Lepa

Elárulok egy műhelytitkot: mától már kizárólag olyan albumok szerepelnek a listánkon, amelyeket mindketten beszavaztunk – eddig ugyanis voltak olyanok is, amelyek csak egyikünk választását tükrözik, viszont magas pontszámot kaptak. A mai Depeche Mode-albumra nézve ez különösen hízelgő, ugyanis alapjában véve nem vagyok nagy rajongójuk, de ez a lemez nekem is nagyon bejön tőlük. Már a címe is (a számcímekkel egyetemben) elárulja, hogy nem mindennapi poptémákat (szerelem, csajok) jár körül, de ha belehallgatunk, látjuk is egyből, hogy zeneileg nagyon ott van (és mindemellett a hangzás is tökéletes). Az énekteljesítmény kiemelkedő, még ha nem is bonyolult dallamokat kell kiénekelni; a számok egyszerre dallamosak, mégse sablonosak, a hangulatuk pedig egyszerre monumentális, sejtelmes és befogadható (erre legjobb példa a kelta motívumokkal megtámogatott Judas). Nekem mindenképpen ez lenne az a DM-album, amit megmutatnék valakinek, aki csak felületesen ismeri őket, de jobban elmerülne a munkásságukban.

Ha csak egy számra van időd: I Feel You

Dönci

Emlékszem, annak idején a Depeche Mode-ot valamiért nem szerettem, és amikor ez szóba került egy utazás során, akkor az egyik barátom azt mondta, hogy azért mert még nem hallottam a Walking in My Shoes című dalt. Úgyhogy gyorsan meg is mutatta. Eléggé bejött. Aztán eltelt sok év, és egy másik barátommal, aki bonanzás meg depeche-es volt, de nem szerette a Cure-t, megállapodtunk, hogy ő csinál nekem egy DM-válogatást, én meg neki egy Cure-t, és meglátjuk, mi lesz. Mindkét zenekar rajongótábora eggyel nőtt. Azóta ő is volt Cure-koncerten, én is voltam DM-en, és egyikőnk sem csalódott. Ugyanakkor ez a lemez nem csak azért jó, mert én szeretem, hanem azért is, mert elkezdett a zenekar elmozdulni a hangszerek felé, ami nagyon jót tett a hangzásvilágnak. Erre a nyitó effekt is jó példa az I Feel You-ban, ami rögtön jelzi, hogy a szintipoptól messzire jutott a zenekar. (És persze ne felejtsük el, hogy a Condemnation klipje Magyarországon forgott. Sőt, annak idején Dave Gahan azt mondta, hogy valaki csak egy DM-dalt akar ismerni, az legyen az.) Nagyon keresem a fogást ezen a lemezen, de nem találom. A Mercy in You á-ázása, a Judas kelta motívumai és Matin L. Gore éneke benne, az In Your Room refrénje, a Rush dübörgése vagy a Higher Love gyönyörű szövege mindenki számára kötelező.

Ha csak egy számra van időd: Walking in My Shoes

Lepa

Hajjaj! Én ezen az albumon nőttem fel (lettem serdülőből örök tini), szóval órákig tudnék regélni róla. Ez persze sokat elmond rólam, de szerintem annyi (pozitív) energia, okos szöveg és sallangmentesség kevés albumba szorult, mint a Punk in Drublicba. Ez a NOFX csúcslemeze, sose tudták utolérni a sikerét (pedig születtek bőven ilyen jó vagy pusztán zeneileg akár még jobbnak tekinthető lemezeik is). Hosszabb szünet előtt itt készítettek utoljára klipet (a Leave It Alone c. számhoz), de a legnépszerűbb dal mégis a nyitó Linoleum, ami azoban az agresszivitása, pörgő dobja és zúzós gitárjai miatt nyilván nem volt MTV-kompatibilis (na meg nincs refrénje). De kihagyhatatlan még például a Don’t Call Me White, a Perfect Goverment c. feldolgozás az ismeretlen Mark Currytől, a The Brews indulója, a The Quass + a Dying Degree libabőröztető zúzása vagy a Reeko két részre osztott, egymásra reflektáló reagge-skatepunk stílusbemutatója. Akiben egy icipici kis érdeklődés is van a deszkáspunk műfaj iránt, annak ez kötelező darab. 

