Dönci

Aki csak most kapcsolódik be, az előtt sem tudjuk titokban tartani a magas helyezést látván, hogy valószínűleg szeretjük a Placebót. De objektív fülekkel is hallgatva, ez a 2000-es korong egészen időt álló maradt. Nyilvánvalóan megvannak a zenei alapok korábban (említhetnénk glam rock és new wave ikonokat), de azt nem mondhatjuk, hogy a kísérletezési szellem hiányzik a zenekarból. A Taste in Men effektjei már a bevezetőben érzékeltetik, hogy valami különlegesben lesz része a hallgatónak. A depresszív szövegvilág, a sex 'n' drugs 'n' rock 'n' roll vonaláról érkező közbevetések (ez mind tömörül a Commercial for Levi című opuszban) és Molko jellegzetes éneke egyértelművé teszi, hogy nem a tizenkettő egy tucat kategóriájában evickélünk. Nem tudok olyan dalt mondani, amit nem találok zseniálisnak, ezért egy olyat fogok választani, ami sokkal kevesebb figyelmet kapott, mint érdemelt volna.

Ha csak egy számra van időd: Narcoleptic

Lepa

Az első két album nagy sikere után magas volt a léc, de ez nem zavarta a Placebót – hozta ugyanazt a színvonalat a harmadikon is. Érdekes amúgy, hogy azért megpróbálkoztak a rapbetéttel is a Spite and Malice c. nótában, és nem is jöttek ki rosszul a kísérletből. De ezt és a rejtett bónusz szimfonikus felhangjait leszámítva nagyjából a megszokott Placebót kapjuk mind hangzásban, mind dallamvilágban, mind számszerkezetekben és szövegekben: szomorkás/depis, leginkább lassú és középtempós, gitáralapú alterrockot pont megfelelő mennyiségű zúzás/ballada aránnyal. Akik később születtek, vagy valami egyéb okból nem ismernék a Sziget fesztiválon talán legtöbbször vendégül látott brit bandát vagy legalábbis annak korai albumait, azok sürgősen pótolják.

Ha csak egy számra van időd: Special K

Lepa

Az első, címtelen System of a Down-albumot nem túlzás korszakalkotónak nevezni: ezzel a lemezzel robbanászerű változást hoztak a metalba. Annyi kreativitást és újdonságot sikerült belezsúfolniuk a műfajba, hogy azóta is az egyik koronázatlan királyai maradtak. Ez persze a későbbi albumaik hasonlóan kreatív és magas színvonalú mivoltának is köszönhető, de ha neadjisten feloszlottak volna ez után az első album után, akkor is örökre beírták volna magukat a rocktörténelembe. A hihetetlenül változatos énekhang, ami az éneklés mellett a hörgés, vonyítás, visítás, ordítás és nyivákolás minden verzióját bemutatja, a folyamatosan változó tempók és ritmusok, a kiemelkedő gitárteljesítmény és az ütős riffek mind-mind teljesen egyedivé teszi az összképet – az örmény gyökerekből megörökölt dallamvilágról nem is beszélve. Alapvető album, nincs mese. A kemény zenék nem szeretői kapnak egyedül felmentést.

Ha csak egy számra van időd: Sugar

Dönci

A zenekar, aki gyakorlatilag a nu-metalnak csúfolt ágazat teremtői közt is ott van. De hát már eleve mi az a gitáreffekt a nyitányban? Ráadásul itt egy énekes, aki a világ összes hangszínén tud énekelni és hörögni (egy dalon belül is), a zenekar meg úgy váltja a tempót és a ritmust, mintha muszáj lenne minden dalból rockoperát csinálni. Egészen elképesztő teljesítmény mind a mai napig. Bármelyik dalt választják az egyszámosok, nem nyúlnak mellé. Én a Peephole-t javaslom a mai napra.

