Dönci

Ó, a születésnapomon jelent meg a lemez (csak a születésem után néhány évvel), ezt eddig nem is tudtam. A Battery egyből határozott indítás, szépen átmegy a reneszánsz akusztikus zenéből a tökös heavy (azaz thrash) metalba. A címadó sem veszít a kezdő lendületből. Bár – és ezért biztos sokan megköveznek – eléggé '80-as évekbeli hajmetal-gitározás van a közepén a vonósok alatt, ami már akkor sem volt valami bika. Miután újra beindul, utána már persze működőképes. A Welcome Home is odavágós – kemény basszus megy alatta. :) A The Thing That Should Not Be-nek is van húzása, viszont laposabb a többinél. Hm, lehet egyébként, hogy  az a bajom, hogy stílusában mindegyik dal nagyon hasonló, mert a Disposable Heroest is „háttérben tök jó" kategóriásnak érzem. Na jó, azért ez sokkal inkább meggyőz a végére – jól szétzúzzák a „back to the front" sorra. :) A Leper Messiah megintcsak közepes. Viszont az Orion tök jól nyit (bár lehet, hogy csak a középtempónak örülök). :) Fú, micsoda muzsikálás megy ott – megértem, hogy nem akarták énekkel elrontani. :) Csak az elhalkulásért kár a végén. Bár a Damage, Inc. meg hangosodással kezdődik, szóval ahhoz jól illeszkedik. Adok neki egy nyolcast, mert jó kedvem van, a születésnapomon jelent meg és mert igazából elég ügyes volt. :D

A- (8)

Lepa

Kíváncsi vagyok, az albumcímet mennyiben befolyásolta a „Master of Reality". Jó kis zúzás ez amúgy, örülök, hogy nem youtube-ról, hanem lossless m4a formátumban hallgatom. A címadó szám kicsit jobb, mint az első, mert dallamosabb az ének, de zenei aláfestés szempontjából mindkettő vérprofi. A harmadik szám kicsit uncsibb. A Welcome Home kezdése jó balladisztikus. Zseniális szám amúgy. A Disposable Heroes se rossz. A korai Metallicában az énekhang az egyetlen, ami lehetne jobb, később már szebben énekelt Hetfield. Az Orion még kiemelkedő, lehet, hogy az ének hiánya miatt tetszik annyira. Metálban valószínűleg 10/10 ez az album, de a világ összes albuma között is derekasan megállja a helyét, kap egy kilencest.

A (9)

Pedálgyerek Achievement (Master of Puppets; Welcome Home (Sanitarium); Orion)

Lepa

Na, ez megvan lemezen. Az első szám király sláger, csak túl hirtelen ért véget. Utána (Miracle Man, No Dancing) is slágerparádé az album, minden számát szeretem. Ami kiemelkedő, az – a talán leghíresebb Costello-dal – az Alison. Na meg a Red Shoes, ami talán még jobb is. Meg a Less Than Zero. Hát igen, ilyen egy jó album. Talán a Mystery Dance az egyetlen gyengébb szám, helyesebben csak túl sablonos rock and roll. Az I'm Not Angry megint király. A Watching the Detectives, ha jól tudom, bónusz (a bakeliten nincs is rajra), de királyos szám, egy kis reggae mindig jól jön. De enélkül is ér egy jó kis A-t az album.

A (9)

Proud Owner Achievement

Dönci

Az első darab hangulatos, de csak a háttérben, nem hiszem, hogy magamtól sokszor hallgatnám. A Miracle Man szintén olyannak indul, de a végére meggyőz, kár az elhalkulós befejezésért. A No Dancing viszont tök jó kis popszám. Amit értek a Blame It on Cain szövegéből, az meggyőző, így már a slágeres hangvétel is jobban tetszik. Mellesleg dicséretes, hogy minden dal szerzője az előadó maga. A „címadó" Alison gitározása tök jó, aljas egy sláger. Érzem, hogy nyálas, de nem tudok neki ellenállni. :) A Sneaky Feelings is frankó. A Watching the Detectives eddig a leginkább zseniális darab. A reggae is olyan, mint a country – egy szám egy lemezen feldobja azt, sok viszont unalmassá teszi. Ez itt tökéletesen van pozicionálva. Ahhoz képest, hogy 6-osról indult nálam a lemez, már 8 pontnál jár. Utána azért jön egy feledhető darab, a Mystery Dance viszont ismét új ízt hoz a lemezre a klasszikus '50-es évekbeli hangzásával. A Pay It Back megint unalmas, az I'm Not Angry viszont zseniális. Eléggé hajmeresztő ez a minőségingadozás egy albumon belül. A Waiting for the End of the World valóban a Twist & Shout és a La Bamba akkordmenetével indul? (Szerintem igen, úgyhogy nem leszek virgin.) Amúgy jó kis zárás, de nem kiemelkedő. Végül hét pontot szavazok meg a lemeznek.

