Dönci

A Wilco is kicsit megfoghatatlan stílusában: olyan, mintha a '60-as évek pszichedelikus vonalának hangulatát egyesítenék a gitárpop dallamvezetésével. Ugyanakkor nem mondanám se vidámnak, se táncolhatónak a számokat, mégis mindegyik nagyon kellemes hallgatnivalót nyújt. Nagyon jó szívvel javaslom a teljes lemezt, mert bár színvonalában egységesen jó, többször van kiemelkedő zenei élményben része a hallgatónak, például a The Joke Explained és a Magnetized című opuszokra gondolva. Buliindítónak nem javaslom, de tavaszi piknikhez ideális kísérő lehet.

Ha csak egy számra van időd: Magnetized

Lepa

A Wilcót nem lehet ismeretlen vagy népszerűtlen zenekarnak bélyegezni, mert a tengerentúlon nagyon népszerűek (leghallgatottabb számuk a Spotify-on eléri a 30 milliós hallgatottságot), ráadásul szerepeltek egy albummal a Rolling Stone listáján is. Mégis, valahogy mintha Európában nem annyira futnának, és én se ismerek túl sok Wilco-rajongót. Lehet, hogy ez a zenéjük sajátosan amerikai jellege miatt van: nem tipikus amerikai pop-rock, hanem kicsit kísérletezős, kicsit countrys, kicsit elvont, de mindenképp behatárolhatatlan zenét nyomnak. A listánkról a Lambchop juthat néha az ember eszébe róla, csak ez egy kicsit vadabb, nem mindig annyira hátradőlős. Amúgy meg elég régi és termékeny zenekar, szóval az albumok között is vannak jelentős változások. Egy biztos: eredeti koncepció, nem lehet sok mindenhez hasonlítani, de mégis teljesen emészthető, ráadásul sokszor vicces is szövegileg. Sokszor elmondtam már, de ne csak egy számra legyen időd!

Ha csak egy számra van időd: Random Name Generator

Lepa

Nem teljesen értem, ez a zenekar hogy maradhatott le a Rolling Stone listájáról, de most mi elégtételt veszünk (divatos szóhasználattal élve). Ez a második albumuk, a One Step Beyond sikere után itt tovább ontották magukból a ska-slágereket, azonban amit csinálnak, az mégse tipikus ska, hanem belekeveredik egy csomó más divatos hatás a nyolcvanas évekből. A záró instrumentális nóta, a The Return of the Los Palmas 7 tökéletesen illusztrálja, hogy tudják a skához észrevétlenül vegyíteni a karibi zenét és egyéb műfajokat. A ritmusok amúgy sokszor elég furcsák, töredezettek, és nagyon „szögletesek” (lásd: Close Escape), ez a banda fő védjegye. Madness nélkül szerintem a 80-as évek értelmezhetetlenek, aki nem ismeri, sürgősen pótolja – aki meg igen, tudja, miről beszélek.

Ha csak egy számra van időd: Embarrassment

Dönci

A világnak nagy szerencséje van, hogy létezik ez a zenekar. Ha valaki tudja, mi az a ska-pop, akkor valószínűleg tőlük tudja. Annyira lényegretörően slágeres és végtelenül szerethető, hogy szerintem talán a világ legkiválóbb popzenekara névre pályázhatnának. Ráadásul a szövegek sem egyszerűek egyébként. Kilépnek a szerelmes számok vonalából, pedig ilyen ritmikával és hangzással bármit el tudnának adni (szerintem). Azoknak ajánlanám, akik szeretik a lendületes, kreatív, bulizós zenét, és nem ijednek meg a rézfúvósoktól sem.

Ha csak egy számra van időd: Baggy Trousers

Dönci

A Portisheadet is volt szerencsém élőben látni, ráadásul pont ez után a lemez után. Ha valaki nem hallott még a zenekarról, nagyon nehéz lesz elmagyarázni, miért szerethetők, de megpróbálom. Egyrészt Beth Gibbons énekhangja simogató, mégis kísérteties, és a legvidámabb szöveget énekelve is megfagy az ereinkben a vér tőle. Másrészt a zene meg olyan, ami tökéletesre fejlesztett, hallatszik a kísérletiesség, de minden egyes hang és effekt végiggondolt, hogy mikor mi következzen. Stílusában trip hopnak csúfolják, maradjunk is meg ennél. (Visszaolvasva nem biztos, hogy jó reklám volt.) Ha CD-n hallgatja az ember, a Silence vége a hirtelen megszakadás után még néhány másodperc szünet. Úgy még hatásosabb. Nem mellesleg élőben is ugyanazon a lehetetlen helyen fejezték be. Ami biztos, hogy sötét szobák és melankólikus őszök kiváló kísérője lehet, de házibulikba nem ajánlanám (bár sokszor voltam olyan házibuliban, ahol az első két lemez szólt, lehet, hogy ez sok mindent megmagyaráz rólam). :) Azoknak ajánlanám főleg, akik nyitottak az elektronikára és a kísérletezős alapokra.

