Dönci

A Rammstein mindig is az az együttes volt, aki furcsamód úgy hódított világot, hogy nem engedett a különböző áramlatok befolyásának, és mindig azt csinálták, amihez kedvük volt. Ez a lemez is a slágerparádé Reise, Reise utáni eresztés, és az akkortájt született ötletek véglegesítése. Ezért kevésbé egységes a színvonal, ugyanakkor a jó számok zseniálisak, a rosszabbak meg közepesek. Aki szereti az indusztriális metalt, annak kötelező az egész album, aki viszont nem, az a címadót mindenképp hallgassa meg.

Ha csak egy számra van időd: Rosenrot

Lepa

Ha egy zenekar egy albumán minden szám CSUPA NAGYBETŰVEL VAN ÍRVA (legalábbis a Spotify-on – a CD nincs meg nekem), és az első szám címe BENZIN, akkor tudhatjuk, hogy ott nem lesz finomkodás. Aki ezt a kemény, néha keménykedő, kicsit pózőr hozzáállást szereti (vagy elviseli) a Rammsteinban, annak sok kellemes percet tud okozni az album. A német nyelv annyira illik ehhez a stílushoz, mint semmi más. Talán éppen ezért számomra az angol (női) éneket is tartalmazó Stirb nicht vor mir a leggyengébb szám. Nem váltja meg a világot (és saját világát se) a zenekar, de hozza a tőle várt szintet és hangulatot, és ez már bőven elég arra, hogy a kocsiban vagy a rockházibuliban bólogasson rá az ember. Kis zenei kalandozások azért vannak, a Te quiero puta! spanyolos hatásai a fúvósokkal kiegészülve például elég bátor húzásnak minősíthetők, viszont megint arra erősítenek rá, hogy ez a zenekar egyáltalán nem gondolja komolyan magát. Ezt az egy spanyol számot kivéve az albumot esős időben kocogáshoz tudom ajánlani. A válaszottam viszont pont a kivételessége miatt a latino-metal nóta.

Ha csak egy számra van időd: Te quiero puta! 

Lepa

Ez a banda, amely többedszerre tér már vissza a listánkra, a pszichedelikus korszakában (mostanra ugyanis inkább elektronikus tánc-/szintipop zenét nyomnak, bár még mindig elég elvarázsolt módon) sorra ontotta magából a fura dallamú és zseniális szövegű számokat tartalmazó albumokat. Aki figyelmesen (szöveget olvasva) meghallgatja például az Old People in the Cemetery c. számukat, az szerintem megérti egyből, hogy miért szeretem őket annyira. A dallam eredeti, vidám, de egyáltalán nem sablonos, a szöveg pedig egyszerre vicces és elgondolkodtató. Az énekes Kevin Barnes egy őrült zseni, és bármit bekajálok, amit ő alkot. Akik viszont kicsit befogadhatóbb, slágeresebb számra vágynak, azok az A Question for Emily Foreman cíművel, vagy a jazzesebb Kissing in the Grass-szel kezdjék a próbálkozást.

Ha csak egy számra van időd: Old People in the Cemetery

Dönci

Ismét visszatérő versenyzőket köszönthetünk, akik (pszichedelikus) hippimuzsikával köszöntik a hallgatókat. A szövegek pedig továbbra is a nyugalom megzavarása alkalmasak (de legalább fejfelkapósak). Viszont a kontrasztot ugyanúgy tartják minden dalukban: zeneileg vidám, szövegileg furcsa, meghökkentő és szomorú. Azoknak mindenképpen javaslom a teljes lemezt, akik imádták a '60-as évek inventív zenéit, mert teljesen autentikus hangzással közvetítik ezeket az élményeket. Akik viszont nem barátai ennek a stílusnak és a kísérletezős hangzásnak, azoknak az utolsó dalt, a leginkább slágeres Death Dance of Omipapas and Sons for You-t ajánlom.

Ha csak egy számra van időd: Death Dance of Omipapas and Sons for You

Dönci

A Pál Utcai Fiúk máig legfrissebb (a hallgatás napján 10 éves) és legjobb lemezéről van szó. Nem azért a legjobb, mert mindegyik dal tökéletes rajta, és nem is azért, mert olyan paradigmaváltáson ment át a zenekar, hogy ihaj. Egyszerűen minden hangulathoz találni megfelelő számot a lemezen, mégis összeáll egésszé. A legjobb számok pedig bármelyik zenekar legjobb számai lehetnének. Molnár Balázs egyre több dalt jegyez, a szövegekből többet pedig Kardos-Horváth Janó, a Kaukázus agya szült. A gitárok a helyükön vannak mindig, a fúvósok a legjobbkor érkeznek, Lecsó és Anikó hangja pedig tökéletesen van felosztva: minegyikük azt énekli, ami neki a legjobban áll. Igazi koncertre való slágerparádé az album. A mai választottam viszont egy lassabb, de gyönyörű dal: a Gólya.

