Dönci

Visszatérő versenyzőkben erősek vagyunk. És ahogy haladunk előre a listán, egyre több ismerős név bukkanhat fel (bár meglepetések mindig várhatók). Amúgy simán lehetne a nevük valami sokkal keményebb, mert eléggé tökös muzsikát szolgáltatnak. A vibrátókról sok helyen Dolores O'Riordan énekstílusa jut eszembe, viszont a hangzás nagyon grunge-os, és kifejezetten kellemesen garázsos. Mondjuk a szövegek nem mindig világosak számomra (lásd: „extinction is dead”), de teljesen jó hallgatni a gitárnyúzást és a néha kántálásra emlékeztető éneket. A keményebb vonalas gitárzenék és a női énekesek kedvelői biztosan örömmel hallgatják majd végig az albumot, az egyszámosok viszont ne maradjanak le a Rotten Apple-ről.

Ha csak egy számra van időd: Rotten Apple

Lepa

Már áradoztam egyszer a frontember Marissa Paternoster zsenijéről, de ezen (a már tárgyalt Rose Montainnél eggyel korábbi) albumon még jobban átjön, mennyire sajátos zenei egyénisége van: hol zúz, hol szólózik a gitáron, hol pedig szolid ritmusokat tol; hol nyivákol, hogy rezegteti a hangját, hol szépen énekel. A nyitó It All Means Nothing egyből mély vízbe dob minket: amikor először hallottam, nem tudtam hová tenni ezt a fura énekstílust, de elmentettem későbbi felhasználásra, mert éreztem, hogy valami nagyon különleges bandára találtam rá. Később az egész diszkográfiába beleszerettem, de ez már más történet. Mára legyen elég annyi, hogy szerintem ez a Screaming Females legerősebb albuma, ők pedig a saját színterük (eltekintenék a stílusmeghatározástól) egyik legerősebb zenekara. A kezdő számot ajánlom mindenkinek, az igazi zenekedvelők azonban ne hagyják ki a 7 perces Doom 84-et, a még igazibbak természetesen a teljes lemezt fogyasszák.

Ha csak egy számra van időd: It All Means Nothing

Lepa

Amikor ez az album kijött, majdnem minden alteros ismerősöm szerette és hallgatta a Kispált, én meg direkt csak azért se. Utólag persze könnyebb meglátni benne a klasszikust és a szépet, hiszen nehéz lenne elvitatni, hogy a Ha az életben a zenekar egyik legnagyobb slágere, ha nem a legnagyobb (azt a dalt amúgy titokban már akkor is szerettem). Azért vannak itt más slágerek is, például a Kinn állok a ház előtt, a Szívrablás vagy a vicces című Tesis a világ (azt a kifejezést például nem tudtam volna értelmezni, ha nem olvastam volna egy interjúban, hogy azt jelenti, „a fél világ testnevelés szakra jár”). Ezekkel a könnyebben emészthető dalokkal jó egyensúlyt képeznek a súlyosabb nóták, például a Csillagközi bál. Így húsz év után, 2018-ban hallgatva nyugodtan kijelenthetjük, hogy mindenképp kiállta az idő próbáját a lemez, tehát az alteros ismerőseimnek lett igaza.

Ha csak egy számra van időd: Ha az életben

Dönci

Lovasi annak idején egy Playboy-interjúban elmondta, hogy valószínűleg ezt a lemezt hallotta a legtöbbször a Kispáltól, mert valamelyik gyereke nagyon szerette, ezért sokszor ez ment a kocsiban. Nem volt rossz ízlésű a kislány. Egészen kiváló groove-ok, gitártémák és kellemes szintetizátorok járják át a harmóniákat, ráadásul a szövegek is elég erősre sikeredtek. Kevés vidámabb szám akad a halálról a Ha az életben című opusznál, és kevés szebb szerelmes dalt írtak a Kinn állok a ház előttnél (még a „pipi” és „tüt” vokálokkal együtt is). A Kólagép Jézus-motívuma is nagyon erős, úgyhogy kevés hiba róható fel itt is. Javaslom odafigyelő hallgatásra.

