Dönci

A Bad Astronaut zenekar énekhangja nem véletlenül ismerős (és nem azért, mert már szerepelt a listán). A Lagwagonben frontember Joey Cape egy újabb zenekaráról van szó. Ha pedig a Good Morning Night nem lenne meggyőző, szerintem a Ghostwrite mellett nem lehet elmenni megsüvegelés nélkül. Ilyen riffek utoljára a Green Day Brain Stew-jában működtek ennyire jól, mint az itteni verzékben, ahogy a Beat elejéhez hasonló ritmus meg utoljára a Boulevard of Broken Dreams nyitányában hallható. :D Persze valószínűleg sokkal inkább csak engem emlékeztet ezekre, semmint a valóságot tükrözi. És mindegyik egészen kiváló dal (mind a 4 előbb felsorolt). :) Amúgy a negatív hangulat és a szétesős, de dallamos felvételek végig képviseltetik magukat. A csúcspont egyértelműen a Minus, ugyanakkor talán az jellemzi legkevésbé az albumot. Egyébként tökre színvonalas gitározások hallhatók sokszor (pl. az Autocare-ben). Szóval nagyon nehéz lesz egyet kiemelni a végén, de meg kell próbálom.

Ha csak egy számra van időd: Beat

Lepa

Az első (már tárgyalt) BA-album szárnypróbálgatás, a második maga a tökély, ez a harmadik pedig a halál és a szétesés szomorú krónikája: a dobos, Derrick Plourde nem sokkal a dobsávok felvétele után öngyilkos lett (erről már volt szó a Resolve c. Lagwagon-album kapcsán), így Joey Cape egyedül fejezte be a munkálatokat – közel egy év alatt. Mit kapunk hát az utolsó és legkidolgozottabb Rossz Űrhajós-albumtól? Slágereket negatív szövegvilággal rögtön az elején (Good Morning Night; Stillwater, California), agresszív rocknótákat negatív szövegvilággal (Beat; Go Humans), szomorú balladákat extrém negatív szövegvilággal („You’re my death, I’m your disease, together we will bleed” a San Francisco Serenade-ben, vagy éppen a Minus). Na igen, a Minus szerintem Joey Cape egész életművében, összes zenekarát tekintve az egyik legszebb szerzeménye. De bűn lenne ott megállni, a fent felsorolt számok mind hozzáadnak az életünkhöz már egyszeri hallgatásra is, a Best Western pedig a kicsit vadnyugati hangulatával (l. füttyszóló) tovább tágítja a Cape-életmű határait. Az igényes indie-rock kedvelőinek kötelező album.

Ha csak egy számra van időd: Minus

Lepa

Az utolsó angol nyelvű Quimby-albumról beszélünk, amely egyben az első, ami nem csak kazettán jelent meg, és amúgy meg a második. Remélem, érthető. Nagyon érdekes hallgatnivaló, mert stílusilag már egy csomó minden itt is előjön, ami később a Quimby védjegye lett: a „beszélős” énekstílus, a Tom Waits-hatások, a mindenféle lazább, régies stílusok vegyítése a pop-rockkal (megjegyzem, rockból itt elég kevés van, helyette van tangó meg sanzon meg blues meg mindenféle „archaizáló” műfaj). Az utolsó számot pedig a Gogol Bordello is megirigyelhetné. Ugyanakkor az angol szövegek miatt még nincs olyan átélhető költőisége, mint a későbbi, magyar nyelvű albumok némelyikének. Amúgy az akcentus se vészes, de én azért örülök, hogy később a magyar szövegekre váltottak, mert különben nem nőttek volna ilyen nagyra a hazai színtéren.

Ha csak egy számra van időd: Party in my Bones

Dönci

Hogy én mennyire imádom ezt a korongot. Nagyon sajnálom, hogy ahogy telnek az évek, egyre kevesebb dalt vesznek elő innen. Nyilván ez még Tom Waits és Nick Cave mámorában íródott, néha már-már epigoni hűséggel. Ennek ellenére csodálatos szójátékok és jó szövegek ötvözik a dalokat. Az meg, hogy a „címadó” nyitány egy keringő (értsd: 3/4-es), külön öröm a számomra. De az biztos, hogy a korongon érződik a jó értelemben vett kocsmaszag, ami a legjobb noir filmek sajátja. (Ez képzavar volt?) Persze, aki bulizni akar, az is talál magának megfelelőt itt: Party in My Bones; Make It Double; Finale. Én most a világ egyik legméltóbb lezárását választom.

