Dönci

Cohen bácsinak két „slágerlemeze” van, ez és az I'm Your Man. Ezen a két korongon rengeteg fontos, híres, megkerülhetetlen dal van az életmű szempontjából. Ráadásul innen az első két dal bekerült a méltán világhírű Született gyilkosok című filmbe is. Akkora countryt pedig soha nem írtak még, mint a Closing Time. A szövegek elég társadalomkritikusak sokszor ezen a korongon, viszont ez semmit nem von le az értékükből. Aki nem szereti a karcos, meditatív énekhangot, annak a záró Tacoma Trailert javaslom, mert az instrumentális szerzemény. A többiek viszont hallgassák meg a Waiting for the Miracle-t, mert én azzal ismertem meg Cohen mestert, és egyből elvarázsolt.

Ha csak egy számra van időd: Waiting for the Miracle

Lepa

Egy se nem túl korai, se nem kései Cohen-albummal folytatjuk: fogalmazhatunk úgy is, hogy alkotói pályája derekán született a mű. Az indítás nekem kifejezetten dylanes, mégpedig jó értelemben: van sodrása, mégis a maga egyszerűségében nagyszerű (ráadásul a bibliai témák egyből művészi értéket adnak neki, és föléhelyezik szövegileg az átlagos popzenének). A dalok amúgy elég hosszúak, 9 trackből jön össze az egyórás játékidő; de ez ebben a műfajban nem is baj, épphogy segíti az elmélyülést. Ezért azt ajánlom, ne felületesen, hanem olyankor hallgassuk, amikor van időnk lecsukni a szemünket, és odakoncentrálni az album közvetített hangulatra – sokszorosan kifizetődik a rászánt idő.

Ha csak egy számra van időd: Democracy

Lepa

Ez korántsem a legnépszerűbb, de szerintem a legjobb albuma az Against Me!-nek. A true punkok a korai albumaikat szeretik, a nagyközönség meg az újabbakat, én meg valamiért ezt az átmeneti lemezt tartom a legtöbbre – talán azért, mert ezzel szerettem meg őket. Itt már kialakult a nagyobb közönségeket is megmozgatni képes, kicsit arénásabb hangzásvilág, de mégis valahogy „klubos” a fíling. Nem is kell továbbmenni a nyitó Miaminál, hogy jó bepillantást nyerjünk a hangulatba: karcos énekhang(ok) és mérsékelt, középtempós rockolás, de azért még mindig nincsenek túltorzítva a gitárok. Az pedig külön öröm, hogy fúvósok és egyéb kiegészítő hangszerek fűszerezik a dalokat. Condoleezza Rice pedig örülhet, hogy a nevét megörökítették az utókornak egy jó kis táncolható nótában (a From Her Lips to God’s Earsben), aminél talán csak a vicces című Unprotected Sex with Multiple Partners táncolhatóbb: az inkább britpopos/indie-s ritmusokat hoz valahol a Franz Ferdinand stílusában (később több hasonló nótát írt még a zenekar). Fun fact: a tegnap hallgatott albumon és ezen is van egy Joy című szám, és mindkettő jó. Legalább az általam kiemelt számokat hallgassa meg mindenki.

Ha csak egy számra van időd: From Her Lips to God’s Ears

Dönci

Az Against Me! nem először szerepel nálunk, viszont először nem nagyon lehet rájuk fogni, hogy kocsmarock vagy punk, mert ez leginkább az alternatív gitármuzsikára hajaz. Az Unprotected Sex with Multiple Partners című dalra bármelyik nagymenő indie banda büszke lehetne. A Violence baljós basszusa pedig egészen hipnotikus. A karcos énekhang és a gitáralapú zene ugyanúgy adott, mint a korábban hallgatott lemezeknél, viszont a sebesség talán inkább a középtempót súrolja, semmint az arcba vágós pogók. Sőt, a Don't Lose Touch ritmusa szinte már Donna Summer diszkódalait idézi. Az egyszámosoknak mindenképp azt ajánlom.

