Dönci

A Heaven Street Seven méltó búcsút vett a közönségtől az utolsó lemezével. Az album gyakorlatilag két részre osztható. Az első 5 dal megmarad a szokásos, britpopból indult gitárzene vonalán, viszont a Rengeteg bor című felvételtől olyan ízes elektronikai hatások jelennek meg, amilyet csak a legjobbak tudnak az asztalra tenni. A legnagyobb sláger a „címadó” Nem elég, ahol visszaköszön az Edda, a Sziámi és a Prosectura szövegvilága is. Szűcs Krisztián szövegei vagy sokkal konkrétabbak, mint eddig, vagy még inkább balladisztikusak ezen a korongon, de az biztos, hogy zeneileg a legérettebb termése volt a formációnak. Sőt, akárki akármit mond, szerintem a Zselét a Mátrix ihlette. A 974-et pedig bevallottan a Tükör című Tarkovszkij-film. Egyébként a személyes kedvencem az a szám, ezért is javaslom azt.

Ha csak egy számra van időd: 974

Lepa

Az egyik leszimpatikusabb magyar alternatív rock (vagy ahogy ironikusan mondják, „egyetemi alter”) banda elvileg utolsó albumáról van szó a mai napon. Mindig szomorú, amikor egy tehetséges zenekar leteszi a lantot, de azért elég szép életművet hagytak maguk után, és már a kezdő A mi lányaink szépen illusztrálja, miért lehet szeretni őket: slágeres (de nem elcsépelt) dallamok, lüktető energia, okos, de nem túlbonyolított szövegek. Ráadásul a lemez minden hangján érződik, hogy legalább annyira hatottak rá a régi klasszikus zenekarok, akikre még lehetett táncolni is (nem írom le még egyszer a B betűs brit zenekar nevét), mint a későbbi britpop/indie vonulat. A Rengeteg bor címe legalább annyira jó, mint amennyire érdekes a new wave-es dallama és üteme, úgyhogy vagy azt, vagy a lenti slágert válasszák a lusták ismerkedésre, de ne hagyják ki a Dönci által javasolt 974-et se.

Ha csak egy számra van időd: Nem elég

Lepa

Egy csomó stílus keveredik ezen a lemezen: ha például a női vokállal tarkított 23 Liest vagy a Liam Gallagher által énekelt, és ezért teljesen Oasis-szagú címadó számot hasonlítjuk össze, olyan érzésünk lehet, hogy ez nem is ugyanaz az előadó. Van itt továbbá bendzsós americana (Killing Smile) és elvont elektronikus-indusztriális prüntyögés (Natja), shoegaze, trip hop meg egy csomó más műfaj is, szóval az biztos, hogy nem fogunk belesüppedni az unalomba hallgatás közben. Nehéz egyetlen számban tetten érni a lemez hangulatát, ezúttal nem is próbálom meg.

Ha csak egy számra van időd: 23 Lies

Dönci

És akkor egy huszárvágással elkanyordunk az elektronika felé. De persze az igényes módon. A Death in Vegas duójának valószínűleg legjobb lemeze került a listánkra. Sőt, a Hands Around My Throat a Big Little Lies című sorozat miatt reneszánszát élte egy-két éve. Viszont nem is feltétlenül az a legjobb dal. Az instrumentális felvételek ugyanazt a borongós, sötét hangulatot hozzák, mint a szöveggel rendelkezők, azonban meglepő módon nem lassul be, mint a Portishead, hanem táncolható búskomorságot közvetít (amennyiben létezik ilyen). A címadóban pedig telitalálat Liam Gallagher énekhanja, hiszen az gyakorlatilag egy Oasis-szám. :) Szóval, aki szereti a hangszeres zenét, az vagy a címadót, a Diving Horsest vagy a Killing Smile-t hallgassa meg, de nekem az egyik nagy kedvencem a Girls (és előtte a Leather), úgyhogy az(oka)t ajánlom.

Ha csak egy számra van időd: Leather + Girls

Dönci

Bármennyire is gáz zenekar lett a HIM, azért 1999-ben letettek egy olyan lemezt az asztalra, ami nem volt annyira nyáltól csöpögő, mint az azt követők. Ráadásul világslágerek is szorultak rá (Join Me; Poison Girl; Right Here in My Arms; Gone with the Sin). Amúgy akárki akármit mond, Ville Valo nagy valószínűséggel bármit elénekel, mert olyan durva hangterjedelme van. Aki bírja a slágeres metalt, ahol karakteres énekhang van, az bátran hallgassa végig ezt a korongot. A többiek meg merüljenek el az első számban, mert az tök jól zúz, azzal egyből belopták magam a szívükbe annak idején. De régen volt.