Ha csak egy számra van időd: Finale

Dönci

A No Use for a Name a Lagwagonhöz hasonlóan a dallamos punkolásról híres, ahogy már többször leírtuk. Az meg biztos, hogy a világ egyik legjobb riffjével nyit a lemez. Amúgy így kell nyitni egy albumot: muszáj, hogy az első szám fogós legyen, hogy a hallgató ott maradjon. Bár lehet, hogy ez csak az ezredfordulón volt igaz. Manapság mindenki számokat hallgat, csak mi vagyunk őskövületek. Mindenesetre a Not Your Savior az elhalkulása ellenére is az egyik legjobb No Use-szám evör. Főleg a hegedűvel a végén. De vannak még hasonszőrű szerzemények, például az eggyel jobban basszusra hangolt Life Size Mirror. A leginkább slágeres felvétel (ami akár Blink is lehetne) a Why Doesn't Anybody Like Me?, viszont vannak sokkal erősebb darabok is a korongon. A Fairytale of New York The Pogues-féle eredetije lényegesen jobb, bár azért ezt sem kell a sarokba dobni, hiszen a szóló eléggé ütős alatta. Az Always Carrie torzított éneke is olyan elem, ami egy teljesen átlagos dalt kiemel a tömegből, pedig nem egy világmegváltó ötlet, mégis tökéletesen működik. Az ilyenek miatt is kerültek a listára.

Ha csak egy számra van időd: Not Your Savior

Lepa

Első hallgatásra ez az album egymáshoz hasonló, gyors vagy középtempós skatepunk-számok sorozata. Pörgős dob, torz gitár, elnyúlós, harmonikus és szomorú énekdallamok. „Na de van valami plusz értéke?” – kérdezi az egyszeri hallgató. Hát persze. Amint kicsit leásunk a mélyre, előbukkan a borongós dallamokat rendkívül jól kiegészítő, mély és személyes szövegvilág (Not Your Savior; Life Size Mirror), a példaképek előtti tökéletes tisztelgés (Fairytale of New York), a bármilyen poposabb stílusban milliós eladásokat produkálni képes refrén (Chasing Rainbows), egy csipetnyi humor (Six Degrees from Misty) és még rengeteg más érték, ami azzá tette a NUFAN-t, ami. Amúgy a legszomorúbb szám nem is a Saddest Song, hanem az utána jövő Room 19, egy gyönyörű de érfelvágós rocknóta az elmúlásról, öregedésről, halálról. Aki azonban kicsit reprezentatívabb dalra vágyik, de nem tolná le az egész albumot, annak a középtempós Coming Too Close-t vagy a Chasing Rainbows-t ajánlom ismerkedésre.

Ha csak egy számra van időd: Coming Too Close

Lepa

Bevallom, nekem nagyon sokáig tartott, hogy megértsem, mit kajálnak ennyien a Radioheaden, mert számomra túl művészkedő és nehezen befogadható volt, affektál az énekes, és még sorolhatnám. Hogy lehet – gondoltam – hogy az alapjában véve melódiabarát emberi lények körében ilyen népszerűségre tesz szert egy ennyire különutas banda? Aztán szép lassan, ahogy egyre több esélyt adtam neki, rájöttem, hogy micsoda értékek vannak benne. (Nyilván nem az első pár albumról beszélek, amik amúgy is emészthetőbbek, hanem az olyanokról, mint ez.) Bár továbbra is ritkán hallgatom Yorke-ékat, manapság már főhajtással ismerem el a munkásságukat, mert a kreativitásból és újításból (ezek szerencsétlen kombinációját nevezzük ugyebár művészkedésnek, a szerencséset meg korszakalkotásnak) sosincs hiány náluk, pedig karrierjük most már jó régre nyúlik vissza. Rocktörténelmi jelentőségű zenekar, és ez minden albumukra igaz.