Ha csak egy számra van időd: Don't Lose Touch

Dönci

A NoMeansNo szinte minden lemeze tök más, mint az előző. Talán az avantgárd az egyetlen állandó jelző, ami illik a munkásságukra. Persze nem kell a Mr. Bungle-i magasságokra gondolni, egyszerűen csak szeretnek váltásokat vinni a dalokba, és a monotonitás sem áll tőlük távol. Hogy kicsit érthetőbb legyen: egy olyan album ez, ahol sokféle ritmusban van előadva sok ismételt sor. Hogy bekategorizáljam a stílust túl azon, hogy gitárzene, arra nem vetemedék, de az biztos, hogy keménységet, lendületet és ötletes megoldásokat kap minden hallgató.

Ha csak egy számra van időd: I've Got a Gun

Lepa

Visszatérő versenyzőnk a kanadai trió, akik valami meghatározhatatlan fajtáját játsszák a progresszív zenének: kicsit punkos, kicsit matekrockos, kicsit metálos, de végig nagyon súlyos és felszabadult egyszerre. Ez a vicces című album 1995-ben jött ki, amikor amúgy is megjelent a világon egy csomó fontos és érdekes lemez, úgyhogy én csak ennek tudom be, hogy a zenekarnak ezzel se sikerült befutnia. De hát amúgy is egy tipikusan underground és (valljuk be) nehezen emészthető jelenségről van szó. Zenei ínyenceknek és az ötletes, változatos (rock)zenék kedvelőinek viszont kötelező ismernie őket: a Humans, az Angel or Devil vagy a Wiggly Worm mind hatalmas „klasszikus” (nómínznós értelemben).

Ha csak egy számra van időd: Humans

Lepa

Ez a négybetűs előadó minden bizonnyal a szomorú brit énekesnők királynője. Nem sok vidám számát hallottam, és ami kicsit vidámabbnak hangzik, az is nagyon visszafogott. Ehhez képest nagyon befutott, bár mint tudjuk, sokat köszönhet Eminemnek, aki átvette a Thank You refrénjét, beépítette a saját számába, és ezzel bedobta Didót a világhírnév sűrű, sötét erdejébe. Az említett számon kívül szokás még ismerni a nyitó Here With Me-t is, de érdemes a többi számát is meghallgatnia annak, akinek ez a kettő bejön, mert hozzák ugyanazt a színvonalat. A tempó és a dallamvilág miatt ezt se bulira ajánlom, inkább kocsiba vagy vonatra (esetleg repülőre vagy hajóra). A kellemes, szimpatikus énekhang és a telt hangszerelés garantálja, hogy találjunk pár új kedvencet az albumon. A diszkós remixeket viszont általában utálni szoktam, így van ez most is, így a bónusz track (Thank You remix) hallgatása alól mindenkit felmentek.

Ha csak egy számra van időd: Here With Me

Dönci

Miután Dido otthagyta a Faithlesst, és saját projektbe kezdett, ahol nem annyira az elektromos tánczene és a hipnotikus rap kapta a főszerepet, hanem a rádiópop, egy egész világ megismerte és megszerette őt. Bársonyos hangjával bárkit le tud venni a lábáról, ráadásul a szövegei is elég értelmesek ahhoz, hogy szóljanak is valamiről. Éppen ezért nagyon nehéz rossz számot találni ezen a korongon. Végig egységesen magas színvonalú, és visznek magukkal a dalok. Aki igényes popzenét szeretne hallgatni, nyugodtan pörgesse végig az albumot. Nem mondom, hogy nagy táncparádé lesz a vége, de hogy kellemes az élmény, az tuti.

