Dönci

Ajjaj, a címadóból ítélve hosszú lesz nekem ez a lemez is. Valahogy ez megint az a diszkó, amelyik rendkívüli mértékben messze található az általam elviselhető muzsikák halmazától. A Groovallegiance viszont életem egyik legkellemesebb koncertélményének, a Ska Cubanónak emlékeit idézi, ugyanaz a hangulat kapott el. A végén kiderül, hogy van remény. :) A Who Says a Funk Band Can't Play Rock?! eléggé ügyes, nyúzzák a gitárokat rendesen benne. Utána pedig jön minden idők leghülyébb dalcíme: Promentalshitbackwashpsychosis Enema Squad (The Doo Doo Chasers). Ez már annyi szempontból vet fel kérdéseket, hogy részletezni is sok lenne. :D Ráadásul a szövege sem bánik kesztyűs kézzel a hallgatóval: „The world is a toll-free toilet" – és ez csak az első sor. Mindez pedig lágy női vokálba csomagolva. Azért a végére fárasztó lesz ez a szám rendesen. A Chollynak a végén van húzása. Kap egy hatost. (A bónuszok közül a Lunchmeataphobia (Think! It Ain't Illegal Yet!) című darabot muszáj meghallgatnom, hiszen ez a világ második leghülyébb dalcíme. :D)

B (6)

Virgin Listener Achievement

Lepa

Nos, vágjunk bele egy újabb Funkadelic-lemezbe. A Maggot Brain anno nagyon tetszett. Ez se rossz, főleg a 3. szám, a Who Says… kiemelkedő. Ez milyen számcím már utána? Promentalshitbackwashpsychosis Enema Squad (The Doo Doo Chasers). Az egész eddigi listán a leghülyébb cím. Amúgy tűrhető ez is, de nem kiemelkedő. Kicsit hosszú belőle a 10 perc. Az Into You mély basszus énekhangja királyos. A Cholly nem rossz. A 3 bónusz szám közül a Lunchmeataphobia kifejezetten tetszik, a P.E. Squad 2. verziója nem annyira nagy szám, a Maggot Brain viszont zseniális élőben is. Egy erős hetesre érdemes az album mindent összevetve.

B+ (7)

Lepa

Jajjaj, ezt hosszúnak fogom érezni szerintem… régi R'n'B/soul, ráadásul antológia, sok számmal, lassú tempóval… mondjuk maguk a számok nem annyira hosszúak szerencsére. Az I'm So Proud aranyos, de igazából ez is ugyanolyan, mint a többi. A People Get Ready is aranyos (más szavam sajnos nincs erre a zenére). A Woman's Got Soul is elmegy. A második CD-re azért már rendesen unom a műfajt. Mondjuk kicsit modernebb számok is vannak rajta, de nem váltja meg a világot. Remélem, már nem sok antológia van a listán, pláne soulzenéből. Ó, a Pushermant szerintem már hallottam, ismerős a szövege néhol, meg a dallama is. Szerintem feldolgozást hallhattam valahol talán. De lehet, hogy csak képzelődöm. Utána meg már rendesen várom a végét. Szörnyen hosszú volt ez a dupla album.

C+ (4)