Ha csak egy számra van időd: Go to Sleep

Dönci

A Radiohead 2003-ra már azt tehetett, amit akart, mert bizonyította, hogy többféle stílusban is helytáll. Ez a korong viszont olyan lett, mint egy best of tőlük, amin új szöveg van a különböző, kipróbált számokhoz. Azt meg ne felejtsük el hangsúlyozni, hogy a világ legjobb jedihangjai a Sit Down. Stand Up végén jelennek meg. De van itt a Pyramid Songot idéző belassult, zongorás darab (Sail to the Moon), alternatív britpop gitárokra (Go to Sleep), baljós elektronika (Backdrifts). Szóval mindenki megkapja, amit szeretne. A There, There dobjai pedig amilyen egyszerűek, olyan hatásosak. Az A Wolf at the Door témája bennem mindig Nothing Else Matterst idézi, de ez biztos csak az én bajom. Az viszont tuti, hogy nagyon érdemes odafigyelve hallgatni ezt az albumot, mert az ezt követők sokszor már hallgatót próbálók, ez viszont egy remek összefoglalása a zenekar első évtizedének.

Ha csak egy számra van időd: Sit Down. Stand Up

Dönci

Ha valakinek nem tetszett a tegnapi lemez, ma nagyon rosszul jár, mert egy pont azutáni koncertfelvétellel érkezünk, ami gyakorlatilag egy tökéletes válogatás az első két LP-album dalaiból. A DVD-t is érdemes megnézni, mert elképesztő (és bővebb). Ha valaki nem érti, miért lett világhírű ez a banda, innen kiderül. És ha nem is az In the End lesz a választottam, azt érdemes meghallgatni, mert a backstreet boysos „I've put my trust in you...” részt a közönség énekli, Chester csak az üvöltést, így pedig kiküszöbölik, ami az albumverzióban az egyetlen hibája volt a dalnak. Amúgy felhívnám a figyelmet a Lying From You háttérvisításaira, mert azok eléggé frankón összejöttek. Ezen a lemezen konkrétan nincs olyan szám, amit érdemes lenne átugrani. Tökéletes gyűjtemény egy lelkes zenekartól, aki egyszerre feltörekvő és csúcson lévő. Ritka pillanat az ilyen.

Ha csak egy számra van időd: P5hng Me A*wy 

Lepa

Mai albumunk sok mindent bizonyít, de leginkább azt, hogy nem kell countryzenésznek lenni ahhoz, hogy az ember stadionokat töltsön meg Texasban. A viccet félretéve, ha már tegnap megtapasztaltuk, mit tud a Linkin Park stúdióban, most meggyőződhetünk arról, hogy élőben is ott van az energia és a beleélés. Szerepel itt természetesen az összes addigi nagy sláger, és a közönség hangulata is abszolút átjön, bár lehetnének kicsit még hangosabbak is a keverésen. Egy tökös élő felvétel egy olyan zenekartól, amelyet (ebben a klasszikus felállásban) már sose fogunk látni.

Ha csak egy számra van időd: Papercut

Lepa

A Linkin Park már akkor is első vonalas banda volt, amikor még nem halt meg Chester Bennington, azóta meg még magasabb piedesztálra lettek emelve (bár a zenekar nem oszlott fel, ha jól tudom). Mindenesetre amikor beválogattuk, ez nem játszott közre. Igaz, ez az albumuk már nem volt olyan innovatív és robbanásszerű a maga idejében, mint a Hybrid Theory, ugyanakkor itt található a banda egyik legnépszerűbb száma, a Numb (és megjegyzem, sok más hasonló színvonalú szerzemény). Aki csak a finomabb oldalukat ismeri, az meglepődik, ha hallja, hogy micsoda durva ordításokra és hörgésekre képes az énekes – igazából mindig ez a vokális sokoldalúság volt a védjegye és a legnagyobb erőssége. Ha valaki egy csoda folytán nem ismerné a Numbot, pótolja – a többiekek a szintén klipes Faintet ajánlom, bár az se nevezhető ismeretlennek a maga 100 millió fölötti hallgatottságával.

Ha csak egy számra van időd: Faint

Dönci

A Linkin Park második lemezéről azt írhatjuk utólag, hogy nagyon hasonlít az elsőre (főleg a többi korong fényében), ugyanakkor a megjelenésekor a Numb és a Breaking the Habit vonalával nagyon különbözőnek tűnt. Bár az első 3-4 dalban ez az ugrás még nem tűnik fel. És az is biztos, hogy kevesen tudtak olyan beleéléssel üvöltve énekelni, mint Chester. Mike Shinoda pedig egy elég ügyes MC, szóval nem lehet panasz a rapbetétekre sem. Igazából a korong mind a 36 perce kifogástalan. Az elektronikát remekül vegyítik a metalos gitárokkal, úgyhogy nagyon nehéz egy dalt kiemelni (főleg, hogy a slágereket meg az is ismeri, aki nem akarja). Az biztos, hogy ez is olyan klasszikus lemez, amit ha nem is kell szeretni, de hallani mindenképp érdemes. Szóval hajrá!