Ha csak egy számra van időd: Slide

Dönci

Mire a System of a Down harmadik lemeze megjelent, addigra bőven világsztárok voltak. A nu-metal hulláma már ahhoz is eljutott eddigre, akik ódzkodott tőle. Egyébként mivel viszonylag gyorsan követte a Toxicityt, és hangsúlyozták, hogy egy korszakból valók a dalok, mindenki B oldalas gyűjteménynek vélte. Éppen ezért viszonylag kevés slágert termelt ki ez a korong. Pedig akadna rajta bőven. A társadalomkritika és a politizálás ezen a lemezen is elég erőteljes, azonban ezek nélkül nem is önmagát adná a zenekar. Aki elkezdi valahol a System of a Downnal az ismerkedést, az nyugodtan szemezgethet innen is, hiszen az I-E-A-I-A-I-O, az Innervision, a Chic 'n' Stu vagy a Mr. Jack is hűen tükrözi azt, amiért lehet szeretni ezt az együttest. 

Ha csak egy számra van időd: Mr. Jack

Lepa

Megérkeztünk a variálós (nevezzem progresszívnek?) metal királyaihoz, és azt is elárulom, nem ez az egyetlen album, amivel szerepelni fognak nálunk. Hogyan is fordulhatna elő, amikor igazi zsenikről van szó, mind hangszeres tudás, mind pontosság, mind számszerkezetek (dalszerzés), mind a hangulatok variálása és átadása terén? Ezt a lemezt amúgy sokan B-oldalasként kezelték, mert Toxicity II néven idő előtt kiszivárgott, de a banda mindig is tagadta azt, hogy ezek kevésbé jelentős, „lehagyott” dalok lennének. Mire kijött új néven az album, sokat változtak is a nóták, egyesek el is tűntek, és újak is megjelentek, szóval egyáltalán nem egy „kiadatlanok kiadva” jellegű lemezről van szó. Érdemes ismerni az egészet mindenkinek, aki szereti a változatos, de kemény muzsikát. Aki nem szereti, annak a 46 másodperces, 36 c. szám való. Az én kedvencem azonban a hejehujázós, kicsit népies jellegű ájjíéjjáéjjáó. Abban szerintem csodásan kombinálódnak az örmény gyökerek a zenekar erősségeivel.

Ha csak egy számra van időd: I-E-A-I-A-I-O

Lepa

Gyorsan dupláz a Quimby is nálunk, és nincs vége a diadalmenetüknek. A szóban forgó album egy koncertfelvétel, és (nemcsak ahhoz képest) tökéletes a hangzása. Jól kiegyensúlyozzák egymást a nyugisabb slágerek (Tébolyda) és a pörgős, energikus darabok, mint a Leszek ma én a tiéd. Nagyon egységes és profi az egész, hihetetlenül együtt van a zenekar. Nem véletlenül lettek Magyarország egyik legnépszerűbb koncertzenekara annak ellenére is, hogy az énekteljesítmény (mindamellett, hogy nagyon megnyerő a rekedt énekhang) nem vált világot. Amúgy meg érdemes a bulihangulat ellenére odafigyelni a szövegre (mint mindig), a „boromból/dorombol” és az ehhez hasonló megszokott kínrímek néha mosolyra fakasztanak minket a keményebb számok alatt is. Nemcsak olyan alkalmakra javaslom ezt a lemezt, amikor koncertfelvételt van kedved hallgatni, ugyanis tökéletes best ofként is felfogható.

Ha csak egy számra van időd: Tébolyda

Dönci

Az újkori Quimby (én a Kilégzés lemeztől számítom az újkorúságukat, hiszen A) Kiss Tibi akkor tért vissza a rehabilitációból; B) onnantól kezdve nőtt egyre inkább a népszerűségük) legjobbkor érkező koncertlemeze ez, amelyen főleg újabb kori slágereik és ritkán játszott dalaik, illetve néhol improvizatív jamelésük is hallható. Ráadásul több dal is áthangszerelt verzióban hallható itt, úgyhogy az albumokkal képben levők is kapnak meglepetést bőven. Ráadásul mindenki szerephez jut itt is, aki egy átlagos Quimby-koncerten mikrofont ragad, így az énekesváltások is fenntartják a figyelmet. A mai választottam a lemez végéről való, mert sajnos az is igen ritkán hallható.