Ha csak egy számra van időd: Machine Gun

Lepa

Maradunk a ködös Albion zenekarainál, de sokkal elvontabb, sejtelmesebb vizekre evezünk: már a kedző Silence is olyan szám, mintha egy UFO hozta volna egy másik bolygóról, hogy megmutassa, ott milyen zenét hallgatnak (tán csak nem Portisheadet?). Ugyanebben a mederben visz tovább a lassú, szétfolyós Hunter, aminek hátborzongató a zenei alapja, egyedül a női énekhang tart minket két lábbal a földön (bár megjegyzem, az ének is elég túlvilági néhol). A The Rip pedig úgy tud fogós lenni, hogy közben tökre monoton, de hát ez is egy művészet (régen ugyanis azt hittem, minden rossz, ami monoton, de rájöttem, a monotonitás nem az unalom szinonimája). Jó kis hangulatzene ez a Third album, de épp ezért nem minden alkalomra ajánlható, főleg, hogy nem mindig csendes és lazulós, hanem néha kifejezetten nyugtalanító hangulatot áraszt, erre talán a We Carry On a legjobb példa. Egy sötét szobában szerintem pár óra után be lehet golyózni ezzől a zenétől. Konformista zenehallgatóknak kerülendő, mindenki másnak ajánlott!

Ha csak egy számra van időd: The Rip

Lepa

A Franz Ferdinand első albuma gyakorlatilag egy slágerparádé, a garázsos, táncolható britpop mintaképe. Az első szám refrénje („Mindig jobb szabadságon lenni (…) ezért csak akkor dolgozunk, ha szükségünk van a pénzre”) pedig a maga egyszerűségében is zseniális. De bármelyik számot kiemelhetném, a Tell Her Tonight new wave-es versszaka és bitliszes refrjénje legalább annyira működik, mint a mindent vivő sláger, a Take Me Out zsigerekig hatoló üteme. Láttam élőben a zenekart a Szigeten (2006-ban, ha jól emlékszem), ott is bejött a dolog. Azt hiszem, lassan ideje utánanéznem az idei, legújabb albumuknak is, mert valahogy a második nagylemez után elvesztettem a fonalat, pedig nagyon tehetséges banda ez. Másba nem tudok belekötni, csak a fantáziátlan albumborítóba – de ez is azt mutatja, hogy a külsőségek alapján nem szabad ítélni.

Ha csak egy számra van időd: Jacqueline

Dönci

Emlékszem, 2004 és 2005 egyik legnagyobb alterslágerét produkálta a zenekar a Take Me Out című felvétellel. Még a kommersz muzsikákat felvonultató Viva tévé listáján is sokáig szerepeltek. Ugyanakkor nem fordítottam rájuk sok figyelmet. Pedig még a Gilmore Girlsben is említi őket Richard. :D Amúgy egészen kiváló gitárzenét hoznak, és nem csak egyszámos előadókról beszélünk. Ők is (mint pl. a The Killers) visszanyúltak a '80-as évek post punkos, kicsit újhullámos vonalához, amibe némi glam vegyült, és kész is a tuti recept ahhoz, hogy mindenféle listákon és blogokon helyet kapjanak. Na jó, ha nem ilyen igényességgel és kellő ösztönösséggel csinálták volna, valószínűleg nálunk se lenne helyük. De szerencsére mindegyik dal kellőképpen slágeres, mégis megfogható, táncolható és jól kiabálható koncerteken. Aki nem akar elmélyedni, annak a Take Me Outot ajánlom, mert az egész napra beleül az ember fülébe, aki viszont kedvet kap, szánjon 38 percet az albumra, mert érdemes.

