Dönci

Ha van olyan koncertfelvétel, amit mindenkinek hallania kell legalább egyszer éltében elejétől a végéig, akkor ez biztosan az. Annak ellenére, hogy az I Wanna Be Sedated nincs rajta, mégis a zenekar talán legjobb, legerősebb, leginkább szerethető korszakát összegzi hűen. Az pedig mindent elmond a zenekarról, hogy nincs 3 perc fölötti felvétel ezen a korongon (tapssal és konferanszokkal együtt sem), csak hibátlan 3 akkordosok követik egymást. Ha van tökéletes punk lemez, ez belefér ebbe a szűk kategóriába. A legjobban tényleg az jár, aki végigpörgeti az egészet, de az egyszámosok akkor kezdjék Lepa választottjával, és folytassák a Now I Wanna Sniff Some Glue-val.

Ha csak egy számra van időd: Now I Wanna Sniff Some Glue

Lepa

Ha túlozni akarnék (csak picit), azt mondanám, hogy a kezdő „one-two-three-four” (de inkább „vá-vá-vá-vá”-nak hallatszó) beszámolásban benne van minden, ami a Ramones-t legendává tette: vad, lecsupaszított, első hallásra butuska, de nagyon vagány – 100% rock and roll. Utána pedig elkezdődik a zenekar egyik legnagyobb slágere, és a végéig nem enged el minket ez a dupla album. Szinte nincs szünet a számok között, sodor a darálás, és a legtöbb nóta még gyorsabb is, mint albumverzióban. Amúgy a felvétel a 3. album megjelenése után készült, tehát a zenekar már megírta és persze el is játszotta a legismertebb számainak 90%-át. Örök klasszikus koncertlemez a punk kedvelői számára, de más műfajokban tevékenykedő bandák is sokat tanulhatnának belőle.

Ha csak egy számra van időd: Oh Oh I Love Her So

Lepa

Ezt az albumot végigkíséri egy elég furcsa zenei recept: gyors, pörgős, kicsit drum 'n’ bass-es dobgépalap, valamint viszonylag kemény, hard rockos, torzított gitárhangzás, ufóhangzású effektek és odacsapós basszusok. Az egész (természetesen Bowie jellegzetes énekhangjával és fura dallamaival kiegészülve) olyan egyedi egyveleget ad, ami elsőre felismerhető. Akinek az első két szám nem jön be, annak a többi se fog, de inkább fordítva mondom: hallgassuk meg szépen a lemez elejét, és szépen rá fogunk jönni, hogy a többi részét is érdemes. (Persze jó szám a vicces című, klipes I’m Afraid of Americans is, de nekem az album nyitása jobban üt.)

Ha csak egy számra van időd: Looking for Satellites

Dönci

Ez egy méltánytalanul alulértékelt Bowie-lemez. A mester pedig már az Outside című, korábban tárgyalt korongon is bebizonyította, hogy 50 felé is képes stílust váltani, megújulni és frissnek maradni, viszont itt az indusztriális és disszonáns hangokból teremtett olyan harmóniákat, amiket bárki megirigyelhetne. Az elektronikával úgy bánik, ahogy csak kevesen, ezért is van az, hogy bár bő 20 év eltelt a lemez készítése óta, mégis frissnek és korszerűnek hat a mai napig. A Little Wonderben hallható nyitó effekt már elárulja, hogy milyen messzire kerültünk a '70-es évek glam rockjától. A monotónia és a szövegismétlés mantrái is visszaköszönnek stíluselemként, de ezzel mégsem válik unalmassá egyik dalszerkezet sem, sokkal inkább szuggesztív lesz. Nem véletlen, hogy Trent Reznor, az indusztriális metal atyaúristene remixet is készített az I'm Afraid of Americanshez, és még a klipjében is szerepel. Ugyanakkor egy számot nagyon nehéz kiemelni, hiszen a gyakorlatilag hibátlan az album. Nem lehet elmenni a Little Wonder üteme, a Battle for Britain (The Letter) kiállása, a Seven Years in Tibet fúvósai és a refrénben megjelenő gitárjai, a Dead Man Walking táncolható drum 'n' bass-alapjai, a Telling Lies szövege vagy a The Last Thing You Should Do hipnotikussága mellett. Tehát ismét azt javaslom, pörögjön végig a teljes lemez, mert David bácsira nem szabad sajnálni az időt.