B+ (7)

Dönci

Sok mindent elmond rólam vagy a stílusról, hogy a Natural Mystic elejéről azt hittem, hogy a Buffalo Soldier lesz. :D A So Much Things to Say megint csak klasszikus reggae (és mára megtanultam elsőre leírni a stílus nevét – erre is kellett volna valami achievement), valószínűleg a szövegek olyanok, amelyek miatt ilyen népszerű, de az akcentus és a munka miatt nem nagyon tudok azokra figyelni. A The Heathen kiemelkedik a többi közül, valahogy kevésbé érzem monotonnak, ami azért vicces, mert talán abban skandálják a refrént a legtöbbször. A címadó és a Jammin' is tök rendben van, viszont azokat sem tartom különlegesnek. A Wait in Vain viszont egészen kiváló. A Turn Your Lights Down Low is nagyon ügyes, mert kevésbé sablonos reggae, inkább egy popszám, ami miatt kiemelkedik a többi közül (viszont valószínűleg észrevétlen maradna egy Barry White-lemezen, ha nem lenne ez az akcentus mellé). A Three Little Birds akkora sláger, hogy még én is ismerem. Egyébként hangulatos is. :) A One Love / People Get Ready c. dalt meg még az is ismeri, aki nem akarja (bár szerintem jó dolog ismerni). Azt hiszem, eléggé bottom-heavy a cucc. Kap érte hét pontot.

B+ (7)

Lepa

Ezt az albumot is jól ismerem Marleytól, még bakeliten is volt nálam kölcsönbe. Jól indít a Natural Mystickel. A második számban vicces, hogy olyan, mintha azt mondaná, „I'll never forget Norway”, persze „no way” az. Utána se rosszak a számok, főleg a címadó jó. Aztán meg a Jammin'. A Three Little Birds talán a kedvencem erről az albumról, de amióta láttam, mindig a „Legenda vagyok” c. film jut eszembe róla. Nem, a One Love a kedvencem. Jó erős album, simán kapja azt az értékelést, amit a másik is.

A- (8)

Lepa

Az eredeti (45 éves!) verziója az albumnak csak egy szimpla LP, de önszorgalomból a dupla verziót hallgatjuk, amin bónuszban rajta van az egész Tommy. Az első szám néhol hamiskásnak tűnik, be kellett énekelni, úgy látszik. Amúgy imádom a Who-t, de kicsit nehezen tudok most ráhangolódni. A Young Man Blues környékére azért rendesen beindulnak, utána pedig a Substitute jön, az egyik legjobb korai számuk. Királyos most is, mint mindig. A Happy Jack is király szám, és az I'm a Boy is – nem hiába emelték ki, hogy három sláger következik egymás után. A Quick One előtti felkonferálás jó sokáig tart, ma már nincsenek ilyenek... Amúgy az is zseniális szám. Igazából az 5-6. számtól kezdve ez a lemez simán hozza az A-kategóriát. A „bónusz” Tommy lemez: imádom ezt a rockoperát. A 2. lemez kapna önmagában is egy kilenc/tízest, de azt majd a rendes Tommy kap. Így együtt a dupla album kap egy erős 8-ast a gyengébb kezdés miatt.

