Dönci

Lajkó Félix több hangszer mestere. Lehet szeretni, lehet nem szeretni, viszont a zsenialitását fölösleges volna elvitatni. A popzenéhez szokott füleket kicsit ismét át kell állítani más üzemmódba, hiszen a népzene kötöttségét a jazz improvizatív stílusával kevert komolyzenei alapokat sokszor nem egyszerű befogadni, hiszen kellőképpen zaklatott is tud lenni. Ugyanakkor az egymást követő motívumok varázslata minden számban külön utazásra hív. Arról nem beszélve, hogy koncertfelvétel lévén az improvizálás sokkal erőteljesebben megjelenik itt, mint a stúdiólemezeken. A leginkább a népzenére és az instrumentális őrületre nyitott olvasóknak ajánlanám a teljes albumot, viszont mindenki számára kötelezővé tenném a Páratlan című felvételt.

Ha csak egy számra van időd: Páratlan

Lepa

A tegnapelőtti kétpercesek után következzen egy bő egyórás album 6 számmal, azaz átlagosan 10 perces számokkal, és természetesen egy teljesen más műfajban. Amit Lajkó Félix csinál, az félig-meddig már komolyzene, legalábbis a népi és modern motívumok mellett vagy ellenére igazi „komolyzenészi” virtuozitás jellemzi, és minden más alárendelődik a hegedűnek. Ha nagyon kategorizálni akarnám, akkor „világzene”, csak ugye azt furcsa rámondani egy magyar(os) produkcióra. Szóval nem egy sablonos lemezről beszélünk semmilyen szempontból, főleg, hogy ez ráadásul még koncertfelvétel is. Aki már unja a sok rockot a listán, az most üdítő területekre tévedhet, de ehhez ki kell lépnie a komfortzónájából: Lajkó úr muzsikája sokszor felkavaró, nyugtalanító, de még többször egyszerűen csak szép, és hihetetlen hangulati és dinamikai íveket jár be. Háttérbe vagy elmélyült hallgatásra egyaránt megfelel, de én egyébként akár könnyűzenei fesztiválon is hallgatnám. Viszont mivel bele kell rázódni a hangulatába, én a teljes albumot javasolnám olvasóinknak, nem csak a belehallgatást.

Ha csak egy számra van időd: Játék 2

Lepa

KT Tunstall a visszatérő női előadók egyike a listánkon, ez az albuma pedig se nem új, se nem túl régi, se nem első, se nem utolsó: mondhatni, egy átlagos sorlemez. És bár sokszor tényleg átlagos, lötyögős (gitározós) popzenét tartalmaz, igazából a jó értelemben lötyögős – olyan, amint sokáig lehet hallgatni anélkül, hogy megunnánk vagy zavarna, például autózás, teraszon kávézás vagy kajálás közben, de a hangszereléshez képest van benne egy csomó energia is, szóval akár sportoláshoz is jó lehet. Az energia itt nem a hangszerekből jön, hanem Kate énekhangjából, ami gyakorlatilag tökéletes, és nagy beleélésről tanúskodik. Amúgy a dallamokba se lehet belekötni, elég slágeresek, nem is értem, hogy miért nem ugyanakkora sztár ő, mint mondjuk Ed Sheeran például. A mai nap a popzene kedvelőinek kedvez, de igényes popzenéről beszélünk, szóval bárkinek bejöhet. (Érdekes módon nekem sokszor a legalacsonyabb hallgatottságú számok tetszenek legjobban, pl. a Beauty of Uncertainty tök jó, de nem azt ajánlom az olvasóknak.)

Ha csak egy számra van időd: If Only

Dönci

KT Tunstall az első lemezéhez képest sokkal lendületesebb dalokkal rukkolt elő pár évvel később. Habár a stílus maradt a folkos, countrys gitárpop mezsgyéjén, a fátyolos énekhang és a jó dalszövegek megtették a magukét. És persze a slágerek sem maradtak el: sőt, szinte csak az van a korongon. A rádiók legnagyobb barátai persze a Hold On, az If Only és a Saving My Face voltak. Ez utóbbi szerintem bármelyik zenekarnak dicsőségére vált volna. A teljes albumot érdemes végighallgatni, mert egyik dalba se lehet nagyon belekötni, viszont a Saving My Face foglalja össze a hangulatot legjobban (szerintem).

