Dönci

Tori Amos mindig a szívem csücske marad. Akkor is, amikor nagyon elvont dalokkal jelentkezik (mint a Native Invader), és akkor is, amikor a pop és a folk határán egyensúlyoz, mint ennél a lemeznél. A zongora képezi az alapot szinte az összes dalnál, ugyanakkor megértem azokat, akik szerint túl hosszú: valóban tempójában és hangulatában egységes dalok vannak, viszont jó szívvel nem nagyon tudok belekötni egyikbe sem. A lemez kezdőnégyesénél jobb sorozat kevés van a poprock történelmében. (Azt meg csak zárójelben jegyzem meg, hogy ha valaki egy Tori Amos-klipet néz meg, akkor az az A Sorta Fairytale legyen.) A mai választottam a két nagy kedvencem (a Wednesday és a Strange) közül az egyik lesz.

Ha csak egy számra van időd: Strange

Lepa

A mai album egy „jól teleírt CD” (már akinek megvan olyan formátumban), ugyanis majdnem 75 perces. Ennek megfelően jó sok dal is van rajta, 45 másodpercestől 7 percesig terjed a játékidő. Emlékszem, amikor Dönci jóvoltából először hallottam, annyira megfogott a Gold Dust c. ballada, hogy egyből kikiáltottam a kedvenc Tori Amos-számomnak. Ez azóta se változott: valamiért a refrén énektémája a maga ereszkedő ismétlődésével annyira üt nálam, hogy kevés szebb dallamot tudok elképzelni. Libabőrös vagyok minden hallgatásánál. Persze nem mondom, hogy ne barátkozzunk meg az egész albummal (vagy legalább a húzóslágerekkel, mint amilyen a Taxi Drive vagy az A Sorta Fairytale), de aki a záró számot nem ismeri, annak tényleg szegényebb az élete.

Ha csak egy számra van időd: Gold Dust

Lepa

Egy kevésbé popos, kicsit nehezebben befogadható Cure-albumról beszélünk, amely ennek ellenére nagyon meghálálja magát, ha vesszük a fáradságot a többszöri meghallgatására. Nekem például megvan lemezen, és elég gyakran pörgött a lemezjászón egy időben. A hangzás sokszor kaotikus, a számszerkezetek szintén, szóval tényleg szokni kell pár nótát – ugyanakkor a The Caterpillar egy elsőre is igazán ütő sláger, az előtte lévő Dressing Up a maga kis fuvolaszólamával és visszafogottságával egy igazi gyöngyszem az egész életműben (csak kicsit hirtelen ér véget). A vadabb számok kedvelői pedig az energikus Give Me Ittel vagy a nyitószámmal próbálkozzanak. Nem a zenekar történetének csúcspontja az album, de ennek ellenére egy értékes darab lehet a gyűjteményünkben.

Ha csak egy számra van időd: Dressing Up

Dönci

Mindig vicces, amikor valamire azt mondják, hogy az olyan cure-os. A zenekarnak ugyanis a '80-as években gyakorlatilag lemezenként változott a stílusa. 1984-re jutottak el odáig, hogy Robert Smith is annyi mindent bevitt a szervezetébe, hogy a szövegek kezdtek inkább szimbolikus jelentéssel bírni, és kevéssé voltak közérthetők, zeneileg viszont annyira megfoghatatlanul zseniális és egységesen szétszórt (igen, ez egy paradoxon), hogy az fület gyönyörködtet. A keményebb vonalas dalok közül is van egy-kettő (Shake Dog Shake; Give Me It; Piggy in the Mirror), de rengeteg fúvós és csilingelő hangzású (jobb szó híján) világzenei szám is előfordul (The Birdmad Girl; Dressing Up; The Caterpillar). Szóval biztosan mindenki talál majd közte olyat, ami megfelel az ízlésének. Amennyiben eleve el tudják viselni Smith bácsi nyávogását (de aki nem, az meg tanulja meg!). :)