Ha csak egy számra van időd: Dead Man Walking

Dönci

Ismét a punk leghíresebb, legfontosabb évébe kalauzolnak el minket, viszont ezúttal a new wave zene kerül előtérbe. A szintetizátorok komoly támogatást adnak a daloknak, viszont lelkületükben egyértelmű a punk hatás. Lou Reed is büszke lenne rájuk, míg a Joy Division pedig ünnepelné az elődeit. A „Walking on the beaches, looking at the peaches” sort pedig mindenki ismeri. Sőt, azt is kiderül, hogy ekkor még féltek a cenzúrától. Bár ez a zenéjükön nem hallatszik. Áthatja valami vadság és ösztönös energia, ami mellett akkor se lehetne elmenni, ha szeretnénk. Szóval aki bírja a Joy Divisiont, szereti a new wave-et, az mindenképp hallgassa végig a korongot.

Ha csak egy számra van időd: Goodbye Toulouse

Lepa

A világ egyik legmegtévesztőbb albumborítójával állunk szemben: a zenekar nevén kívül csak annyi szerepel rajta, hogy „IV”, pedig egyrészt nem is ez a címe, másrészt meg nem is negyedik album, hanem első. És ha már első, nem lehet elmenni amellett, hogy mennyire kiforrott és végleges volt már rögtön a debütáláskor a Fojtogatók stílusa: kántálós ének, monotonitásba ágyazott slágeresség, egy csomó szinti, vagány basszus- és gitárriffek és egy csipet humor. A lemez egyik csúcspontja a rögtön magával ragadó basszustémára épülő Peaches, de érdemes ismerni a Sometimes és a Hanging Around című slágereket is. A new wave-vel szimpatizáló olvasó-hallgatóink pedig vagy ismerik, hiszen alaplemez, vagy pótolják e hiányosságukat sürgősen.

Ha csak egy számra van időd: Peaches

Lepa

Az ismeretlenebb előadók közül Tom McRae az egyik, aki szégyentelenül sok albummal szerepel a listánkon, de aki haragszik ránk emiatt, az hallgassa meg például ennek az albumnak a kezdő nótáját, és aztán gondolja meg, hogy érdemes-e: benne van minden, amit el lehet várni egy énekes-dalszerzőtől: slágeresség és visszafogottság ízléses elegye, igényes hangszereléssel és okos szövegekkel társítva, nagyszerű ívvel felépítve. Az album pedig úgy tud végig érzelmes és érzékeny lenni, hogy egy pillanatig se nyálas, és ehhez tényleg nagy tehetségnek kell lenni. Tényleg nem értem, miért nem mondjuk Ed Sheerannel egy lapon emlegetik – vagy legalábbis miért nem ő az „előzenekara”.

Ha csak egy számra van időd: Set the Story Straight

Dönci

Tom McRae jelen lemeze sokkal inkább zenekarra íródott, mint a többi konongja, viszont a szövegek sokszor ugyanúgy az elmúlást és a deprimáltságot hivatottak megjeleníteni. Azonban akadnak itt zeneileg egészen ráadióbarát felvételek is (ami az életműben elég ritka), például a Bright Lights vagy a Sound of the City. A személyes kedvencem az elborult hangulatú Keep Your Picture Clear az a capella nyitányával és a hátborzongató harmonikaszólójával (az harmonika vajon tényleg?). De ezen kívül is bőven akad gyöngyszem: a szívfacsaró Got a Suitcase, Got Regrets vagy a lendületes One Mississippi. Szóval talán ez a leginkább közönség- és hallgatóbarát album.

Ha csak egy számra van időd: Keep Your Picture Clear

Dönci

A The Clash is visszatérő versenyzőnk. De nem is várhatunk mást egy olyan bandától, amelynek a nevét azok is ismerik, akik sosem hallgattak punkot. És bár nem egy koncert dalait válogatták össze, attól még egy egész korrekt képet fest arról, hogy működött a zenekar a színpadon, amikor igazán elemében volt. A közönséggel való kommunikáció kevés (a felvételen), viszont egymás után pörögnek a jobbnál jobb felvételek. A zenekar történetének talán legjobb darabja a Train in Vain, szóval a választásom mindenképp arra esik majd, de ki kell emelni a Complete Controlt, a Clash City Rockerst, a The Guns of Brixtont és a Know Your Rightsot. Ezeket mindenképp érdemes meghallgatni, ha valakinek sok lenne a 69 perc.

