Dönci

Egy '56-os lemez az 56. helyről. Véletlen? Aligha. :D A kék vászoncipő (vagy szarvasbőr? :D) világsláger, bár hiába mutogatták a fekete-fehér tévéken. Az I'm Counting on You aranyos kis sablonballada ebből a korszakból. A The Beatles is ilyenekből nőtt ki. Az I Got a Woman is tetszik, bejön a hangulata (értsd: kellemes hetes). A One-Sided Love Affair is királyság. Eddig teljesen bejön ez a lemez. Az I Love You Because-t pedig valami festett hátterű fekete-fehér westernben tudnám elképzelni. Eléggé megfog most. A Tutti Frutti is igazi táncos felvétel, sokan feldolgozták még Elvisen kívül is. Hű, micsoda lábrázós az I'm Gonna Sit Right Down and Cry (Over You) is. Nagyon jóféle. Az I'll Never Let You Go viszont nem működik most nálam. De jó, mert rövidek a dalok, ha valami nem tetszik, hamar túljutok rajta. :) A Blue Moon se tetszik annyira. A Money Honey is uncsi a végén. Kár az ellaposodásért. Pedig majdnem nyolcas lett.

B+ (7)

Lepa

Az 56. helyezett, '56-ból. És a legendás borító, amit aztán (többek között) a Clash lenyúlt! Energikusabban nyit, mint a memphiszes lemez. A második szám lassabb, nem is annyira tetszik, az I Got a Woman megint királyos, vegytiszta rock&roll. Hasonlóképp a One-Sided Love Affair is. Utána egy nyáltól csöpögő lassú nóta jön, kicsit karácsonyi hangulata van (vagy csak nekem). Eddig egyértelmű a képlet: gyors = jó, lassú = rossz. A Tutti Frutti legendás, szerintem mindenki ismeri. Meg is érdemli. Az előbb említett képlet viszont végig nem változik, én nyugodt szívvel lehagynám a nyálas, lassú számokat (igaz, akkor még rövidebb lenne ez az amúgy se maratoni lemez). Talán csak a Blue Moont hagynám fent ezek közül. Ezért nem jobb az értékelése.

A- (8)

Lepa

CD1: Jó hosszú számmal kezd ez a dupla album: a hülye című „Love is in Need of Love Today”-jel. Amúgy ez nem olyan tipikus soul most, mint amire számítottam. Például a Village Ghetto Land mindenkinek megérne egy hallgatást. A Sir Duke játékossága hasonlóképp felemelő. Te jó ég, a Gangsta's Paradise egy Wonder-számból jön (Pastime Paradise)???! Na, ezt se tudtam. Mindig érdekes, ha az ember utólag ismeri meg az eredetit. Utána se rossz, de az Ordinary Painben úgy hallom, végig egy nő énekel. CD2: Az Isn't She Lovelyban gyerekgügyögés van. A lányáról szól? Biztos. Kicsit el van nyújtva a szám, és gagyi a hangzása (az egész lemezen kicsit nintendós a szinti amúgy). A Black Man hangzása már tisztára 80-as évek, akár Prince is lehetne. Számcímek tekintetében ez az album se szégyenkezhet: Ngiculela – Es Una Historia – I Am Singing (ez egy szám); As (mint?). Amúgy a 2. lemez alatt már bőven eluntam magam, a Saturn kezdése viszont nagyon ismerősen hangzik, és fel is rázott (pedig lassú szám). Az Ebony Eyesban a világ hét csodája közé emel egy csajt. Viccesebb lenne, ha a szöveg „I am one of the seven Wonders of the world” lenne... Kicsit hosszúnak érzem az albumot, de nem olyan vészes.

B (6)

Stevie Wonder Little Expert Achievement

Dönci

Az első szám nagyon gáz, nyálban úszik, viszont a Talk with God egészen jó, a Village Ghetto Land meg kiváló. Az I Wish jó kis diszkószám (ilyet se nagyon írok le). Hehehe, a Pastime Paradise-zal buktam a virginséget. Gyanús is volt a '90-es években, hogy Coolio milyen muzikális magához képest. Most már azt is tudom, miért. :D Az Ordinary Pain idegesítő és szörnyű is, mondhatni – fájdalmas hallgatni. Az Isn't She Lovely is gigasláger, és tingli-tanglinak elég kellemes, és a szóló is jó benne (csak egy perccel hosszabb, mint kéne). A Joy Inside My Tears meg két perccel hosszabb, mint egészséges volna. Fú, a Black Mant meg legalább 3 perccel tolták túl. Nem nekem való ez a lemez, azt érzem, de legalább a 2/3-án már túl vagyok. :) Az As is gigasláger, csak sosem tudtam, hogy ez a címe. Az Another Star is túl van nánázva. Az All Day Sucker is idegesítő, mint az állat. Az utolsó instrumentális, az teljesen vállalható. Összességében sajnos négy pont lesz.