Ha csak egy számra van időd: Peephole

Dönci

A '90-es évek első felében a Nirvana sikerére jött a Green Day és az Offspring, amikből aztán a punk is felvirágzott egy kicsit (lásd a Bad Religion karrierjét is), amire '95-ben a The Clash talán legautentikusabb tanítványa, az Operation Ivy utódja, a Rancid kiadta az azóta is alapvetésként kezelt, ma tárgyalt albumát. A Roots Radicals, a Time Bomb és a Ruby Soho akkora slágerek voltak, hogy nem csak az alternatív szcéna ismerte őket. De persze vannak ezeken kívül is olyan darabok, amik feltétlenül megérik a hallgatást: The 11th Hour; Olympia WA; Journey to the End of the East Bay; She's Automatic; Old Friend; Avenues & Alleyways – legalább ezeket érdemes meghallgatni, bár a 49 perces játékidő sem túlélhetetlen. :)

Ha csak egy számra van időd: Roots Radicals

Lepa

A Rancid csúcslemeze ez a harmadik album, legalábbis a zenekar karrierje szempontjából: ekkor robbant be igazán (egy évvel a nagy kilencvenes punkrobbanás kezdete után), és talán a mai napig ez a legismertebb albuma. Pedig alapjában nem nagy dolog, amit a srácok csinálnak: 3-4 alapakkord, húzós tempó, emészthető dallamok, punkos vagányság. De régóta ismert titok, hogy nem kell minden téren innovatívat alkotni ahhoz, hogy valami csodás süljön ki a dologból: éppen hogy csak egy-két apró fűszert kell kicserélni a receptben, és máris valami teljesen egyedit kapunk. Ez a pár apró fűszer itt egyrészt a zseniális basszusfutamokat alkotó Matt Freeman, másrészt pedig természetesen Tim Armstrong sokszor még angol anyanyelvűek számára is értelmezhetetlen, rekedt és artikulálatlan, de rendkívül hiteles hangja. Minden pont jókor, pont jó helyen ért össze ahhoz, hogy ebből egy instant klasszikus punkalbum szülessen – de a pop kedvelői is simán szerethetik, annyira magukkal ragadóak a refrének.

Ha csak egy számra van időd: Olympia WA

Dönci

Damien Rice is egy szuggesztív előadó, szerencsére ezt saját tapasztalatból mondom. Akkor is, ha az itt megjelent dalokat egy gitárra (vagy zongorára) csupasztíja, és akkor is, ha nincs mellette Lisa Hannigan. A legnagyobb népszerűségnek a The Blower's Daughter örvend, ami még a zseniális Closer című filmben is szerepet kapott. A választottam mégis az I Remember lesz, mert abban van benne talán mindaz a zeneiség, amire Damien (és Lisa együtt) képes.

Ha csak egy számra van időd: I Remember

Lepa

Akinek feltűnt, hogy milyen sok Tom McRae-album szerepel a listánkon, az biztos nem lepődik meg, hogy a hasonló stílusban nyomuló (azaz érzékeny, magas hangú énekes-gitáros-dalszerző) Damien Rice fontosabb albumait is beválogattuk – azaz mind a hármat. Ezen van talán a legnépszerűbb slágere, a The Blower’s Daughter is – már amennyire slágernek lehet nevezni a szomorkás, befordulós és papírzsebkendő-gyilkos dalait. Amúgy semmivel sem rosszabb nála a többi szám sem. Érdemes belemerülni a lemezbe egy kevésbé vidám, esős délutánon. Bulikezdésnek, felpörgéshez viszont nem működik, bármily meglepő. (Meglepő dolgok inkább a záró, Eskimo c. számban vannak, de nem akarok spoilerezni.)