Ha csak egy számra van időd: Kinn állok a ház előtt

Dönci

Karácsonyi dalok feldolgozásairól mindig nehéz értelmesen írni, hiszen valaki vagy szereti ezt a stílust, és sokféle feldolgozást szívesen meghallgat, vagy nem, ezért teljesen mindegy, mennyire igényes a zenei alap, jó az ének, mennyire jó koncepcióban követik egymást a felvételek, akkor sem fogja megszeretni. Úgyhogy csak annyit remélek, hogy mire a blogra kerül ez az album, akkor épp megfelelő lesz az időzítése. Mert itt igenis szép az ének, jó a koncepció és igényes a hangszerelés.

Ha csak egy számra van időd: Little Drummer Boy

Lepa

„Karácsonyi albumokból tizenkettő egy tucat” – gondolhatnánk. És mekkorát tévednénk! A mai jazz-pop lemezt ellenpéldaként, kifejezetten egyben fogyasztásra ajánlom, mert számos műfajból és kultúrából szemezget a Pink Martini, és ezzel bebizonyítja, hogy lehet még nagyot dobni (ha nem is újat mutatni) ezen a speciális területen, csak bele kell tenni egy kis erőfeszítést. A White Christmas japán szövegű verziója mellett például még egy izraeli dal is felkerült a tracklistre, persze azzal nem Jézus születését, hanem a hanukát ünnepelhetjük inkább. Ezeket a tematikus albumokat persze leginkább olyankor érdemes hallgatni, amikor aktuálisak (azaz karácsonykor), de mivel a blogposzt kirakásakor már úgyis elérhető közelségben van az advent, szépen vegye is fel kedves olvasónk az év végi lejátszási listájára.

Ha csak egy számra van időd: Schedryk

Lepa

Visszatérünk a magyar színtérhez, azon belül is az átlagnál kicsit keményebb alternatív rockhoz. A kezdő Mit akarsz látni? rögtön beledob a sűrűjébe: odavágós, tökös, sötét és dallamos, a szövege is rendben van, bár kicsit elvont. Utána is hasonló szellemben folytatjuk: a gitárhangzás elég torz, és nagyon kidolgozottak a riffek és gitártémák, nem csak sima akkordozgatás van; ráadásul a szintihangok is nagyon passzolnak hozzá, és az énekes srác által bejárt hangterjedelem és teljesítmény is megsüvegelendő. Kiemelendő az is, hogy a sok szaggatott ritmus elég táncolhatóvá teszi a legtöbb számot, lásd: Ez itt az ország vagy Új vagyok. A kevésbé ismert (értsd: koncertenként nem ezreket megmozgató) magyar alternatív zenekarok közül az Esti Kornél az egyik legtehetségesebb, ráadásul egyáltalán nem sablonos. Szóval mindenkinek tudom ajánlani a műfaj kedvelői közül, de sok vidám nótára ne számítson senki. Ilyen albumcímmel hogyan is lehetne?

Ha csak egy számra van időd: Akkor hagylak el

Dönci

Aki szereti az Esti Kornélt, az valószínűleg a második lemezük miatt szereti őket. Ez volt az utolsó album az első énekesükkel, és ez volt az első igazán jó lemezük. Kinőttek az első album gyerekbetegségeiből, és úgy fordultak a melankólia felé, hogy még volt remény valahol messze. Ráadásul a két keretdal (Mit akarsz látni?; Boldogság, te kurva) máig a zenekar legerősebb felvételei között foglal helyet. Szintén a lemez javára írható, hogy kevés viccesebb sor van a magyar poptörténetben annál, hogy „minden körülmények között Petőfi Sándor”. Az Akkor hagylak el már előremutat a Ne félj lemez tematikája felé. Összefoglalva azoknak javasolnám a lemezt, akik szeretik az alternatív gitárzenét, az okos, depresszív szövegeket, de a Vad Fruttik már túl elektronikus nekik. Mivel ritkaságszámba megy a zenekarnál a vidám dal, ezért mára a Mit akarsz látni? lesz a választott.

Ha csak egy számra van időd: Mit akarsz látni?