Ha csak egy számra van időd: Take Me Out

Dönci

A Keane második lemezével ért fel talán a csúcsra. Az előző albumuk is erős volt, viszont itt sikerült továbbvinni a depresszív hangulatot, és a szövegek is eggyel kifinomultabbak lettek. Ráadásul sokkal teltebb hangzást értek el anélkül, hogy a trióformációt bővítették volna. Az meg főleg durva, hogy 7 kislemezt is kihoztak erről a korongról. A lemez legnagyobb hibája talán, hogy ritkán mozdul el a középtempótól a gyors irányába, viszont ezzel hangulati egységességet is biztosít. Ezért ma egy jellemző, bár nem túl gyors darabot választok, viszont aki bírja a kissé nyávogós éneket és a zongorára hangolt dalokat, ne álljon meg egy számnál.

Ha csak egy számra van időd: Broken Toy

Lepa

Ennek a zenekarnak már hallhattuk az első albumát is a listán, most pedig a második következik. Azaz a szerkesztőség szerint fejlődtek. Egyébként a debütáló lemez se volt egy éretlen vagy egysíkú anyag, de ez kifejezetten érett. Én külön szeretem, ha egy számnak úgy van slágeres fílingje, hogy közben egyáltalán nem sablonos a dallama, ilyen például az Is It Any Wonder. Néhol egyébként nem is áll messze az album a tegnap hallgatott Blurtől: le se tagadhatná a zenekar, hogy szintén brit – viszont sokkal inkább az elmélázós, művészibb, rédióhedes-koldpléjes verzióból. A Hamburg Song balladája is jól jön a lemez közepén, egy szinte teljesen szintire és zongorára épülő, lassú és érzelmes dal, ami nagyon jól operál az énekhang magasságbeli ugrásaival (ez utóbbi amúgy elég sok számukra jellemző). A Broken Toy mágikus elvontsága is sokaknak tetszhet, az se zavaró, hogy elég hosszúra sikeredett. Lassabb, merengős időszakokra ajánlott igényes gitárzene, de néhol háttérzenei jelleget mutathat a visszafogott tempó miatt.

Ha csak egy számra van időd: Hamburg Song

Lepa

A Blur szerintem nagyon sokak számára egyet jelent a Song 2-val, hiszen az a leghíresebb, mondhatni mindenki által ismert számuk. Ezzel szemben a Parklife album már az első számtól kezdve igen meglepő lehet azok számára, akik csak azt ismerik tőlük: itt ugyanis a Cure, a Devo, a Stranglers és egyéb újhullámos bandák hatása jóval egyértelműbb – jóval kevésbé rockos a hangszerelés. Amúgy ha nem is a hagyományos értelemben, de ez a Girls and Boys is eléggé slágeres darab, és eléggé ismert is. A címadó hangulata is hasonló, csak talán kicsit még játékosabb, nem véletlenül az a leghallgatottabb dal az albumról. Viszont mindenkit arra bátorítanék, hogy a többi, kevésbé ismert számot is hallgassa meg: például a Bank Holiday is zseniális, és abban van egy jó nagy adag vadság is a lemez elejétől fogva kibontakozó humor és ritmusosság mellett. A This Is a Low gitárnyűvése megszégyeníti az Oasist (és a Stone Rosest), a Clover Over Dover pedig egy csipetnyi Madnesst is tartalmaz, szóval elmondható, hogy a Blur ezen az albumon kiválóan ötvözi a nyolcvanas, főleg brit hagyományokat, és kilencvenes köntösbe öltözteti őket. Esszenciális albumnak is szokták tartani, egy biztos: a brit zenének modern és egyedi esszenciáját adja.

Ha csak egy számra van időd: Girls and Boys

Dönci

Azt olvastam valahol, hogy ami a Nevermind volt Amerikában, az volt a Parklife az Egyesült Királyságban. Ez talán inkább a Definitely Maybe-re igaz az Oasistől, de kétségkívül nagy hatású, kultikus albumról van szó. Ráadásul kb. a Blur legnagyobb slágerével, a Girls and Boys-zal nyit. Iszonyat nagy király electro-popra gitározás megy itt, kérem szépen! Szerintem zeneileg legalább annyira összetett és vegyes ez az album, mint a London Calling volt: akad itt jó ízlésű sramli (The Debt Collector), alternatív rock (Parklife), funkys diszkó (London Loves) és vegytiszta pop is (Tracy Jacks). Viszont talán eggyel nehezebben befogadható, mint a London Calling volt, pedig mondjuk az End of a Century akár Beatles is lehetne, a To the End meg egyenesen olyan, mintha valami '70-es évekbeli film betétdala volna. Azoknak mindenképpen javaslom a teljes lemezt, akik szeretik a kísérleti hangzású albumokat, amelyek nem képviselenek behatárolható stílust. A többieknek meg a Jubilee-t javaslom, mert szerintem azt nem nézné ki senki a Blurből, aki csak a rádióból ismeri őket.