Ha csak egy számra van időd: Linoleum

Dönci

40 perc, 17 dal. A lemezcím után valami hasonló arányt vártunk. A NOFX valószínűleg leghíresebb lemeze ez a mostani, és nem is véletlen. Már a nyitány magával ragadó, utána pedig gyakorlatilag egymásba fűzve érkeznek a jobbnál jobb dalok. Bármelyiket választja az egyszeri hallgató, nem nyúlhat mellé. Én azért mégis az egyik legnagyobb slágert, a végtelenül hangulatos Don't Call Me White-ot választom.

Ha csak egy számra van időd: Don't Call Me White

Dönci

A belga alterről nem feltétlenül a Mud Flow neve ugrik be mindenkinek (mondhatni senkinek), ami jelen esetben különösképp fájó. Ha valaki olyan nyitányt tud írni, mint a The Sense of Me és a Chemicals kettőse, akkor megérdemli, hogy a neve örökre beíródjon a poprock történetébe. Na majd mi teszünk róla! :) Egyébként ahogy a korábban tárgyalt, Ryunosuke című lemeznél, itt is jellemző, hogy hosszabb, szétfolyósabb, elúszósabb darabok dominálnak. A vonósoktól pedig még inkább szomorúvá és érzelmessé válik az egész. Ugyanakkor van egy-két poposabb dal is (pl. Today; Debbie & Charlie), viszont ha ezekből választanék, az nem lenne reprezentatív. Rengeteg szám szuggesztív és hipnotikus, ám ezek közül talán a leginkább magába szippantó hangulatú a Tribal Dance. A dobok, az elektronika, a szóló mind arra játszanak rá, hogy egyfajta monoton ritmusa épülő kaotikus egyvelegből harmóniát teremtsenek, és ez sikerül is nekik. De a Five Against Six 9 perces gitározása és a visszatérő „What if I refuse to...” kérdései is mindenki agyába vésődnek első hallgatásra. Tehát megéri végigpörgetni a teljes albumot. Főleg annak, aki bírja a gitárzenét.

Ha csak egy számra van időd: Tribal Dance

Lepa

Kicsit nyugisabb vizekre evezünk a vonósokkal is megspékelt, csendesebb féle alternatív zene belga királyainak legnépszerűbb albumával (egy másikat már korábban kiveséztünk). Elmélázós, szomorkás hangulata ellenére végig sodor magával a lemez számról számra, és szerencsére azért nem annyira búsongós, hogy depresszióba rángasson. A nyitódal a legnépszerűbb, de ne álljunk meg ott, mert egyrészt a második track legalább annyira jó, másrészt egészen a tízperces, záró opuszig fel-felbukkan egy rakás további gyöngyszem. Hosszú vonatozásokhoz ezt is nagyon tudom ajánlani, viszont a házibulinkat ne ennek a lemeznek a berakásával kezdjük.

Ha csak egy számra van időd: The Sense of Me + Chemicals

Lepa

A „90-es, de mégsem deszkás vagy nagykiadós” punkzenekarok közül egyértelműen a Rancid a legnagyobb, és ma már élő legenda státuszúak ők is. Miután az első 3 album nagyjából megmaradt a punk-ska-reggae stíluskombó határain belül, és nem nagyon voltak kiegészítő hangszerek a nótákban (pár szintiszólamot leszámítva), mindenkit elég nagy meglepetésként ért, hogy eme ’98-as albumuk tele van kísérletezgetéssel, más stílusokkal, vendégzenészekkel, nem-rockos hangszerekkel. Ráadásul 22 szám van rajta, és egyik se töltelék! (Állítólag Tim Armstrong minden albumhoz kb. 30 számötletet visz, és még a stúdióban is ír.) A fentieknek megfelelően nekem ez a kedvenc Rancid-albumom, egyszerűen nem tudok elképzelni olyan embert, akinek legalább egy szám ne tetszene, bármilyen gagyi ízlése is legyen. :D Számomra az album minden perce aranyat ér, de azért kiemelek pár kedvencet, rövid leírással: Hoover Street (csendpunk); New Dress (rakendroll!); Life Won’t Wait (reggae császárság); Hooligans (ska királyság); Who Would’ve Thought (utcai romantika); Cocktails (karibi ska); Corazon de Oro (szerelmes punk ömlengés) és Coppers (végtelenségig hallgatható, nyugis reggae-zárás). Ezeket mindenképp ismerni kell, a választottam viszont egy olyan nóta, aminek csak annyi a refrénje, hogy „Óóójeee”.