Ha csak egy számra van időd: The Birdmad Girl

Dönci

Marilyn Manson egészen meglepő fordulattal az antikrisztusos lemez után egy sokkal befogadhatóbb stílust, a glam rockot vette górcső alá, és megcsinálta belőle a saját, vakítóan fehér, groteszk változatát. A téma most is hasonló (mondhatni, a megszokott) az eddigiekhez: társadalomkritika, drogok, szex, rock 'n' roll. Személy szerint a két nagy kedvencem az album keretét alkotó Great Big White World és a White Coma, de rengeteg olyan darab is van, ami méltánytalanul alulértékelt (és aluljátszott). A The Speed of Pain akusztikus gitárja óriási, a New Model No. 15 punkos vadsága is kiváló, nem is beszélve a The Last Day on Earth new wave-es beütésétől. Az biztos, hogy aki csak szőrmentén ismeri Manson munkásságát, annak jó bevezető lehet, mert kevésbé mocskos, mint a többi, ezáltal sokkal fogyaszthatóbb is. Szóval kezdjük az elején a hallgatást.

Ha csak egy számra van időd: Great Big White World

Lepa

Ha valaki szerint minden Manson-album egyforma, annak ezt lehetne megmutatni az ellenkezője bizonyítására: itt szép számmal akadnak olyan nóták, amelyek elrugaszkondak az előadó első pár albumát jellemző műfajoktól és a banda zeneiségét kialakult sztereotipiáktól. Talán a dalok témaválasztása is kicsit széleskörűbb a szokásosnál (azaz a halál, az ördög és a szex mellett most megjelenik a drog és a rock&roll is, hehe). Többek között az utolsó előtti tematikát érinti pl. az I Don’t Like the Drugs (But the Drugs Like Me) és a The Dope Show, mindkettő egész táncolható is, szóval az egyszámos ismerkedők adjanak ezek valamelyikének egy esélyt.

Ha csak egy számra van időd: The Dope Show

Lepa

Nagy a váltás tegnaphoz képest: a felhőtlen vidámság után következzen egy igazi dalszerző legenda egyik legfájdalmasabb, legszemélyesebb albuma, amelyet már egyik fia elvesztése után fejezett be. Nem meglepő hát, hogy a megszokott sötét hangulat még sötétebb. Cave zenei evolúciójának megfelelően a dalszerkezetek pedig egyre szétfolyósabbak, nincsenek versszakok meg refrének, sokszor még ütemek sem – nehezen szakaszolhatóak a számok, de ez nem is baj. Csodás zene ez háttérbe, de odafigyelős hallgatásra (pl. éjszakai utazásokhoz). Ami leginkább közel áll a popzenéhez, az a második track, a Rings of Saturn, nekem viszont a női vokállal még szebbé varázsolt Distant Sky a nagy kedvencem. Legalább ennek a két számnak, na meg a záró-címadónak az ismerete még azoktól is elvárható, akik nem rajonganak az előadó életművéért. 

Ha csak egy számra van időd: Distand Sky

Dönci

A hallgatás napjáig Nick Cave (és a Bad Seeds) legutóbbi lemezéről beszélünk. Már az eggyel korábbi, Push the Sky Away címűnél is egyértelmű volt, hogy sokkal inkább a szövegek mondanivalójára, semmint a zeneiségre (vagy slágerességre) törekszik az előadó, de itt végképp eluralkodik az a hangulat, amit leginkább horrorfilmek vagy thrillerek hátterében tudok elképzelni. Gyakorlatilag két olyan dal van, ami popzeneként értelmezhető (a Rings of Saturn és Distant Sky). Természetesen nem mehetünk el a családi tragédia árnyéka mellett sem, úgyhogy ezen a sötétségen nem is szabad csodálkoznunk. Viszont az is biztos, hogy elképesztően szuggesztív ereje van a daloknak (élőben különösen). A teljes lemez mindenképpen hallgatásra érdemes, de nagyon fontos megjegyeznem, hogy háttérzenének egyáltalán nem alkalmas. Én azt a dalt választom, ami valamennyire popos, illetve amivel a legutóbbi magyarországi koncertet is zárták.

Ha csak egy számra van időd: Rings of Saturn

Dönci

Ha a lemezcím nem lenne árulkodó, az első dal pár másodperces dudorászása mindenképpen előkészíti a hangulatot arra, hogy táncolható, lendületes dalok követik majd egymást. De mit is várhatunk egy zenekartól, aki 14 dalt 36 percbe bele tud szorítani. :) A fekete humor jellemzi a legjobban ezt a lemezt, elég csak a My Girlfriend's Dead szövegét meghallgatnunk. A lemez egyébként végig szórakoztató, és egy percig sem unalmas. A választottam az An Idea for a Movie lesz, aminek szintén zseniálisan vicces szövege van (bár ez nagyjából az összes dalra elmondható).