A- (8)

Dönci

A Heaven and Hell igazi tökös rock 'n' roll, jó kezdés egy koncert(lemez)hez. Az I Can't Explain egy erős közepes, viszont a Fortune Teller lüktetése nagyon átjön. És nagyon ügyes utána a Tattoo is (és tök jó dallamos a „tattooed too” kifejezés). A Young Man Blues viszont uncsi lesz a végére, szóval az megint csak közepes. A Substitute szövege jobb, mint a zenéje – amiatt megértem, miért lett akkora sláger, bár a felvezető történet után egy kicsit többet vártam tőle. A Happy Jack viszont tök hangulatos ezekkel a vokálokkal. Az I'm a Boy zseniális. Meg a konferansztörténetek egyébként kellőképpen viccesek  például az A Quick One, While He's Away előtt a szójáték a „come”-mal. Az a dal még mindig jó a kelta hatásokkal. A Shakin' All Over megint közepes, ügyes a szóló, de valahogy a dal mégsem köt le. A My Generation szép, nagyívű darab lesz a maga 12-13 percével. Azon pedig nem csodálkozhatunk, miért nagy sláger a Magic Bus. Az első lemez ér egy gyenge nyolcast. A második lemez (a Tommy c. album élőben) jól indul, az Overture fantasztikus instrumentális őrület. Az It's a Boy előrevetíti, hogy történetmesélős lemez lesz. A 1921 is hibátlan. A Sparks is óriási. A Placebónak is van egy Eyesight to the Blind c. dala, de az egy B oldalas felvétel (okkal). Közel sem olyan erős, mint ez, ezután pedig a Christmas is hatalmas, amelyben már előjön a „Tommy, can you hear me?” sor, ami később dalcímmé növi ki magát. Micsoda prolepszis. A The Acid Queen is kellőképpen ütős. Elég izmos a 2. lemez. A We're Not Gonna Take It a végén fergeteges. A második lemez izmos 10-est ér. Tehát összesítésben 9-est kap.

A (9)

Dönci

Az első szám egészen derekas, tök jók a vokálok. A Goin' Back és a Natural Harmony is kellőképp pszichedelikus. A Draft Morning is súlyos. Még a Change Is Now countrys beütése is bejön. A Tribal Gathering meg egészen egyszerűen zseniális. (Második hallgatásra tűnt fel benne a Take 5 témája.) És a maradék is rendesen nagy királyság volt. Meg is hallgatom újra őket. Meg nem szabad elfelejteni, hogy 1968-ban mennyire modern hangzás volt ez. Meg ezek a srácok azért nagyon tudnak énekelni. Tökre király vokálharmóniákat találtak.

A (9)

Pedálember Achievement

Lepa

Az első három szám közül jó a Goin' Back és a Natural Harmony is. Biztató kezdés. A Get to You aranyos még. A többivel sincs baj (pl. Change Is Now), csak kicsit nehéz rá figyelni, olyan selymes, lágy, andalító. A Space Odyssey se rossz a végén, mindezzel együtt nálam hetest kap.

B+ (7)

Virgin Listener Achievement

Lepa

Az első szám nem is olyan rossz, bulizenének jó. Utána se annyira rosszak a számok, mint amire számítottam. :) Az Amazing Grace-t énekeltem, amikor énekórára jártam, egy szép tradicionális dal. Azért vannak ügyesebb feldolgozásai is. A Tomorrow Is A Long Time is jó. A vége felé azért kicsit elveszítem az éreklődésem, de a záró Reason To Believe tetszik, meg hát jó Stewart bácsi hangja. Ez egy közepesen jó album.

B+ (7)

Dönci

Az első, címadó szám tök hangulatos. Nagyon kellemes kis rock 'n' roll, ráadásul Rod karcos hangja nagyon illik hozzá. Seems Like a Long Time: az ilyen típusú countryk azért bejönnek. Bár kíváncsi lennék, mennyire tetszene, ha más énekelné. A That's All Right viszont eléggé sablonos, koncerten viszont valószínűleg működőképes. De a lemezen legalább egy perccel később ér véget, mint kéne. Az Amazing Grace-feldolgozás eléggé ügyes, és bukom is vele a virginséget. A Tomorrow Is a Long Time viszont megint kicsit szokványos. A tipikus westernhangulatra játszó country. A Henry közjátéka tetszik, viszont a Maggie May egy elég gyenge country-pop darab, ami ráadásul el van nyújtva. A Mandolin Wind zeneileg rendben van, viszont 2 percnél tovább azt sem tudom hallgatni. Ehelyett 5 percet kapok belőle. Az (I Know) I'm Losing You gitárjai viszont kellőképpen tökösek, eddig egyértelműen ez a lemez csúcspontja. A dobszóló a végén pedig óriási. A Reason to Believe erős közepes a végén. Azt hiszem, az én listámon is eggyel lesz jobb Todd Rundgrennél a jó pillanatok miatt.

