Dönci

A Bad Religion szerepelt már korábban is a listánkon, de még fog. Ez a korong meg azért került fel ilyen magasra, mert nagyjából a Suffer című lemezre érték el azt a stílust, amiben utánozhatatlanul zseniálisak. Ez pedig a pörgős, dallamos, lázadó punkolás. Alig akad 2 perc fölötti felvétel, mégis minden ízükben kielégítő hosszúságúak a dalok. Gyakorlatilag mindegyik egy-egy külön punksláger. A 1000 More Fools, a How Much Is Enough, a Give You Nothing midnegyike megér egy misét (ha már a zenekar nevében szóba kerül a vallás is). De a legnagyobb sláger talán mégis a Best for You. Az gyakolatilag minden esszenciáját magában foglalja az eddigi éleműnek, így a választott dal is csak ez lehet.

Ha csak egy számra van időd: Best For You

Lepa

 Végre egy album, ahol nem kell gondolkodni, melyik számot ajánljam azoknak, akik csak egyet hallgatnának meg – ugyanis bármelyiket lehet, csúnya kifejezéssel élve „mind ugyanolyan”. Ezzel az albummal a Bad Religion gyakorlatilag lefektette a mai (na jó, 90-es) amerikai dallamos punk-rock alapjait, mondhatni etalont teremtett. Sok zenekar írt már dallamosabb vagy kidolgozottab nótákat azóta ebben a műfajban, de Greg Graffinék nélkül semmi nem lett volna. Alapvető album a műfaj kedvelőinek, de szerintem a fülbemászó dallamok és az odavágós refrének miatt sok mindenki másnak is öröme lelhet abban, ha belekóstol.

Ha csak egy számra van időd: 1000 More Fools

Lepa 

Egy igazi klasszikus, korai Kispál-album van ma terítéken: egy olyan lemez, ahol még nem tökéletes a hangzás, és Lovasi is sokkal nyersebben énekel, mint manapság. A fő-fő specialitásuk – azaz, hogy értelmezhetetlenek a szövegeik – már itt is 100%-ban jelen van, hiszen aki mondjuk a Levesek porból szövegét elmagyarázza nekem, azt meghívnám egy kávéra habbal. Amúgy talán a Zsákmányállat a legismertebb és legidőtállóbb dal erről az albumról, annak a dallama egyszerre kicsit népdalos és mégis slágeres (helyenként). Külön kiemelendő, hogy a zenekar nem ragadt bele semmiféle klisébe: rengeteg meglepetést tartalmaz annak a lemez, aki beleszokott a versszak-refrén rocksablonokba és a szokványos harmóniákba vagy akkordmenetekbe. Már csak ezért is érdemes ismerni.

Ha csak egy számra van időd: Zsákmányállat

Dönci

A '90-es évek egyik legtöbb (koncert)slágerét kitermelő Kispál-albumról van szó. A hatása a könnyűzenére gyakorlatilag mérhetetlenül nagy. Ekkorra érett be a zenekar végleg. A szövegek talán kevésbé absztraktak, mint korábban, Bräutigam Gábor dobolása még mindig tökéletes, nagyon érzi az egyet. Kispál András gitárjátékáról pedig lehet legendákat zengeni, és kötelező is, mert elképesztő, hogy miért nem lett világsztár egy ilyen tehetségből. Annyira egyéni és egyedi a hangzásvilág, amit képvisel, hogy ezer közül is fel lehet ismerni. Rengeteg olyan kedvencem van ezen a lemezen, ami valamiért a ritkán játszottak közé csúszott (Dal poharakról; Jó a világ végéig; Fűben alvó), úgyhogy az ilyenek közül fogok ma választani (mert megtehetem).