C+ (4)

Stevie Wonder Little Expert Achievement

Dönci

Talán az egyik legnagyobb Stones-slágerrel nyit a lemez (és biztosan az én személyes kedvencemmel). Bulgakov büszke lenne magára, ha hallaná, micsoda hatással volt a popzenére (legalábbis remélem). Tehát a Sympathy for the Devil egy egészen kiváló felvétel. 10 pontról indulunk. Hű, a No Expectations is óriási ballada utána. A Dear Doctor countryja annyira nem erős. A Parachute Woman se tetszett. A Jigsaw Puzzle viszont megint kiváló. A Street Fighting Man is csak közepesre sikerült. A Prodigal Son sem hagyott mély nyomot, a Stray Cat Bluesnak viszont igencsak jó húzása van. A Factory Girl sem valami izmos darab. Ebből következik, hogy nem kéne olyan dalokat írniuk, amelyek címében man, son, girl, woman stb. van. :D A Salt of the Earth a végére kikerekedik. Hát, megint nem lett kedvencem ez a zenekar, nagyon felemás teljesítményt nyújtanak.

B+ (7)

Lepa

A Sympathy for the Devil híres számuk, többek között innen ered a RS sátánistának titulálása. Amúgy nem egy tipikus rocknóta, nem annyira egykaptafás, mint a legtöbb számuk. A No Expectations se annyira sablonos, bejön. A Dear Doctor enyhén countrys/folkos hangulata szintén. Utána tradicionális bluesra váltanak a Parachute Womanben. Volt ihlet bőven ennél a lemeznél, úgy érzem. A Jigsaw Puzzle se rossz egyáltalán. Már a felénél érzem, hogy ez az album lesz az eddigi legjobb a Stones-tól. A Street Fighting Man is híres, ismerem régóta. A Factory Girl is király, jó kis tábortüzes folk. A zárás se rossz, ez egy egészen kiváló album, nem is emlékszem rossz számra így a végén.

A (9)

Pedálember Achievement

Lepa

Te jó ég, hogy kezdődik ez az album? A ritmus annyira összevissza, mintha pár zenélni nem tudó ember állna össze élete első próbájára. Nyilván direkt ennyire kaotikus, de ezt emészteni kell. Most 80 percig ez lesz? A borító és a cím együttese mondjuk már figyelmeztethetett volna rá, hogy ma se lesz könnyű dolgom. A Dachau Blues címe arra enged következtetni, hogy a szövegek se egyszerűek. Atyavilág, milyen hangok jönnek ki a torkán az Ella Guruban! A Moonlight on Vermont már egész hagyományosnak mondható. Milyen cím már az, hogy Neon Meate Dream of a Octafish? Miért nem „an Octafish” (első körben)?! Később se nagyon változik az album, ez ilyen nagyon kísérleti zene. Olyan dolog, amit egyszer az életben mindenkinek hallania kéne, de lehet, hogy egyszer elég is. Hathatott elég sok mindenkire, például Tom Waitsre (lásd: Orange Claw Hammer) vagy a Primusra is. Nem érzem kidobott időnek: jó tudni, hogy van ilyen is. Bajban vagyok az értékeléssel, de ez most sokkal jobban bejött, mint anno a Mothers of Invention.

B+ (7)

Full Virgin Listener Achievement

Dönci

Jó kaotikus az első szám, de mégis egyben van. Utána is folytatódik, érthető, honnan merített Les Claypool és a Primus. A Hair Pie: Bake 1 több mint érdekes. :D Igazából nem is tudnám hova sorolni ezt a cuccot zeneileg. A jazz, a blues, a country és a punk elemei is megtalálhatók a dalokban, ráadásul az egészre rávetül egy tudatos rendezetlenség. Az első pár szám alapján mesterműnek nevezném (de tény, hogy hangulat kell hozzá). A Neon Meate Dream of a Octafish a leginkább hallgatót próbáló darab. Bár a Pena is versenyben van. :D Azért a When Big Joan Sets up magasságára már fáraszt ez a kaotikusság. Hát, folyamatosan csúszott lejjebb a lemez, pedig nyolcasról indult. De rendkívül fárasztó, sok helyen zavaró, így csak öt pontot kap.