Dönci

Suzanne Vega a kezdeti folktól elég messzire jutott 1992-re ezzel a nagyon furcsa effektekkel megáldott, mégis minden ízében csodálatos lemezzel. A szövegvilággal sosem volt baj, az most is zseniális, átélhető, átérezhető. Viszont kevés annyira erős és hangulatos darabot írtak a poptörténelemben, mint a Blood Makes Noise például. Az ének sokszor inkább szavalássá, kántálássá válik, viszont ez semmit nem von le a számok értékéből, sőt! Rendkívül erőssé, dinamikussá varázsolja őket, hiszen pont a legjobbkor váltják ezeket a részeket az énekes vokálok. Akármilyen furcsa, a legtöbbször olyan ez a korong, mintha a folk és country keveredne a triphoppal. Persze akadnak a hagyományosabb értelemben vett slágerek is (In Liverpool; When Heroes Go Down). Aki a hagyomásoabb dalszerkezetek és hangzás kedvelője, ezeket fülelje meg, a többiek meg a Blood Makes Noise-t.

Ha csak egy számra van időd: Blood Makes Noise

Lepa

A saját néven zenélő szólóelőadók sorát gazdagítjuk a mai hozzájárulásunkkal, méghozzá az énekes-dalszerzői vonalon. Ami a hangszerelést illeti, nevezhetjük javarészt akusztikusnak, de igazából klasszikus rockzenekari megszólalásról van szó dobbal, basszussal, meg mindennel, ami kell, csak finomabban, halkabban. Mégsem rockról, hanem inkább folk-rockról és pop-rockról van szó, bár a szórás igen nagy, hangulatilag eléggé különböznek a számok. A Blood Sings csendes balladája például igen messze áll a kezdő számok vagány, tökös megszólalásától vagy a Bad Wisdom kicsit new wave-es hangulatától. Egy biztos: ha szereted az érzelmes, intelligens és kreatív női énekes-dalszerzőket, akkor pörgesd végig ezt a lemezt párszor.

Ha csak egy számra van időd: In Liverpool

Lepa

Ez azért egy jelentős album egy Joey Cape-rajongó életében (de mindenkiében annak kéne lennie), mert az előadó első próbálkozása, hogy a Lagwagonön kívül zenét csináljon, és elkezdjen kicsit kísérletezni. A végeredmény: fura számszerkezetek és váltások, a fő zenekaránál visszafogottabb tempó, érdekes, de nagyon szerethető és befogadható dallamok, mindig pont jókor belépő kiegészítő hangszerek és szokás szerint mély szövegvilág. Erre az albumra (legalábbis pár számra, pl. Grey Suits) még rá lehet fogni, hogy lehetett volna akár Lagwagon is, de a következőre már semmiképp sem, ezért mindenképpen örvendetes, hogy Cape mester kitört a korábbi korlátai közül. Csodálatos dallamok követik egymást a szomorkás Anecdote-ban, a tényleg nagyon csendes (és ultrarövid) Quietben, a 500 Miles c. feldolgozásban vagy az Only Good for a …-ban. De gyarkolatilag nincs is rossz vagy uncsi szám a lemezen, a címadó és egyben zseniális szövegű Unlucky Stuntman például simán lehetett volna világsláger, ha mondjuk a Green Day írja. Sanyi barátom pedig imádja az első szám direkt hamis zongorabillentyűit, szóval tényleg mindenkinek más fog bejönni ebből a tízdalos csokorból.

Ha csak egy számra van időd: Only Good for a...

Dönci

Ha az énekhang ismerős, az azért lehet, mert Joey Cape többször, több formációval szerepelt már a listánkon. De mit mondhatnánk. Aki egy helyen jó énekes, egy másikon is az marad. 26 percbe zsúfolni 10 dalt viszont nem kis tudomány. Ráadásul úgy, hogy nem darálnak végig. Sőt, nem mondhatni, hogy a Lagwagon keménységét hozzák, hiszen ez inkább alternatív rock, mint punk. Vannak lendületesebb, halkabb és a kettő között váltakozó darabok is, viszont nagyon jól végigfolyik a teljes album. És 26 perc igazán nem sok, úgyhogy mindeki hallgassa végig. Jómagam a vegyes hangulatokkal operáló 500 Miles-t javaslom az egyszámosoknak.