Ha csak egy számra van időd: Train in Vain

Lepa

Ez egy élő válogatásalbum, de mivel élő, így belefért a keretünkbe. A kiadvány koncepciója az volt, hogy mivel a Clashnek a fennállása során nem jelent meg élő albuma, így mutassa meg utólag a lehető legjobb arcukat, és tartalmazza a legjobb koncertfelvételeket egyetlen lemezen. Sikerült is, minden szám tökéletesen hozza a koncerthangulatot, és bemutatja, hogy miért is lehetett annak idején imádni ezt a zenekart: a nyerseség és a spontaneitás páratlan beleéléssel párosul Joe Strummer részéről, na meg persze az összes szám jó. Hogy lehetne nem szeretni ezeket a nótákat, amik ráadául nagyjából időrendben szerepelnek az albumon, így a zenekar fejlődését is nyomon követhetjük? Amilyen hitelesen játszik a zenekar reggae-t (Armagideon Time) vagy dubot (Straight to Hell), annyira hitelesen tolja a punknótákat is (Capital Radio, Carreer Opportunities): egy pillanatra se estek a szereptévesztés csapdájába. A hangzás is teljesen rendben van a korához képest, szóval tényleg egy hiánypótló albummal lehet gazdagabb az, aki beszerzi. Clash-rajongóknak kötelező, érdeklődőknek és ismerkedőknek pedig erősen ajánlott.

Ha csak egy számra van időd: I Fought the Law

Lepa

Elmondtuk már többször, hogy egy jó élő album olyan, mint egy igazi best of (kivéve persze, ha „albumvégigjátszós” koncertfelvételről beszélünk). A KÉAB esetében minden adott volt ahhoz, hogy ez az album tökéletes válogatásként vonuljon be a magyar rocktörténelembe: jó hosszú a játékidő, a zenekar pályafutásának végén készült a felvétel, sztárstátuszú vendégzenészek és régi tagok is játszanak, a hangzás pedig szuper. Küldetés teljesítve: bátran meg lehet mutatni ezt a lemezt mind a magyar, mind a külföldi ismerkedőknek, és persze azok is kapnak tőle egy csomó pluszt, akik már jól ismerik a zenekart, hiszen a számok egyrészt nem 100%-ban úgy hangzanak el, mind albumverzióban, másrészt a hangzás sokszor még jobb is, mint a korai albumokon, harmadrészt a népes közönség ovációja és együtténeklése hozzáad az élményhez. Aki nem járt soha életében Kispál-koncerten, vagy járt, de visszavágyik, annak ez egy tökéletes segédeszköz a koncerthangulat átéléséhez, a végén pedig 4 soha nem hallott bónuszt is kapunk ajándékba.

Ha csak egy számra van időd: Kicsit hadd!

Dönci

A Kispál és a Borz legendás zenekar (Magyarországon), ezt kár is lenne vitatni. Ez a kiadványuk a búcsúkoncert szinte teljes anyagát megörökítette minden bajával és minden bájával együtt. Sok régi dal sokkal jobban vagy sokkal másképpen szól, mint a stúdióalbumokon, a zenekar pedig (sok vendéggel és a közönséggel együtt) nagyon elemében van. Lovasi konferanszai sokszor viccesek, másszor meghatóak. A koncertműsor kerek, egész (persze az Ül című lemez kevéssé reprezentált), mégis legalább ugyanennyi fontos dalt fel tudok sorolni az életműből. Ma egy kicsit punkosabb darabot választok, mert ritkán játszott nagy kedvencem a zenekartól, úgyhogy legyen a Jelvény nélkül című felvétel. De a Zár az égboltot mindenki hallgassa meg Kispál szólója miatt, mert abban minden benne van, amit egy búcsúkoncert csak adhat.