B- (5)

Full Virgin Listener Achievement

Dönci

Ahhoz képest, hogy a játék előtt sosem hallottam erről a zenekarról, már a negyedik lemezüket hallgatom. Oké, ez válogatás, de akkor is. Az első szám nem ismerős, de funky, ahogy már megszokhattuk. A szájharmonika ügyes benne. A You Can Make It If You Try ismerős, de a többi nem. Ellenben stílusában ugyanolyan az összes, és különösebben egyik sem fog meg. Jelzi ezt az is, hogy az utolsó szám következik, és ennyi megjegyzésem volt.

B- (5)

Lepa

Remélem, jó lesz, ha már ez is egy best of. A …Take You Higher amúgy jó, táncolható sláger. A Stand! őrülete se rossz. A Life sem – jól megtámogatják a fúvósok. Könnyed számok ezek, de azért rendben vannak zeneileg. A You Can Make It funkja is bejön most – közeleg a szilveszter,* most nem zavarnak a táncolós, mélység nélküli zenék. :) Hmm, az Everyday People kiemelkedően jó – nem is emlékeztem, hogy vannak ilyen jó számaik Slyéknak, pedig már három albumot végignyomtunk. A vége felé pedig a Sing a Simple Song jó például, de a többi se rossz. Fogalmazzunk úgy, hogy megértem, miért került a listára ez az album. Külön értékelendő, hogy nincs túl hosszúra nyújtva. Bárcsak nem válogatás lenne!

A- (8)

* A hallgatás ideje 2015. december 14-re esett.

Lepa

Híres kezdés. Elmlékszem, valaki mesélte, hogy kisgyerekként bekerült a madarásztáborba, és minden reggel 6-kor erre az albumra, azaz a Welcome to the Jungle-ra ébredtek. Utána a szokványos „gánzos” zúzások jönnek. Nem rossz ez, de nekem nem a hard rock a világom. Azért mozgatom rá a lábam rendesen. Az Out ta Get Me gitárnyúzása rendesen ott van azért. A nyitószámhoz hasonlóan széles körben ismert Paradise City és a My Michelle se rossz. A Think About You egyszerre húzós és balladisztikus (nem tempóját, dallamát tekintve). A Sweet Child o' Mine kezdő riffje pedig a „minden idők legjobb gitárriffjei” listán (mert olyan is van) első helyezést ért el a Rolling Stone-nál, nem is érdemtelenül. Amúgy is kiemelkedő szám, nem semmi az énekteljesítmény se, amit benne mutat Axl bácsi. A Rocket Queen szép, ügyes zárás. Összességében több volt a jobb szám, mint a közepes, és amúgy is adja a hangulatot a lemez.

A- (8)

Dönci

Az egyik leginkább szétjátszott hard rock slágerrel nyit a lemez, viszont ez a szám még mindig működik, és nem is kell jobb nyitány a Welcome to the Jungle-nél. Az It's So Easy zeneileg nagyon bejön, viszont az ének szörnyű. Nagyon durva, hogy a Nighttrainből is mennyire nyilvánvaló, hogy az AC/DC-ben gyökerezik a zenekar. A Mr. Brownstone zeneileg egészen zseniális, ott érzem a továbblépést a sablonos hard rockból. A Paradise City sem véletlenül sláger. A My Michelle a legjobb eddig az általam nem ismert dalok közül, van húzása, dallamos, és jó kis riffek támasztják alá a szerkezetet. A Think About You csilingelése is elég frankó. A B oldal eddig lényegesen jobb az A-nál. Na, a Sweet Childot annyira unom már, hogy elmondani nem lehet. Sokkal többször hallottam, mint amennyiszer egészséges, és nem saját hibámból. :D A You're Crazy is tetszik: tényleg bottom-heavy ez a lemez nálam. Az utolsó két dal kellemes. Hoz egy stabil hetest a cucc.