Ha csak egy számra van időd: Jövőből jövő lövő

Dönci 

Tom McRae is az az előadó, akiért egy komolyabb összeget képes volnék fizetni, mert annyira szuggesztív dalokat ír, és olyan fájdalmas hangszíne van, hogy biztos nagy hatással lenne rám. Ez a 2010-es albuma is tele van jobbnál jobb számokkal, amiket Lepán és rajtam kívül a kutya sem hallgat (de majd most!), pedig bőven megérdemelné, hogy a világ összes emberéhez eljusson így vagy úgy. Mondjuk a legérthetetlenebb dolog, hogy miért az Out of the Walls lett a klipes nóta innen, miért nem (nagyjából) bármelyik másik. Az meg érdekes, hogy Tom McRae se tudja, hogy a mitológiai Atlasz nem a földet, hanem az eget tartotta a vállán (l. Can't Find You). Talán ez a leginkább vegyes tempójú Tom McRae-lemez, amelyen nem esik szét a koncepció a tempóváltásoktól (mint mondjuk a King of Cards esetében, amelyet rajtunk kívül szintén senki nem hallott, de bízzatok bennünk. Vagy még inkább, hallgassátok meg azt is.), hiszen az American Spirit is tökéletesen illeszkedik a Told My Troubles to the River és a Please közé. Aki bírja a szomorú énekes-dalszerzőket, az biztos végig élvezi majd az albumot, én meg most bökök egyet.

Ha csak egy számra van időd: Fifteen Miles Downriver

Lepa

Tom McRae a csendes zene királya. Na jó, az egyik királya, mert a csendes zene világa igazából oligarchia. Ez pedig az az albuma, amiről lemaradt a címadó szám, de nemcsak emiatt érdekes: ennyi érzelemmel átadni ilyen visszafogott hangszerelésű dalokat nagyon kevesen tudnak. A nyitó Still Love You például egy nem túl érzelmes hangszerrel, bendzsóval támogatja meg a törékeny énekhangot, és mégis tökéletesen működik. Ha viszont a művész minden oldalát igazán bemutató számra vágyik az olvasó, akkor a Summer of John Wayne a neki való. Elmondtuk már ezt is pár előadóról, de én megint értetlenül állok az előtt, hogy McRae még nem világhírű sztár. Egyetlen logikus magyarázat létezik: túl szomorúak a számai a közízlésnek. Akit ez nem zavar, ne menjen el a munkássága mellett.

Ha csak egy számra van időd: Summer of John Wayne

Lepa

Nemrég volt szó a NOFX első politizálós és saját kiadású albumáról – ez pedig az utolsó Epitaph kiadós és nem politizálós. A szövegek, számcímek és a zenei megoldások is tele vannak poénokkal, ezt jól megalapozza az, hogy az intro direkt a Linoleum c. számukat koppintja, aztán a szövegében ezt be is vallja. A zenekar válogatásaira és setlistjeire általában a nagy kiadók halálát vizionáló Dinosaurs Will Die, a kicsit másabb hangulatú sláger, a Bottles to the Ground és a záró mulatós um-pappa (nem keringő, hanem polka), a Theme From a NOFX Album szokott felkerülni, de vannak itt további csodás darabok is: pl. nagy kedvencem a Pharmacist’s Daughter, a Thank God It’s Monday és a Clams Have Feelings Too, mindegyiknek nagyon vicces a szövege (és közben zeneileg is slágerek, mármint punk szinten).

Ha csak egy számra van időd: Bottles to the Ground

Dönci

A NOFX pár nap után ismét ellátogat listánkra, az előzőnél 3 évvel korábbi lemezzel. Itt még az Epitaph volt a kiadó, akik a punkok nagy kortesei voltak. Itt még nem annyira kiforrottak zeneileg, viszonylag kevés „nem punk” van a korongon, de a szórakoztatási faktorral egy percig sincs probléma. A leginkább slágeres (már-már Clash-be hajló) felvétel a Bottles to the Ground, ugyanakkor ezen érződik, hogy gyaníthatóan slágernek is készült. A Theme From a NOFX Album pedig összefoglal mindent (zeneileg és szövegileg is), amit a zenekar eddig a pontjáig tudott, úgyhogy mindenféleképpen ezt a legfontosabb meghallgatni (ráadásul kiderül belőle, hogy a jó whiskeyt és a jó whiskyt szeretik ők is).