Ha csak egy számra van időd: Saving My Face

Dönci

A Rise Against se először jut szerephez nálunk. „Are you ready to rock?” – hangzik a kérdés az intróban, és aztán jönnek is a riffek és a punkos lendület. Néhol karcosan kiabálva, néhol énekelve, de mindenhol energiabombaként érkeznek. Természetesen zeneileg nem lehet nagyon újító dolgot felfedezni, ellenben a világ egyik legkellemesebb politizálós punkzenéje ez. És itt is él, ami sok mindenhol: ha nem tetszik egy dal, és nem vagy a léptetés híve, nem kell aggódni, mert 2 perc múlva jó eséllyel véget ér. Bár akinek tetszik a stílus, nem fog csalódni, van itt közönségénekeltetős refrén bőven: Six Ways 'Til Sunday; The Unraveling; 1000 Good Intentions. Viszont a legjobb mind közül szerintem a Great Awakening, így olvasóinknak is azt ajánlom.

Ha csak egy számra van időd: Great Awakening

Lepa

Maradunk a zúzásnál, ezúttal a Rise Against debütáló albumát vesszük górcső alá. A kicsit garázsos hangzás ellenére már ezen az első kiadványukon is nagyon átjön minden, amit szeretni lehet a bandában: Tim McIlrath egyedi hangja, ahogy játszi könnyedséggel váltogat a tiszta ének és a hardcore üvöltés között, akár szótagról szótagra; a fogós, együtt éneklős dallamok, az egyszerre okos, szép és gyakran politizálós szövegek, na meg a kirobbanó energia. A Rise Against a legjobb dolgokat vette át zenei példaképeitől (Bad Religion, Pennywise vagy éppen Minor Threat, Black Flag), és az egészet egy nagyon hiteles, szerethető és őszinte masszává gyúrta össze. Ironikus módon azonban ennek a szétpolitizált albumnak az egyértelmű csúcspontja egy elmúlásról (vagy elmúlt szerelemről?) szóló dal, az Everchanging. Sírnivalóan szép szöveg, fogós dallamok, dübörgő energia (utóbbi kettő mondjuk az összes számra igaz), és tökéletes felépítés: nem hiába közelíti a 4 percet ez a nóta, miközben a többi jobbára két perc körül vagy az alatt van. Ha egy számot kéne ajánlanom, természetesen ez lenne az, de szánjunk pár percet legalább 2-3 további remekműre is, hiszen az Alive and Well, a Great Awakening és a Six Ways ’Til Sunday is megér egy misét… vagy lázadást. A kompletisták pedig hallgassák meg a két bónuszt is, a 18 szám így is csak 40 perc. Öklöket a magasba!

Ha csak egy számra van időd: Everchanging

Lepa

Bár az ismertség relatív, de azért John Williamshez és a londoni szimfonikusokhoz képest mindenképpen kevésbé ismert zenészeket hallhatunk ma. A borító alapján valahogy már sejthető, hogy zúzásról van szó – mégpedig metalcore-ról, azonban olyan stíluskavalkád szövi át, hogy az előtt le a kalappal! A skától a népzenei motívumokig (fuvoláig) minden van itt, a System of a Downt idézi az ötletesség és az a könnyedség, amellyel váltogat a műfajok között. Nekem azok a számok tetszenek legjobban, ahol összevissza keverednek a hatások: ilyen pl. az SOS from the SOS. Amúgy 3 testvér, Joel, Tim és Adam Parent alkotja a zenekart (szóval a három testvér három szülő is egyben, hehe). Érdekes formáció, ismerkedjen meg velük mindenki, aki kicsit is nyitott a keményebb műfajokra.

Ha csak egy számra van időd: SOS from the SOS

Dönci

Amikor testvérzenekarról beszél az ember, nem feltétlenül arra gondol, hogy 3 testvér alapít egy (nu-)metal zenekart, hogy leszakítsák a hallgatók fejét. A kanadai tesók első lemeze olyan stíluskavalkáddal bír, hogy a System of a Down-rajnongók is megirigyelnék. Már a dalcímek is zavarba ejtők sokszor (Defacating What's Left of Our Child; Hit by a Cement Mixer; Out of Tampons stb.), amire rápakolnak a zenei váltások is, hiszen sosem tudja a hallgató, melyik pillanatban mi következik, sőt az énekhang is követi ezeket: van hörgés, nyávogás és éneklés is (akár 10 másodpercen belül is). Külön bónuszpont jár nekik a gitárral morzézásért az SOS from the SOS-ben és a fúvósokért a Pure Sketch-ben. Egyébként méltánytalanul kevesen hallgatják őket ahhoz képest, hogy mennyire jók. Remélhetőleg az olvasók közül is rákapnak páran erre a bandára.