Ha csak egy számra van időd: Hoover Street

Dönci

A Rancid egy olyan legendás zenekar, akik igazából szintén nem érték el az Offspring vagy a Green Day népszerűségét, ahogy a Bad Religion sem, pedig minden esélyük megvolt erre. Viszont egyik zenekar sem akart igazán soha a rádiók felé nyitni, inkább mindig azt csinálták, amit tudtak és ami jól esett nekik. Pedig amúgy zeneileg a ska és a reggae is nagy szerepet játszik náluk, amik természetükből fakadóan rádióbarátok tudnak lenni. Ráadásul ezen a korongon különösen sok ilyen felvétel van, úgyhogy végképp érthetetlen, miért nem magasztalták őket az egekig. A címadó pedig nem véletlenül címadó, úgyhogy a választottam az lesz.

Ha csak egy számra van időd: Life Won't Wait

Dönci

Amy Winehouse sorsa egészen tragikus volt. Erről film is született (amit nem láttam). Viszont nem annyira a háttértörténet, mint a zene az, amiért ez a korong felkerült a listára. A jazz, a blues, a soul és az r'n'b olyan keverékét nyújtja, ami egyrészt nagyon autentikus, másrészt rendkívül frissnek hat. És lehet, hogy ehhez elég az, hogy a szövegek nagyon átérezhetők (akkor is, ha a hallgató éppen nem szenved semmilyen függőségtől). 34 percet igazán megér ez a korong, mert minden dal hangulatos és mély.

Ha csak egy számra van időd: You Know I'm No Good

Lepa

Egy legendás művésznő második és egyben utolsó stúdióalbumáról beszélünk (amely mellesleg bekerült a Rolling Stone legjobb 500-ába is, csak az eredeti, általunk végighallgatott kiadásban még nem szerepelt). Minek köszönheti ezt az óriási népszerűséget egy huszonéves csajszi? Leszámítva a korai halálát és az életét övező botrányokat (melegen ajánlom az Amy: Az Amy Winehouse-sztori c. filmet ezek megismerésére, nagyon őszinte és hiteles életrajzi dokumentumfilm), szerintem az utánozhatatlan, fekete soulénekeseket megszégyenítő énekhang és a kendőzetlen stílusú, mégis szívhez szóló dalok tökéletes ötvözete a kulcs. Sok más apró összetevő is közrejátszott persze Winehouse nagy sikerében, hiszen a dalok megkomponálása és hangszerelése is figyelemre méltó, a pop és a jazz ideális elegyei, de az énekteljesítmény mindent visz. Ezúttal nem is sorolnám a számcímeket, úgyis olvasóink is ismerik a legkiemelkedőbbeket.

Ha csak egy számra van időd: Back to Black

Lepa

Nagyon közel áll a szívemhez ez a Frank Turner-album, olyannyira, hogy tavaly meg is vettem a 10 éves, jubileumi kadást átlátsztó, duplalemezes vinylen. Több oka van a kötődésemnek, de leginkább az, hogy az első szám, amit hallottam tőle, a Long Live the Queen volt, és egyből beleszerettem, vagy 10-szer lejátszottam egymás után (szöveggel üt igazán). Aztán gyorsan letöltöttem az egész albumot, és nagy kedvencemmé lett az olyan nótáknak köszönhetően is, mint a himnikus Photosynthesis, a slágeres Reasons Not to Be an Idiot, a kezdő szám vagy a libabőröztető címadó nóta. Utóbbi az egyik legnagyobb élmény volt a legutóbbi budapesti Turner-koncerten, keressetek rá YouTube-on. Na de elég az áradozásból: aki szereti az akusztikus gitáron és folkos hatásokon alapuló, mégis punkosan energikus és elgondolkodtató szövegvilágú zenéket, annak ez a tökéletes választás.

Ha csak egy számra van időd: Long Live the Queen

Dönci

Érdekes lépésekben haladunk a címekkel: Let's Talk About Feelings; Let Love in; Love, Ire & Song – vajon a holnapi lemezcímben lesz-e Ire, and vagy Song? :) Mindenesetre aki bírja a punk attitűddel rendelkező, zenekarra hangszerelt folk rockot, annak kitűnő választás az album. Az első három darab gyakorlatilag mesterhármas. Nagyszerű, történetmesélős szövegekkel, fátyolos énekhanggal, és táncolható ritmusokkal. Nincs is ennél jobb nyitányra szükség. De a többi dallal sincs probléma (hiszen sosem szokott lenni). Ismerkedéshez viszont a Phototsynthesis című dalt javaslom, mert abban összegyűlik minden, ami jellemzi a korongot: a pozitív energia, a jó szöveg, a lendületes dallam és a folkos gyökerek.