Ha csak egy számra van időd: I Love You (Prelude to Tragedy)

Lepa

Egy olyan albummal folytatjuk, amely a tegnapihoz hasonlóan a kemény, zúzós gitárhangzást kombinálja a dallamos, érzékeny énekhanggal – mégis teljesen más jön ki belőle. Míg tegnap inkább grunge-os alapokra énekeltek merengősen és lágyan, addig itt metalra énekelnek poposan, rádiósan. A HIM célközönsége szerintem az a fiatal réteg volt, akik szerettek volna keménynek látszani (ebben nemcsak a zenei és szövegbeli vonások, hanem a külsőségek is segítettek), viszont igazából slágerekre vágytak, nem depis gitárnyűvésre. Ez a banda nagyon betalált náluk, és bár nem bizonyult időtálló zenekarnak szerintem, de az tény, hogy egyrészt valami újat mutatott, másrészt összerakott egy sok szempontból nagyon jól működő lemezt.

Ha csak egy számra van időd: Posion Girl

Lepa

Érdekes ez a zenekar és ez az album is: a zenekar azért, mert a zúzós gitárhangzást olyan lágy és dallamos énekkel párosítja, hogy egyből meglágyul az egész dal – szinte „elfelejtük”, hogy kemény torzítás megy (erre legjobb példa a címadó és egyben záró szám). Az album meg egyrészt azért érdekes, mert egy évre rá Hope címmel kiadták az akusztikusabb, finomabb verzióját is, és úgy is teljesen működik, másrészt pedig azért, mert ezután jelentős finomodáson ment át a zenekar, a 2017-es albumuk, az A Black Mile to the Surface már jóval lightosabb és csendesebb (persze attól még jó). Szóval szerintem ez az általam eredetileg megismert és megszeretett Manchester Orchestra utolsó albuma a stílusváltás előtt, és mint olyan, a legkiforrottabb és legjobb – érdemes megismerkedni vele a kísérletezős indie kedvelőinek.

Ha csak egy számra van időd: The Ocean

Dönci

Visszatérnek ismét a becsapós nevűek. Ahhoz képest, hogy nem sok közük van a nagyzenekari hangzáshoz, elképesztően fülbemászó szerzeményeket pakoltak egymás után. Olyan ez, mint amikor a new wave találkozik a punkkal, aztán elkezdik egymást finomítani, és kisül belőle egy kellemes alternatív hangzás, amiben még karcolnak a gitárok, de már nem viccesek a szintik. A szövegek pedig végig kreatívak és fanyar humorral rendelkeznek. Ezt is leírtam párszor mostanában, de bármelyik dalt jó szívvel tudom ajánlani. De talán ma a Trees nyer nálam.

Ha csak egy számra van időd: Trees

Dönci

A Sikító nők olyanok, mint annak idején a Hole volt. Csak jobbak. Jól elkapták a grunge fonalát, és húzós riffekkel megáldva (nem sikítanak, hanem) énekelnek. Az különösen jó, hogy háromtagú a zenekar, ezért csak dob, gitár és basszus van, viszont ebből nagyon jó melódiákat kerekítenek kellő slágerességgel, ami mégse lesz a main stream. Ami jelen pillanatban előny. Mindegyik dal különleges valamiért, vagy a riffek, vagy az ének, vagy a szöveg miatt. Szóval ez is egy teljesen kellemes hallgatnivaló akár háttérben, akár odafigyelve. Ismerkedéshez viszont a Broken Necket javaslom, mert talán az a leginkább slágeres hangvételű darab.

Ha csak egy számra van időd: Broken Neck

Lepa

Jó sok csalóka zenekarnév van a listánkon: ebben a trióban például csak a frontember nő, a másik két tag férfi. Viszont az énekes csaj nagyon nagy egyéniség: már a neve is vicces, Marissa Paternoster (gondoljuk el, hogy hangzana magyarul a Miatyánk vezetéknév). De nem ez a lényeg: új játszik a gitáron, mint kevesen a mezőnyben, hozzá pedig nagyon hülye, rezegtetett énekhangon tud énekelni (ami sokakat idegesíthet, de meg lehet szeretni), élőben majd’ meghal a színpadon, ráadásul ő rajzolja (festi?) az albumborítókat, szóval igazi multitálentum. A kőkemény riffelgetést és a zseniális nyivákolást is tartalmazó Ripe talán az egyik legjellemzőbb szám az albumról, hacsak nem a címadó mű; viszont a lightosabb, poposabb nóták kedvelőinek inkább a Hopeless című klipes nóta vagy a teljesen rádióbarát Wishing Well fog bejönni.