B+ (7)

Dönci

Tetszik, hogy a bakelitek oldalainak külön címe és tematikája van. Az I Saw the Light tökre jó nyitás, tetszik. Kellőképpen kedves darab. Az It Wouldn't Have Made Any Difference csiligelése is tetszik, hangulatosnak találom azt is. A Wolfman Jack pedig már-már David Bowie-féle glamrock. Egészen kiváló. Valamiért az A oldalon nem találok hibát eddig. Tökre kellemes muzsika. Nem érzem világmegváltónak, mégis nagyon jó érzés hallgatni. A Breathless is nagyon ügyes, csak kár, hogy a La Bamba és a Twist & Shout (meg még biztos sok dal) akkordjait beleszövi, így már azzal bukom a virginséget. Egyébként az A oldalból nem néztem volna ki ilyen nyitányt a B-hez. De rendesen nagy királyság. :) A The Night the Carousel Burnt Down pszichedelikus cirkuszi hangulata is bejön. A Saving Grace intrója után mást vártam. Azt hittem, elborultabb lesz, viszont akár az A oldalon is lehetne. A Marlene az első unalmas darab, a Song of the Viking viszont ismét nagyon hangulatos. Az I Went to the Mirror elég beteg, és itt ezt most bóknak szánom. :) A C oldal elején a Black Maria ismét más hangulat, a blues felé kalandozunk benne, a végén egy zseniális gitárszólóval. Viszont utána érdektelen dalok követik egymást. A Little Red Lights a C oldal végén elég jó, de a többi tökre semmilyen volt. A D oldal a Money feldolgozásának hangminősége eléggé szörnyű, viszont nyomokban ráismerni a dalra. A zongora olyan, mintha a The Doors játszotta volna. :) A Dust in the Wind viszont ismét óriási. A Some Folks... nem lenne rossz, de hosszúnak érzem, pedig max. 4 perces. Egyébként tök jó, hogy – hallva az intrókat – élőben rögzítették a D oldalt, csak kár, hogy itt a dalok nagy része nem köt le. Azt hiszem, kiegyezek egy hetesben magammal, mert a Slut a végén jó volt.

B+ (7)

Lepa

Az A oldalon semmi érdekeset nem hallottam, sima régi popzene. Ilyenből azt hittem, tizenkettő egy tucat volt már abban az időben is. B oldal: a Breathless mintha valami Nintendo-játék zenéje lenne. Aztán további elvontkodások is vannak, nem hiába van külön alcíme („The Cerebral Side”). Mondjuk ezek csak villanások, amúgy ez is elég tingli-tangli zene. A C oldaltól már nem sokat várok. Csak azt, hogy véget érjen. Na nem a D oldalért... Amúgy a Little Red Lights az első keményebb szám az albumon. A Moneyt szinte nem lehet felismerni a szörnyű hangzás miatt. Más ismerős szám egyébként nem volt, nem tudom, hogy lett híres ez a Todd Rundgren. A Some Folks Is Even Whiter Than Me a legviccesebb című szám amúgy, és talán zeneileg is az egyik legjobb (az egész D oldallal egyetemben), de ez már nem menti meg ezt a dupla albumot semmilyen szinten.

C+ (4)

Lepa

Ez megvan lemezen, és ahányszor hallgatom, mindig jobban tetszik. Nem is tudok kiemelni számot, egységesen jó a színvonal, bár hangulat kell hozzá, ez kicsit elmélyülős album (már csak a számok hossza miatt is). A Joey biztos jó. :) A Romance in Durango és a Black Diamond Bay is – nem mintha az album eleje rossz lett volna. Tényleg kár volt kiemelnem bármit is, ez egy egységes egészként „fogandó föl”. (Hozzátenném, a záró Sara egy nagyon szép ballada.)