Dönci

Hát, elég furcsa, hogy '61-től kezdődik ez a válogatás, mert tökre azt érzem, hogy az '50-es évek dalait hallom. Mindegyik 2 és fél perc, és mindegyik a szerelemről szól. Valaki megbántott valakit, valaki keres valakit vagy valaki megtalált valakit. Ritkán ezek valamilyen kombinációja. Az Amen elég jó, mert végre nem ugyanolyan, mint a többi. Tetszik a katonai meneteléses ritmus alatta. Sok mindent elmond a lemezről, hogy a 14. az első darab, amit ki tudok emelni... A Woman's Got Soul megint bejön, semmi extra, de valahogy kicsit új íz szintén az eddigiekhez képest. A You've Been Cheatin' szövege helyenként egészen vicces, úgyhogy azt is a pozitív darabok közé emelem. :) A We're Rolling on (Part One) is tökre hangulatos. A Move On Up meg már diszkó a '70-es évekből, de valahogy jól esik hallani most, az sem zavar, hogy 8 percnél is hosszabb. A (Don't Worry) If There's a Hell Below, We're All Going to Go megszólítása – „Sisters, niggers, whities, jews, crackers!", – elég érdekes. Aztán meg belecsapnak ismét a diszkózásba. És megintcsak nem zavar. Úgy érzem, munkássága vége felé sokkal jobb dalokat komponált ez a bácsi. A Beautiful Brother of Mine már a harmadik 7 perc feletti szám, amelyik nem zavar. Pedig sokat ismétel benne, de mégis valahogy visz magával. Azt már megértem, hogy a 2. lemez miért került a listára. A Freddie's Dead viszont unalmasan monoton számomra. Na, a Superfly az a fajta funky, amelyik már idegesít engem. Szerencsére az a dal 4 perc alatt van. A Pusherman szövege is érdekes (jó értelemben), és zeneileg sem zavar. Fú, a So in Love durván csöpög a nyáltól, ráadásul legalább 3 perccel hosszabb, mint ameddig még elviselhető. Emiatt nagyon lecsúszott a 2. lemez értékelése is nálam. Az Only You Babe (Single Edit) szintén eléggé idegesít a sok nyávogással (pedig Robert Smithen nevelkedtem, de ez azért nem az elviselhető kategória). A Do Do Wap Is Strong in Here „I'm a black motherfucka" sora miatt kapom csak fel a fejem, egyébként sajnos ez is unalomba fullad. 4 pont marad.

C+ (4)

Full Virgin Listener Achivement; Terrible First Date Achievement

Dönci

Kíváncsi leszek, hány számot nem ismerek. Az első, a People Need Love mindjárt ilyen. Viszont fura, mert el tudnám képzelni pl. a Hair egyik betétdalaként (kivéve a végén a jódlizást). A He Is Your Brother és a Ring Ring sem ismerős, ellenben mindegyik korrekt popnóta (bár magamtól nem hallgatnám egyiket sem). A Love Isn't Easy jóféle. A Waterloo pedig az első, amelyet ismerek. Utána 4 dalt nem ismerek, viszont a háttérben nem zavarnak. Az S.O.S. a következő általam is ismert darab. Utána pedig záporoznak a gigaslágerek: Mamma Mia; Fernando; Dancing Queen; Money, Money, Money – és kövezzenek meg, egyik ellen sincs kifogásom (na jó, a Fernando verzéi talán túl hosszúak). A Knowing Me, Knowing You gitárjai tök jók, csak kár, hogy nem erőteljesebbek (bár akkor nem popszám lenne). :) A The Name of the Game végtelenül unalmas. A Take a Chance on Me vokálharmóniái viszont tökre rendben vannak. Az Eagle totál nyálas (viszont erről az angol szóról mindig a Scrubs c. sorozat jut eszembe, ami vicces). :) A Summer Night City is eléggé unalmas – valószínűleg azért, mert a '70-es évek diszkódallamait hozzák benne egy az egyben. A Chiquitita is rendkívül unalmas. Valamiért a Does Your Mother Know sem tetszik, a Rock Me viszont rendben van. Az Hasta Mañana is kellőképpen semmilyen. Viszont már csak 17 dal van hátra ezután. :) Jé, a Voulez-Vous-t is ismerem, pedig a címe alapján semmit nem mondott (viszont baj van: megunom a számot a sok refrén miatt, de a lemez végén van egy Extended remix – ajjaj). Az Angeleyes is hosszú lett. A Gimme! Gimme! Gimme! (A Man After Midnight) viszont örök klasszikus (és elég jó a basszus benne). Az I Have a Dream jobb lenne, ha a szóló előtt véget érne, utána már túl hosszú lesz. A The Winner Takes It All kihasznál mindent, ami egy aljas slágerhez kell, modulálnak meg minden. :) A Lay All Your Love on Me kategóriájában tök jó. A When All Is Said and Done vokáljai ismét egészen kiválóak. Azta, a Head Over Heels zseniálisan felépített darab, talán eddig a legjobb. Ráadásul ezt nem is ismertem korábban. A The Visitors (Crackin' Up) első fele már-már pszichedelikus, viszont aztán rossz irányba viszik, így nem tetszik. A The Day Before You Came viszont valami teljesen érthetetlen okból bejön. Az Under Attack robothangjai viszont inkább a vicces kategóriába esnek. A Thank You for the Music tipikus zárószám. A bónuszok nem sokat adnak hozzá az eddigiekhez. Főleg, hogy a már hallott dalok újabb változatai. Azt hiszem, legalább 70 percnyi jó száma van a zenekarnak (ami valószínűleg nehezen mondható el Don Henleyről és Loretta Lynnről). Kap egy hatost ez a válogatás.