Ha csak egy számra van időd: Gólya

Lepa

Ez egy igazán állatos album: a számcímek nagy részében állatnév szerepel. Ha ide számítom a Milyen állat? című dalt is, akkor összesen 6-ban, ha a Gyereket is, akkor 7-ben, hehe. Amúgy maga az album is állatul is szól, és elég változatos is ahhoz, hogy végig fenntartsa az érdeklődést. A már említett, a női és férfi éneket csodásan kombináló Milyen állat? mellett nagy sláger a remek fúvósokat bevető címadó is, de nehéz egyet kiemelni. Aki szereti a PUF-ot, nem fog csalódni, pedig nem mai arcok „mai” (azaz viszonylag új) lemezéről van szó. Éljenek az állatos szövegek, éljenek az állat nóták. Aki pedig rajongó, a koncerten álljon legelőre. (Jaj.)

Ha csak egy számra van időd: Legelő

Lepa

Három albumnyi keményebb zene és egy Ákos-lemez után kapunk valami teljesen mást, egy kis jazz-popot az arcunkba. Lazítós tempó, kellemes énekhang, emészthető dallamvilág, tökéletes hangszerelés szolid fúvósokkal megtámogatva – mi kell még egy jó kis könnyed zenei élményhez? Az énekhang egyébként kicsit eszembe juttatja Amy Macdonaldot (akcentus nélkül), de a zene sokkal inkább egy füstös bárba való, nem utcai vagy fesztiválos koncertekre. Ha jól hallom, basszus helyett is nagybőgő van, amitől még inkább élő lesz a hangzás. Azért a poposság se hiányzik a lemezről, az I Don’t Know például kifejezetten slágeres. Utána furcsa váltás a Keep It All sejtelmes, mágikus hangulatvilága. Talán az ilyen művészibb számok még jobban is sikerültek, mint a slágeresebbek, de jobban oda kell rájuk figyelni. Szóval slágerkedvelőknek az előbbit ajánlom, vájtabb fülűeknek az utóbbit. Remélem, egyszer lesz valahogyan alkalmam élőben is megsasolni Lisa nénit valami frankó jazzes (de azért füstmentes) helyen.

Ha csak egy számra van időd: Keep It All

Dönci

Lisa Hannigant (a később a listánkon is feltűnő) Damien Rice vokalistájaként ismertem meg. Tetszett a hangja már akkor is. Az első önálló lemeze pedig annyira kiváló, hogy a hallgatók biztosan teljesen elvarázsolódnak. Tehát a „libikóka” cím figyelmen kívül hagyható, mert nem ingadozik a teljesítmény. Kellőképp folkos, kellőképp jazzes és simogatóan szívfacsaró. A szövegek elképesztően kreatívak, és nagy jó szimbolikával építkeznek. Az An Ocean and a Rock például az egyik legszebb szerelmes szám evör. A hegedű, a harmonika, a cimbalom és a fúvósok csodálatos kiegészítőket nyújtanak a hagyományosabb zenekari hangszerek mellé. Arról nem beszélve, hogy a La-La-Land megoszkárolt City of Stars című nótájának zongorája eléggé a Lisa Pistachióját idézi. Nem egy buliindító lemez ez sem, de minden másodperce aranyat ér.

Ha csak egy számra van időd: An Ocean and a Rock

Dönci

Az ötödik szólólemezére Ákos kicsit visszább vett a misztikus hangulatból, és inkább (gitár)poposabb vizekre evezett, a szövegek pedig megfoghatóbbá, közérthetőbbé váltak, kevesebb indiános-sámános motívum hatotta át. Érdekes, hogy a legjobban a címadó lóg le zeneileg a lemezről, mert a többinél az elektronika hatása nem olyan nyilvánvaló, vagy jobban el van rejtve. Illetve sokkal inkább az akusztikus hangszerek dominálnak: a Játsszuk el szólója például egy tökéletes flamenco, A világ legvégén pedig egy nagyzenekaros szexuális ballada. Bár bevallom, az elmúlt 10 évben nem nagyon követtem Ákos munkásságát, de 2008-ig biztosan a Végre volt a legjobb videója, az tökre ki van dolgozva, jó szívvel javaslom bárkinek, aki még nem látta. Az egyetlen, ami igazán negatívumként fogható fel, hogy többször (Szívsebész; Gyilkos ezüstgolyó; Szabadíts fel) túl sok refrént kapott egy szám, pedig kevesebb is elég lett volna. A Tudom, hogy merre járszban visszaköszön egy sampler, amelyet Ganxsta Zolee-ék is felhasználtak, az Akarod még? című dal pedig az Alien 3 egyik kulcsmondatát ismétli. Az Új világ pedig (állítólag) az akrosztichonjával a Szinetár Dórával való kapcsolatnak állít emléket. A teljes lemezt a rajongóknak ajánlom újrahallgatásra, a többieknek pedig szóljon a Végre klipestől.