Ha csak egy számra van időd: An Idea for a Movie

Lepa

Minden idők legjobb poénpunk zenekara van terítéken ma, ráadásul szerintem ez a legjobb sorlemezük (az Oi to the World c. karácsonyi tematikus albumot nem számítva). A szövegek ismét zseniálisak, gyakorlatilag mindegyik szám témája olyan baromság, amiről még soha senki más nem írt; és a zenei humor is ismét megjelenik, elég csak az I Know, Huh refrénjét, az Idea for a Movie foghíjas szólóját vagy az Ape Drape közjátékát meghallgatni. Dave Quackenbush eleve nyávogós, néha hamiskásba csapó énekhangja tökéletesen egészül ki Josh Freese tűpontos dobolásával és a fantáziadús, mégis egyszerű és befogadható gitártémákkal és dallamokkal. A csúcspont egyértelműen a My Girfriend’s Dead c. nóta, ami arról szól, hogy „otthagyott a csajom, és zavar, hogy mindenki róla kérdez, ezért azt hazudom, hogy meghalt”. De a többi is hasonlóan mókás – akinek nem csal egy mosolyt se az arcára a mai album, az elveszett. A szövegkönyv olvasása viszont ajánlott hallgatás közben.

Ha csak egy számra van időd: My Girlfriend's Dead

Lepa

Élő albummal folytatjuk ismét: a Nine Inch Nails első három stúdióalbumát összegző időből/turnéról. A változatosság „a szokásos”: a kőkemény zúzástól az elvont, borongós mélázásig minden megtalálható a lemezen, és nagyon jól kiegészítik egymás a vad, bulizósabb dalok (pl. Terrible Lie) és a depresszívebb, lassabb nóták (The Mark Has Been Made). Az egyik csúcspont talán a (folyamatosan pergő pergődobnak köszönhetően) sodró lendületű Wish, az még így, videó nélkül is 100%-ig berángat minket a koncerthangulatba. A másik pedig a vége, a Strafuckers, Inc. vadulása, utána pedig levezetésnek a zenekar talán leghíresebb szerzeménye, a Johnny Cash-t is megihlető Hurt.

Ha csak egy számra van időd: Wish

Dönci

Amennyire tökéletes koncertlemez volt a Ramones It's Alive-ja, annyira zseniális ez a Nine Inch Nails-től, hiszen az indusztriális metal alfája és omegája megtalálható itt. Ennél nem kell jobbat keresni ebben a stílusban. Az előző évezred összes NIN-slágere egy csokorban úgy, hogy minden hangszer megszólal, minden vokál hallható. Az pedig, hogy az első 4 szám gyakorlatilag egybe van fűzve, olyan szuggesztivitást érnek el, amit csak kevesen tudnak. Nem is tudok mit mondani, tökéletes bevezető mindenki számára, aki ismerkedne a zenekarral vagy a stílussal. A legnagyobb kedvencem a Sin, így a választottam is az lesz.

Ha csak egy számra van időd: Sin

Dönci

Én ezzel a lemezzel ismertem meg a Muse munkásságát. Már akkor lenyűgözött, mennyire nagy ívű, milyen magával ragadó és sodró lendületű. Aztán 2002-ben végigcsocsóztam a koncertjüket a Szigeten (mit tehettem volna, 2 órán át nyertünk). Aztán amikor azon gondolkodtam, vajon mi szükség volt a Feeling Good feldolgozására, akkor kiderült, hogy Bellamy édesapja is ott van a dal eredeti szerzői között, így szinte kötelező is volt eljátszaniuk. A legnagyobb kedvenceim innen nem is feltétlenül a slágerek (New Born; Bliss; Plug-in Baby, aminek a szövegét azóta se sikerült dekódolnom), hanem inkább az elnyújtott 6-7 percesek, mint a Space Dementia és a Citizen Erased, vagy az elképesztően lendületes Darkshines. A legjobban amúgy azok a hallgatók járnak, akik nem sajnálják az időt a teljes lemezre, mert egy elég átfogó képet kapnak arról, milyen alternatív vonalból vált mainsteammé a Muse.

