebb nótája, Amerikában a ballagások, búcsúbulik elengedhetetlen kelléke. Aki a húzónótákat ismeri, az egy csendben megbúvó kedvencemet, a Worry Rockot hallgassa meg, mert az a szám az ékes bizonyítéka annak, hogy a Green Daynek sokszor az albumtöltelékei is világrengető slágerek. Aki netalántán nem ismerné a fentebb említett, ismertebb nótákat se, annak mind kötelező.

Ha csak egy számra van időd: Worry Rock

Dönci

Középiskolás koromban szerintem ezt a lemezt hallgattam a legtöbbször a Green Daytől (és azóta is az egyik legjobbnak tartom). Gyakorlatilag mesternégyessel nyit, amelyből azóta is a The Grouch a kedvencem – biztos nagyon öregnek éreztem magam fiatalon. :D Viszont a legutóbbi GD-koncertemen az egyik legnagyobbat a Hitchin' a Ride ütötte (pedig már azt hittem, hogy unom azt a számot). Egyébként rossz szám nincs a lemezen, és mindegyik kellőképpen izgalmas és dallamos ahhoz, hogy az egyszeri hallgatóknak is bejöjjön. (Fun fact: hallottam egyszer, ahogy Lepa végigjátszotta az egész lemezt egy szál gitáron egy házibuliban.)

Ha csak egy számra van időd: The Grouch

Dönci

Érdekes, hogy ez a két lemez egymást követi, mert volt egy időszak az életemben, amikor hónapokon át csak Deftones- és Tori Amos-albumok pörögtek a lejátszómban. Az biztos, hogy az énekes-dalszerzői vonalon kevés ennyire erős debütáló lemez van. Meg az is biztos, hogy lehet azzal vitatkozni, hogy debütáló lemez-e, hiszen ott volt a feledhető Y Kant Tori Read című próbálkozás is. És azzal is lehet vitatkozni, hogy nem is úgy hangzik, mint egy énekes-dalszerzői lemez (ami igaz is, hiszen teljesen meg vannak hangszerelve és kórusosítva a dalok). Gyakorlatilag minden szám sláger (még a megrázó Me and the Gun a capellája is, amely arról szól, hogyan erőszakolták meg Torit). Nehéz választani, de a Precious Things című felvételt mindenkinek ismernie kell.

Ha csak egy számra van időd: Precious Things

Lepa

Csendesebb vizekre evezünk: a listánkon többször is felbukkanó Tori Amos első és máig egyik legnépszerűbb albumáról van ma szó. Már ezen a debütáló lemezen is megmutatkozik az őstehetség minden jele: érdekes számszerkezetek és dallamvezetések, csodás énekhang, eredeti ötletek és megoldások. A legtöbb nóta, leszámítva a Me and a Gun c. a capella nótát, egy zongorával is eljátszható (már annak, aki tud zongorázni, ugyebár); viszont nagyon szépen egészítik ki a szimfonikus hangszerek a hangzást. Elmerülősebb zenéről lévén szó, én itt is egy komolyabb ismerkedés javasolnék mindenkinek, akinek van ideje. Rohanó társadalmunk rabjai pedig hallgassák meg az egyik kedvenc Amos-slágeremet, vagy a csodás záró, címadó opuszt.

Ha csak egy számra van időd: Silent All These Years

Lepa

A listánkon többször is előforduló előadók közül talán a Deftones zenéje az egyik legdepresszívebb – ennek ellenére (vagy pont ezért) abszolút klasszikus, mindenki által ismerendő zenekarról van szó. Zúzni azt nagyon tudnak, ezt meg kell hagyni: nagyon kidolgozottak és harapósak a gitárriffek, királyos a ritmusszekció, és iszonyat sokoldalú az énekes hangja. Ismerkedőknek egy hosszabb és helyenként azért lágyabb, lassú számot ajánlanék, mert ebben fel van vonultatva minden, amit tud a zenekar. Aki viszont bírja a kemény, kicsit lehúzó hangulatú albumokat, az – mondanom sem kell – játssza végig, nem fog csalódni egyik dalban sem, végig nagyon igényes a színvonal.

Ha csak egy számra van időd: Passenger

Dönci

Ez a korong sem méltatlanul világhírű. Több verziója létezik, az európain pl. a klipes Mini Maggit nincs is rajta. De ettől függetlenül mindegyik verzió zseniálisan fantasztikus. :) Ha valaki egy lemezt akar ismerni a Deftones munkásságából, ez legyen az. Mindig nehéz írni valamiről, ami hibátlan, mert nem lehet mit kritizálni, a tömjénezés meg sokszor falsnak hat. Viszont tényleg tökéletesen adagolt elektronika találkozik a súlyos basszusokkal és a remek érzékű dobolással, nem beszélve a fogós riffekről vagy Chino affektálós énekéről/nyögéseiről. Fun fact: állítólag Chino nagy példaképe Tori Amos (énektechnikailag). Amiket mindenképp érdemes azoknak is hallani, akik nem barátai a keményebb muzsikáknak: Passenger (duett Maynarddel a Toolból – aki szintén Tori Amos nagy pajtása); Feiticeira; Digital Bath; Teenager; Change; Knife Prty (nem elírás, így van a  borítón); Korea. (Csak sikerült a lemez felét felsorolnom.)