Ha csak egy számra van időd: Volcano

Dönci

Emlékszem, hogy egy osztrák Media Marktban járkáltam, amikor a hangszórókból valami teljesen elvont, úszós, széteffektezett énekkel szólt egy elég derpresszív darab, aminek az első 2 sora a The Cure A Night Like This című felvételéből merít, a refrénje pedig elég pozitív volt, mert azt hajtogatták benne, hogy minden rendben lesz. Odaléptem az egyik eladóhoz (akinek a névtábláján a neve helyett a The Cure felirat szerepelt), és megkérdeztem, kik ezek. Odavezetett a kék lemezborító elé, és azt mondta: The Killers. Aztán mire végigjártam a CD-ket, le is pörgött a teljes lemez, úghogy nem sokat teketóriáztam, meg is vettem. Nem kellett csalódnom: ekkora new wave-ből táplálkozó indie muzsika 2004-ben nagyon ritka volt. Most is nehezen akad kihívóra a korong. Az meg külön vicces, hogy 1. a nevüket a New Order Crystal c. videójából merítették; 2. a Mr. Brightside nem szégyelli a szólóba az Örömóda átiratát betenni. Az első 5 dal egyébként a mai napig a repertoár részét képezi a zenekarnál. Hiába, ezek a Las Vegas-i arcok nem véletlenül lettek világsztárok: pofátlanul fülbemászó mindegyik szám, a szövegek pedig kellő iróniával bírnak. Bár egyáltalán nem jellemzi a lemezt, muszáj lesz az Everything Will Be Alrightot választanom, mert az volt az a dal, ami elindított a rajongás útján.

Ha csak egy számra van időd: Everything Will Be Alright

Lepa

Kicsit úgy vagyok, mint Dönci a tegnapi albummal: régen hallgattam már (pedig a Killerst amúgy elég sűrűn előveszem), és kicsit féltem, hogy tetszeni fog-e még annyira, mint régen. Nagy örömömre végigdoboltam a lábammal az egészet, és rájöttem, hogy gyakorlatilag elejétől a végéig hibátlan. Talán az Andy, You’re a Star és az Everything Will Be Alright kivételével csak világslágerek sorakoznak itt. A legismertebb nóták persze a 650 milliós Spotify-hallgatottságú Mr. Brightside, ami kirobban az energiától a középtempó ellenére, valamint a Somebody Told Me, ami pedig az egyik legtáncolhatóbb dal a lemezen. De ennél sokkal több gyöngyszemet rejt: az All These Things That I’ve Done és az egyes CD-verziókon csak bónuszként szereplő Glamorous Indie Rock And Roll is akkora slágerek, hogy szétrobban tőlük a rádió. Az utóbb említett szám címe le is írja a zenekart: ez, kérem szépen, bűbájos (ragyogó?) indie rakendroll.

Ha csak egy számra van időd: Somebody Told Me

Lepa

A Vampire Weekend első albuma egy olyan klasszikus, amely előtt rögtön a megjelenése után fejet hajtott a szakma és a kritika, a rajongói tábor pedig egyből „megszületett”. Röviden szólva instant klasszikus. Nem véletlenül: olyan hangulatokat hoztak (vissza) az indie zenébe, amelyek rég elveszettnek tűntek, és olyan hangzásvilágot raktak össze, ami egyből megkülönböztette őket vetélytársaiktól (jobban szólva kollégáiktól). Játékos, ötletes, fiatalos, vidám, de sosem nyálas vagy felszínes. Nem is tudom, melyik számot ajánljam az időhiányos olvasóink figyelmébe, mert sláger sláger hátán tülekedik ezen az albumon. Ráadásul a végére se fárad el, például az I Stand Corrected színvonalában ugyanott van, ahol például az Oxford Comma vagy a Cape Cod Kwassa Kwassa. Nem tudom elképzelni, hogy valakinek ne tetsszen ez a zene.

Ha csak egy számra van időd: M79

Dönci

2008-ban (vagyis 2009 elején) gyakorlaitilag a világ összes „2008 legjobb lemezei” első 10 helyezésének valamelyikén ott volt ez a korong, és nem is véletlenül. Valószerűtlen ritmika, teljesen rajzfilmszerű énekhang, csilingelő effektek és furcsa gitárok kavalkádja olyan egységet képez, amilyet kevesek tudhatnak a magukénak. Főleg egy első lemezen. 34 perc alatt egészen sok helyre elkalandozunk a zenekarral. A szövegek pedig sokszor számomra eléggé elvontak, de mégis élvezetes hallgatni (olvasni) őket. Bevallom, elég régen hallgattam meg ezt a korongot, viszont örömmel tudatom, hogy még mindig értékálló. Érdekes módon ma inkább azok a dalok hatnak rám, amiket korábban tölteléknek véltem, pl.: One (Blake's Got a New Face); I Stand Corrected. Ezért a mai választottam nem a népszerűek, hanem a jók közül való lesz majd. :P

