Dönci

A Randy is a Ramones örökségét viszi tovább. Punkok, de dallamosak, egyszerű tematikájuk van, és a zeneiségük se bonyolult. Viszont tökéletes bulialapozók. Senki ne várjon egyénként világmegváltást, inkább csak egy nagyon kellemes, szórakoztató, pörgős, néha vad, de mindig nagyszerű gitármuzsikát pár akkorddal. És hogy megtudjuk, kik halnak meg fiatalon, javaslom, halgassuk meg a Promise című felvételt (és igen, hiába van benne sok refrén, ha ilyen csodás szóló megy már alatta!).

Ha csak egy számra van időd: Promise*

Lepa

Maradunk a dallamos punknál, azon belül is az old-school, középtempós vonalnál kicsit garázsos hatásokkal. Ebben a kategóriában Svédország legjobbja a Randy, de világszinten is ott vannak a topligában. Olyan tökéletes refréneket írnak, hogy borsódzik az ember háta, és valamiért mindig úgy érzem, hogy a refrénig vezető út is tökéletesen van felépítve: ha csak beletekerünk, akkor is pontosan tudjuk, hogy versszaknál vagy refrénnél járunk éppen, mert teljesen más hangulatúak: a versszakok fokozzák a feszültséget és várakoztatnak, a refrének pedig ütnek, valamint együtténeklésre és ökölrázásra késztetnek. Ennek legjobb példája a két nagy kedvencem, a Red Banner Rockers és a Bahnhof Zoo, de a stílusbeli kezdő daszerzők a többi dalból is rengeteget tanulhat(ná)nak, a vicces szövegekről nem is beszélve („I like music better than art”).

Ha csak egy számra van időd: Red Banner Rockers

*Youtube-on is fönn van ez a szám, de nagyon szörnyű hangminőségben. Inkább a Spotify-t javasoljuk.

Lepa

Ismét vidámabb, könnyedebb vizekre evezünk visszatérő versenyzőnk, a Mad Caddies jóvoltából. A harmadik albumuk hangzásában már sokkal érettebb és letisztultabb, mint az előző, amelyikkel befutottak. Kicsit több itt a punkos és power-popos nóta, de a legjobban az áll nekik, amikor a lendületes zúzást kiegészíti a más stílusokkal való kacérkodás (például a kalózdalokkal, lásd: Weird Beard). Ehhez az albumhoz is fűződik személyes történetem: akkoriban az egyetemi PC-laborban tudtam csak letölteni, és floppylemezekre tömörítve és vagdosva tudtam csak hazavinni – viszont azok többször is lemágneseződtek a trolin, így három körbe (azaz három tanítási napba) telt, mire az egész albumot meg tudtam hallgatni. Hiába, régen még az ingyenzenéért is többet kellett szenvedni. De megérte: a Mary Melody és a Days Away is az egyik kedvenc számom lett tőlük, az albumot meg agyonhallgattam (és hosszú évekkel később lemezen is beszereztem).

Ha csak egy számra van időd: Mary Melody

Dönci

A Mad Caddies egy olyan zenekar, amelyik mindig érezte, mi az, ami jól áll neki. A skapunk pedig nagyon megy nekik. Néha kicsit punkabb, néha kicsit skább, de alapvetően egy megszokottan jó minőséget hoznak minden egyes lemezzel. A dalok pedig pont slágerhosszúságúak, egyik sem nyúlik túl négy percen. Viszont az biztos, hogy jobban áll az inkább ska a zenekarnak, mint az inkább punk, mert ami inkább punk, olyanból hallunk jobbat más zenekartól. Viszont, ami inkább ska, abban verhetetlenek.