Ha csak egy számra van időd: Phototsynthesis 

Dönci

Nick Cave 1994-es stúdióalbuma gyakorlatilag hibátlan. 10 dal, amelynek a kerete zeneileg kimeríti a „variációk egy témára” kifejezést, de mind a kettőt érdemes szövegekkel hallgatni. Bár a Murder Ballads című lemez ezután jött csak, sok dalban előkerül a gyilkolás (vagy az egyéb bűnök) tematikája, amelyeket a balladai homályból kell felfejteni. Aki végighallgatja a korongot, az örökké az agyába vési a Loverman betűzését, a Jangling Jack vagy a Thirsty Dog punkos lendületét, a Red Right Hand baljós harangjait, az I Let Love In kocsmai kántálását, az Ain't Gonna Rain Anymore szomorúságát vagy a Lay Me Low feszült monotonitását. A mai választottam legyen a gyönyörűen tragikus Nobody's Baby Now.

Ha csak egy számra van időd: Nobody's Baby Now

Lepa

Kedvenc ausztrál dalszerzőnk (aki valamiért a borongós Angliában tengeti napjait) egy kicsit talán könnyedebb, befogadhatóbb albuma a mai választottunk. Az első három szám bármelyike ajánlható gyakorlatilag bárkinek, még felületes hallgatóknak vagy nem alternatív beállítottságú embereknek is. A Loverman mondjuk talán kicsit sötétebb és vadabb az első kettő dalnál. A leghallgatottabb pedig a Red Right Hand, de az én szerény véleményem szerintem nem annyira emelkedik ki – ez viszont azért van, mert egységesen nagyon magas a színvonal. Mint a legtöbb Cave-album esetében, itt is az elmélyülős zenehallgatás a preferált, mert úgy tudunk csak igazán belemerülni a hangulatába. Ne áltassuk magunkat az illúzióval, hogy egy-két szám meghallgatásával pótolhatjuk az album megismerésének örömeit.

Ha csak egy számra van időd: Do You Love Me?

Lepa

A Lagwagon talán legnépszerűbb lemezéről van ma szó. Ezt pedig azzal érdemelte ki a Let’s Talk About Feelings, hogy tökéletes esszenciáját adja a 90-es évek skatepunkjának, és még annál is többet. Ugyanis szövegvilág szempontjából (a címhez hűen) az egyik legszemélyesebb, legmélyebb és legelgondolkodtatóbb szövegvilágú punklemezről van szó (már amikor éppen értem, miről szól egy dal). Mindemellett a nóták könnyen befogadhatóak, ha valakit nem zavar az extrém gyors dobolás és a metalosra torzított gitárok: a dallamok ugyanis mézédesek, kegyetlenül poposak, valahogy mégse nyálasak. A May 16 a zenekar legnagyobb slágere: minden zenemegosztón ez a leghallgatottabb nótájuk, de ez annak is köszönhető, hogy az egyik deszkás videojáték, a Tony Hawk’s Pro Skater 2 egyik betétdala volt. A The Kids Are All Wrong címre keresztelt intrója nélkül viszont szerintem félkarú óriás az a szám, úgyhogy tessék „eléhallgatni” azt is, és utána az Owen Meaney c. albumzáró sláger végéig nem megállni! Amúgy például a Change Despair is tökéletes, kétperces bevezetést nyújthat a műfajba annak nem-ismerői számára. Az egész album pedig 25 percben „letudható”.

Ha csak egy számra van időd: The Kids Are All Wrong + May 16

Dönci

A Lagwagon igazán sosem okoz csalódást. Egyrészt azért, mert mindig lendületes, szép ívű darabokkal van dolgunk, másrészt pedig azért, mert amikor azt hinné az ember, hogy kap egy „sablonos” deszkáspunk-nótát, akkor jön valami (egy kiállás, egy szóló stb.), ami teljesen egyedivé és sablonoktól elrugaszkodottá teszi az élményt. A szövegek pedig elég jók ahhoz, hogy amikor mégis sablonokból építkezik a zenekar, elvigye a hátán a dalt. A lemez legnagyobb slágere egyértelműen a May 16, de a legjobb talán mégis az After You My Friend nyitánya, amiben teljesen váratlanul megérkezik egy karibi betét, és attól mindenki agya ledobja az ékszíjat. Szóval kezdjük ott a hallgatást, és a maradék 30 percet is töltsük a zenekarral.