Ha csak egy számra van időd: Pure Sketch

Dönci

Az instrumentális nagyzenekari darabokról mindig egy kicsit nehezebb írni, mert nem hivatkozhatunk arra, mennyire jó/rossz a szöveg. Sőt, sokkal kevesebbszer ajánlható valami bulikba vagy a táncparkettre is. Mindenesetre elvitathatatlan John Williamstől, hogy tud hangulatos és klasszikus dallamokat szerezni. A londoni szimfonikusok pedig gondoskodnak a tökéletes megvalósításról. Bevallom, a főcímzenét kivéve egyik dallam sem ismerős a filmből, de gyakorlatilag az összes tetszik, hiszen mindegyikben erő, szépség, monumentalitás vagy mindezek kombinációja fedezhető fel. Az egyszeri popzenékhez szokottaknak (mint amilyen sokszor én vagyok), az utolsó dalt választanám, az áll a legközelebb a rádiókhoz. :)

Ha csak egy számra van időd: Augie's Great Municipal Band and End Credits

Lepa

Egy újabb klasszikus filmzene következik. A Star Wars zenéjét mindenki ismeri, de talán az intrót leszámítva azért vannak olyan dallamok itt, amelyeket ritkán hallunk, hiszen az első epizód nem tartozik a legnépszerűbbek közé. Pedig a zenéje alapján lehetne akár az is: a Duel of the Fates egyszerűen hátborzongató, az egyik legjobb férfikórusos darab, amit ismerek, és az album egyértelmű csúcspontja. De vannak itt további klasszikusok is: Anakin témája, az érkezés a Tatooine-ra, a Panaka and the Queen’s Proterctors, a Queen Amidala and the Naboo Palace... Az pedig hab a tortán, hogy egyenesen a Londoni Szimfonikus Zenekar előadásában hallhatjuk a felvételt, korunk egyik legnagyobb (film)zeneszerzőjének saját vezényletében. Ha a film is akkora igényességgel készült volna el, mint a zenéje, akkor nem Jar-Jar-poénokon röhögne azóta is a fél internet.

Ha csak egy számra van időd: Duel of the Fates

Lepa

Nemzetközi körképünket egy franciául éneklő bandával, a Tryo nevű francia (meglepetés!) több-mint-trióval (még nagyobb meglepetés!) folytatjuk. Essünk túl a műfaji behatároláson: egy kis karibi és afrikai, meg mindenféle világzenei hatásokkal fűszerezett reggae és ska, javarészt akusztikus/unplugged megszólalásban. A listánkra kvalifikált album pedig egy dupla koncertlemez, amely egyrészt jó kis összefoglalót ad a zenekar legjobb számaiból, másrészt kevés élő lemezen érződik át ennyire a hangulat: folyamatos a taps, az ováció, az együtt éneklés, jók a poénok, remekül átjön a koncertfíling. Amúgy a viccesség nemcsak az átkötő szövegekre igaz: a számcímek és a szövegek is nagyon viccesek (mindeközben amúgy sokszor keményen politizálósak), de sajnos egy franciául nem tudónak sokáig kéne magyarázni, miért agyafúrt címadás a Con par raison vagy a Maux de Bush. Azért megnyugtatnék mindenkit, hogy franciatudás nélkül is élvezhető az album, mert tényleg csodás a hangulat, és nagyon vidám a zene, ehhez elég csak a Yakamonéyé közepén lévő közönséghülyítést meghallgatni. Errefelé nem nagyon ismert a Tryo, de hazájában rendkívül népszerű, ez a koncertfelvétel pl. stadionméretű előadótermekben készült (két koncerten). Ha nem is az egész dupla albumnak, de egynél több számnak adjon esélyt mindenki!

Ha csak egy számra van időd: Pompafrik (les nouvelles colonies)

Dönci

Aki nem ismerné a zenekart, annak mondom, hogy a lemezcím nem véletlenül van franciául. Ők ugyanis francia nyelven szólaltatják meg a közönségüket és saját magukat is. Egyébként akusztikus zenében utazó arcok. Kicsit reggae, kicsit ska, kicsit hiphop, mindenből a megfelelő arányban. Ez meg ráadásul koncertlemez, ahol nem csak a hangulatból kapunk megfelelő ízelítőt, de a profizmusból is. A szövegek (amennyit értek franciául) meglehetősen politizálósak. A hangulat mind a két lemezen remek. Nehéz választani az egységes színvonal miatt, de talán a karibi ritmusokat hordozó Paris lesz a kedvenc a mai napon, ha már ennyi slágerből merítettek hozzá.