Ha csak egy számra van időd: All American Badass

Dönci

Tori Amos az új évezredben is folyamatosan jelen van. Csak egy ideje már nem feltörekvő fiatalként. Már régóta fiatal. :) Ez a lemeze pedig egy kifejezetten nyugalmat, békét és szépséget sugárzó alkotás. A maga 80 percébe belefért sok zseniális darab olyan kiváló szövegekkel, hogy „the sexiest thing is trust”. Nehéz nem szuperlatívuszokban beszélnem annak ellenére, hogy világosan látom, hogy sem stílusbeli változás, sem újító megközelítés nem jellemzi az albumot. De valahogy annyira kerek, annyira egységes és (nem mellesleg) annyira jó hallgatni, hogy emellett nem lehet szó (és értékelés) nélkül elmenni. És emiatt is lesz nehéz egyet választani, annyi zseniális, slágernek való felvétel van rajta, amik ráadásul jól jellemzik a lemezt (Parasol; Sweet the Sting; The Power of Orange Knickers; Jamaica Inn; Cars and Guitars; Ireland; Sleeps with Butterflies). Ezek közül bármelyik jó lehet ismerkedéshez.

Ha csak egy számra van időd: Parasol

Lepa

Tori Amos ezen az albumon kicsit poposabb arcát mutatja, legalábbis egész sok könnyen befogadható dallam van rajta: a Sweet the Sting például a latinos bájával, a The Power of Orange Knickers egy Damien Rice-os duettel, a Sleeps With Butterflies pedig talán a művésznő egyik legfülbemászóbb refrénjével kedveskedik. Hatalmas stílusbeli kikacsintások nincsenek, de például a Cars and Guitars tipikusan amerikai, kicsit countrys hangulata, a Hoochie Woman funkyja vagy a Witness gospeles betétei ilyennek tekinthetők. Továbbá a címadó dal is zseniálisan kombinálja a hagyományos Amos-zongoraalapokat az elektronikával. Szóval szokás szerint nem javaslom senkinek, hogy csak egy számot pécézzen ki, ha soknak is tűnik a bő egyórás játékidő.

Ha csak egy számra van időd: Sleeps With Butterflies

Lepa

A harmadik V betűs zenekar jön egyhuzamban, viszont stílust váltunk, legalábbis sokkal könnyedebb vizekre evezünk, és a rock felől inkább a lightos indie irányába mozdulunk. Van ebben a zenekarban valami megfoghatatlan életöröm, ami leginkább a csodás énekszólamokban és harmóniákban érhető tetten, és végigvonul az albumon, pl. a nyitó számban, a Worship You szinte ezoterikus énekhangjaiban vagy a Ya Hey torzított énekében is. Az is nagyon szerethető bennük, hogy egyáltalán nem sablonos se a számok szerkezete, se a hangszerelése: az Obvious Bicycle-ban például mintha kézi tűzőgép adná a ritmust dob helyett. Amúgy végig elég visszafogott a tempó, ennek ellenére nem merengős-borongós, hanem inkább lazítós zene ez – borozgatós estékhez, szolid bulikhoz, kiránduláshoz, tanuláshoz, takarításhoz meg egy rakás más dologhoz tudom ajánlani.

Ha csak egy számra van időd: Diane Young

Dönci

A Vampire Weekend harmadik sorlemezénél megint azt csinálta, amihez a legjobban ért: furcsa hangszereléssel megáldott indie muzsikákat pakolt össze váratlan dallamvezetéssel. Ami furcsa a korábba korongokhoz képest, hogy az első 3 dal lassabb vizekre evez, és a Diane Young az első pörgősebb felvétel. A szövegek még mindig sokszor balladai homályba vesznek (számomra), de még többször élnek csípős iróniával, ami továbbra is elég szimpatikussá teszi a zenekart. A Finger Back dobolásos kikacsintása a Sunday Bloody Sundayre pedig egyenesen zseniális. Akik szeretik a szokatlan, mégis slágeres dallamvezetéseket, nyugodtan adjanak esélyt a teljes lemeznek.

