Dönci

Ennél okosabb és slágeresebb gitárzene kevés van. Egyszerű akkordok ügyesen váltogatva, amelyet nagyon jó ízzel fűszerez Bérczesi Robi kreatív szövegvilága. A szójátékok és a többértelműség itt kicsit háttérbe szorult a többi albumhoz képest, a rímek és a dallamvezetés viszont nagyon a helyére került. Szerintem egyértelműen a hiperkarma legslágeresebb albumáról van szó. Érződik, hogy Robi megpróbált a sötétből a fénybe lépni a dalszövegekkel. Sokkal kevésbé magába fordulósak a számok, így egyet nyit a világ felé, és egyet talán hátra is lép önvizsgálási szempontból. Hegedű is feltűnik pár számban, népzenei motívumok is előkerülnek, illetve az első lemez dobgépei (dobgéphangzása) is visszaköszön sok dalban. Gyakorlatilag bárkinek jó szívvel ajánlom ezt a korongot. Nehéz lesz innen is a dalválasztás, mert mindegyik dal jól jellemzi az albumot (ráadásul mind jó), úgyhogy megpróbálok olyat találni, ami csak ezt a hiperkarma-lemezt jellemzi.

Ha csak egy számra van időd: Elmondanám

Lepa

Én személy szerint nagyon örülök, hogy Bérczesi Robi nem tűnt el a süllyesztőben a drogproblémái alatt/után/következtében, hanem visszatért, és ráadásul ugyanolyan termékeny, mint régen (vagy még mindig azokat az ötleteket valósítja meg, amit a „sötét korszakában” írt meg, ahogy erre egy interjúban utalt is). A hiperkarma 2017-es albuma elég steril, de profi hangzású anyag, és nagyjából olyan, mint régen: kicsit szövegcentrikus, odafigyelős, viszont zeneileg könnyed és nagyon könnyen befogadható, mondhatni, néha kicsit akár háttérzenés. „Ne légy már ilyen mindenellenes” – micsoda sorok vannak benne! Annyira bírom ezeket az élőbeszédben elképzelhetetlen, mégis mindenki által érthető szófordulatokat. A Szóbaszó pedig már a címében is hordozza a szóviccek és mókás szófordulatok lenyomatát. A klasszikus első két album színvonalát nem éri utol ez a nagylemez, de szerintem minden tisztességes magyar embernek illendő ismernie. 35 perc nem nagy áldozat, de kiválasztottam kedves olvasóinknak a legrövidebb (és az egyik legviccesebb) számot.

Ha csak egy számra van időd: Újra délelőtt

Lepa

A HS7-et én ennek az albumnak az idején ismertem meg, de csak a tévéből (azaz a klipes nótával, a HipHop mjúzikkal). Akkoriban nem annyira fogott meg, de igazából egy tök egyedi, nagyon jó hangulatú dalról van szó, ami egyrészt táncolható és bulis, mégis többszöri hallgatást, érlelődést igényel a hallgatótól. Amúgy a kezdő dal, a Valami is teljesen rendben van, és bár a zenekar elég hamar átvált az angol nyelvű nótákra, a színvonal ott se csökken, sőt, a Burn az egyik legjobb szám az albumon. Szűcs Krisztián kiejtése szinte tökéletes, szóval nincs gáz ezzel egyáltalán. A Reading Out is hasonlóan laza, könnyed, kicsit egyébként beatleses hangulatot nyújt, a Good Try, Joe pedig az Oasisre emlékeztet, de csak az énekstílus miatt, nem annyira zeneileg. A címadó pedig lightos bárzene, egy igazi füstös jazzkocsmába való szám. De az egész lemezről elmondható, hogy túlsúlyban vannak a nem túl komoly, könnyed hallgatnivalóként szolgáló dalok – szóval bárkinek tudom ajánlani, aki az igényes magyar „egyetemi rockot” komálja.