Ha csak egy számra van időd: One (Blake's Got a New Face)

Dönci

Tom McRae második lemeze is egészen kiváló dalokkal van tele, kezdve a távol-keleti motívumokkal terhelt A Day Like Today című szerzeménnyel, amire rögtön felkapja a fejét a hallgató. Aztán a vonósok és Tom hangja nem is ereszt el senkit egészen a záró Human Remains végéig. Elképesztően erőteljes, ahogy McRae bácsi képes hatni a hallgatókra. Mindenkinek ki kell próbálnia, milyen is egy McRae-lemez egyben.

Ha csak egy számra van időd: Human Remains

Lepa

Az első track csengő-bongó ütősei egyből eloszltaják kételyeinket, hogy egy „sima” akusztikus énekes-dalszerzőt fogunk hallani egyforma számokkal. Tom McRae olyan ízlésesen és mégis egyszerűen dísziti a szemmel láthatóan egy gitárra íródott számait, hogy azt tanítani kéne. A You Only Disappear balladája és a Ghost of a Shark hasonlóan erős, így igazi mesterhármassal indul az album. Utána se gyengül, szóval a lassú, szomorkás, elmélázós akusztikus zene kedvelőinek biztos nagy kedvence lesz. Az a lágyság és szépség, az a gyönyörű zenei építkezés, ami például a Mermaid Bluesból árad, szinte csak Tom bácsinál tapasztalható. Aki ennyi blogcikk után még nem szerette meg őt velünk együtt, az sajnos menthetetlen.

Ha csak egy számra van időd: Ghost of a Shark

Lepa

A Sigur Rós, mint már említettük, nemcsak Izland, hanem Európa egyik legjobb és legeredetibb zenekara. Az elmélázós post-rock (de inkább a meghatározhatatlan, művészi és éteri könnyűzene) királyairól van szó. Számaik és albumaik sajátos, álomszerű hangulata egyből magával ragadja az embert, és a végtelenségig hallgathatók (na jó, a 2018-ban megjelent Route One (24 Hour Version) című, 24 órás korongot azért nem biztos, hogy végignyomnám, főleg egyben nem. De úgy látom, a 340. négyperces trackig kevesebb mint 1000 ember jutott el a Spotifyon, szóval mások is kicsit hosszúnak érezhették). Vissza a Takk…-hoz: ez talán a zenekar csúcslemeze, de mindenképp tartalmaz jó pár kötelezően ismerendő darabot. Ahelyett, hogy elkezdeném ezeket kiemelni, és ezzel a többiről elvonni a figyelmet, inkább azt mondom: nincs olyan szám a lemezen, amelyik akár csak 10%-kal is rosszabb lenne bármelyik másiknál. Sírni kell, annyira szép az egész.

Ha csak egy számra van időd: Hoppípolla

Dönci

A Sigur Rós egy furcsa zenekar. Azért írom ezt, mert nagyjából meghatározhatatlan a stílusuk, és a dalaikat áthatja egy nagyon erős természeti képekben gazdag spiritualitás. Lehet, hogy ennek köze van az izlandi tájakon felnövésnek is. Mindenesetre a csilingelés, a hegedűvonóval gitározás és a nagyon magas énekhang is hozzáad az összképhez, csakúgy mint a 8-10 perces számhosszúságok, amiktől szintén nem fél a zenekar. Az biztos, hogy klasszikus értelemben vett slágereket nem kell keresnünk, mert hiábavaló időtöltés lenne, viszont cserébe annyira erős zeneiség szólal meg, ami nagyjából a komolyzenei darabok vagy operák sajátja szokott lenni. Szóval nagyon megéri végighallgatni ezt az albumot is.