Ha csak egy számra van időd: Finger Back

Dönci

A Fruttiknál a negyedik lemezre elhagyódtak a pozitív gondolatok, és átadták magukat a mély, depresszív, kritikus, fájdalmas, mégis költői szövegvilágnak, zeneileg pedig olyan elektronikai hatások érték őket, amik nagyon jól belesimulnak a kellően karcos gitárok mellé. Néhol recsegős a basszuseffekt, néhol vonósokra hajaznak. Szóval olyan lett, hogy az ember mind a tíz ujját megnyalja (miután felvágta az ereit). Azt hiszem, az Indexen olvastam a Szemben a nappal című dalról, hogy „akárki akármit mond, ez egy Ákos-szám”. És valóban van hasonlóság. (De azt ne vegyük el Ákostól, hogy slágert írni tud.) Azoknak ajánlanám a teljes albumot, akik bírják az elektronikai kísérletezést, az alternatív gitárzenét, és szeretnek gondolkodni a dalszövegeken. A többiek pedig hallgassák meg a címadót.

Ha csak egy számra van időd: Darabokban

Lepa

A várpalotai zenekar egy tökéletesen megírt és megkomponált, szép hangzású albummal jelentkezett, és olyan értelemben nem találó a cím, hogy egyáltalán nem „darabos” a lemez: mind hangulatában egységes (azaz borongós), mind a megszólalásban. Bár az is tény, hogy vannak egészen zúzós (Másodpercek és decibelek) és egészen laza dalok: utóbbiak közül például a Szemben a nappal sok mindenkinek ismerős lehet a rádióból. Vannak viszont az én ízlésemnek az utóbbinál sokkal inkább fekvő nóták is, például rögtön a kezdő Darabokban (amiben külön meg kell említeni a biciklicsengő-hangokat) vagy a Válaszok nélkül. Az igazán jó albumok ismertetőjegye viszont az, hogy a végük felé is vannak kiemelkedő számok, márpedig itt ilyen a Kollázs. Hacsak nem irtózik valaki a magyar altertől, kóstoljon bele legalább a fent említettekbe.

Ha csak egy számra van időd: Válaszok nélkül

Lepa

Kevés popkövető ember élhet a nyugati, civilizált (?) világban, aki már öntudatánál volt a kilencvenes években, de nem ismeri a Bitter Sweet Symphony c. számot. Anno agyonjátszották a tévék és rádiók, én kicsit meg is untam a hegedűs alaptémáját, de amúgy kétségkívül belemászik az ember fülébe és agyába. És bár ez a legismertebb slágerük, azért korántsem egyslágeres albumról beszélünk: van itt még az Oasist megszégyenítő gitárnyűvős britpop-himnusz (The Rolling People), balladisztikus rádiótöltelék (The Drugs Don’t Work), kicsit amerikai hatású soft-rock (Lucky Man); de mégis teljesen egységes az egész. Kicsit hosszú az album, nyúlik, mint a rétestészta; de mégis érdemes végigmenni az egészen, amikor van időnk, mert se színvonalbeli, se hangulati ingadozások nincsenek.

Ha csak egy számra van időd: The Rolling People

Dönci

A The Verve legalább olyan legenda (lehetett volna), mint az Oasis vagy a Blur, hiszen a Bitter Sweet Symphonyval mindenki megismerte őket, aki nem akarta, az is. A sors furcsa fintora, hogy nem ők kapják a jogokat a dalért, mert egy Rolling Stones samplert használtak, de hát ez megesik a művészvilágban. És az még csak az első szám. Van itt még sláger bőven: Sonnet; The Drugs Don't Work; Lucky Man. Viszont sokszor olyan gitárnyűvések mennek, amik a The Stone Roses legszebb pillanatait idézik. Elfolyósak, nyafogósak, mégis fogósak és eredetiek (pl. The Rolling People; Velvet Morning; Come On). Igazi csemege a gitárzenék rajongóinak, és mindenképp a '90-es évek egyik csúcspontjának tekinthető.

Ha csak egy számra van időd: Velvet Morning

Dönci

A Placebo jó, a Placebót szeretjük, a Placebo mindig megéri a pénzét. Ezekkel az alapvetéseknél dolgoztunk a lista készítésekor, mint a mellékelt ábra mutatja. :) Itt is sok sláger kapott helyet, amik ugyanazokban a zenei megfejtésekben gyökereznek, mint a 2009 előtti dalok, viszont olyan erős számok sorakoznak itt egymás után (amik nem is slágerek), hogy nem lehet elmenni mellettük szó nélkül. A Speak In Tongues vagy a Kings of Medicine bármelyik jó érzésű embernek megnyitja a szívét. Aki a slágerek mentén haladna, annak a címadót ajánlom, aki viszont különleges csemegére vágyik, hallgassa meg a Kings of Medicine-t. (És főleg, milyen vicces, hogy Placebo: Kings of Medicine.)