Ha csak egy számra van időd: Paris

Dönci

Már korábban is jeleztük, hogy Alanis több, mint egy egylemezes előadó. A második sorlemeze után kiadott Unplugged pedig újabb bizonyítéka ennek. Tökéletes áthangszerelések hallgatók sokszor, nem csupán annyi történik, hogy akusztikus hangszerekkel eljátsszák ugyanazt, amit korábban torzítva. Sőt, a rajongóknak is érdekes, mert korábban ki nem adott dalok és B-oldalas felvételek is díszitik a korongot. Illetve akad néhány kiváló feldolgozás, mint például a King of Pain a The Police-tól. Lepa kézeletbeli kávézójába mindenképp beszavaznám az albumot, mert tökéletes háttérzeneként szolgál. Egyszerű, szép, igényes, sok rosszat nem lehet erről mondani, főleg azért, mert az egyik legjobb Alanis-dal is rajta van a zárlatban. Azoknak ajánlanám, akik kedvelik a hangszeres zenét, és nem ijednek meg a telt akusztikus hangzástól és a maximum közepes tempótól.

Ha csak egy számra van időd: Uninvited

Lepa

Szerencsére a gitárzenék mellett azért a női énekesek sincsenek elhanyagolva a listánkon, igaz, sokan közülük gitáralapú zenekar énekesei, vagy legalábbis gitáralapú zenére énekelnek (szóval a Beyoncék, Shakirák és Rihannák azért nem fognak tobzódni). Alanis Morissette a 90-es évek nagy neve, és pont időben, még ’99-ben összegezte is egy élő-akusztikus albummal az addigi életművét. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, sikerült is kiválogatni a legjobb dalokat (Ironic, You Learn, Head Over Feet), és kicsit más köntösbe bújtatva megszólaltatni. Talán ilyen formában még jobban látszik/érződik, mennyire jó hangú énekesnőről van szó. Amúgy összesen 14 ember zenél az albumon, szóval azért nem szerénykedték el a dalok megszólaltatását. De hát nagy presztízs volt annak idején az MTV által fémjelezett unplugged albumsorozatban részt venni, főleg, hogy a Nirvana hatalmasat alkotott ebben a műfajban (is). Ma meg már MTV se nagyon van, helyesebben valóságshow-adóvá silányult. Hát, ez van, nosztalgiázzunk kicsit a csodás kilencvenes évekkel!

Ha csak egy számra van időd: You Learn

Lepa

Az egyik legnépszerűbb banda az Oasis utáni britpop/indie vonalon az Artctic Monkeys, amely rögtön az első albumával nagyot robbant 2006-ban (egyszer amúgy hallottam egy olyan definíciót, hogy a britpop igazából az a stílus britül, mint az indie amerikaiul). Ez viszont a kicsit nyugodtabb, de hasonlóan slágeres 2013-as lemezük, amit akár „the black album”-ként is aposztrofálhatnánk a borítója alapján. Tele van fülbemászó, hol együtt éneklős, hol együtt táncolós, de néhol csak „együtt hátradőlős” számokkal (pl. Fireside). A Why’d You Only Call Me When You’re High pedig legalább olyan jó és tökös, mint amilyen hosszú a címe, bár a régi „sarkvidéki majmokhoz” képest ez is elég visszafogott, nem annyira vad. Néhol azért a tánczene (jobban szólva diszkózene) határát súroló nóták is előfordulnak, például ilyen a Knee Socks. Viszont avatatlanok számára, ismerkedős számnak választhatnék-e bármi mást, mint „az 1. számú bulihimnusz” címűt?

Ha csak egy számra van időd: No. 1. Party Anthem

Dönci

A hallgatás napjáig utolsó, de valószínűleg a kritika megjelenésekor utolsó előtti albuma a zenekarnak*. Elképesztő sikereket tudhat magáénak az Arctic Monkeys anélkül, hogy azt lehetne érezni a muzsikájukon, megalkudtak a médiával. Egyszerű, hangulatos, jó ízléssel felépített alter-indie dalok követik egymást, ahol a vokálok, a kiállások és a ritmusszekció nagyon a helyükön vannak. Szóval olyan érzést kelt, mint a The White Stripes például: úgy különleges, hogy semmi olyan nem nyújt, ami megújítaná a zenét, de mégis egyedi és stílusos módon ötvözi a nagy elődök munkásságát. A vonósoktól és a billentyűsöktől pedig a hangzás néha olyan, mintha felturbózták volna egy '70-es évekbeli kémfilm zenéjét. Az igényes gitárzenék kedvelőinek igazi csemege lesz.

Ha csak egy számra van időd: Do I Wanna Know?

*Valóban így lett, azóta kijött egy 2018-as lemez is.