Ha csak egy számra van időd: Sæglópur

Dönci

Bowie utolsó stúdióalbumának nem a megjelenés körülményei adják a pikantériáját, hanem az, hogy ebben az évezredben a legjobb stúdióalbuma lett (és az előző évezredes tevékenységei mellett sem kell szégyenkeznie miatta). Kompromisszumok nélküli a hangzás és a dallamvezetés, amit a filmzenés, klasszikus jazzt jellemző, lokálos fúvósszekciókat alátámasztó finom elektronika és egyedi énekhang tesz különlegessé. Mindegyik dal nagyon jól jellemzi a korongot. A Lazarust és a Blackstart azért biztos sokan hallották, ezért a másik két nagy kedvencem, a 'Tis a Pity She Was a Whore és a Girl Loves Me közül fogok választani (hm, furcsa, hogy csak ebben a két dalban van káromkodás, mindegy).

Ha csak egy számra van időd: 'Tis a Pity She Was a Whore

Lepa

David Bowie búcsúlemeze sok szempontból különleges: egyrészt tényleg nem egyszerűen utolsó album (mint egy olyan előadónál, aki nem sejti, hogy meg fog halni), hanem mind a zene, mind a klipek átadják azt a hangulatot, hogy bőven benne van a már pakliban a vég. Másrészt zeneileg talán a legerősebb albuma, legalábbis kísérletező kedv szempontjából (aminek amúgy sose volt híján). Nyilván nem rádióslágerekről beszélünk itt, hiszen még a klipes Lazarus és Blackstar c. dalok se túl könnyen befogadhatók egy átlagos pophallgató részére. De többedszeri hallgatásra nagyon-nagyon meghálálja magát az album. A záródalt viszont elsőre nagyon megszerettem, és még mindig akárhányszor meg tudnám hallgatni (na jó, a többit is). A Blackstar egyike azon ritka albumoknak, amelyekről kb. a megjelenésük hetében tudni lehetett, hogy örök klasszikusok lesznek és maradnak. Ismerete minden valamirevaló zenebarátnak kötelező.

Ha csak egy számra van időd: I Can’t Give Everything Away

Lepa

Ma is tematikus, konceptalbumnak is nevezhető lemezzel állunk szemben, a címéből pedig könnyen kitalálható a tematika. Más Nick Cave-albumokhoz képest talán itt található a legtöbb kollaboráció „külsős” énekesnőkkel, pl. PJ Harvey-val a Henry Lee c. számban, illetve Kylie Minogue-gal a Where the Wild Roses Grow-ban. Utóbbi dal nemcsak erről az albumról, hanem az egész életműből is az egyik legismertebb szám, köszönhetően annak, hogy Cave úr egy nálánál (akkoriban) sokkal népszerűbb popelőadótval áll párba. Erről van is egy vicces megjegyzés a 20 000 nap a Földön c. dokumentumfilben, ahol Nick bácsi megjegyzi, hogy biztos rengeteg csalódást okozott azoknak, akik eme kislemezt megkedvelvén végül megvették a nagylemezt is, és aztán rá kellett döbbenniük, hogy tele van szörnyű, gyilkosságos nótákkal. Ami persze nem igaz (mármint a szörnyű mivolta): a már említett két szám mellett a Stagger Lee, a The Curse of Millhaven és a záró, kicsit poposabb és lágyabb dal is tökéletes. Tematikus albumokat mindig célszerű egyben hallgatni, tegyünk most is így.

Ha csak egy számra van időd: Henry Lee

Dönci

Nick Cave egyik leghíresebb lemezéről van szó. Ha jól tudom, a legnagyobb példányszámban ez kelt el. Nyilván a Where the Wild Roses Grow sikerének (és gyönyörű klipjének) köszönhetően. Egyébként gyakorlatilag majdnem minden dalban legalább egyvalaki meghal. A kivétel a záró Dylan-feldolgozás, a Death Is Not the End (amin egyébként visszatérnek a lemez vendégszereplői, és Shane MacGowannel is kiegészülnek. A legnagyobb body countja a The Curse of Millhaven vagy az O'Malley's Bar című szerzeményeknek van, és az egy dalra jutó káromkodások száma valószínűleg a (híres folk songon alapuló) Stagger Lee-ben hangzik el. Legyen a mai választottam ez a szabadszájú darab.

Ha csak egy számra van időd: Stagger Lee