Ha csak egy számra van időd: Burn

Dönci

Ez volt az első olyan HS7-album, amin elkezdtek már magyar szövegekkel kacérkodni a srácok. És nem is sikerültek ezek rosszul. Bár tény, hogy a korong legnagyobb slágere, a HipHop mjúzik engem is megoszt, hol szeretem, hol nem, azt el kell ismerni, hogy egészen hangulatos darab. A Valami pedig a zenekar egyik csúcspontja. Amit sajnálok, hogy bár megjártam jópár koncertet, a Hatvannégyet nem sikerült élőben hallanom. Pedig micsoda bitliszreferencia van benne magyarul (az angol verzió másról szól)! A magyar felvételeken túl rengeteg zseniális britpop nóta sorakozik egymás után. Mondjuk ez sem igaz így, mert a country, a sanzon és a punk is áthatja helyenként. Ahhoz képest, hogy 15 dal szerepel itt, egy olyan sincs, amelyet rossznak lehet mondani. Egyébként megfigyelhető, hogy az 1984 akkora hatással volt Szűcs Krisztiánra, hogy a Reading Out, majd később a Gesztenyefák alatt című szerzeménybe is beleszőtt egy mantrát belőle. Aki végighallgatja ezt a lemezt, biztos elképed, hogy nincs magyar világsztárunk azóta sem.

Ha csak egy számra van időd: Valami

Dönci

Aki a zenekar nevéből kiindulva klasszikus, nagyzenekari hangszerelést vár, csalódik majd. Ez inkább az indie és az alternatív felé tendál. Kellően elektronikus, de igazából nem is feltétlenül venni ezt észre, úgy csempészik a fülünkbe; ügyes váltások követik egymást, ráadásul a rádiókba is simán megférne a hangszerelés. Az a jó a lemezben, hogy mindig meglepi a hallgatót: elindul egy dal valahogy, aztán valamilyen csavar lesz benne, így sem egyesével, sem összességében nem unalmasak a prozódiák.

Ha csak egy számra van időd: Simple Math

Lepa

Ez megint egy városról elnevezett zenekar, hasonlóan az of Montrealhoz – és szintén hozzájuk hasonlóan az USA Georgia államából származik, nem pedig a névadó városból. Alapjában véve indie a stílus, de azon belül nagyon szerteágazó az insprcáció és a hangulat is: a Pensacola könnyed, fúvósokkal tarkított slágeressége köszönőviszonyban sincs a nyitó Deer visszafogott szomorúságával vagy a Virgin mágikus sötétségével. A címadó szám is a nagyobb slágerek közé tartozik, de ez szerintem tipikusan egy egyben hallgatós album, mert egyrészt nincsenek rajta rossz számok, másrészt meg nagyon jól bele lehet rázódni a hangulatába a szeszélyes kicsapongások ellenére is. Később sokat finomodott ez a zenekar, a 2017-es albumuk pl. már nagyon csendesre és szolidra sikeredett (attól még jó persze), viszont ezen a lemezen tökéletes arányban van a dallamosság, a gitárnyűvés és a művészkedés. Ja, és az énekes hangja is összetéveszthetetlenül egyedi – akinek az bejön, az a hangszeres részben biztos nem fog csalódni.

Ha csak egy számra van időd: Rossz napokra a Virgin, jó napokra a Pensacola való.