Ha csak egy számra van időd: 500 Miles

Dönci

A Kiscsillag sok mindent kipróbált a történetében, például azt is, hogy olyan nagy ívű lemezeket adjon ki, mint a Semmi konferencia vagy a Szeles. Ha a társadalomkritikáról esett szó a Vad Fruttiknál, akkor itt sem mehetünk el az Ollé, ollé vagy a Ki találja meg? című felvételek mellett anélkül, hogy a politikai életre reflektálást megemlítenénk. De ugyanúgy van boldogságkereső felvétel is (Szeles), mint a gyerekkorra reflektálás (A kis óceán). Szóval tematikájában is vegyes korongot kapunk, sőt stílusváltás is van a dalok között a countrytól a new wave-ig (hiszen egy Depeche Mode-szám is rákerült, a lemez talán legerősebb Tánc című darabjával). A Mi mehet? visszatekint a Kényszer, érdek, ösztönélet című Kispál-dalra, és egyébként kábé a világ legszebb gitártémáját sorakoztatja fel. A sors fintora pedig, hogy a Kiscsillag már 2014-ben írt dalt egy 4 méter magas kerítésről (csak máshogy). Mindenesetre nagyon nehéz rossz dalt találni ezen az albumon. Sok mindent ki lehet emelni, a mai napon mégis a szépségre és a mélységre törekszem majd.

Ha csak egy számra van időd: Mi mehet?

Lepa

Írtunk már a blogon a Kiscsillagról, de lehet, hogy pont a legfontosabbat nem írtam le róla: bámulatosan tudja vegyíteni a vicces(kedő) és a kegyetlenül súlyos szövegeket, akár egy számon belül is. Ember legyen a talpán, aki megmondja, hogy egy adott nóta most vidám vagy depresszív akar lenni. Ebben a dallam se nagyon segít, hiszen sokszor a vidámabb dallamú dalok a súlyosabb szövegűek, és fordítva. Kiemelkedő pontjai a lemeznek a slágeres címadó nóta, a meglepően táncolható Tánc, a slágeresen balladás Mi mehet? vagy A kis óceán. Amúgy bármennyire is könnyű egyenlőségjelet tenni a Kispál és a Kiscsillag közé, hiszen sok a közös vonás dallamilag és szövegileg, azért műfajok tekintetében itt jóval több a kikacsintás, mégis könnyebben befogadható az egész. Merném ajánlani akár magyarul nem beszélő külföldieknek is (amit az első pár Kispál-lemezről nem mondhatnék el).

Ha csak egy számra van időd: Tánc

Lepa

Ez az ír zenekar is visszatérő név a listánkon. Tájékozott és jó memóriájú blogolvasóink biztosan úgy emlékeznek rá, mint egy sokoldalú, folkos beütésű alterrockot játszó bandára – és igazuk is van. De nemcsak a hegedű és az akusztikusabb hangszerelés miatt érdekes előadó: amúgy is sokszor egyediek a dalok szerkezetei, arról nem is beszélve, hogy micsoda érzelmi skálát bejárnak önmagukban és albumszinten is. Ehhez elég meghallgatni a címadónál kevésbé ismert és kisebb hallgatottságú, de szerintem csodás nótát a végéről, a Red Chordot. Nagyon szép íve van, igazi művészdarab – ideális bemutatása a zenekarnak.

Ha csak egy számra van időd: Red Chord

Dönci

A The Frames ismét szerepet kap nálunk egy 1995-ös albummal. Furcsa egyébként belegondolni, hogy amikor a szigetországban az Oasis, a Blur, a Radiohead meg a Suede sikert sikerre halmozott, Dublinban ez a banda tevékenykedett, és nem ültek fel a britpop divathullámának, hanem a folkkal vegyítették azt, amitől teljesen új ízt kaptak a számok. Többször említettük, hogy Glen Hansard hangja kifogástalan és tökéletes érzelmek közvetítésére. Ez viszont talán sosem volt annyira igaz, mint ezen a korongon. Elég csak az Angel at My Table-t meghallgatni, hogy ez bebizonyosodjon. A címadó meg talán a zenekar történetének legjobb dala (ahogy hallhattuk korábban a Set List című lemezen). Aki ott nem hallgatta meg, most megteheti, de az én választásom ma a Denouncedra esik.