Ha csak egy számra van időd: Kings of Medicine

Lepa

Ezzel az albummal érdekes a közös történetem: amikor kijött, digitális formában nemigen fogott meg, aztán pár évre rá megpillantottam vinylen jelentősen leárazva a Media Marktban (ugyanis picit sérült volt a borítója). Egyből megvettem, és nagyon nem bántam meg: jó sokszor lepörgött a lemezjátszón, és pár számba nagyon beleszerettem – csak kellett neki pár odafigyelős hallgatás. Igaz, tényleg nem vált világot a banda magához képest, de azért nagyon erős nóták vannak az albumon majdnem egyfolytában. A kicsit más, new wave-es hangulatot ezúttal a For What It’s Worth hozza el a lemezre, így azt javaslom a lemezt nem ismerőknek; a vidámabb slágerek kedvelőinek a Bright Lights gyönyörű, éteri szintiszólamait, a hagyományos Placebo-számok kedvelőinek pedig a címadót.

Ha csak egy számra van időd: For What It’s Worth

Lepa

A Morning Gloryra az eggyel korábbi albuma kapcsán azt írtam, hogy az egyik kedvenc ismeretlen punkbandám, és tényleg nem fér a fejembe, hogy miért nem népszerűbb: ezen a nagyon furcsa albumon például hihetetlen skálát járunk be, egymást váltják az egyperces, szinte csak átkötő jellegű, hipergyors hardcore-punk zúzások, az ököllengetős himnuszok, a metálkodások, a 4-5 perces minioperák, a zongorás balladák vagy éppen a törzsi tánc. Annyi hatás keveredik itt a punkba, hogy felsorolni is nehéz, de minden számot olyan természetességgel adnak elő, mintha ez lenne a világ legegyszerűbb dolga. Említettem már, hogy Ezra Kire énekhangja nem a legkellemesebb néha, de ettől függetlenül csodálatos zenei élményben van részünk, vonósok, zongora, szinti, fúvósok támogatják meg az egyveleget. A tematika pedig szinte konceptlemezzé teszi: visszatérő elem a küzdés, a változtatni akarás, a háború (és béke), a nyugalom megőrzése és egyéb világmegváltó témák. Nagyon nehéz egy dalt választani, de talán a Know Your Wrongs mutatja meg legtöbb oldaláról a zenekart: van benne zongora, fél percig tartó óózás, Clash-referencia, zúzás és jó szöveg. A vicces klipek kedvelőinek viszont a Punx Not Dead, I Am való (bár az is zseniális zeneileg és szövegileg is), a könnyed punkolások kedvelői pedig a legslágeresebb, bár kicsit egyszerűbb Standard Issue-t válasszák.

Ha csak egy számra van időd: Know Your Wrongs

Dönci

Na igen, nehéz belőni ezt a stílust is. A múltkor is megszenvedtünk a címkékkel. Csak az attitűd miatt (meg az egyszerűség kedvéért) hívom majd punknak, de - ahogy korábban is említettem – annyira punk ez, amennyire a Clash volt, vagy amennyire a System of a Down metal. Hiszen olyan tempó- és stílusváltások jellemzik, amilyeneket csak a legjobbak képesek kihozni magukból. Az ének végig karcos hangon hallható (hiszen Ezrának csak olyan van), viszont az énekstílus igazodik a váltásokhoz. Sokszor rikoltó, kiabáló, máskor dallamos és fülbemászó. A Home Free pedig az egyik legjobb altatódal, amit lemezre írtak (kivéve talán a Dal elalváshoz című Kispál-nótát). Én az egyik klipes felvételt, a Punx Not Dead, I Am címűt javaslom ismerkedéshez, mert A) én is ezzel ismertem meg a zenekart, B) abban benne van nagyjából minden, ami megtalálható a korongon.