Lepa

Ez már a harmadik olyan album egyhuzamban, ami olyan előadótól származik, aki amúgy több albummal is szerepel a Rolling Sone listáján, de ezzel nem. Sőt, igazából a Beatles majdnem az összes albumával szerepel, de ezt pont nem válogatták be. Ennek talán az az oka, hogy a címben is kifigurázott korszakában a zenekar kicsit fáradtnak tűnhetett: még nem kezdtek el újítani, de évente két lemezt adtak ki, és rengeteget dolgoztak, turnéztak, az új számok kreatív összerakására kevés idő maradt. Persze mint tudjuk, ezt nem kiégés követte, hanem megújulás és stílusváltások, de ez ekkor még nem látszott. Amúgy semmi panasz nem lehet a dalokra, a No Reply és az I’m a Loser kezdő kettősébe például nem lehet belekötni, egyszerűen csak nem hoz érdemi változást a korábbi sorlemezekhez képest. A Baby’s in Black kétszólamú éneke is zseniális, és persze a legismertebb sláger, az Eight Days a Week se ok nélkül ilyen népszerű. A kedvencem az albumról mégis a szolid, csendes, szép (és rövid) I’ll Follow the Sun. Aki a zenekar korai korszakát ugyanúgy szereti, mint a későbbi, kísérletezősebb időszakukat, annak ez is alapvető album.

Ha csak egy számra van időd: I’ll Follow the Sun

Dönci

Na, megjöttek a gombafejek is. Mármint ekkor még/már gombafejek voltak. És ezen a lemezen szerepel a legtöbb feldolgozás (ha kettőnek számítjuk a Kansas City/Hey-Hey-Hey-Heyt). Ugyanakkor elmondhatatlanul király számok jönnek egymás után sorban itt is. Szóval a méltánytalanul elhanyagolt korongok közé kell sorolnom, sajnos. De majd most mi teszünk róla! :) Egyébként tény, hogy talán a zenekar legkevésbé jól megszerkesztett dalsorrendjével bír a lemez. Valahogy top heavynek éreztem mindig. Az egyik nagy kedvencem a Baby's in Black keringője. De furcsa, hogy nem nagyon szokott szerepelni az sem válogatásokon. Meg az is, hogy az I'll Follow the Sun is csak elveszik a többi közt. Bár az olyan húzóslágerek mellett, mint a No Reply, az I'm a Loser és az Eight Days a Week, lehet, hogy ez mégsem csoda.

Ha csak egy számra van időd: Baby's in Black*

* Ebből is csak élő van a youtube-on.

Dönci

Tom Waits is egy olyan ikon, aki több szereplést érdemelt volna a Rolling Stone listáján. Úgyhogy pótolunk egy-két lemezt vele is. Ez a kicsit semmire sem hasonlítható jazz-blues-country-sanzon ötvözet, amelyre mindenki felkapja a fejét. A reszelős hang pedig bónusz, hiszen Tom Waits már 30 évesen is 80-nak hallatszott, pedig a kritika írásakor még nincs 70. Kétségkívül kell egyfajta elhivatottság, illetve vájtfülűség ahhoz, hogy az albumok egyben is élvezeti értéket nyújtsanak, mert bár elég sok kellemes keringő és ballada megfér a vadabb ritmusok mellett, azért a kísérleti és indusztriális hangzás (hordók, kanalak, fazekak stb. használata) is szándékos. Azoknak ajánlanám, akik szeretik a minőségi, főleg hangszeres zenét és a különleges énekhangokat.

Ha csak egy számra van időd: 16 Shells From a Thirty-Ought-Six

Lepa

Tom Waits számainak hangulata, csakúgy, mint az énekhangja, abszolút összetéveszthetetlen. Ő egy igazi klasszikus előadó és dalszerző, a legnagyobbak egyike. Ez az albuma már nem fért fel a Rolling Stone listájára, pedig hangulatában nagyon hasonlít az ott szereplő, és általam is nagyon kedvelt Mule Variations-re. Itt is egymást váltogatják a lassabb, balladisztikus blues-számok és az igazi recsegős-ropogós, szinte blues-rockra hajazó, vagányabb nóták. Sose tudom eldönteni, melyikeket szeretem jobban, talán utóbbi időben a lassabb, elmélázós fajtákat, de a másik kategóriábaól a 16 Shells From a Thirty-Ought-Six például nagyon erős dal. Érdekes, hogy a szövegben is vannak (később) visszatérő elemek, például Szingapúr és az öszvérek. Aki rajongó, az úgyis ismeri ezt a lemezt, szóval mindenki másnak erősen ajánlom, hogy mártózzon meg a művész úr világában, hátha belőle is rajongó lesz.