Ha csak egy számra van időd: Theme From a NOFX Album

Dönci

Ha Magyarországnak egy rockzenekara lenne csak, valószínűleg a Tankcsapda lenne az. És nem azért, mert úgy gitároznak, olyan basszustémákat játszanak, úgy dobolnak és olyan énekteljesítményt nyújtanak, mint még senki. Valószínűleg sokkal inkább azért, mert süt belőlük, hogy szeretik, amit csinálnak. Amikor pedig élőben játszanak, én mindig 16 éves leszek újra, és az olyan semmitmondó refréneket is teljes átéléssel tudom kiabálni, hogy „a nevem rock, a nevem roll, / elég, ha azt mondom magamról, / a nevem rock, rock a nevem”. Érdekes, hogy amennyi slágert kitermelt ez a fekete lemez, annyira elhanyagoltak a nem klipes dalok a koncerteken, pedig összesítésben szövegileg Lukács Laci talán legerősebb eresztése (Egy van; Mindenki; Irgalom nélkül; Hiányzol) hallható ezen a korongon. Ami a stílust illeti, nehéz belőni, mert kétségtelen, hogy rockzenéről beszélünk, de a punk, a metal (különböző alfaja) és a hard rock nagyjából ugyanolyan arányban képviseltetik magukat. Aki magyar, és nem hallott még a zenekartól semmit, annak is ugyanazt javaslom, mint a többieknek, hallgassák meg az Irgalom nélkül című dalt.

Ha csak egy számra van időd: Irgalom nélkül

Lepa

Magyarország megkerülhetetlen rockzenekara, a Tankcsapda is bemutatkozik a listánkon ezzel a 2006-os albummal. Mindig elgondolkodom, vajon miért pont ők emelkedtek ilyen kultikus státuszba a klasszikusabb rockot játszó zenekaraink közül: azért, mert idejekorán kezdték a karrierjüket, vagy tényleg van bennük egy X-faktor, ami másokban nincs? Az biztos, hogy szövegileg nagyon tudnak alkotni: pár szófordulat és rím egyszerűen utánozhatatlan, és sosincs olyan érzésünk, hogy a szöveget ráerőltették a dallamra, mindig olyan természetesen folyik a ritmikája. Zeneileg pedig azt hozzák, ami a legfontosabb: tökéletes, zúzós hangzás, kemény riffek, de megjegyezhető és dúdolható dallamvezetés. Na meg az aduász: Lukács Laci összetéveszthetetlen, hamisíthatatlan és tipikusan rockzenére termett orgánuma. Nem csoda, hogy őket az amúgy csak mainstream zenéket hallgató magyar közönség is ismeri, sőt elfogadja. Lehet, hogy van tehetségesebb magyar rockzenekar jelenleg, de legendásabb és patinásabb biztos nincs. Egy megtévesztő című számot ajánlanék az album legvégéről.

Ha csak egy számra van időd: Hiányzol

Lepa

Ez az album elvileg egy karácsonyi képeskönyv CD-mellékleteként jött ki, ahol a képeket is Manu Chao rajzolta (a lemezborító stílusában), a szövegek meg gyakorlatilag a dalszövegek voltak. A nagy sikerre való tekintettel végül rendes sorlemezként, könyv nélkül is megjelent, de nekem volt szerencsém látni az eredetit, mert egy ismerősöm megrendelte velem Franciaországból (épp ott voltam). Ami a zenét illeti: szokásos és mégse átlagos Manu Chaót kapunk: egyrészt nem nagyon folyik bele más műfajokba, mint amikbe amúgy is szokott, viszont kizárólag francia nyelven íródott a lemez, ráadásul tematikus, ha nem is konceptlemez. Rengeteg ugyanis a visszatérő zenei és szöveges téma, a dalcsokor egy nagyon harmonikus egésszé áll össze, sokszor egybe is folyik a dalok határa. A francia nyelv jelenlegi és jövőbeli kedvelőinek külön ajánlom az albumot; amúgy meg tessék elkezdeni az első számmal, és csak akkor megállítani, ha rossz szám jön – mert nincs olyan.

Ha csak egy számra van időd: Le P’tit Jardin

Dönci

A világzene és a pop ötvözetének egyik legnagyobb európai alakja Manu Chao. Valahogy az ő lemezein mindig megérezni, hogy szeretettel készültek, és éppen aktuálisan mindent beleadott. Annak ellenére, hogy mennyire illik a popzenei világba is, egyáltalán nincs kommerszíze, hiszen a hangszerelés, bármennyire egyszerűnek is hat, nagyon átgondolt és kidolgozott. A dalok sokszor itt is egymásba folynak, ami jó folytonosságot biztosít az albumnak. Aki szereti a kísérletezősebb hangzású világzenét, annak nem lesz olyan darab a korongon, ami ne okozna örömet. A többiek pedig válogathatnak a slágeresebb dalokból, például meghallgathatják, amit én választok nekik.