B+ (7)

Dönci

Elfogult leszek, az biztos, korábban ez volt a kedvenc U2-lemezem. Elég régen hallgattam, kíváncsi vagyok, most milyen lesz. A Zoo Station gitárjai meggyőzőek már az elején. A torzított ének pedig óriási. Jó lépés volt a zenekartól az elektronika irányába lépni. Az Even Better Than the Real Thing is egészen kiváló, csak dicsérni lehet. A One tökéletes sláger: rádióbarát, kellemes, fülbemászó, nem mellesleg a nyál határán táncoló, de még nem áteső szöveggel (oké, magyarul gáz lenne, de ilyen ez a popszakma), mégis az Until the End of the World nekem sokkal többet ad. Az nálam ilyen top 10-es U2-nóta. A Who's Gonna Ride Your Wild Horses hangulata is fergeteges. The Edge olyan gitáreffekteket talált erre a lemezre, mint még soha. Ó, a So Cruel dallamvilága is mennyire elkap, az ú-ú-zás is tökre működik a vonósokkal. A The Fly se véletlenül nagy sláger, bár meglepő, hogy ilyen gitárokkal játszották a rádiók. De talán ez a Nirvana érdeme, hiszen '91-ben azért visszahozták a mainstreambe a torzított gitárokat rendesen. A Mysterious Ways is kiváló. Az Ultra Violet is nagy kedvencem. Az Acrobat is frenetikus, a Love Is Blindness egy hangból álló gitárszólója pedig világszám. 10 pont lesz.

A+ (10)

Proud Owner Achievement

Lepa

A késői U2-t sokkal kevésbé szeretem, mint a korait, pedig azt se igazán. Csak az énekstílus szerintem rossz irányba fejlődött (meg a zene is). A kezdés például egyből nem tetszik, az Even Better… viszont jobb. A One szerintem nagyon szépnek akart íródni, de csak felső középkategóriás lett. A Who's Gonna Ride... szintén elmegy. A Mysterious Ways az első, ami igazán tetszik, rendelkezik egyfajta slágeres éllel, mégse sablonos a dallamvezetése. Az utána levő is elmegy, de ez nekem még mindig lagymatag. Az Ultra Violet a mélypont, simán lehagytam volna. Az Acrobat viszont nagyon jó zeneileg, talán a lemez csúcspontja. A záró darab megint elmegy, így teljesen egyértelmű az osztályzat, mert az egész album „elmegy”.

B (6)

Lepa

Egy ismert nótával (Brown Sugar) kezd ez az album, ami már a hetedik Rolling Stones-lemez a listán. A Sway jobban folytatja. A Wild Horses lassan, balladisztikusan, folkosan kezdődik – Bob Dylan hatását érzem rajta. Utána egy hétperces, unalmasabb darab következik, nem győznek meg a harmóniái. A Bitch fúvósai jók, ez egy elég táncolható nóta. A Sister Morphine egy elborulósabb, szomorkásabb dal, tetszenek benne az instrumentális jammelések. A vége felé kicsit szétfolyik nekem az album (vagy inkább egybefolyik), mindenesetre kellemes hallgatnivalót szolgáltatott a háttérbe. De ezt se venném meg.

B+ (7)

Dönci

A Brown Sugar a fúvós részével hangulatos kis rock 'n' roll lesz a dal végére. A Sway nyomtalan, a Wild Horses viszont nagyon jól indul. És jól is ér véget. A Can't You Hear Me Knocking viszont csak a fúvós szekcióra válik értékelhetővé. A You Gotta Move nagyon tetszik, ami meglepő, mert az ilyen darabok általában nem jönnek be. A Bitch megintcsak nyomtalan darab. Az I Got the Blues viszont nem rossz. A Sister Morphine szintén elég jó kis ballada. Aztán megint nyomtalanok jönnek. Felemás lemez, de inkább gyengébb, mint nem.

B (6)

Dönci

Ismét egy négy CD-s válogatás. Három és fél óra. Az utolsó lemez címei alapján karácsonyi lesz. Lássunk neki. Ezek 90%-ban olyan muzsikák, amelyeket magamtól eszembe nem jutna hallgatni, a háttérben azonban nem zavarnak. Nem hiszem, hogy nagyon sok megjegyzésem lenne. Természetesen egy rakás különböző filmből ismert sláger megtalálható a lemezeken, de stílusában nagyon összefolyik. Hm, összevetve az utolsó lemezt a 142. helyen állóval teljesen ugyanaz a dalsorrend. Ennek végképp nincs értelme a listán. Mindenesetre végig fogom hallgatni a fair play jegyében, de legalább eggyel alacsonyabb pontszámot kap majd az album, mint amúgy kapna. A harmadik lemez közepére már rendesen unom a stílust egyébként. És akkor meg is szavazom neki a négy pontot.