Ha csak egy számra van időd: In the Neighbourhood

Lepa

Azt már a Rolling Stone-féle lista elemzésekor is láthattátok, hogy eléggé szeretjük az SP-t (nem a magyar SP-t), így talán nem olyan meglepő, hogy a saját listánkon is felbukkan az amott nem szereplő albumokkal. Hangzás alapján ez a bő egyórás nagylemez már tipikusan 2000-es, sokkal modernebb és kevésbé zúzós, mint például a Mellon Collie, a kezdő szám hangzása is ezt támasztja alá. Nem arról van szó, hogy nem elég kemény a gitárhangzás, mert az jó torz továbbra is, inkább kicsit el van nyomva, és elektronika egészíti ki, a dob meg végig elég halk (és az én ízlésemnek picit az ének is). A vadabb, durvább számok (Heavy Metal Machine) jó arányban váltakoznak a lightosabb nótákkal (pl. This Time); utóbbiak már a nagyon kései „tököket” vetítik előre. Bár az album kicsit (túl) hosszúra sikeredett, és néhány szám elég szétfolyós, azok, akik Billy Corgan egyéb műveit szeretik, biztosan ezt is bírni fogják (legalább részleteiben). A záró Age of Innocence-re nagyon magára talál a közben többször is botló album, szóval érdemes végighallgatni.

Ha csak egy számra van időd: Stand Inside Your Love

Dönci

A Smashing Pumpkins egyik legmegosztóbb lemezéről van szó, és az első feloszlás előtti utolsóról. Ugyanakkor nem nevezhető fáradt lemeznek egyáltalán. A nyitány egyszerre meghökkentően kemény, és frankón elektronikus a világ egyik legkomolyabb kiállásával. Billy Corgan hangja pedig még midnig olyan, mint egy rajzfilmfiguráé. Ráadásul vannak vicces megoldások is, például az ének visszhangosítása az „I've sent and echo out” sortól a Raindrops + Sunshowersben. Egyébként ahhoz képest, hogy mennyire „teleírták a CD-t” ezzel a kiadványnal, viszonylag kevés slágert termeltek ki. Pedig azért a The Everlasting Gaze, a Stand Inside Your Love és a Try, Try, Try kivételével is akadnak rádióbarát dalok szép számmal (pl.: This Time; Wound; With Every Light). Viszont néha azért kimozdítják a hallgatót a komfortzónából az olyan effektekkel, mint a Heavy Metal Machine vagy a Blue Skies Bring Tears. Azoknak ajánlanám egyébként, akik kedvelik a modern rockot, mert kábé annak tudnám definiálni a lemez egészét (ami nem jelent semmit, tudom).

Ha csak egy számra van időd: The Everlasting Gaze

Dönci

A Ramonesnál kevés jobb zenekar volt/van/lesz, ez tudott. Összességében minden lemezük ugyanolyan, de ha odafigyelünk, azért felfedezhetünk éles különségeket. Például a Do You Remember Rock 'n' Roll Radio? hangszerelése sokkal teltebb, poposabb, több hangszerrel dolgozó az eddigieknél. De visszaköszönnek régi dallamok és témák is (The Return of Jackie and Judy). Viszont az egész albumra jellemző, hogy sokkal inkább rádióbarát hangzásvilággal dolgoztak a srácok. Kerek, ütős album, ami ráadásul pörgős és slágeres. Házibulikba ideális.

Ha csak egy számra van időd: Do You Remember Rock 'n' Roll Radio?