Ha csak egy számra van időd: Madame Banquise

Dönci

Tori Amos még szerepelni fog a listánkon párszor, de sosem érdemtelenül. Ha másért nem, a Give és a Lady in Blue című dalokért ezt a lemezt is érdemes végighallgatni. De persze ez csak a jéghegy csúcsa. Gyakorlatilag egy végig tökéletes utazáson veszünk részt a bő 70 percben. Van itt gyors, lassú, szép, hidegrázós, zongorás, gitáros, dobgépes, és mindenféle füleket gyönyörködtető darab. Nagyon nehéz elmagyarázni, mitől működik ez a lemez kerek egységként, hiszen az előző mondatom pont ezzel a kijelentéssel megy szembe, ugyanakkor ha valaki veszi az időt, és az elejétől a végéig meghallgatja a dalokat, rájön, hogy ez a sok hangulat- és stíílusvegyítés nem elvesz az egységből, hanem hozzátesz. És pont ezért nehéz egyet kiemelni, hiszen mindegyik pont ugyanannyira jellemzi a lemezt. Talán amúgy két olyan dal volt, ami videót is kapott, a Welcome to England és a Flavour, azonban szerintem mégsem ezek a legerősebb felvételek. Régi nagy kedvencem, a bónusz előtti, szépen építkező Lady in Blue lesz a választottam.

Ha csak egy számra van időd: Lady in Blue 

Lepa

Szokás szerint sejtelmes, fura dallamokkal és szép hajlításokkal bűvöl el bennünket Tori Amos ezen az érdekes című lemezén – ismét. Viszont azért vannak kicsit slágeresebb nóták ezúttal is (ugyanis szokása, hogy a rádiók vagy „nemrajongók” kedvéért – ki tudja? – mindig elrejt pár könnyedebb dalt az albumon). Ezek közé tartozik például a Welcome to England, ami egyszerre tud könnyen befogadható és mégis tipikusan amosos lenni, vagy a That Guy édesbús jazzpopja. De van itt rockolás is, amit akár a Skunk Anansie is megirigyelhetne (Strong Black Vine), szomorkás ballada (Ophelia) illetve szintipopos/újhullámos beütésű utazás (Abnormally Attracted to Sin). Bő egy óra az anyag, de aki szereti a zenét, annak ez nem időpocsékolás, hanem egy igazi kaland – szóval hajrá!

Ha csak egy számra van időd: Welcome to England

Lepa

Ez az album azért jelentős a NOFX történetében, mert ez az első nagylemezük a Fat Wreck égisze alatt, és az első igazán keményen politizálós LP-jük. Na nem kell attól félni, hogy odaveszett a humor és a poénkodás, vagy akár a viccdalok – anélkül nem is ők lennének – de a témák között megjelenik elég rendesen a Bush-utálat (ez ugye George W. elnök „uralkodásának” elő pár évére érkezett reakció). Ilyen szám a Franco Un-American vagy az American Errorist. De megkapja a magát az ellágyult punk színtér is (Medio-Core, The Separation of Church and Skate), illetve szokás szerint van olyan szám is, ami olyan témáról szól, amiről soha senki nem írt korábban: a We’ver Got Two Jealous Agains lírai énje összeköltözik a nagy Ővel, és mivel mindketten lemezgyűjtők, ezentúl minden nagy klasszikus kétszer lesz meg nekik. Zseniális szöveg rengeteg utalással, és sajnos Fat Mike válása után folytatása is született I’ve Got One Jealous Again Again címmel, még zseniálisabb szöveggel. Sok év kihagyás után a NOFX ismét készített klipet is ehhez az albumhoz, így azt ajánlom megtekintésre.

Ha csak egy számra van időd: Franco Un-American

Dönci

A NOFX legendás zenekar, ehhez kétség sem fér. Fat Mike és bandája olyan kultuszt építettek maguk köré, hogy még egy kiadóra is futotta belőle. A szójátékos cím eddigre jó régóta megszokott védjeggyé vált, a társadalomkritika és az (ön)irónia pedig szintúgy kötelező volt náluk. Azt amúgy meg kell hagyni, hogy slágereket írni is nagyon tudnak (She's Nubs; Medio-Core; Anarchy Camp). Stílusában egyébként vegyíti a punkot, a melo-core-t és a skát is a korong. Szóval megunni nem lehet (a rövidsége miatt sem), ezért mindenki hallgassa végig.