Ha csak egy számra van időd: Csillagbölcsi

Dönci

Ismét vissza az ős- vagy a hőskorszakhoz. A punk talán legjobb, legerősebb, legesleg évéből a The Damned is belefolyt a lázadást üdvözlő zenei áramlatba, és egy demóhatású, de elég ütős korongot dobott piacra. Amit a cím alapján várunk, azt megkapjuk. Koszos, mocskos hangzás, társadalmi és egyéni problémák felemlegetése, és – valahol – az önmegvalósításra való törekvés. Aki ismeri a klasszikus punklemezeket ebből az időszakból, emellett se menjen el, az egyszámosoknak pedig a legrövidebbet javaslom.

Ha csak egy számra van időd: Stab Your Back

Lepa

Nem is olyan rég már írtunk a Damned egyik híres-hírhedt albumáról, ez meg a másik: az első. Ennek megfelelően kicsit kiforratlanabb és garázsosabb hangzású, de annyira átütő ereje van, és annyira hitelesen képviseli a ’77-es generáció dühét, feszültségét és kovácsjancsis egyszerűségét, hogy nem lehet nem szeretni. A legnagyobb punknóták ezen a lemezen a csodás lüktetésű, a versszak alatt felgyülemlő feszkót fülbemászó refrénnel oldó Neat Neat Neat és a New Rose, de például a Born to Kill is megér egy misét (bármennyire is „sablonos” számcím).

Ha csak egy számra van időd: New Rose

Lepa

Visszatér listánkra és blogunkra minden idők legeredetibb zongorista-énekesnője, aki nemcsak hangterjedelmével és formabontó dallamvezetéseivel, de csapongó hangulataival is mindig elkápráztat minket. Ez az albuma csak a második a sorban, de máris egy nagyon érett, céltudatos és ambiciózus dalszerző és előadó benyomását kelti – mert tényleg az is volt, és az is maradt azóta is. Ahogy korábban elmondtam más albuma kapcsán is, minden embernek más számot ajánlanék, mert szerteágazóak a hangulatok. Bár a Cornflake Girl a legismertebb száma a Spotify statisztikái alapján (mármint az egész életműből), szerintem az albumkezdő dal sokkal „amososabb” és érzelmesebb. Legalább ezt a kettőt illik ismerni a lemezről.

Ha csak egy számra van időd: Pretty Good Year

Dönci

Ismertem olyat, aki azt mondta, tűz esetén a házból kimenekítendő 3 dolog: gyerek, kutya és az Under the Pink. Ebből is látszik, hogy volt, akinél rendesen betalált ez a lemez. És nem is véletlen. Kevés szebb zongorafutam létezik a poprock történetében, mint a Pretty Good Year témája (és micsoda gitárok jönnek rá). És akkor még csak az első számról írtunk. Egyébként elég eklektikus a korong amellett, hogy a fő hangszer végig a zongora marad. A Bells for Her baljós klimpírozása aháttérben egészen hidegrázós, még a God ritmusa egészen táncolós ahhoz képest. Az meg, hogy a Past the Missionben Trent Reznor vokálozik ilyen finomsággal szerintem mindenkit meglep. Az pedig végképp érthetetlen, hogy a Space Dog miért nem lett világsláger, hiszen zeneileg talán az a leginkább fogós, de kétségtelenül a zárlatban szereplő Yes, Anastasia a leginkább nagyívű szerzemény, amit nem csak a 9 és fél perces hossza határoz meg. Aki ismerkedik az előadóval, az a Space Dogot hallgassa meg, bár tény, hogy nem annyira jellemzi ezt a lemezt.