Lepa

Duplázás után triplázás következik a Ramones részéről (és még nincs vége a diadalmenetüknek). Ez az album leginkább abban tűnik ki a többi sorlemezük közül, hogy nagyon telt, stúdiós, kevésbé élő a hangzása, a gitárok is kevésbé vadul szólnak. Itt úgy döntött a banda, megpróbál befutni, és leszerződtettek egy menő producert (Phil Spectort), aki nagyon megcsinálta a hangzást és összerakta a lemezt. Ugyanakkor a felszín és a máz alatt továbbra is háromakkordos pop-punk nóták szólnak (érdemes meghallgatni a Spotify-on a bónusz demókat, és összevetni őket a végleges verziókkal, hogy rájöjjünk, honnan indultak ezek a dalok – van különbség bőven). Van itt zenei finomkodás és szerelmes témák (Danny Says; Baby, I Love You), meg azért kicsitt vadabb, hagyományosabb dalok is (Let’s Go). A legismertebb számok a kezdő Do You Remember Rock And Roll Radio és a Rock n’ Roll High School, de a többi se fog csalódást okozni az egyszeri hallgatónak. A The Return of Jackie and Judy például egy korábbi Ramones-számra, a Judy Is a Punkra utal vissza zeneileg és szövegileg, ezzel a zenekar a „saját maga után nosztalgiázó” bandák sorába állt. Vicces dolog ez, de nagyon szeretem azt a számot. Egy szó, mint száz: a címmel és az azt inspiráló szöveggel ellentétben messze volt még az évszázad vége, és persze nem is lett ez az évszázad albuma, de érdemes ismerni.

Ha csak egy számra van időd: The Return of Jackie and Judy

Lepa

Duplázik a belga csapat (nem, ez nem egy focimeccs közvetítése). Meg is érdemlik, van valami sejtelmes, túlvilági hangulat egy csomó számukban (pl. One Advice, Space; Instant Street), amitől abszolút kiemelkednek a kor- és pályatársaik közül. Mégis átüt valami popos érzékenység ezeken az elsőre sokszor nehezen befogadható dallamokon. Radiohead-i tehetséggel kombinálják az elvontságot a dallamossággal, a lazaságot a művésziességgel, és a színvonal is végig egységes. Nem minden helyzetre és időpontra alkalmas ez a muzsika, de sok kellemes percet okozhat annak, aki kicsit mélyebbre is elmerül benne.

Ha csak egy számra van időd: The Magic Hour

Dönci

Visszatérő vendégünk a dEUS is, ami egyáltalán nem a véletlen műve. A lemez hangzása (még mindig) modern, a stílusa kellőképpen avantgárd, mégis megfelelő popfaktorral bír, hogy kellemes hallagatnivalóként szolgáljon, ahhoz képest, hogy alig van rajta 5 perc alatti darab. A legjobb példa erre a stílushatárokon egyensúlyozó megoldásra talán pont az album legnagyobb slágere, az Instant Street, amely a zenekar életművében is kiemelkedő. Egyébként a lemez végig egységes színvonalon vezet minket dalról dalra. Ugyanakkor minden popossága ellenére nem a legkönnyebb hallgatnivaló: szóval, aki nem Radioheaden nevelkedett, annak a slágereket (Sister Dew; Instant Street; The Ideal Crash) vagy a balladákat (The Magic Hour; Magdalena) ajánlanám.

Ha csak egy számra van időd: Instant Street

Dönci

Ez meg hardcore cucc. Nem feltétlenül mondanám, hogy metal, mert ahhoz én punkosnak érzem, de a punkhoz túl metal. Ráadásul mindkettőtől eltér helyenként (az elektronika, a folk és a jazz is beszüremkedik). Szóval a cím félrevezető picit, de a lényeg, hogy nincs lacafaca, csak arcba vágós üvöltés vagy lágy éneklés, helyenként a húzós riffekel, helyenként lágy, akusztikus gitárokkal. Mindez akár egy számon belül. Mint a Skunk Anansie (na jó, náluk keményebb). Csak nincs női ének. Nem feltétlenül a tempót nyomják a srácok, hanem a sújtást. Aki szereti a Rage Against the Machine-t, a Skunk Anansie-t vagy a System of a Downt, nem fog csalódni ebben a lemezben, aki viszont nem, az csak a Tannhäuser / Derivè című szerzeménynek adjon egy esélyt. 