Ha csak egy számra van időd: Ripe

Dönci

Ha van társadalomkritikus alternatív magyar lemez, a Vad Fruttik jelen albuma biztosan ebbe a kategóriába sorolható. Hiszen a 2000-es éveken innen soha nem szidták annyira a magyar rögvalóságot, mint a Túl kemény, a Majom, majom vagy az Utolsó adás című felvételek. Ugyanakkor jó, hogy Likó Marci megpróbált már vidám szöveget is írni újra (Gabi; Részeg király), ami mérsékelten sikerült is, és a dalok értékéből nem von le. Ja, és ha említettük, hogy a Szemben a nappal olyan, mint egy Ákos-szám, akkor a Hold egyértelműen olyan, mint egy Placebo-szám. :) A teljes lemezt azoknak javaslom, akik szeretik a nagyon igényesen szerkesztett alternatív zenét kellő elektronikával. A többiek pedig hallgassák meg a Repülni roncsokat című darabot. (A címbeli helyesírási hibától meg eltekintünk.)

Ha csak egy számra van időd: Repülni roncsokat 

Lepa

Visszatér a nemrég tárgyalt Vad Fruttik, és ezúttal a 2015-ös albumuk van terítéken, azaz egy elég friss darab (de nem a legújabb). Jó sok szinti van némelyik számban, annyira, hogy ezek már-már new wave-nek tekinthetőek, nem pedig (alternatív) rocknak. A Gabi pedig szintén lehetne Ákos-szám, ha már múltkor ezt írtuk a Szemben a nappalról. Nekem a Részeg királyhoz hasonló, vadulósabb nótáik mindig is jobban tetszettek, na meg a Mi lenne jó, ami az átlagnál sokkal vidámabb, könnyedebb hangvételű, és talán a zenekar legpoposabb száma. Bár nem reprezentatív a lemezt tekintve, de mégis azt mutatnám meg egy fruttiszűznek első körben.

Ha csak egy számra van időd: Mi lenne jó

Dönci

Hogy a Suede miért nem lett soha annyira legendás zenekar, mint a Blur, a The Stone Roses vagy az Oasis, máig teljes mértékben érthetetlen számomra. De mi megpróbálunk kicsit csiszolni ezen a képen. 1996-ra pedig annyira beérett rajtuk a britpop gyümölcse, hogy gyakorlatilag csak slágereket írtak. Brett Anderson nyávogó hangja utánozhatatlan, a melódiák meg könnyen befogadhatók, mégsem feltétlenül szokványosak. Ráadásul a Beautiful Ones lálázásánál a világon nincs jobb dallam, ami alkalmas lehetne megénekeltetni a közönséget (a világ összes országában). Ezt a 10 dalt bárkinek jó szívvel ajánlom, aki szereti a gitáralapú zenéket, mert szerintem mindenki talál közte olyat, amit a magáénak érezhet.

Ha csak egy számra van időd: Trash

Lepa

Egész régen nem jártunk már a 90-es években (mármint így virtuálisan se), úgyhogy képzeljük csak bele magunkat a Függetlenség napja és a Trainspotting évébe, majd dőljünk hátra karosszékünkben, és nosztalgiázzunk a Suede egyszerre kellemes és dinamikus zenéjére. Érdekes módon a gitárhangzás (főleg a szólógitár) nem a tipikus angolos torzítást produkálja, annál kicsit élesebb és vonyítósabb, ahogy az énekhang is olyan, mintha egy szintipopbandából rántották volna át ide. Így aztán nem is vegytiszta britpop, amit kapunk, de azért végig gitáralapú rádiózene. Aki nem ismerné a zenekart, az majdnem bármelyik számot választhatja ismerkedésnek, kivéve a Beautiful Ones-t, mert ott nagy valószínűséggel rájön, hogy mégiscsak ismeri. :)

Ha csak egy számra van időd: Beautiful Ones

Lepa

Ha a Bone Machine albumról azt írtam, hogy kb. ugyanolyan, mint a Mule Variations, itt azért előfordulnak kicsit másféle hangulatok is, például rögtön a kezdő Top of the Hillben. De azért megijedni nem kell természetesen: Waits úrtól pont azt kapjuk, amit elvárunk, azaz egy szörnyen rekedt énekhangon előadott zenei kavalkádot és szertelen kalandozást a blues és a soul világában, meg mindenféle világzenei hatásokkal átitatott balladisztikus műfajokban. A múltkor majdnem utolsó számot választottam, most akkor legyen az utolsó előtti annak bizonyítékául, hogy nála aztán tényleg nemcsak az albumok eleje felé vannak jó dalok.