Ha csak egy számra van időd: From the Inside

Dönci

A The Get Up Kids is gyorsan dupláz nálunk. Két évvel későbbre kerültünk, és a Man of Conviction egészen a kaotikus kiállásig klasszikus powerpopnak hat. A The One You Wanttal viszont ismét visszatérünk a '60-as és '70-es évek rock and rolljához. Aki végighallgatta az előző albumot, és aki ezt is végighallgatja, az nem biztos, hogy összerakná, hogy ugyanaz a zenekar játszik, mert eggyel keményebb kötésűek a dalok. Kevesebb a játék a ritmusokkal, több a torzított gitár, de még mindig a powerpop kategóriájába sorolnám őket a legjobb szívvel. Ez alól kivétel a Sick in Her Skin, ami egyrészt zseniálisan építkezik, másrészt a zenekartól eddig hallott legkeményebb felvétel. A könnyedebb, slágeres darabok kedvelőinek a The One You Wantot javaslom, a többieknek pedig karcoljon kicsit a választottam. Érdekes amúgy, hogy az On a Wire eleje volt erősebb, itt pedig a lemez vége az, ami egyértelműen húz. Az Is There a Way Out például a zenekar történetének legzseniálisabb felvétele. Szóval Lepa választottját is hallgassa meg mindenki.

Ha csak egy számra van időd: Sick in Her Skin

Lepa

Két évvel (és két helyezéssel) az On a Wire album után ismét vendégünk a The Get Up Kids, és mintha meghallották volna az arra az albumra érkezett kritikákat (túl lassú, túl tingil-tangli, túl szétfolyós), egy kicsit visszakanyarodtak a torzítottabb gitárok felé, bár korántsem annyira zúzós a gitárhangzás, és továbbra is leginkább pop-rocknak lehetne bekategorizálni. Valamiért a The One You Want lett a klipes nóta, és bár jó a videó, de szerintem sokkal-sokkal jobb dalok vannak a lemezen: a Wouldn’t Believe It, a Martyr Me, a How Long is Too Long és a Sympathy kb. ugyanazt képviselik: nagyon fülbemászó dallamokkal és rádióbarát refrénnel bíró, lendületes soft-rockról van szó. Viszont mind az albumon, mind az egész életműben kiemelkedő a szomorú és kísérteties hangvételű, hatperces Is There a Way Out, amitől a mai napig libabőrös lesz a hátam (a szám közepén lévő leállós résztől kezdve). Egyszerűen gyönyörű, bűn lenne mást javasolnom a kedves olvasónak.

Ha csak egy számra van időd: Is There a Way Out

Lepa

Azért ha belegondolunk, elég hihetetlen, hogy vagy egy viszonylag kemény rockzenét játszó zenekar egy országban – Agyarországon –, amelynek szinte minden albumáról ismer egy-két slágert még a laikus, rockzenét nem hallgató nagyközönség is. Erről a lemezről ilyen a Mindig péntek és az egyik leghíresebb nótájuk, az első magyarországi sokzenészes flashmob, a SzegedRocks egyik választott nótája, az Ez az a ház. A címadó egyébként lehetne „Jönnek a férgek 2” is, eléggé hasonlít mind az versszak akkordmenete, mind az egész dal hangulata és struktúrája – de ettől még nagyon is működik. Továbbá megkapjuk a szokásos színvonalat a többi számnál is, félremenni nem nagyon lehet, ha valaki szereti az ilyet.

Ha csak egy számra van időd: Mindig péntek

Dönci

Sűrűsödnek a 'Csapda-lemezek is, de mit csináljunk, ha ennyire erős korongokat dobtak ki? Ezen meg az Ez az a ház például akkora sláger lett, hogy ihaj. Pedig van itt még sok klasszikus és remek darab. A címadó kegyetlen társadalomkrtika, az Akinek látsz ars poeticája rímel a korábban már tárgyalt, később született Senki nem menekülre, a Föld és ég pedig az egyik legjobban sikerült ballada a zenekartól. Egyébként érdekes kérdés, hogy ha a Mindig péntek ekkora sláger lett, vajon a Nem ver át miért nem? Mindenesetre bátran hallgassa mindenki végig ezt a lemezt, az egyszámosok pedig barátkozzanak a címadóval.