B (6)

Lepa

Az tagadhatatlan, hogy fülbemászóak ezek a popszámok. Csak elég hosszú ez a válogatás, ennyi bármiből sok, nemhogy Abbából! Amit nem ismertem, de jó: People Need Love, Ring Ring, Love Isn't Easy, Knowing Me, Knowing You, On and On and On. Amit pedig ismerek, és jó: S.O.S., Mamma Mia (jólvanna), Take a Chance on Me, Gimme! Gimme! Gimme!, The Winner Takes It All (az egyik legjobb slágerük), Head Over Heels (kicsit queenes nóta). Érdekes, mert nagyon bugyuta a zene, de mégis élvezem. Egy retró házibuliban simán tolnám rá a bugit. Azért meglepődtem, hogy mennyi ABBA-számot ismerek annak ellenére, hogy sose törekedtem rá. Magamtól csak 4-5 ABBA-dalt tudtam volna felsorolni, de ezeknek a nagy része ismerősen hangzik. Az első lemez vége felé (Chiquitita) közeleg a mélypont azért. A Visitors meg nagyon-nagyon emlékeztet valami teljesen más előadó teljesen más számára, de nem tudom megfogni közelebbről. A vége felé azért megint kezdem unni, de sokkal élvezetesebb válogatás volt, mint gondoltam.

B+ (7)

Lepa

Ahogy látom, ez nem rendes sorlemez, hanem az első pár album összegző válogatása. Ahhoz képest nem eget rengetőek a számok, elég tradicionális rock&roll ez még. A Heart of Stone az első, ami úgy igazán bejön. A Mona hangulata is bejön. A Little Red Roostert pedig már ismertem, nem tudom, honnan – de ahogy látom, feldolgozás. A Surprise, Surprise nem rossz zárás. Összességében mégis ez az album tipikusan azt az arcát mutattja a RS-nak, amely alapján sose tudnám megérteni, miért váltak ekkora legendává.

B (6)

Dönci

Az Everybody Needs Somebody to Love jó kezdés (és szerintem ismerem is valahonnan). A Down Home Girl viszont uncsi. A Heart of Stone jó kis ballada, de elég lenne belőle másfél perc. :) Utána sorban érkeznek a semmitmondó darabok. Egyikre sem tudok odafigyelni, csak elmúlnak a háttérben. A Pain in My Heart a következő, ami feltűnik, de az is idejétmúltnak hat. Főleg, ha arra gondolok, hogy ebben az évben jött ki a Rubber Soul is. A Little Red Rooster is ismerős. A Surprise, Surprise is ismerős valahonnan. Ráadásul az nem is rossz. Az első és az utolsó szám tehát jó. Szóval azt hiszem, a legjobb, ami erről a lemezről elmondható, hogy nem hosszú. :D Ez talán egy fokkal jobb a Fleetwood Mac első lemezénél.