Ha csak egy számra van időd: Tannhäuser / Derivè

Lepa

Egy újabb olyan zenekarral ismerkedhetnek meg a kedves blogolvasók (hacsak nem ismerik már), amely egyesek szemében legendás és meghatározó, mások pedig nem is hallottak róla sose. A svéd Refused ezen az albumán leginkább (post-)hardcore-nak kategorizálható, bár sokszor a Rage Against the Machine-féle rap-metalra emlékeztető zenét játszik. Egy biztos: kőkemény alapokra kapjuk az effektekkel megtámogatott, sokszor ordibálásba hajló „éneket”, a tempó végig feszes, de nem az unalmas, „tupa-turupa” típusú hardcore-punk dobot nyomják, hanem egy nagyon változatos tempójú, leállásokkal tarkított ritmust. A számok között hallhatunk mindenféle szöveges és/vagy instrumentális bevágásokat, ezek alatt lehet pihenni, amúgy elég folytonos a zúzás, talán csak a The Deadly Rhythm lazább egy picit. Őrült rockbulikhoz, motorozáshoz meg extrém sportokhoz illő zene ez, de egy álmos reggelen is jól jöhet, ha ki akarjuk dörzsölni a csipát a lelki szemeinkből.

Ha csak egy számra van időd: New Noise

Lepa

Lehet, hogy sokan nem tudják, hogy a HoneyBeast eredetileg Honey Bee volt, és Szegeden alakult. Ráadásul a listánkon már szereplő Nyershez is kötődik áttételesen, hiszen az eredeti énekes Czutor Anett volt, bár a legtöbben már a jelenlegi énekesnővel, Tarján Zsófival ismerték meg. A női énekeses magyar pop-rock zenekarok (Magashegyi Underground, Zanzibár) mezőnyében lehet gondolatban elhelyezni, azok közül is az okosabb (és néha kifejezetten játékos, vicces) szövegű bandák közé. A számaik hol kifejezetten poposak (Maradok; Kétszeméyles birodalom), hol kicsit vagányabbak és rockosabbak (Önök kérték; Bravó, nem baj), de ami a legérdekesebb, hogy mindkettő illik hozzájuk (és személy szerint az énekes hangjához). Valamiért nekem az alacsonyabb Spotify-hallgatottságú Kína tetszik a legjobban a lemezen, de az ismertebb slágerekkel (pl. Egyedül) sincs semmi gond.

Ha csak egy számra van időd: Kína

Dönci

A Honeybeast egy eléggé alternatív formációnak indult, és amúgy ha végighallgatjuk az albumot, nem feltétlenül mondanánk rá azt, hogy nem az, viszont a slágereik népszerűsége miatt kénytelen vagyok azt írni, hogy egy kiváló popzenekar lett. Ők is sok tagcserén estek át, mire összeállt ez a felállás. A szövegvilág kellőképpen vicces és elgondolkodtató (mondhatni szatirikus sok helyen), a zene meg ügyesen kalandozik az elektronika, a népi motívumok, a funky, a trip hop és a hard rock húzása között. Leírtam már párszor, de erre a zenekarra is igaz: sokkal szívesebben hallgatnék rádiót, ha több ilyen jellegű zene lenne a fősodorban. A félig angol nyelvű Tél dere kúszik rám az egyik olyan dal, ami miatt szerintem azok is megszerethetik a zenekart, akiknek a slágereik nem tetszenek.

Ha csak egy számra van időd: Tél dere kúszik rám