Ha csak egy számra van időd: Jelvény nélkül

Dönci

A NOFX szerintem az a zenekar, aki a Ramones-ból indult, majd a The Clash felé kanyarodott, végül pedig megtalálta magát a kettő között. Ezalatt azt értem, hogy zeneileg kísérletezősebb, mint a Ramones, de szövegileg inkább hozzájuk állnak közel. Ha nagy szavakkal akarnék dobálózni, azt mondhatnám, hogy ők a tökéletes punkzenekar. Iszonyatosan király hangulatban pörög végig a lemez, hiszen minden dalban van valami, amire felkaphatja az ember a fejét. A mai hangulatomhoz leginkább az instrumentális Flossing a Dead Horse illik, mert csodálatosak a fúvósok benne. De érdemes rászánni erre is a 33 percet.

Ha csak egy számra van időd: Flossing a Dead Horse

Lepa

A NOFX a Punk in Drublic albummal ért a csúcsra, aztán kicsit népszerűtlenebb lett a Heavy Petting Zoo, viszont ez a kettővel későbbi lemez egyfajta második csúcspont lett a karrierjükben: végre teljesen kiforrott a saját stílusuk és hangzásuk (erről is szól a Desperation’s Gone c. szám), érződik, hogy hihetetlenül együtt vannak, és tudják, mit akarnak. A lemez ránézésre csak kétperces punk zúzásokat taralmaz, de azért megtalálják a kedvencüket a reggae (Eat the Meek), a ska (All Outta Angst) és az instrumentális-trombitás rock and roll (Flossing a Dead Horse) kedvelői is. Arról nem is beszélve, hogy tele van a lemez ügyes és profi zenei megoldásokkal (a Kill Rock Stars vagy a 180 Degrees intrója), okos és vicces szövegekkel. Aki reprezentatív dalra vágyik, hallgassa meg az utolsó tracket, de nem érdemes kihagyni a Monosyllabic Girl nagyon vicces szövegű pop-punkját, az első szám zúzását, a Champs Elysées feldolgozását és a korábban kiemelt stílusötvözőket se. Tudjátok, mit? Hallgassátok meg az egészet!

Ha csak egy számra van időd: Falling in Love

Lepa

Bevallom őszintén, ezen a Kispál-albumon szerintem vannak töltelékek is. Mármint nem vádolom azzal a zenekart, hogy direkt tölteléknek írták őket, de valahogy olyanra sikeredtek. A legnagyobb slágerek erről az utolsó előtti sorlemezről a De szeretnék… aranyos duettje Németh Jucival, illetve a szinte mindenki által ismert Csillag vagy fecske. Namármost, mai hallgatási adatok (Spotify) szerint a Fecske 754 155 hallgatásnál jár, a közvetlenül előtte hallható Köszönöm, köszönöm 11 633-nál, azaz 65-ször népszerűtlenebb! Persze ez az adat ugyanúgy lehet és kell is, hogy legyen a húzóslágerek dicsérete, mint a töltelékek kritikája. De természetesen a zene nem arra való, hogy statisztikát gyártsunk belőle, mert akkor az egész világnak csak „Lil”-lel kezdődő rappereket kéne hallgatnia manapság. Egy biztos: aki szereti a zenekart, annak ez a lemez is hozza az elvárt és megszokott színvonalat, aki felületesen ismeri, annak az említett zászlóshajódalok mellett a Nem érdekel, a Küldi a megoldást és az Etetés is ajánlott.

Ha csak egy számra van időd: Csillag vagy fecske

Dönci

"Mennyi mindent megoldottam, mégis itt ülök egy nagy rakás szaron" - nyitja az albumot Lovasi fátyolos éneke. Vidám lemez lesz ez, mindenki biztos lehet benne. Zeneileg egyébként zseniálisan jön a bulihangulat a szomorú, kétségbeesett szövegeket megédesítve. Az Etetés, a Tisza pu., a Küldi a megoldást vagy a Nem fáj is ilyen. A legnagyobb sláger nyilván a Csillag vagy fecske, amit még a Csík zenekar is feldolgozott, de a legsúlyosabb talán mégis a Menjél messzebb, ami állítólag valami Cseh Tamással közös alkalom alatt/előtt/után íródott. Hangulatában amúgy nagyon eltér a többi Kispál-lemeztől, mert sokkal inkább érződik rajta egyfajta magába fordulás, valamiért nekem mégis ez a kedvenc stúdióalbumon a zenekartól.