Ha csak egy számra van időd: Jubilee

Dönci

Cohen bácsi halála óta kicsit mindig elszorul a szívem, ha hallgatom. Ezen a turnén ráadásul láttam is élőben. Elég tiszteletreméltóan nyomta, és nem azért, mert majdnem 3 órát muzsikáltak (egy 20 perces szünettel közben). Hanem azért, mert ilyen alázatot azóta sem láttam: még a kamionsofőröknek is köszönetet mondott, akik a cuccokat szállították. De akkor beszéljünk a zenéről: 2009-ig gyakorltatilag egy tökéletes válogatást hallunk. Az újrahangszerelések fergetegesek, a vokalisták csodálatosak, a zenekaron meg hallatszik, mennyire magáénak érzi mindenki a dalokat. Cohenről pedig kiderült élete végére, hogy megtanult énekelni, a konferanszai pedig nagyon viccesek. Leonard Cohen az a (zenei) zseni volt, aki talán a világ legjobb dalszövegeit írta. Nem csodálom, hogy ekkora kultusz alakult ki a személye körül. A dalok egyébként a folk, a blues, a jazz és a soul vonalán mozognak. Szóval bulialapozáshoz ellenjavallt. Mivel Leonard visszatér a listánkon, így olyan dalt választok, amelyben (ezen a felvételen) nem sok szerepe van, de talán leginkább spirituális szerzemény. Remélem, ő sem sértődne meg ezen.

Ha csak egy számra van időd: If It Be Your Will (The Webb Sisters)

Lepa

Egy dupla, két és fél órás lemezzel folytatjuk blogunkat és a listát, úgyhogy ismét kitartást kérünk albumhallgató olvasóinktól. Nem mintha sok kitartásra lenne szükség Leonard Cohen esetén: olyan szépen folynak-csordogálnak a számok, és némelyik annyira szép, hogy észre se vesszük, ahogy elrepül az idő hallgatás közben. Ráadásul élőben elég máshogy (jobban) szólnak a számok, mint stúdióban, főleg a régiek, ugyanis szépen meghangszerelte őket, és nagyzenekarral lépett fel az ominózus londoni koncerten (is). Már csak a számok jelentős újragondolása miatt is megérdemli a szereplést ez a lemez, de azért is, mert gyakorlatilag egy ez nagyon jó best of a művész karrierjének 2009-ig tartó részéről (és onnantól ugyebár már csak szűk 10 év volt hátra). Aki nem annyira hallgat élő albumokat, de szereti az előadót, annak kötelező, a többieknek ajánlott.

Ha csak egy számra van időd: Who By Fire*

* Ebből csak egy 4 évvel későbbi felvételt találtunk ugyanonnan.

Lepa

Az Incubus jelen albumán elég széles skálát jár be: vannak rajta balladisztikusabb, poposabb és keményen rockolós számok is. Nekem az tetszik a legjobban, amikor számon belül is váltakoznak a hangulatok – ilyen például a címadó, aminek a versszak része kicsit RHCP-s, a refrén meg bedurvul, punkos energiával tolja az arcunkba magát; utána meg behalkul a szám, és fokozatosan épül újra. De nem ez az egyetlen ilyen jól megírt nóta, mindegyiknek szép íve van, és tényleg változatos hangulatokon megyünk keresztül. Egy profi zenekar sokadik, érett albumáról van szó, nem érdemes kihagyni.

Ha csak egy számra van időd: A Crow Left of the Murder

Dönci

Az Incubus már az első vonalas alkotóktól (Korn, Deftones, System of a Down) tanulta a nu-metalt, de aztán hamar „poposabb” vizekre eveztek, így elérték, hogy viszonylag széles közönséget tudtak megcélozni a zenéjükkel, és sokaknak betaláltak. A funktól a metalon át egészen a punkig váltakoznak a stílusok, nem mellesleg zseniális basszussal megtámogatva. Az énekhang hibátlan, mert alkalmas a balladisztikusabb, csendesebb darabok felvezetésére, de a düh közvetítésével sincs gondja Brandonnak. Aki kacérkodik a keményebb zenével, de szereti a dallamosabb megoldásokat, jó szívvel javaslom a Incubus munkásságát.