Ha csak egy számra van időd: Agyarország

Dönci

Valószínűleg erről a zenekarról sem hallottak olyan sokan Magyarországon, aki pedig igen, az valamilyen punkfórumon, ami kicsit érthetetlen, hiszen ez inkább gitárpop, semmint punk. De a jóféléből, ahol van értelme a szövegeknek, nem túl elvontak, mégis remek ritmusok vezetik fel őket. Nehéz hova tenni stílusában ezt a korongot, mert az Overdue egy country, az All That I Know egy '60-as évekbeli beatkorszakot idéző felvétel, a Grunge Pig egy bólogatós ballada, ezek mégis egységes képet alkotnak, és nagyon kellemes élményt nyújtanak a hallgatónak. Az egyetlen kritikája lehet a korongnak, hogy inkább top heavy (kivéve az utolsó számot, azt mindenképp érdemes meghallgatni, akkor is, ha a lemez második fele nem olyan erős).

Ha csak egy számra van időd: Grunge Pig

Lepa

A Get Up Kidset szokás emónak csúfolni, pedig egyrészt szerintem inkább pop-rock vagy indie, másrészt az első két albumukkal, amelyek tényleg beilleszthetők a 2000 körüli nagy emo-fellángolásba zeneileg, nem simán részei vagy követői, hanem elindítói voltak az „emo revival” jelenségnek, amiből ők gyorsan ki is hátráltak. Ez a harmadik albumuk már stílusváltó, és sokkal visszafogottabb és lassabb, tele van csendes, torzításmentes dallokkal: semmilyen szinten nem hasonlít elődjére. Rögtön a nyitódal, a szomorkás Overdue eloszlatja a kételyeket, hogy a zenekar egy kaptafából akarna megélni. Aztán van itt még rádióbarát szintipop (High As the Moon), erős Beatles-hatás (All That I Know), post-rock (Walking on a Wire), címében is tábortüzes akusztikuskodás (Campfire Kansas) és egy gyönyörű szakítós/elengedős ballada a végére (Hannah Hold On) igen erős szövegekkel („I never asked to be sorry / If its over, its over for sure”). A címadó és a záró szám kötelező.

Ha csak egy számra van időd: Walking on a Wire

Lepa

Maradunk a saját néven futó női előadóknál, és ezúttal Tori Amos tér vissza egy egészen egyedi, különleges konceptlemezzel, amibe belesűrített egy csomó komolyzenei hatást (és konkrét művet), de annyi saját inputot adott hozzá, hogy mégis hamisítatlan Amos-mű lett belőle. Az egyik legtéliesebb hangulatú lemez a listánkon: szállingózó hóesésben, erdőben sétálva hallgatnám legszívesebben – legalábbis valamiért ilyen érzéseket kelt bennem, ha lehunyom a szemem. Csodásak az „egyénekeses” számok (Fearlessness, Your Ghost) is, de mivel ezen az albumon közreműködik az előadó lánya is, ami külön egzotikum, így hallgassuk meg legalább a SnowBlindot, a Cactus Practice-t és a Job’s Coffint is.

Ha csak egy számra van időd: SnowBlind

Dönci

Tori Amos egy furcsa és magával ragadó zenei kísérlete volt ez. Rengeteg komolyzenei szerző motívumaihoz írt újabbakat, és szöveggel is ellátta őket, hogy jobban a popzenéhez kapcsolja a klasszikusok műveit. Ennek megfelelően a hangszerelés is sokszor nagyzenekari, monumentális. Sőt, az 5 perc fölötti felvételek sem ritkák. Ráadásul Tori lánya, Natashya (Tash) Hawley is közreműködik ezen az albumon a legtöbbször. És egyébként elképesztően zseniális hangja van, tök jól kiegészíti Toriét. Mostanra a blogolvasók megtapasztalták, hogy nem csak popzene (vagy stílustól függetlenül csak popzene) létezik számunkra, így azt javaslom, csendes órákban pörgessük le ezt a korongot. Az egyszámosok pedig adjanak esélyt a Fearlessnessnek.

Ha csak egy számra van időd: Fearlessness