Ha csak egy számra van időd: Denounced

Dönci

Ismét a Rise Against, ismét tökös, ismét kemény, ismét arcba vág, mégis fenséges. :) Sok mindent el lehet mondani a zenekarról, csak azt nem, hogy nem érdemes odafigyelni rájuk. Mondanivalójuk mindig van, és megbízható színvonalon termelik a lemezeket, sosem éri csalódás a hallgatót. Mondjuk a táncos hangulat és az életöröm viszonylag messze esik a perspektívájuktól, de őket nem az élet napos oldala miatt kell szeretni. Leginkább innen a Dead Ringert emelném ki.

Ha csak egy számra van időd: Dead Ringer

Lepa

Ez a Rise Against második, és egyben utolsó olyan albuma, ami még nem nagy kiadónál, hanem a Fat Wreck Chordsnál jelent meg. A hangzás és a stílus azonban már itt is tökéletesen kiforrott, bár a 10 éves, jubileumi kiadást (RPM10) érdemes hallgatni, az még tökösebben szól. Amúgy személyes történetem az albummal az, hogy elég sokáig nem tudtam végighallgatni – na nem azért, mert nem tetszett volna, hanem annyira beleszerettem az első számba, hogy mindig „visszatekertem” rá, és kifulladásig hallgattam. 5-6 lejátszás után pedig már nem volt kedvem továbblépni. Később persze felfedeztem további csodás nótákat: a Halfway There-t vagy a Blood Red, White & Blue-t például (az utóbbit hallva jósolta meg a producer, hogy ez egyszer egy nagy banda lesz); de az örök kedvencem akkor is a nyitó Black Masks & Gasoline marad. Minden idők egyik legtökéletesebb dallamos hardcore-punk nótája.

Ha csak egy számra van időd: Black Masks & Gasoline

Lepa

A klasszikus, ’77-es brit punkhullám nem nagyon sokszor képviseltette még magát a listánkon, de most végre törlesztünk: íme a Sex Pistols és a Clash mellett talán legnépszerűbb angol punkbanda harmadik albuma. A Damned egyébként mind a mai napig aktív, és erre úgy volt képes, hogy pár album után eltávolodott a kezdeti punk gyökereitől, egyrészt a new wave felé, másrészt pedig egy kicsit horroros, sötét, sejtelmes (szép magyar szóval: darkos) irányba. Mindez egyébként abszolút jól áll nekik, és profik is benne, de ne feledjük el, hogy punknak is jók voltak anno (bár már akkor érződtek a stílusbeli elhajlások, pontosabban szólva akkoriban még a punk nem forrt ki / nem korlátozódott be annyira). Erről az albumról a kétrészes opuszt, a Smash It Upot mindenkinek illik ismernie.

Ha csak egy számra van időd: Smash It Up Parts 1 & 2

Dönci

Egy bő 30 évet ugrunk vissza az időben a tegnapi albumhoz képest, és a stílus is elmozdul vissza a gyökerekhez. A punk és a hard rock vonzáskörébe repülünk vissza. Nagyon slágeres, nagyon alapvető, ráadásul a hangminőségen kívül semmi nem árulkodik a koráról. Mondhatni örökzöld, hiszen az Arcade Fire és az Arctic Monkeys is tőlük tanult korábban (hogy csak A betűs zenekarokat említsek). Mai füllel is teljesen élvezetes hallgatni, mert ugyanazt a lendületet hozza, mint bármilyen más, hasonló minőségű pankolás. Vannak itt is közönségénekeltetős, skandáltatós refrének, a gitárok dallamosak, az ének meg olyan, amilyen. Szóval aki szereti a punkot, annak nagyon javaslom, hogy a teljes korongot hallgassa végig. Aki viszont nem, az adjon egy esélyt a leginkább slágeres Melody Lee-nek legalább.

Ha csak egy számra van időd: Melody Lee