C+ (4)

Dönci

A Lively Up Yourself tipikus reggae (amúgy meg tök durva, hogy mindig meg kell néznem, hogy írják pontosan e zenei stílus nevét – ebből is látszik, mennyire kevéssé figyelek oda rá). No Woman, No Cry – a világ talán leghíresebb reggae-dala (és magyarul a leginkább félreértelmezett, elég csak Sub Bass Monsterre gondolnunk). Hiába, Bob nem az Oxford English nyelvi leleményeit alkalmazta, amikor azt mondta, „ne, asszony, ne sírj". :) Érdekes, hogy a szinti viszi itt a dallamot, a gitár inkább ritmushangszer. A Them Belly Full (But We Hungry) egészen ügyes volt. A Rebel Musicban a szájharmonika ér csak valamit, bár érdekes, hogy hosszú távon megszokja a fülem azt a dalt. Lehetséges, hogy ezt is érdemesebb lenne úgy hallgatni, hogy odafigyelek a szövegre. Viszont az munka és ilyen akcentus mellett számomra kicsit nehéz. :) „We are the sheep of my pastor" – énekli a So Jah Seh-ben, szóval tényleg szövegcentrikus. Időközben utánajártam, hogy a címadó dal fordítása kb. annyi lehetne: rasztahajú. A Revolution is híres lehet, mert ismerős. Kap egy hetest a gyengébbik fajtából.

B+ (7)

Lepa

Ez megvan egészében (mp3-ban egy életmű-DVD-n). Nincs sok hozzáfűznivalóm: reggae at its best. De mégiscsak sima reggae. Azért rajta van a világ egyik legnagyobb slágere nemcsak ebben a stílusában, hanem úgy általában, a No Woman, No Cry (aminek a címét sokan úgy fordítják, „Nincs nő, nincs sírás", miközben a szövegét elolvasva világos, hogy „Asszony, ne sírj", csak kicsit tört angolsággal). Klasszikus album a maga műfajában, de talán amúgy is megérdemel egy alsó A-kategóriát.

A- (8)

Lepa

Ugyanaz az év, mint a tegnapi Willie Nelson-album. És mennyivel jobb! Az első 4 szám után még nem is volt semmi kifogásolnivaló. Az Over My Head is király. Ez egy „sima" popablum, valami elvontabbra számítottam. Egy idő után nehezebb figyelni, mert kiugró dolgok azért nincsenek, de mindegyik szám egységesen jó színvonalú. A Landslide is jó kis szám. A World Turning olyan a gitárfutamok miatt néhol, mint egy Manu Chao-szám női énekkel. Tökös amúgy. A Sugar Daddyt pedig ismerem, csak nem tudom, kinek a feldolgozásában hallottam. A zárás meglehetősen királyos, meg is hallgatom még egyszer. Nem tudom, miért féltem a FM-től, ez egy teljesen korrekt album.

A- (8)

Dönci

Na, ismét 1975. Kíváncsi vagyok, melyik évből lesz a legtöbb lemez a listán, illetve melyik lesz a leginkább alulreprezentált időszak. A Monday Morning egyből egy tök jó popdal, frankó gitárokkal, bólogatós ritmusokkal. A Warm Ways a női vokállal nem tetszik – mintha egy tök más zenekar játszaná. Főleg, ha az utána lévő Blue Lettert is számításba vesszük. Azt hiszem, a Rhiannon megint a női vokál miatt gáz. Nem tetszik a hölgy hangfekvése. Az Over My Head és a Crystal is végtelenül nyálas. Amilyen jól indult, annyira romlott el ez az album. A Say You Love Me is katasztrofálisan unalmas és sablonos. A Landslide is csöpögős rendesen. A World Turning, bár felüdülés az előzőekhez képest, mégis olyan Cheap Trick-féle semmilyen nóta. Nem akarom elhinni, hogy egy jó szám volt ezen a lemezen, a maradék meg 3 és 5 pont között mocorog. Mert a Sugar Daddyt se tenném rá semmilyen lemezre saját belátásomból. Az I'm So Afraid zeneileg legalább egy 8-ast ér, viszont az ének valahogy lerontja. Mindenesetre így is az első és az utolsó szám emelkedik csak ki a lemezről. Szőrösszívű leszek, és 4 pontot adok nekik.