Dönci

Ha már tegnap szóba került a depresszió, Marilyn Manson munkássága sem az életvidámság fellegvára. Ez a lemez pont a lista zárásakor jelent meg, és ahhoz képest elég szép helyezést ért el, hogy alig tudtuk megemészteni. :) Aki az intézményes (főleg keresztény) vallások ellen van, megtalálja, amit keres, bár Mansonnál ez sokkal inkább társadalomkritika, mint lázítás. Legalábbis szerintem. A lemezre jellemző a széttorzított ének, a kemény gitárok, és meglepő módon a szintipop sötétebbik oldala. Szövegileg nem a legerősebb Manson-lemez, viszont zeneileg kifejezetten élvezetes: olyan erősen slágeres (Tattooed in Reverse; We Know Where You Fucking Live; KILL4ME) dalok jellemzik, amikre nem lehet nem bólogatni, mégsem lóg ki az életműből vagy le az albumról egyik sem. Furcsa egyébként, hogy a slágerek az album elején, a (szerintem) kiemelkedően jó dalok pedig a lemez végén vannak. Aki csak ismerkedik Manson zenéjével, annak a KILL4ME-t, aki bírja az ilyesmit, annak pedig a Blood Honey-t, a Saturnaliát vagy a Threats of Romance-t javaslom.

Ha csak egy számra van időd: Blood Honey

Lepa

Bár a listánkra beválogatott előadókat és albumokat értelemszerűen nem szoktuk lehúzni, azért leszögezném, hogy a művész úr szellemiségével és mondanivalójával 94%-ban nem értek egyet, és a külsőségeitől is hideg ráz. Ami a zenéjét illeti, ő mindig is egy modern rocker volt, helyesebben a metal felől indult, de erre a legújabb albumra simán hard rockig szelídült a zenéje – persze nyomokban azért továbbra is mutat metalos és indusztriális hatásokat. Nehéz napok és fizikai munkát végző munkások háttérzenéjének tudom legjobban elképzelni (bár a fizikai munkát végzők leginkább rádiót hallgatnak, legalábbis építkezések mellett elhaladva ez a benyomásom). A Blood Honey a linkin parkossága ellenére (vagy pont azért) egy könnyebben emészthető, kicsit elektronikusabb nóta – a kemény műfajok nem-kedvelőinek azt ajánlom, vagy esetleg a kicsit táncolhatóbb címadó nótát. A többiek válogathatnak szinte bármelyik másik szám közül, hiszen a színvonal elég kiegyensúlyozott.

Ha csak egy számra van időd: Heaven Upside Down

Lepa

Több magyar alternatív zenekarról elmondtuk már, de a Sziámira is abszolút igaz, hogy egy elsősorban szövegcentrikus banda: mind a rímek, mind a szófordulatok és szójátékok, mind a mondanivaló arra sarkall minket, hogy erőteljesen hegyezzünk a fülünket hallgatás közben. Másrészt az is hozzájárul ehhez a minősítéshez, hogy zeneileg nem nevezhető se korszakalkotónak, se kísérletezőnek: a hol a pophoz, hol a blueshoz vagy a rockhoz húzó alapok aranyosak és kellemesek, de nem feszegetnek semmiféle műfaji határokat. Lehet, hogy kicsit sok is lenne, ha a szöveg mellett a zene is olyan kiemelkedő (vagy fárasztó) lenne, mint mondjuk „Az anyád is kevésbé parázna érted / ha nem lennél kapzsi és parázna, érted?” sorok. Szóval külföldi olvasóinknak nem ajánlom, aki viszont szereti a csípős magyar szövegeket, az nyugodtan pörgesse végig a lemezt. Az egyszámos hallgatóknak viszont egy relatíve kísérletibb dalt választottam.

Ha csak egy számra van időd: Vezetgetnek

Dönci

Müller Péter Sziámi szerintem Magyarország egyik legjobb dalszövegírója. Épp ezért bocsánatos, hogy annyira nem tud énekelni, sajnos. Dalszövegileg viszont a teljes album hibátlan: jók a rímek, szépen fel vannak építve a versszakok, kellőképpen (szó)vicces és mélységesen depresszív (például az Amiben élsz és A férfi meg a nő szerintem két olyan dalszöveg, amitől bárki életkedve elmegy). Zeneileg viszont még teljesen érződik rajta az URH és az Európa Kiadó '80-as években képviselt stílusa. Amivel egyébként nincs baj, hiszen gitáralapú rockzenéről beszélünk, ami mindig jól jön, ám ettől függetlenül mindenképp a szövegcentrikus zenéket kedvelőknek ajánlanám inkább.

Ha csak egy számra van időd: A férfi meg a nő