C+ (4)

Lepa

Amikor antológiákat kell hallgatni, mindig megbánom, hogy belevágtam ebbe a játékba. Nem fejtem ki többször, miért, na de 3 és fél óra már megint… Mondjuk a különböző előadók kicsit feldobják, viszont így végképp semmi keresnivalója a listán. CD1: A Ben E. King-féle Spanish Harlemet ismerem. A Pretty Little Angel Eyes Curtis Lee-től aranyos kis ős-rock-and-roll. Az Every Breath I Take érdekes módon megelőlegezi a Police Every Breath You Take-jét – nemcsak szövegileg. Az I Love How You Love Me kéjes bájolgása szinte zavarba ejtő. Jó sok Crystals-nóta van ezen az első CD-n (kiemelkedik közülük a Da Doo Ron Ron), amúgy nem szörnyű egyáltalán a lemez. Jó sok a házasodós szám is, manapság már nem írnak ilyet (The Boy I'm Gonna Marry; Not Too Young to Get Married). CD2: Ezen a lemezen rengeteg Ronettes-szám van, ami amúgy nem rossz, aranyosak ezek a csajegyüttesek. A Be My Baby-t a fél világ ismeri tőlük. Na meg a Baby, I Love You-t. A végére azért kicsit sok már belőlük is. CD3: Ez kezdődik a leggyengébben eddig: a férfi előadók uncsik, várni kell a csajokig (ismét a Ronettes személyében), míg lesz valami értékelhető. Amúgy nem értem a számsorrend koncepcióját: 3-4 szám ugyanattól az előadótól, aztán egy egy másiktól, megint 2 az előzőtől, 3 egy másiktól... lehet, hogy időrendben vannak a számok? Erről a lemezről csak a You Came, You Saw, You Conquered-öt emelném ki (persze a Ronettes az előadó). CD4: Ez egy karácsonyi lemez – nyilván átfedések vannak a korábban hallgatott A Christmas Gift for You from Philles Records válogatással. Szörnyű ez a lista. Amúgy most jókor jön ez, közeledik a karácsony. A legjobb ezen a lemezen az I Saw Mommy Kissing Santa Claus, a szövege miatt (az olvasó már kitalálhatta, hogy ez is Ronettes-szám). A zárás itt is Phil Spector ömlengése a Csendes éjre. Hát, nem tudom... Amúgy tűrhető válogatás volt, egész sok jó számmal.

B (6)

Lepa

Nem is olyan rosszul kezd, bár ez se egy kemény zene: laza pop, elég tingli-tangli. A címadó jobb, mint az első. A Crazy Love viszont ugyanolyan nyálas, mint a címe. 70-es pop, (sajnos) a nem túl virtuóz fajtából. Utána hamar be is unalmasodik a lemez, egymást követik a többé-kevésbé nyálas, nem zavaró, de nyomot nem is nagyon hagyó dalok. Az Everyone aranyos azért, meg érdekes ez a sok fuvola a számokban. Nem tipikus rockhangszerek a fafúvósok. Hát, elmúlt ez a lemez is, soha életemben nem fogom újrahallgatni magamtól valószínűleg.

B- (5)

Virgin Listener Achievement

Dönci

Na, kellemes countryval indulunk. Jól esik a füleimnek. A fúvósokért meg külön bónuszpontot érdemel. A címadó swingje is nagyon király. Hiába más stílus, mégsem üt el az előzőtől. Nagyon jó eddig ez az album. A Crazy Love meg már talán soul, viszont az is elég jól illeszkedik a sorba. A Caravan megint country, de ez is tetszik – úgy tűnik, ez egy ilyen nap. Vagy tényleg ennyire jó ez a lemez. :) Fú, az Into the Mystic zongorája mennyire zseniális a háttérben – aztán jönnek a fúvósok. De ügyes! Hm, a Come Running és a These Dreams of You valamiért sablonosabb a többinél. Bár utóbbi közepén a harmonika ügyes. A Brand New Day is elrepült, az Everyone viszont nagyon tetszik. Sajnos az utolsó sem volt valami izmos. Kilencről lement hétre. De örülök a lemez első felének. :)

B+ (7)