Ha csak egy számra van időd: Végre

Lepa

Amit mindenképp érezni erről az albumról, az az, hogy eddigre Ákos már nagyrészt elbúcsúzott a kezdeti banzai-os (Depeche Mode-os) énjétől, és popzenei vizeken próbálta ki magát. Bár a dobgép és a szinti itt is dominál, de alapjában véve ez egyszerű, táncolható pop, és egy-két rövidebb szakasz (pl. Akarod még?) kivételével mellőzi a sötét (legalábbis darkos), újhullámos hatásokat. A szövegvilága viszont egyenes folytatása az addigi életműnek: sok az elvont kép / metafora / hasonlat, és nem mindig érzem benne a mondanivalót, főleg, hogy folyton a túlvilági /metafizikai jelenségek felé terelődik a téma (angyal, démon, ikon, talizmán, átok). Talán a Szabadíts fel az a szám, ahol a régi zenekar öröksége ideálisan vegyül a modernebb hangzással, és ott az ének is valahogy több beleélést mutat, mint máshol. A Gyilkos ezüstgolyó pedig az akusztikus kezdésével új érzéseket mozgat meg, az akár egy alternatív zenekar nótája is lehetne. Összességében kapunk pár kísérletezőbb, saját határokat feszegető művet, de a számok többsége egyértelműen Ákos meglévő táborának készült, nem új közönséget akar meghódítani.

Ha csak egy számra van időd: Szabadíts fel

Lepa

Ha a Generatorről azt írtuk, hogy egy kicsit egyenetlen album, kevés, de nagy slágerrel, akkor ez viszont egy nagyon kiegyenlített, számos tökéletes nótát felvonultató lemez (punk szinten persze). A sejtelmes intró után három darab szűk kétperces, pörgős nótával csapunk a lecsóba, és mindegyik nagyon fogós dallamokkal rendelkezik. Az első olyan dal, ami viszont szinte már szépnek nevezhető, az az All There Is: zseniális óózásokal tarkított refrénje egyből fülbe mászik, és nem enged el. Aztán rögtön következik minden idők egyik legrádióbarátabb BR-slágere, a klipes (és sajnos a címét tekintve egyre sűrűbben aktuális) Los Angeles Is Burning. A témák persze nem sokat változtak: továbbra is a társadalomkritikus nóták dominálnak, személyes szövegek nem nagyon fordulnak elő. A Live Again pedig óriási dal a végén: arról szól, hogy vajon megérné-e még egyszer élni, és a dallama is gyönyörű. Hiába, a Bad Religion bő 20 év után is tudott klasszikust lerakni az asztalra – ugyanis szerintem ez a lemez az a maga műfajában.

Ha csak egy számra van időd: Los Angeles Is Burning

Dönci

Címszavakban: 14 dal, 39 perc. Kemény, de ízléses. Vad, de slágeres. Depresszív, de bulizós. Dübörgő, de muzikális. Összefoglalva minden olyan elemet tartalmaz, amiért a klasszikus vonalbeli punk stílust szeretni lehet és szeretni érdemes. Arról nem is beszélve, hogy a legnagyobbak tolmácsolásában hallunk egy tökéletes stílusrajzot. Greg Graffin hangja tökéletes, kellőképpen erőteljesen képes tolmácsolni a mondanivalót, miközben a szövegek érthetőek és kihallhatók maradnak. A stílus (és a zenekar) kedvelőinek mindenképp a teljes albumot javaslom, mert mindegyik dal önmagában is egy külön történet, azonban egységesen jó színvonalat képviselnek. Akik nem annyira barátai a punknak, azok a To Another Abyss című dalra keressenek rá.