A- (8)

Bob Dylan Real Expert Achievement; Proud Owner Achievement

Dönci

A Hurricane elég jól nyitja a lemezt. Tök ízléses hegedű megy alatta. Ráadásul bejön a történetmesélés is: nem is tűnt 8 és fél percesnek. Az Isis sem rossz, de valahogy azt érzem, lehetne lendületesebb, főleg a Hurricane után. A Mozambique csak úgy elsuhant, semmi extra. A One More Cup of Coffee (Valley Below) viszont zseniális, a női vokál különösen jó hangulatot hoz. Kedve is lesz az embernek tőle kivándorolni a világból, és remetének menni. (Ezt bóknak szántam.) Az Oh, Sistert kicsit tölteléknek érzem. A Joeynak vannak elég jó részei, viszont nem annyira átütő, mint a Hurricane volt, tehát ezt néha hosszúnak érzem. A Romance in Durango spanyolos hangulata bejön, de az is kicsit hosszú nekem. A Black Diamond Bay rendben van, de az is hosszú lesz a végére. Kicsit mintha túltolta volna ezt a lemezt Bob bácsi. A Sara a végén szerencsére kellőképpen frankó. Megint bajban vagyok a felemásság miatt. Legyen egy hetes.

B+ (7)

Virgin Listener Achievement

Dönci

Bevallom, a címadó dalt ismerve kicsit többet vártam ettől a lemeztől. A címadóhoz személyes középiskolai színjátszókörös emlékek fűznek, ezért is szeretem. Az első három szám viszont teljesen jellegtelen. Csak úgy elfolyik a fülem mellett. Nem zavar, de nem is méltó említésre egyik sem. A negyedik is semmilyen. A Help! feldolgozása sem lett annyira erős, viszont az a szám még így is ütős. Aztán jön a címadó, és a szívem ismét ellágyul. :) A Baby, It's You megint rendben van (ez azt jelenti, hogy egy 6-os szám). A Crescent Noon az első, ami igazán bejön az ismeretlenek közül – ráadásul furcsa címe van, ellenőriznem is kellett, nem írták-e el a Moont. :D A Mr. Guder is tökre hangulatos. Eddig durván bottom-heavy a lemez. Az I Kept on Loving You viszont kellőképpen középszerű ismét. Az Another Song a végén lévő jazzbetét miatt jó, de amiatt nagyon. Ha ilyet is tudnak, vajon miért játszanak amolyat? Fura. Mindegy, hat pontot kap.

B (6)

Lepa

Korabeli nyálpop az első szám alapján. Azért a mai nyálpopnál jobb. Aztán a Helpig fel se kapom a fejem semmire. Az eredetije jobb volt, de mondjuk ötletes feldolgozás. Utána sincs semmi érdekes. Igényes zene (mármint az énekdallamok harmóniáit tekintve), de nagyon nem az én világom. Amúgy meg milyen számcím utolsó számnak, hogy „Another Song”? Pedig pont annak a legvégén van a legérdekesebb instrumentális rész. Végre egy kis kísérletezés. Ez persze nem menti meg az albumot.

C+ (4)

Lepa

Na, vajon ismerni fogok-e valamit erről a régi Aerosmith-albumról? Amúgy itt még elég tökösen szólnak, félúton a Rolling Stones és az AC/DC között. Nem rossz az első 3 szám, de nem is kiemelkedő – a Rats in the Cellar talán a legjobb, szeretem a szájharmonika-betéteket. A Sick as a Dog is jó. Nem egy világmegváltó album, de hangulatos, most valamiért bejön ez a zene. A Nobody's Fault se rossz egyáltalán. A záró Home Tonight kicsit megelőlegezi a későbbi nagy slágeres balladákat. Nem egy rossz album, de azért a legfelsőbb kategóriát nem érdemli meg.

B+ (7)

Virgin Listener Achievement; Pedálgyerek Achievement (Rats in the Cellar; Sick as a Dog; Nobody's Fault;Home Tonight)

Dönci

Hű, de mennyire tökösen nyitnak, a Back in the Saddle eléggé király. (Mellesleg ismertem is korábbról, csak a címe nem rémlett.) A Last Child is tökre frankó, Joe Perry nem semmi szólót nyom benne. A Rats in the Cellar néhol már majdnem punk (csak több akkorddal). :) A Combination a többihez képest viszont eléggé uncsi. A Sick as a Dog megintcsak óriási hangulatot hoz. A Nobody's Faultból kiderül, honnan merített a Guns 'n' Roses. A Get the Lead Out is tipikus Aerosmith-nóta, ezért ez is eléggé bejön. Jó irányt képviseltek/képviselnek szerintem a zenei színtéren. A Lick and a Promise viszont csak közepes, és az utolsó is. Mindenesetre 8 pontra így is jó.

A- (8)