C+ (4)

Terrible First Date Achievement

Dönci

Nosza, ismét  vissza a countryhoz. Az első szám tetszik, és jó rövid is volt. Az I Couldn't Believe It Was True se rossz. Valahogy most jól esik a bendzsó. :) Utána meg egyből egy reprise következik (szóval bukom a virgint), ráadásul rendben is van. És bejön, hogy másfél perces számokkal dolgozik, így pont nem lehet unni egyiket sem. A Blue Eyes... és a címadó mondjuk már uncsi, pedig ez utóbbi keringő, amit szeretni szoktam. Aztán ismét reprise jön, ami jó, sőt, a Just As I Am is derekas. A Can I Sleep in Your Arms? is ügyes. A Hands on the Wheel megint unalmas, de a végén tök jó a szóló. A Bandera fantasztikus a végén. Hát, kap egy gyenge hatost, mert magamtól sosem hallgatnám, illetve szerintem semmilyen szinten nem előremutató lemez, de megértem azokat, akik szeretik.

B (6)

Lepa

Majdnem elfelejtettem, hogy már volt egy album ettől az ürgétől. Na nézzük. A Time of the Preacher abból a fajta tradicionális amerikai zenéből való, amit jobban szeretek (nem a túlhangszerelt country, hanem a folkosabb, letisztultabb fajta). A második szám punkosan rövid. A hamradik meg az első újragondolása – hm, furcsa koncepció. Műfajához képest csupa rövid szám váltja egymást. A címadó kicsit hosszabb, de amúgy nem is rossz, ez is elég tipikus country persze. Aztán megint az első téma... ez tényleg egyre furább. Utána megint 1-2 perces darabok. Nagyon szokatlan a felépítése ennek az albumnak, de emiatt tetszik. A Down Yonder meg mintha valami Chaplin-film háttérzenéje lenne egy rohangálós jelenetnél. Utána a végéig már nem sok érdekes történik. A híres Bach-menüett jó a bónuszok között. Eddig talán a legjobb countryalbum, de persze nem sok újat ad hozzá ahhoz, amit eddig a műfajról gondoltam.

B (6)

Lepa

Az utóbbi 8 hallgatási nap alatt ez a negyedk 1969-es album. Tényleg nagy év lehetett. Amúgy jól kezd az lemez. Az I Wanna Be Your Dog pedig legendás szám, megérdemelten. A We Will Fall keleties, szinte indiai hangzásvilága is nagyon király – tíz percig tart, de egyáltalán nem unalmas. Akármeddig elhallgatnám. A No Fun is király. A Real Cool Time és az Ann csak az előzőekhez képest gyengébbek egy picit, de megállják a helyüket. A Little Doll jó zárás, de azért a lemez második fele nem ér fel az elsőhöz (nem is lehet, mert az tízes lett volna).

A (9)

Pedálgyerek Achievement (1969; I Wanna Be Your Dog; We Will Fall)

Dönci

A nyitószámban egyből megörökítik, melyik évben készült a lemez. Egyébként tökre jók a gitárok meg a törzsi dobolás ebben a dalban. Az I Wanna Be Your Dog gigasláger. A We Will Fall érdekes kísérlet (meg ebben Iggy hagja tökre olyan, mint Jaggeré), azért kicsit hosszan időznek ezzel a számmal, nem kellett volna 10 percesre nyújtani, mert annyi nincs benne (legalábbis anyag nélkül biztosan nincs). Előbb kellett volna a vonósoknak jönnie, mert azok viszont tök jó ízt adnak a végén a dalhoz. A No Fun ismét egy klasszikusabb hangszerelésű dal, eléggé bejön. A Real Cool Time érdekes számcím a No Fun után. :) Csak annyira az nem erős darab. Az Ann pedig sajnos még gyengébb. A Little Doll nem rossz a végén, de az biztos, hogy top-heavy volt ez a produkció. Kap egy hetest azért.