Ha csak egy számra van időd: Sinister Rouge

***Szolgálati közlemény: ez a blogcikk egy nap késéssel jelent meg – elnézést kérünk a napi szintű követőinktől!***

Dönci

Szerény, de gyakran hangoztatott véleményem szerint a világ legjobb true metal és heavy metal lemeze a mai album. Minden megtalálható rajta, amiért ezt a stílust igazán a szívünkbe lehet zárni: erős, lendületes dalok (Be Quick or Be Dead), kiváló tempóváltások (Afraid to Shoot Strangers), végig tökéletes énekteljesítmény és zseniális szövegek (Fear of the Dark). Viszont (ahogy a borító, a cím és a stílus is megköveteli) nem a napfényes jövőképről szólnak a számok. Ez azonban nem baj, ettől lesz autentikus. A lemez felépítése is nagyszerű: érződik, hogy A és B oldallal dolgoztak a kazettapiacra. A Wasting Love balladája zárja az első etapot, viszont a B oldal sem marad slágerek nélkül (lásd az utolsó két szám). Nagyon nehéz belekötni a dalokba (na jó, néha sok a refrén), úgyhogy nem is próbálkozom vele.

Ha csak egy számra van időd: Fear of the Dark

Lepa

Most ismételten kárpótoljuk a metálosokat azért, hogy a Maiden nem került be az „eredeti” 500-ba: nálunk már másodszor szerepel. A klasszikus Number of the Beast albumhoz képest itt kicsit gyorsabb, pörgősebb nóták szerepelnek nagyobb számban – és ezért több is fért a lemezre. Nincs is semmi baj ezekkel az enyhén punkos nótákkal, nekem mégis a lassabb, balladisztikusabb dalok jönnek be (amúgy a metallal mindig így vagyok). A Wasting Love például ráférne bármelyik klasszikus balladákat gyártó metalzenekar albumára is. Jó dolog, hogy nem végig csak a gitárnyűvés megy. Amúgy Bruce bácsi hangja tökéletesen váltogatja a különböző énekstílusokat (csakúgy, ahogy a Muse-nál hallottuk, csak itt a fejhang helyett az operás ének támogatja meg a durvulós részeket). Ezt a lemezt ma elsősorban azoknak ajánlanám, akik nem annyira ismerik a műfajt: egyrészt azért, mert akik igen, azok már biztos betéve ismerik az egész albumot, másrészt azért, mert megcsillan rajta a stílus minden szerethető sarokköve.

Ha csak egy számra van időd: Wasting Love

Lepa

A tegnapi album előadójához hasonlóan ebben a bandában is egy nagyon változatos hangokat produkáló énekessel van dolgunk: a fejhangtól a rockos, erőteljes ordításig minden előfordul. Ráadásul a Muse-ban a zenei alapok is hasonlóan változatosak: zongorával indul az első szám, de aztán hamar megjelenik a gitáros zúzás és az elektronikus effektek is. Hát igen, ők sose okoznak csalódást az igényes zenék kedvelőinek. És ami a legjobb, hogy bármelyik számot ajánlhatnám, mert mindegyikben benne van a zenekar esszenciája, a művészkedéstől sem mentes érzelmi és hangulati hullámvasút, a szenvelgő, vonyító énekkel tarkított darálás, de a lazaság és a szépség is. Van egy olyan érzésem, felbukkannak még a listánkon…

Ha csak egy számra van időd: Showbiz

Dönci

Megboldogult egyetemista koromban, a DVD-lejátszók hajnalán volt egy pajtásom, akinél a házibulik rendszeresen abba torkollottak, hogy betettük a Hullabaloo című DVD-t, és arra folytattuk a mulatságot. Akkor ismertem meg a Muse-t, és ezeknek a daloknak a nagyját. Debütálásnak meglehetősen erős: potens, kidolgozott számok követik egymást, a zongora és a gitár váltogatása gyönyörű, Matthew Bellamy hangja pedig annyi oktávtávot kiénekel, amennyit megszámolni se tudok. A legnagyobb slágerek egymást követik, de blokkokban: Sunburn és Muscle Museum; Unintended és Uno. De korántsem ez a 4 dal az, ami sokat ér. A címadó talán a legjobban elkapott felvétel. Azoknak ajánlanám, akik a zenekar Twilight utáni munkásságát ismerik, mert ez egészen más, illetve mindenkinek, aki úgy érzi, jó dolog a britpop, csak kell bele valami csavar. (És azért az Uno lesz a választottam, mert csak egy jobb dolog van annál, amikor popdalnak álcáznak egy keringőt: ha tangóval teszik ugyanezt.)