Ha csak egy számra van időd: Knife Prty

Dönci

Frank Turner is sokszor járt már a listánkon (és az országunkban is). Ez a lemeze meg annyira slágerekkel terhelt, mint talán még egyik sem ezelőtt. Nem véletlen, hogy a koncerteken még mindig eljátssza legalább a fél korongot. De nyilván nemcsak a klipes számok erősek: a Tell Tale Signs, a The Fisher King Blues vagy a Broken Piano balladái is nagyon fogósak. Itt már elveszett a korábban fellelhető népzenés vonal (nem folkosat írok, mert az a briteknél mást jelent), a punkos azonban megmaradt. Viszont színtiszta popzenének hívnám, a szó nemes értelmében. Nehéz lesz választani, mert a két nagy kedvencem közül kell, de megteszem.

Ha csak egy szára van időd: Tell Tale Signs

Lepa

Minden nagy előadónak kell, hogy legyen egy szakítós vagy szerelmi csalódásos albuma, és Turneré pont ez. Azért nem kell megijedni: van itt szó másról is, de a számok kb. fele vagy konkrétan a szakításról szól (mint a két szívszaggató akusztikus ballada, a Tell Tale Signs és az Anymore) vagy az azt követő lelki lábadozásról (Recovery, Plain Sailing Weather). A felsorolt számok közül az utóbbi kettő abszolút rádiósláger, csakúgy mint a koncerteken mindig hallható Four Simple Words, amely igazi ars poetica egy bűnegyszerű refrénnel, de a Losing Days is imádnivaló. Mégis a Polaroid Picture az abszolút kedvencem: először pont e lemez turnéján láttam Frank Turnert élőben, és majdnem sírtam ezen a számon, pedig addig nem igazán vetette észre magát a lemezen. Szöveget olvasva különösen üt ez a szép dal az elmúlásról. Mindenkinek kötelező, de figyeljünk, nehogy a „Songbook version” jelzésű átdolgozását hallgassuk meg a Songbook c. válogatásalbumról, mert az sokkal erőtlenebb lett.

Ha csak egy számra van időd: Polaroid Picture

Lepa

Nem meglepő talán, hogy annyi Nick Cave-album után végre ez az igazán kiemelkedő műve is felbukkan nálunk. Talán itt a legegységesebb a színvonal, egyszerűen nem lehet belekötni egyik dalba sem. Az alaphangulat végig elég szomorú, a szövegek erre még rá is tesznek egy lapáttal. Tele van igazi klasszikusokkal, a nyitó As I Set Sadly by Her Side, a címadó és a Hallelujah triója bivalyerős kezdés, de a God Is in the House vagy a Fifteen Feet of Pure White Snow is megüti vagy meghaladja a szintjüket. A Sweetheart Come lassú, búskomor, monoton, kicsit folkos élű balladája vagy a The Sorrowful Wife végül zúzásba átcsapó, gyönyörű zongorás prüntyögése pedig gyönyörűen illusztrálja, hogy mennyire sok minden jól áll a bandának. Mondanom sem kell, ez se bulialapozó album, de kötelező mindenki gyűjteményében.

Ha csak egy számra van időd: God Is in the House

Dönci

2001-ben Nick Cave kicsit a The Boatman's Call lemez lassabb dalait helyezte előtérbe, viszont jobban elrugaszkodott a zongorától, és már több nagy ívű, teljes zenekart igénylő szerzeményt is felvett (Hallelujah; Oh My Lord; As I Sat Sadly by Her Side; Fifteen Feet of Pure White Snow). Mindegyik dal olyan egyébként, mintha egy film egy jelenetét írná le. Sokszor baljós hangulatú képek vegyülnek ijesztő és nyomasztó dallamvezetéssel, amitől feláll a szőr az ember hátán, mégsem ereszti el ez a hangulat. Persze vannak simán csak szép dalok is (a címadó vagy a Love Letter). Annyira remek dalok vannak itt, hogy az sem érdekel senkit, hogy hányszor intonálja alul őket Nick bácsi, vagy hogy kb. mindegyik ugyanabban a hangnemben íródott. Nehéz helyzetben vagyok a választással, mert minden dal közel áll a szívemhez valamiért.

Ha csak egy számra van időd: Oh My Lord