Ha csak egy számra van időd: Punx Not Dead, I Am

Dönci

A Travis (a hallgatásig) legutolsó lemezével válaszolt a kritikusoknak és a rádióknak, akik mindig 3-4 perc körüli slágereket vártak. Gyakorlatilag az utolsó dal kivételével mindegyik ilyen. Rövid, velős, táncolható, mégis sokszor eléggé csípős szövegekkel bír (pl. Paralysed). Az Idlewild női vokálja Josephine Oniyamától utánozhatatlanul nagy királyság. A kedvencem mégis a 3 Miles High, hiszen az megmutatja, miben igazán jó a Travis: szerethető, hangulatos, szívmelengető felvételek előadásában. Valahogy annyira ömlik a pozitivitás ebből a zenekarból, hogy nem is értem, miért nem szereti mindenki. Szóval szeresse őket mindenki! Most! :)

Ha csak egy számra van időd: 3 Miles High

Lepa

A brit lityi-lötyi gitárzene királya, a Travis ismét visszatért a listánkra, ezúttal a 2016-os albumával. Habár nagyon nagy meglepetések nincsenek rajta, de végig (tényleg az utolsó számig) egy nagyon összeszedett, egységes színvonalú és nem utolsósorban slágeres lemezt hallhatunk. A hangulat elég laza és egész vidám, legalábbis nincs nagyon nyoma annak a búskomorságnak, ami például az Ode to J. Smith-t vagy a 12 Memoriest időnként jellemezte. Ami egy kicsit kilóg a furcsa ritmusú szöveg miatt, az pont a címadó szám, illetve a női vokálok miatt az Idlewild – ismerkedésre én az előbbit javasolnám.

Ha csak egy számra van időd: Everything at Once

Lepa

Hadd kezdjem kivételesen egy negatívummal: én a mai napig nem nagyon tudom megszokni, hogy a 30Y szövegeiben rendszeresen a legváratlanabb helyeken érnek véget a sorok: ilyenekre végződnek egyes sorok, hogy „a”, „az”, „mert”, „hogy”, „hanem”, „vagy” stb. De ez olyan mennyiségben, hogy az már koncepció. Leszámítva ezt, csupa jót lehet elmondani a lemezről: a dallamok nem sablonosak, a hangzás jó, a hangulat egyszerre egységes és változatos, a hangszeres megoldások érdekesek. A lightosabb, laza hangulatú slágerek (Ágyéktól szívig) és a „megszokott”, kicsit borongósabb nóták (Rajzszöggel középre) egyaránt megtalálhatók – bár szövegileg sokszor az első kategória nótái is elég negatívak. Érdekes, hogy a zenekar talán legnépszerűbb és leghallgatottabb száma, a Bogozd ki csak az utolsó előtti helyet kapta a lemezen, viszont kifejezetten jól jön ott. Érdemes úgy eljutni odáig, hogy közben végigmegyünk a többin is.

Ha csak egy számra van időd: Ágyéktól szívig

Dönci

A 30Y második sor- és első stúdióalbumával igazán befészkelte magát a magyar alter rajongóinak szívébe, mert a Bogozd ki akkora sláger lett, amiről talán ők sem álmodtak. Nem véletlen egyébként, hogy sok dal a mai napig komoly magját képezi a koncerteknek. A hangzás jól meg van bolondítva elektronikával. Az egyetlen negatívum talán az, hogy a dobok úgy szólnak végig, mintha a fürdőszobában rögzítették volna őket. Visszhangosak nagyon. De a szövegek kreatívak, az ének egyedi, a basszus és a dob pedig nagyon jól megalapozzák a furcsán ívelt dalokat. Teljesen korrekt, élvezhető és okos darab. Aki bírja a magyar altert, annak kötelező a teljes lemezt, aki nem, az hallgassa meg a Rajzszöggel középre című felvételt, mert A) megtudható belőle, mire rímel a „permetszer”, B) szép emlékeket idéz a kazettás magnók koráról.

Ha csak egy számra van időd: Rajzszöggel középre