Ha csak egy számra van időd: Menjél messzebb

Dönci

A Ramones a világ egyik legjobb és legmeghatározóbb zenekara. Sok mindent leírtak már róluk, de talán az egyik legérdekesebb tény, hogy Johnny csak lefelé pengetettt a gitáron, ezért (is) ilyen furcsa a hangzás. Ebben a tényben talán benne van minden, ami leírja a Ramones-t. Ösztönös, amatőr, lelkes, egyszerű és zseniális. Közel sem hibátlan életművel rendelkeznek, de az első 4-5 lemezükbe az se nagyon tud belekötni, aki bele akar. Iszonyatosan dallamos, faék egyszerűségű, hanulatos 2 percesek váltják egymást. A legnagyobb sláger (ami egyben a világ talán legjobb száma is) az I Wanna Be Sedated, szóval az mindenki számára kötelezően ajánlott hallgatnivaló. Akik pedig azt meghallgatták, térjenek rá a Don't Come Close-ra is. De leginkább hallgassa végig mindenki a teljes korongot.

Ha csak egy számra van időd: Don't Come Close

Lepa

A legendás zenekar 4. albuma szerintem még simán benne van az öt legjobb albumukban (hamarosan kiderül, az első négyen kívül még melyiket soroljuk ide…). Igazából ez a lemez egy korszak lezárása, mert itt még pont ugyanazt nyomják, mint az első három albumon, utána elkezdtek (ha minimálisan is, de) kísérletezgetni más számszerkezetekkel, popsabb hangzással meg hasnolókkal. A legnagyobb sláger egyértelműen a vicces szövegű és vicces klipű I Wanna Be Sedated, amelynek közepén zseniális, 1 hangból álló „szólót” hallhatunk. De azért van rajta sok más klasszikus is – aki a Ramones-t szereti, annak ez is kell, hogy szerepeljen a gyűjteményében.

Ha csak egy számra van időd: I Wanna Be Sedated

Lepa

A cikk írásának időpontjáig ez a legújabb Placebo-stúdióalbum, és emlékeim szerint csak pár éve jött ki – de nem, már 6 éve! Mindenesetre nekem nagy előrelépés volt a megelőző albumokhoz képest, főleg szövegek szintjén. A mindig sok ismétlésre és elvontságra hajlamos zenekar végre elkezdett kísérletezni a konkrét mondanivalójú szövegekkel, például a Too Many Friends is ilyen, és nagyon telitalálat lett (a közösségi média fals közösségi élményéről meg a „barátság” fogalmának relativizálódásáról szól nagyon találóan). Zeneileg nem változott sokat a zenekar, például Scene of the Crime zongorafutama kísértetiesen emlékeztet engem a The Bitter Endére, de attól még zseniális. Illetve tegyük hozzá, hogy nagyon slágeres és fülbemászó lett egy csomó dal, tehát mindenképpen a korai albumokhoz hasonlítható és nagyon egységesen magas a színvonal.

Ha csak egy számra van időd: Too Many Friends

Dönci

Hűséges olvasóink tisztában vannak azzal, hogy úgy szeretjük a Placebót, mintha muszáj volna. Ez a korong pedig szintén jó összefoglalója annak, miért. Brian Molko énekhangja ezer közül felismerhető, a zeneileg pedig tökéletesen befogadható, mégsem sablonos (annak ellenére sem, hogy a verze-refrén-verze-refrén iránymutatásából ritkán lépnek ki). A címadó máris egy csodálatos és pozitív szerzemény, amelyet jó együtt üvölteni. A Scene of a Crime tapsa felejthetetlen, a Too Many Friends pedig korunk balladája arról, mennyi mindent nem élünk meg, mert a képernyő előtt ülünk. A Hold on to Me úgy csodálatos, hogy igazából rengeteg hasonló szám van a világon, mégis valamiért különleges. Az A Million Little Pieces hipnotikus „understand”-jei pedig beleégnek mindenki tudatába. A két legnagyobb kedvencem viszont a megcsalatottság szenvedését megéneklő Exit Wounds (ezt volt szerencsém élőben is hallani, hidegrázósan nagy királyság volt) és a Bosco, amely pedig az alkoholizmus párkapcsolati hatásait mutatja be. Azt hiszem, most ez utóbbi lesz a választottam.

Ha csak egy számra van időd: Bosco