B+ (7)

Dönci

Mikronfonfejű színesbőrű úriember a borítón, az évszám pedig 1973? Ez csak diszkót jelenthet. Az In Time gitárprüntyögése tetszik. Az énekes meg akár Prince is lehetne (talán kicsit mélyebb a hangja, de nem sokban különbözik). Ez azért nagyon nem az én stílusom, de az If You Want Me to Stay zongorája tetszik. Viszont az is tény, hogy azt hittem, már legalább 20 perce hallgatom, pedig csak 8. :D A Frisky idegesít. Érzem benne, hogy próbálták hozni a gyerekcsinálós zenét, de valahogy pont azt a vonalát kapták el, amelyik az idegeimre megy. A Thankful 'n' Thoughtful ugyanaz pepitában. Hű, az I Don't Know-nál már nagyon unom a lemezt, pedig az a szám mág nem is idegesít. A Que Sera, Sera (Whatever Will Be, Will Be) női énekhangja igazi felüdülés, viszont unalomba fullad az a nóta is. Na, a Babies Makin' Babies a végén mindent összefoglal, amit eddig írtam. Kap egy erős hármast.

C (3)

Terrible First Date Achievement

Lepa

Újabb egyszavas című popalbum. Csak ez ilyen régies pop, azaz R 'n' B. Így bolondok napján nem rossz ez a hangulat, szórakoztat ez a zene. Jó a srác hangja, többek között az If You Want Me To Stayben bontakoztatja ki. A Frisky is kellően bolondos. Ilyen zenéknél mindig a Bud Spencer–Terence Hill-filmek háttérzenéi jutnak eszembe. A Thankful 'n' Thoughtful is aranyos. A Keep On Dancin'  se rossz. Egyetlen bajom, hogy R 'n' B-ből nekem sok egy albumnyi. A Babies Makin' Babies vicces számcím, maga a dal se rossz. Az eddig hallott funkys árenbí-albumok közül ez a legjobb, kap egy gyenguci hetest.

B+ (7)

Virgin Listener Achievement

Lepa

80-as pop – nem a kedvenc stílusom. Lássuk. A lassabb, kevésbé diszkós számok tetszenek (pl. Mercy Street). Az In Your Eyes elmegy dallamilag, de kissé már nyál. És szörnyű a szintihang. A Don't Give Up is jó. Meg valamennyire a We Do What We're Told is. Három és fél jó szám 46 percben – ez most egy ötösre elég.

B- (5)

Virgin Listener Achievement

Dönci

A Red Rain elég erős kezdés, tökre bejönnek a harmóniák belőle. Jól játszik a hangjával is a bácsi (pedig, mint pár élő felvételből kiderült számomra, nincs neki sok). Na, ha a többi dal is megugorja ezt a szintet, 10-es lesz a vége. A Sledgehammer klipje nagyon híres – kíváncsi voltam, most tetszik-e a dal, mert régen hallottam, és akkor nem szerettem. Van, ami nem változik. A Don't Give Up ismét egészen kiváló, Kate Bush hangja jól kiegészíti a dalt. A That Voice Again közepes, nem ad hozzá semmit a lemezhez, de a hangszerelése érdekes. Az In Your Eyesról valamiért Az oroszlánkirály jut eszembe (biztos az afrikai törzsi témák miatt), de nem rossz egyáltalán. Na, a Mercy Street megint egy 10-es dal. Hm, a Big Time zeneileg Michael Jackson is lehetne – még eldöntöm, hogy ez jót jelent-e. A We Do What We're Told (Milgram's 37) eléggé hangulatos, bírom az ilyen spirituálisabb jellegű darabokat. A This Is the Picture (Excellent Birds) a végén nem indul rosszul, de a közepére uncsi lesz. Végül hetest kap csak.

B+ (7)