Ha csak egy számra van időd: Darkshines

Lepa

A Muse második albuma van terítéken, de nem hallatszik rajta, hogy „korai” – ők már akkor is nagyon jól tudták, mit akarnak csinálni, és a megvalósítás is tökéletes. Lehetne itt ódákat zengeni a dalok kidolgozottságáról, a lélegzetállító ívekről, a majdnem művészkedősen affektáló énekhang magával ragadó erejéről, a dinamikai és tempóbeli váltások tökéletes használatáról. Helyette inkább arra bátorítok mindenkit, aki esetleg nem ismerné a lemezt, hogy jó fej zeneszerető módjára hallgassa meg az album legelső számát, a New Born c. himnuszt, és ha az tetszik, szépen sorban haladva menjen végig az egész albumon. Fun fact: az angol „muse” szóról ugyebár leginkább a múzsára asszociálunk, de angolul azt is jelenti, hogy „filózik, elmélkedik” – vajon melyik jelentés inspirálta a zenekarnevet, és melyik illik rá jobban?

Ha csak egy számra van időd: New Born

Lepa

Frank Turner karrierje jól szakaszolható albumonként: az első szárnypróbálgatás volt, a második a berobbanás, a harmadik útkeresés, ez a negyedik lemez pedig a magabiztosság megtalálása. A hangszereléstől és hangzástól kezdve a választott szövegtémákig sugárzik a lemezről, hogy itt már nemcsak azt tudta, mit akar csinálni, de azt is, hogy hogyan. Ennek megfelelően a dalok egyszerre fogósak, slágeresek, energikusak, és megmagyarázhatatlan módon még akkor is magukban hordozzák a punkosság érzését, amikor ennek zeneileg nincs nyoma. Turner egyik legnagyobb slágere, az I Still Believe is erre az albumra került – azt muszáj mindenkinek ismernie –, de én nem hagynám ki az I Am Disappeared energetizáló balladáját, a mesésen építkező, feszültségkeltő One Foot Before the Othert, az If I Ever Stray koncerthimnuszát és a Wessex Boy mézédes poposságát sem. Egyszóval ez is kötelező lemez.

Ha csak egy számra van időd: I Stll Believe

Dönci

Frank Turnert azért is érdemes szeretni, mert amellett, hogy jó dalokat ír, jó fej is. Ennek a lemeznek a nyitódalát például szokásához híven azon a nyelven énekli, amit abban a városban beszélnek, ahol épp turnézik. És talán ez volt az első olyan lemez, ahol egyszerre történt meg az, hogy a kísérletezősebb és poposabb a hangzás mellett a pozitív hozzáállású punk attitűd is végig megmaradt. A legnagyobb sláger innen a londoni olimpián is elhangzó I Still Believe, viszont vannak még bőven dalok, amik hallgatásra érdemesek: Euology; Peggy Sang the Blues; If Ever I Stray; Wessex Boy; Glory Hallelujah. És ezek még csak a slágerek. A Rivers hibátlan folkja vagy az English Curse a capellája is legalább annyira szerethető, mint a fent megnevezettek. De beszélhetnénk az I Am Disappeared zongorafutamairól is, amik gyönyörűek a kiállások alatt. Szóval megint nehéz dolgunk lesz, ha ki akarunk emelni valamit. Én most direkt nem azok közül válogatok, amik népszerűbbek.

Ha csak egy számra van időd: One Foot Before the Other

Dönci

Nagy hivatkozási alap ez az amerikai punkoknak. Ha vesszük a fáradságot, és elkezdjük hallgatni, akkor az első két dal után rájövünk, hogy miért. Azért mert egyszerre jelenik meg a nyers energia, a fröcsögős ének és a dallamos gitárszólók, mindezt pedig úgy csinálják, hogy nem lépik át a 3 percet (sokszor a 2-t is alig érik el). A ska-hatások itt is megfigyelhetők, és nem idegenkednek a kántálható, tömeggel üvöltethető refrénektől sem, amik tökéletesen megízesítik a korongot. Teljesen egyértelmű egyébként, hogy a The Clash volt a leginkább hatással az Operation Ivy hangzásvilágára, viszont sosem szégyen klasszikusokhoz nyúlni, amennyiben nem másolja őket az ember. Itt pedig szó sincs másolásról. A választottam egy olyan lesz, ami talán azoknak is meghozza a kedvét a hallgatáshoz, akik nem annyira barátai a punknak.