Ha csak egy számra van időd: She's Nubs

Dönci

És akkor el is érkeztünk Cohen másik slágerlemezéhez. A nyolcvanas évek végén kicsit belevetette magát a new wave-es szintihangzásba (First We Take Manhattan) is, illetve lenyúlta a The Police Every Breath You Take-jének basszustémáját (Ain't No Cure for Love), és rittyentett rá egy másik tök jó dalt. De van itt még sláger az első két számon kívül is. Az egyik legismertebb felvétel az Everybody Knows, amely kellő dichotómiával mesél a világ dolgairól. Az I'm Your Man sanzonja csodálatos, csakúgy, ahogy a Take This Waltz keringője. A szövegekben egyébként sok csípős, ironikus humorú megjegyzés is felfedezhető (sőt, az öniróniát sem mellőzik). Az biztos, hogy aki ismerkedik Cohennel, ez egy jó kiindulás lehet, mert itt már a rekedtség adott, a szövegek kellőképpen közérthetők, mégis mélyek, a dallamok pedig egyből az ember fülébe égnek.

Ha csak egy számra van időd: I'm Your Man

Lepa

Két nappal Cohen egyik korai 90-es albuma után következzék Cohen egyik kései 80-as albuma. A kezdés már biztosíthat minket afelől, hogy nem csak sanzonos/keringős számok lesznek a lemezen, ugyanis rögtön kitör a komfortzónájából, és egy erőteljesen szintialapú, mondhatni a kor követelményeinek megfelelő újhullámos nótával lep meg minket, ez lenne a First We Take Manhattan. A Jazz Police a lemez második felében hasonló hangulatot hoz, de megspékeli jó kis diszharmonikus női vokálokkal. Nem hiszem, hogy sok mindenkinek tetszik az utóbbi szám (konkrétan a legkevésbé hallgatott, nem is kevés különbséggel), pedig a maga disszonáns módján zseniális. De van itt azért bőven a hagyományos Cohen-fajtából is, szóval nem kell megijedni; tessék szépen meghallgatni, és eldönteni, hogy melyik típusú dal tetszik, mert valamelyik biztosan fog.

Ha csak egy számra van időd: First We Take Manhattan

Lepa

Egy dupla album van ma a terítéken, ami ráadásul konceptlemez. A vadászat motívuma, mondhatni allegóriája végigvonul a lemezen (hiszen könnyű belátni, hogy nem csak a vadászatról szól egy ilyen mű). Rendkívül ambiciózus album, a magyar rockzenei színtéren gyakorlatilag egyedülálló, hacsak a sokszereplős és több szerző által írt rockoperáinkat (pl. István, a király) nem számoljuk ide. Vannak itt finomabb dalok, átkötések, versek (újak és átvettek), rengeteg hangszer és hangulat. Az ne tévesszen meg senkit, hogy a zenekar „blues band” néven működik: van itt a klasszikus hard rocktól a balladán át a folkig mindenféle műfaj. Mivel mindenképp egységes műként kezelendő a lemez (ráadásul jó hosszú), így a szokásosnál is nehezebb egyetlen dalt kiválasztani a rohanós olvasóinknak. A lenti szám jó rockos riffre épül, és bár talán nem annyira jellemzi az albumot, de cserébe egyből üt, és megragad a fejünkben.

Ha csak egy számra van időd: A tigris és a medve utolsó találkozása

Dönci

Aki hallotta a Vadászat című munkát egy (gyakorlatilag) all-star bandtől, soha nem felejti el. Ez a fajta költőiség, hangulatvarázslat és profizmus kevés magyar lemezt jellemez. Az biztos, hogy minden dal önmagában is egy külön történet, de egybefűzve egy kész színházi előadás lesz belőle. Hobo, Deák Bill és Tátrai Tibusz (akik a magvát adják az egésznek) legjobb munkáinak egyike, ehhez kétség sem fér. Bármennyire megalomán vállalkozás a dupla album, minden perce aranyat ér, és meghálálja a hallgató minden odafigyelését. Mert nem csak a szokásos bluesos témák (elhagyott a nőm, szar az élet, átvertek...) jönnek elő, sőt, mondhatni egyáltalán nem. Inkább rendszer- és társadalomszemléleti tanmesék csoportja ez, ahol minden sor áthallással bír. Stílusát tekintve van itt folk, blues, tangó, sanzon, hard rock és ki tudja, hányféle más. Éppen ezért kizárt, hogy bárki is unatkozzon közben. Ugyanakkor nehéz egyet választani pont e kavalkád miatt, de azért megemberelem magam.

Ha csak egy számra van időd: Mesél az erdő