Ha csak egy számra van időd: After You My Friend 

Dönci

Ha van olyan előadó, akinél igaz a „minél több, annál jobb” mondás, akkor az biztosan Leonard Cohen. Az Old Ideas című lemezének turnéanyagát megörökítő, 3 órás Live in Dublin nemcsak tökéletes összefoglalót ad az életműből, de csodálatos áthangszerelésekkel és szólókkal tarkítja a stúdióanyagok megszokott dallamait. Az sem zavaró, hogy elég nagy százalékban egyezik a setlist a Live in London anyagával. Nem nagyon tudok mit írni, egyrészt mert az elfogultságom miatt gyakorlatilag az összes dalról litániát zengenék, másrészt pedig azért, mert amikor egy ilyen hang megszólal, akkor majdnem teljesen mindegy, milyen zene van a háttérben, harmadrészt meg mert itt tényleg hibátlanok a muzsikusok, és hallatszik mindenkin, hogy szívügye ezeket a költeményeket eljuttatni a közönséghez. Az pedig, hogy Cohen több ízben is bemutatja a tagokat, szintén azt mutatja, hogy mennyi tisztelettel és szeretettel viseltetett a zenekara iránt. (Arról nem is beszélve, hogy a szerzőtárs, Sharon Robinson és a Webb nővérek is kapnak egy-egy saját dalt.) Magunkat meg természetesen nehéz helyzetbe hoztuk, hiszen 30 számból nyilván nehezebb egyet kiemelni, mint mondjuk 10-ből, úgyhogy ha lehetne, azt mondanám, hogy az első CD-ről hallgassuk meg a Lover, Lover, Lover című felvételt, a másodikról a Waiting for the Miracle-t, a harmadikról pedig a Going Home-ot.

Ha csak egy számra van időd: Going Home

Lepa

Kedves kitartó olvasóinkat és elsősorban olvasó-hallgatóinkat meg kell dicsérnem, ha velünk tartanak a mai kalandra is – nem mintha nehéz hallgatnivaló lenne Leonard Cohen eme koncertalbuma (vagy bármelyik albuma), de a hossza miatt azért mégis kihívást jelent, ugyanis 3 órás. Mondhatnám itt persze az elcsépelt frázisokat, hogy „minden pillanata megéri”, de ha nem is, azért tényleg hihetetlen, hogy egy háromórás koncerten nincsenek töltelékek vagy annak hangzó számok, és sok esetben még jobb is a dalok hangszerelése, mint eredetiben. A hangzás is tökéletes, minden kis apró hangocska kihallatszik, teljesen stúdióminőségű a felvétel. A mindeki által ismert Cohen-slágerek (Hallelujah; So Long, Marianne) mellett felbukkannak a kései korszakainak nótái is, ezek közül egyik nagy kedvencem a csodás női vokalistákkal tarkított Come Healing – de azt majd annál az albumnál belinkelem, hehe.)

Ha csak egy számra van időd: Waiting for the Miracle

Lepa

Az utolsó (másképpen fogalmazva: a legmagasabbra rangsorolt) Manson-album ez a mi kis listánkon. Amint százszor elmondtuk már, ideális esetben egy élő album egyszerre koncertfelvétel, best of, valamint az előadó fő erősségeinek kondenzált bemutatója. Bár ez egy korai élő album (még a múlt századból), azért a megelőző lemezekről tényleg szépen össze lettek válogatva a nóták. Élőben pedig egyik nagy kedvence az előadónak a Sweet Dreams című Eurythmics-feldolgozás – nem is véletlenül, az egy elég jó alapanyag, és illik is hozzá. Ezért most kivételesen egy feldolgozást javaslok az ismerkedőknek.

Ha csak egy számra van időd: Sweet Dreams / Hell Outro

Dönci

Ez is egy tökéletes időben kiadott koncertlemez. Mansonra gyakorlatilag az egész világ odafigyelt, és (ahogy a listánk is tükrözi) a két legerősebb stúdiólemezét követte ez az élő felvétel. A közönség ovációján hallani az elégedettséget és a konferanszok is nagyon erősek és provokatívak. Gyakorlatilag a korszak összes slágere felcsendül, ráadásul sok dal sokkal jobban szól, mint az eredeti albumon (pl. The Reflecting God; Lunchbox; Sweet Dreams; The Last Day on Earth). Akit érdekel, milyen lehetett egy Manson-koncert a hőskorszakban, az ne hagyja ki, mert ennél jobb szettet nem kaphat. A választottam nem jellemzi a lemez egészét, de a legjobb átirat az albumverzióhoz képest.

Ha csak egy számra van időd: The Last Day on Earth