Ha csak egy számra van időd: Bad Town

Lepa

Tényleg nem áll szándékomban a „legendás” és a „meghatározó” szavakat kiüresedetté tenni a túlzott használatukkal, de mégiscsak egy legendás zenekar meghatározó albumát hallhatjuk ma. Az Operation Ivyról azért hallottak kevesen, mert igencsak rövid életű, késő 80-as banda volt egy nagylemezzel (ezzel) és pár kislemezzel. Viszont szétturnézták közben az agyukat, és nem mellesleg elültették a kaliforniai pop-ska-punk hullám underground magját, amiből aztán olyan zenekarok nőttek ki, mint a Green Day (akik évtizedekig játszották koncertjeiken erről a lemezről a Knowledge c. számot tiszteletadásként). Illetve nem mellesleg a Rancid is az Op. Ivy utódzenekara, ugyanis a rancides Tim Armstrong és a basszgitár-legenda Matt Freeman is nyomta benne, ki is hallhatjuk őket rendesen. Csodás nótákkal van tele az album, abszolút kedvencem a Sound System c. skanóta és a Take Warning reggae-je, de pl. a Bombshell, a Unity, az Armstrong-mestermű Bad Town vagy a One of These Days-re keresztelt These Boots Are Made for Walking-feldolgozás is zseniális. Mivel mindegyik szám tök rövid, hallgassa csak végig mindenki ezt az alapvető albumot.

Ha csak egy számra van időd: Sound System

Lepa

Hűséges követőink párszor már találkoztak a csúnya fejű művész úrral – ezúttal a második stúdióalbumot hallhatjuk tőle, azaz egy elég régi kiadványt. Ennek megfelelően jó vad, nyers (és néha elég kásás hangzású) a zene, manapság már a koncertfelvételek hangzása is jobb szokott lenni (de az is tény, hogy például az ének direkt van széteffektezve és agyontorzítva). Alapjában véve sok okosat nem lehet elmondani a lemezről: annak fog leginkább tetszeni, aki szereti az előadó (korai) munkásságát, azok pedig, akik nem annyira, azok ezzel az élő albummal se valószínű, hogy megszeretik. Amúgy a The Beautiful People sodrása, a Cryptorchid újhullámos felhangjai és a Mister Superstar szépen épülő, mégis monoton íve az, ami az ismerkedőknek a legjobban bejöhet.

Ha csak egy számra van időd: Mister Superstar 

Dönci

Na, az antikrisztusos lemez aztán mindenféle szempontból legendásnak mondható. Nem csupán azért, amekkora port kavart, hanem mert a készítése közben nem csak a mindenféle szerekkel kísérleteztek az alkotók, sőt, alvásmegvonással is, amiből a hallható förtelmek netovábbjai jöttek ki. Kétségkívül nem mindenkinek lesz kedvence ez a korong, de nem lehet nem elismerni azt a munkát, ami emögött van. A sok széttorzított ének, a gyomorforgató költői képek, a mocskos társadalomkritika (avagy mocskostársadalom-kritika) és az egyébként durván energikus és súlyos zeneiség elkerülhetetlenül maga alá gyűri a hallatót. Már a nyitányban szereplő „I wasn't born with enough middle fingers” sor mindent elmond, amit el lehet. Trent Reznor producerként is kitűnő munkát végzett, az biztos. A konceptlemez mivolta amúgy (a visszatérő szövegrészek miatt is) egyértelmű, amire a borító egyébként ráerősít, főleg a hajtogatás során kirajzolódó szavakkal. Akármennyire is rengeteg kedvencem van innen (Irresponsible Hate Anthem; Torniquet; Crytochid; Antichrist Superstar; The Reflecting God; Man That You Fear), muszáj lesz a The Beautiful People-t választani, hiszen az olyan reprezentatív sláger, amit mindenkinek ismernie kell az életműből.

Ha csak egy számra van időd: The Beautiful People