Ha csak egy számra van időd: Space Dog

Dönci

A Quimby 1999-ben talán az év legjobb magyar lemezét dobta piacra, és egyúttal egy pár éven át (saját meggyőződésem szerint) a legjobb magyar koncertzenekarként funkcionált. Az egyik ismerősöm mondta is annak idején, hogy akkor is megveszi majd minden lemezüket, ha elkezdik a '70-es évek diszkóslágereit játszani. Megkerülhetetlenül erős zeneiség és elképesztő költői képek hatják át az album minden dalát. Az elektronika pont kellő mértékben erősíti a hangszereket, a fúvósok belépése pedig mindig füleket gyönyörködtető. Persze, vannak (azóta) szétjátszott felvételek (Halleluja; Libidó), de a klasszikusok sorsa talán mindig ez. Az szinte biztos, hogy aki nem az Ajjajjaj vagy a Kilégzés miatt szereti a Quimbyt, az nagy valószínűséggel emiatt a korong miatt. És ezért nem is lehet hibáztatni senkit.

Ha csak egy számra van időd: Pedofíling

Lepa

A Quimby igen termékeny zenekarnak mondható, valamint hosszú életűnek is (25+ év Magyarországon már nagyon jónak számít). Ez az album a korai időszakból, mondhatni hőskorból származik, és jól emlékszem rá, hogy az akkori magyar zenetévén sokat pörgött az Androidő klipje (a „műköröm/működöm” rím szerintem mindenkibe beivódott egyszeri hallás után). Más klipes nóta nem jut eszembe, de ez lehet, hogy az én hibám. Viszont ott van még a Halleluja, a Libidó vagy Az ördög magyar hangja, hogy csak párat említsek a legalább ugyanazt a szintet hozó slágerek közül. „Sláger” alatt persze inkább a könnyebben befogadható számokat értem, mert azért a hangulat végleg elég borongós és sötét, még ha nem is kemény a hangzás. A szövegek pedig jó elvontak (sokszor súlyosak is), de nagyon igényesek, és gyakran felkaphatjuk a fejünket egy-egy briliáns megoldásra. Ezt a lemezt is nyugodtan felrakhatjuk a polcra a 90-es magyar klasszikusok közé.

Ha csak egy számra van időd: Az otthontalanság otthona

Lepa

Egy egész életművön átívelő (szerencsére nem időrendben), és nagyon sok korszakból, műfajból szemezgető számlistával készült Sir Paul erre a koncertre, úgyhogy már pusztán ezért is érdemes ismerni és hallgatni ezt a maratoni koncertfelvételt. A Beatles-szerzemények főleg a második lemezre tolódtak, ott szinte már csak az van – azért McCartney is tudja, hogy miből él a mai napig. A hangzás kitűnő, szinte stúdióalbum-minőségű, egyetlen bajom, hogy a közönséggel történő kommunikáció teljesen hiányzik (értsd: kivágták, gondolom azért, hogy ráférjen az anyag két cédére). Én jobban szeretem a vágatlan koncertfelvételeket, de az biztos, hogy minden mást megkapunk, amire csak számíthatunk a legnagyobb ma is élő dalszerzőtől: csodás dalok töltelékek nélkül, hangulat, beleélés, érzelem, őszinteség és nyilvánvaló örömzenélés. Ekkora slágerekhez csak az tud ilyen lazán hozzányúlni, aki írta őket. Zenészek, tessék tanulni a mestertől!

Ha csak egy számra van időd: Something

Dönci

Jelenleg Paul McCartney a legnagyobb sztár a zenei világban. Szerintem ezt minden túlzás nélkül kijelenthetjük. Ez pedig egy stadionavatás volt részéről, hiszen a legendás Shae Stadium épült újjá Citi Field néven, és McCartney volt az első, aki itt adott koncertet. Bő két órában nagyjából az összes aktuális és múltbeli slágerét eljátszotta, ráadásul nem is akármilyen zenekari kísérettel. Szóval nem is nagyon tudom, ekkora klasszikusok közül mit lehet kiemelni, de talán a Mrs. Vandebilt skája viszi a prímet (pedig kőkemény Beatles-slágerek is elhangzanak). Tény azonban, hogy a Here Today, a Yesterday és a Day Tripper is nagyon működnek (hogy csak a dayes számokat említsem). Viszont ha már McCartney és nem Wings vagy Beatles, akkor a választottam legyen a Dance Tonight.

Ha csak egy számra van időd: Dance Tonight