Ha csak egy számra van időd: Day After Tomorrow

Dönci

Tom Waits mindig az az előadó volt, aki nem sokat törődött a konvenciókkal. Ez meg is hallatszik a lemezein. Ez az album is sokszor úgy hangzik, mintha valami rossz álomból ébredne az ember, és az ottani zajokat próbálná sikeresen egésszé kovácsolni. Éppen ezért nem biztos, hogy mindenkinek való ez a fajta muzsika, az pedig tuti, hogy hangulat kell hozzá. De amikor az megvan, nem nehéz évezettel elmerülni az őrületbe. Az meg már csak bónusznyalánkság, hogy a lemez egyik csúcspontjának számító Hoist That Ragben Les Claypool kezeli a basszust. A Sins of My Father pedig talán a legjobb szövegű Tom Waits-szám a lemezen. Persze akadnak „szokványos” slágerek is (Green Grass; Make It Rain; Day After Tomorrow), de azok a ritkábbak. Aki bírja a blues őrületét, ne tartsa magát vissza a teljes anyagtól.

Ha csak egy számra van időd: Hoist That Rag

Dönci

Harmadik lemezére a The Killers eltávolodott az addig megszokott (és profin végzett) gitárközpontúságtól, és bátrabban alkalmazták a szintetizátorok és a karibi rimusok előnyeit. Ennek köszönhetően olyan világslágerek születtek, mint az azóta is megfejtehetetlen refrénű Human (hiszen mit jelent az, hogy „Are we human or are we dancer?”) vagy a nagyon vicces Spaceman. Az a legenda járja, hogy Brandon Flowers az A Dustland Fairytale szövegére a legbüszkébb az életműből. Ha az ember végighallgatja a lemezt, olyan ézése támad, hogy a The Clash, a Madness és a The Cure legjobb pillanatait válogatták össze a nyolcvanas évekből. Szóval a fenti zenekar rajongói jól szórakoznak majd.

Ha csak egy számra van időd: Spaceman

Lepa

A Killers első két albumát nagyjából egyöntetűen pozitívan fogadták a kritikusok, ezt a harmadikat pedig legalábbis vegyesen. Pedig ugyanúgy megtalálhatók itt hatalmas világslágerek (Human), tánchimnuszok (Joyride) és balladisztikus hangvételű mini-rockoperák is (A Dustland Fairytale); de az tény, hogy elmozdultak a U2-s, széteffektezett irányba a gitáralapú (amcsi) britpoptól. Merthogy a zenekar fő ismérve szerintem az, hogy egyértelműen angol hatású indie-t nyomnak amerikai létükre. Szerintem ez az album kicsit alul van értékelve, ha nem is ér fel az első kettőhöz – aki vevő erre a műfajra, ne hagyja ki ezt se.

Ha csak egy számra van időd: A Dustland Fairytale

Lepa

A világ egyik legfantáziátlanabb albumcímével állunk szemben (nem számítva a kazalnyi címtelen albumot). Viszont zeneileg és szövegileg Leonard Cohen sose volt fantáziátlannak tekinthető, habár nem váltottak világot a számai olyan értelemben, hogy nem újították meg egyik általa kipróbált műfajt sem. Egyszerűen csak kellemes hallgatni, és kész – sokszor ennyi is elég, ahogy az ő esetében is. Habár ezekre a nótákra inkább csak lassúzni lehet, mint bulizni, bűn lenne őket kihagyni az életünkből: mély és komoly szövegek rejtőznek a retro tánczenés álarc mögött.

Ha csak egy számra van időd: Alexandra Leaving

Dönci

Emlékszem, elég nagy felhajtás övezte ezt a korongot, mert Cohen bácsi ez előtt 9 évvel jelentetett meg új anyagot. A folktól elmozdult a blues, a soul és a jazz felé, és Sharon Robinsonnal közösen 10 igazán erős, költői dalt tettek le az asztalra. Az A Thousand Kisses Deepről korábban azt gondoltam, szeretném, ha lejátszanák a temetésemen, de már nem. Kicsit depresszív a hangvétele. :) (Pedig milyen vidám dolog egy temetés. :D) Mindenesetre majdnem minden felvételre ráhúzható az éteri jelző annak ellenére, hogy a szövegek sok esetben elég keserűek. Nagy táncos mulatságokra nem javasolt, de meditatívabb tevékenységekhez jó szívvel ajánlom.

Ha csak egy számra van időd: That Don't Make It Junk