Ha csak egy számra van időd: Uno

Dönci

Micsoda koncepcióval szerkesztett lista: az utolsó sorlemezek egymást követik rajta. Ez ugyanis a The Frames legkésőbbi stúdióalbuma. És hozzák a formájukat: mélabús, de szép, bátran kísérletező, de mégis fülbemászó dallamok követik egymást. A Burn the Mapsnél azért jóval könnyebben emészthető a lemez pl. az Oscar-díjas Falling Slowlynak köszönhetően (oké, az egy másik hangszerelése volt ennek a számnak). De akadnak más slágerek is: When Your Mind's Made Up; Sad Songs. Ekkorra azonban messzebb kerültek a reszelősebb alternatív kezdetektől. Ugyanakkor minden dal tart valahonnan valahova, és elég szép utat jár be a hallgató a különböző felvételekkel. Innen is nehéz lesz egyet választani, mert mindegyik másért szerethető.

Ha csak egy számra van időd: When Your Mind's Made Up

Lepa

Kicsit hátradőlhetünk és pihenhetünk a tegnapi tempó után egy lágyabb, finomabb, csendesebb (és szintén visszatérő) zenekarral. Ami bennük szerethető többek között, az az, hogy az akusztikus hangszerelés és a csendes megszólalás ellenére nagyon kidolgozott és telt a hangzás, elég csak meghallgatni a Falling Slowly c. slágerüket. A másik jó dolog bennük, hogy szép íve van a daloknak, jól használják a hangosodás/halkulás, a mély és magas hangok, valamint az énekstílus váltogatásának taktikai eszközeit, így végig fennmarad az érdeklődésünk. A hegedű pedig mindig szép, érdekes adalék az amúgy kicsit rockos, kicsit alteres, de végig művészi számokban. Bulialapozónak nem jó az album, odafigyelős zenehallgatásra viszont mindenképpen ajánlott.

Ha csak egy számra van időd: People Get Ready

Lepa

A Lagwagon első olyan albuma ez, amelynek a címe értelmes magyarul is; de ha ide soroljuk az első albumot (Duh), ott is csak két pont hiányzik az u-ról, ráadásul mind a „düh”, mind a „hang” egész jó albumcím lenne magyarul is egy ilyen bandának. És ha már „hang”, ez a szó a 12 számból 9-ben fordul elő (megszámoltam), de mindig kicsit más jelentésben, szóval majdhogynem konceptalbumról van szó. Vannak visszatérő témái, leginkább a megváltozott világunk, amelyet az elidegenedés ural, és amelyben egy csomó dolog elavult, úgymint az együttérzés, a törődés stb. Szóval a punk gyökerek ellenére egy kicsit „ezek a mai fiatalok!” jellege van a szövegvilágnak, de mindez nagyon elgondolkodtatóan van előadva. Ezt a témát boncolgatja a lemez központi darabja, a bő 6 perces Obsolete Absolute is, amely legalább annyira metal, mint skatepunk. A hasonlóan dühös, riffelgetős Cog in the Machine és a (cigiről való leszokás nehézségeiről szóló, Joey Cape egyik akusztikus albumán is szereplő) Drag is megér pár hallgatást a zúzás és a párhuzamos, „maidenes” gitárszólók rajongóitól. Aki viszont könnyedebb zenéket szeret, annak most nehezen tudok ajánlani, mert elég sötét az alaphangulat. Talán a Burning Out in Style a leglightosabb, de a megboldogult Tony Sly emlékére íródott One More Song is könnyebben emészthető dallamilag. Aki előítéletes a punkokkal szemben, az viszont hallgassa végig az albumot: minden sztereotípiára (hangszeres tudás hiánya, monotonitás, elcsépelt szövegek) rácáfol, és nem is kicsit.

Ha csak egy számra van időd: Obsolete Absolute

Dönci

A Lagwagon nem utoljára szerepel a listánkon. Ja, spoiler alert. :D A hallgatás napjáig ez az utolsó sorlemezük, viszont megmutatták rajta mindazt, amiért korábban beléjük szeretett a rajongótábor, és az is, hogy képzelik el a punk jövőjét: a válasz, hogy kicsit metalosan egyébként. Kegyetlenül erős gitárok vannak itt, nem a loncsos zúzda, hanem a szokványosba ágyazott dallammenetet ízlésesen felrúgó értelemben (pl. Made of Broken Parts). A leginkább jellemző darab talán az Obsolete Absolute, amely önmagában egy egész estés történetet vonultat fel, de más a kedvencem, így azt szorgalmi feladatnak kiáltom ki. Aki szereti az igényes, lendületes punkot, az mindenképp adjon 38 percnyi esélyt a zenekarnak (főleg mert az utolsó szám a legslágeresebb).

Ha csak egy számra van időd: Burden of Proof és Reign (mert ez igazából egy szám)