Ha csak egy számra van időd: Sick Sad Little World

Dönci

Ez pedig olyan popzene, amelyhez kell némi tűréshatár is. Mika ugyanis Freddie Mercuryt is megszégyenítő hangterjedelemmel bír, és nem fél használni a nem túl férfias, nyávogós fejhangokat sem gyakorlatilag a 0. pillanattól. A Lollipop pedig talán a legviccesebb dal az orális szexről (amit ismerek). Ugyanakkor a szövegek nem csak itt meglepőek, szerencsére nem a „szerelmes vagyok”, „most elhagytak”, „most de jó veled mégis” archetipikus világokba zárja magát. Úgyhogy ez is örvendetes. Ja, és nem beszélve arról, hogy végig hangszerek szólnak. Szóval az igényes popzene kedvelői egy cseppet sem csalódnak majd. Akinek meg nem kenyere ez a stílus egyáltalán, az hallgassa meg a Love Today vagy a Stuck in the Middle című dalokat, hátha megváltozik a véleménye. :)

Ha csak egy számra van időd: Stuck in the Middle

Lepa

Nehéz definiálni a popzenét, illetve ha leszállna egy ufó a Földön, és megkérdezné tőlem, mi az a pop, akkor bajban lennék, hogy mit mutassak neki (hallgattassak vele). Talán ez az az album, amit az első pillanattól az utolsóig vegytiszta popnak tartok – de ez nem úgy értem, hogy sablonos, hanem úgy, hogy nem feszeget határokat, és 100%-osan pop életérzést ad át: könnyed, szórakoztató, dallamos, táncolható, slágeres – és érdekes módon mindemellett sokszor tud fantáziadús is lenni. Arról nem is beszélve, hogy Mika hangja nagyon ott van a szeren, a hangterjedelem és a fejhang használata is vérprofi. Talán ezzel emelkedik ki leginkább az új évezred fiatal popzenei előadói közül. Rég volt bulizene a listánkon, szóval végre ebben is felhozzuk magunkat.

Ha csak egy számra van időd: Grace Kelly

Lepa

Senki se tud úgy félperces számokat írni, mint a punkok – ugyanis más műfajoknál nem fér bele ennyi időbe két versszak meg két refrén. Ez a zseniális, rendhagyó válogatás 101 punkbanda félperces számait tartalmazza 50 percben (és csak 99 trackben, mert egy CD-n nem lehet annál több). Ráadásul túlnyomó többségében új számokról van szó, amik kifejezetten e válogatásra íródtak. Van itt híres banda (Green Day, Blink-182), közepesen ismert banda (NOFX, Descendents), legendás, régi banda (The Damned, Misfits) és egy csomó, átlagemberek számára ismeretlen zenekar is. A változatosság meglepő módon abszolút elmondható az albumról – bármennyire is punk szűkebb vagy tágabb értelemben a legtöbb előadó, azért azon belül nagy a stílusbeli szórás. És az a pár gyengébb nóta is gyorsan véget ér ugyebár. Külön felhívnám a figyelmet a vicces számcímekre (Farts Are Jazz to Assholes; Your Kung-Fu Is Old… And Now You Must Die!!!) – némely zenekar ezzel akart kilátszani a tömegből. A szövegek is sokszor nagyon viccesek, mert egy csomó előadó egyetlen slusszpoénra hegyezte ki a számot (mint például a legutolsó Wizo is). Nagyon-nagyon javaslom minden hallgatónak, hogy az egész albumot hallgassa végig, ha kicsit is szereti az ilyen zenét. Nem fog csalódni. Viszont nagyon nehéz 101 dalból egyet választanom. Minden nap mást választanék.

Ha csak egy számra van időd: The Real McKenzies: Old Mrs. Cuddy

Dönci

Ennél eredetibb, furcsább és viccesebb kezdeményezés talán nincs is: mi az, hogy 101 zenekar 52 perceben megfogalmazza a dalait? :D Elképesztő ízelítő a hardcore punk, a poppunk, a kocsmapunk, a kaliforniai punk, a ska-punk, a skate punk és melo-core (punk) dallamaiból. :) Nehéz lesz egyet választani, de biztos nem lesz hosszú. De szerintem nem olyan zenekartól fogok, akik maguktól is a listánkra kerültek, szóval például a Blink, a Green Day, a Dance Hall Crashers, a NOFX és a Bad Religion bukta most. Akinek tetszik bármelyik dal innen, nyugodtan menjen tovább majd a related videókkal. :)

Ha csak egy számra van időd: Hi-Standard: Asian Pride