Dönci

Az Aerosmith 4 év szünet után jelentkezett új lemezzel, amikor a grunge uralta a zenetévéket. Ekkor egyrészt szerencséjük volt, hogy a torzított gitár a Nirvanának hála újra mainstream lett, másrészt viszont a kezdeti metalosabb (na jó, hard rockosabb) albumokhoz képest egy egészen modern hangzást hoztak. Jól megírt számok követik egymást. Joe Perry úgy gitározik, ahogy azóta is kevesen, Steven Tyler pedig ekkorra már kellően rekedt volt ahhoz, hogy mindenkinek feltűnjön a hangja, és ezer közül is felismerhető legyen. Ráadásul nagyon erős videókat hoztak ki. A korong előnye, hogy nemcsak a slágerek ütnek (amikből akad szép számmal), hanem a „töltelékek” is, például a címadó, a Flesh vagy a Gotta Love It. Azt kell mondanom, hogy a hard rock talán soha nem volt ennyire fülbemászó és fogyasztható, mint ezen az albumon (és persze lehet mondani a Crazy, Cryin' és Amazing című gigaslágerekre, hogy nyálasak, de szerintem csak túljátszottak, ha a lemez kontextusába helyezzük őket, teljesen jól megférnek a többiekkel). Aki nem szereti a gitáralapú muzsikát, annak szerintem jó belépő lehet, aki meg igen, annak kötelezővé tenném.

Ha csak egy számra van időd: Shut Up and Dance 

Lepa

Ez az album jelentős szerepet játszott korai tizenéves időszakomban, akkoriban ugyanis nagyon vagánynak számított (vagy én így gondoltam), és a sok diszkó- techno- és egyéb tánczene mellett üdítő színfolt volt az MTV kínálatában. Szóval hallgattam kazin is párszor, nemcsak a klipes számokat ismerem. Amúgy meg bármennyire is elcsépelt, agyonjátszott és – valljuk be – nyálas szám a Crazy vagy a Cryin’ (ráadásul tökre hasonlítanak), mégiscsak remekül megírt, hatalmas nagy világsláger mindkettő. Azért vannak itt egy fokkal tökösebb számok is: a kezdő Eat the Rich még sikeresen idézi vissza a 80-as évek hard rockját, a Livin’ on the Edge is erős. Ma már csak kora 90-es nosztalgiázásból hallgatnám ezt, mert miután berobbant a Nirvana, a Green Day és az évtized többi „csodazenekara”, a kiöregedett és hirtelen nagyon régimódinak tűnő Aerosmith-t sok más tinihez hasonlóan én is elraktam a képzeletbeli sufniba. Aki esetleg burokban született és élt, vagy túl fiatal, az hallgassa meg a Cryin’-t és/vagy a Crazyt, mostani kedvencnek azonban a Livin’ on the Edge-et választom.

Ha csak egy számra van időd: Livin’ on the Edge

Lepa

Az MxPx már szerepelt egyszer a listán, az időrendben közvetlenül ezt követő „Buffalo” albummal, viszont a ma tárgyalt, 17 számos (!) Life in General számít a fő, klasszikus albumuknak. Ne várjon senki világmegváltást: alig húsz éves „gyerekek” vidám, lendületes, nagyon popos skatepunkjáról van szó, rendkívül gyors dobokkal (orbánosan szólva: két perc, három akkord, négy kerék) – mégis olyan profin és fülbemászóan csinálták ezt a műfajt, hogy azonnal felkapta őket a korabeli amerikai punk színtér, és szétturnézták a világot. Ami azért is nagy teljesítmény, mert „keresztény” punk zenekarként (bár ez nyilván nem a zenén, csak a szövegvilágon érződik, de ott is csak nagyon áttételesen, hiszen nincsenek „térítős” számaik) az átlagosnál több ellenállásba ütköztek. Azóta az énekes-dalszerző-basszgitáros Mike Herrera sokat változott, a hitét is nagyrészt elvesztette egyesek örömére, mások bánatára. Visszakanyarodva a zenéhez, szerintem aki nem bírja a műfajt, az ezzel se fogja megkedvelni, mert ez vegytiszta deszkás pankzene, viszont a két-három perces popos dalokra fogékony hallgatóink nagyon fogják élvezni a Do Your Feet Hurt, a Your Problem, My Emergency, a Wonder Years, a New York to Nowhere dallamait, a lassabb számok kedvelői esetleg a Move to Bremertonnal vagy a vicces klipű Chick Magnettel tehetnek egy próbát.

Ha csak egy számra van időd: Do Your Feet Hurt

Dönci

Vissza a skatepunkhoz: az MxPx is szerepelt korábban a listánkon. Ők azonban főleg a bulizós vonalat képviselik ezen az albumon. Arról írnak dalt, amit ismernek, és nem törekszenek világmegváltásra. Viszont ez a fajta egyszerű őszinteség sokak számára szimpatikus tud lenni. Egymás után jönnek a háromperces háromakkordosok itt is, néhol egy-két egészen ügyes kiállással (itt hozhatnék példákat, de gyakorlatilag minden számban van ilyen). Mondhatjuk egyébként, hogy hozzák a műfaji kötelezőket. A leginkább slágeres a jazzstandard basszustémát felvonultató Chick Magnet (és épp ezért az lóg le talán a leginkább az albumról). Akinek bejön ez a stílus, az imádni fogja a teljes albumot, akinek nem, az viszont a Chick Magnetet bírja majd szerintem.

Ha csak egy számra van időd: Chick Magnet

Lepa

Az Európa Kiadó elég régi (kvázi velem egyidős), legendásnak is nevezhető underground/alternatív zenekar, és mindig is tetszett a kétféleképpen értelmezhető nevük. „Sajnos” az europakiado.hu cím a könyvkiadó oldalára visz, és róluk a hírnevükhöz képest elég kevés dolog található meg a neten, például a wikipédián – ajánlom a rajongóknak, fejlesszék az oldalt bátran. Ez a visszatérő album már jóval a hőskor után, a 2010-es években született, és ennek megfelelően a hangulata is modern; és bár „rapbetéteket” tartalmaz, ezt a beszédes rappelést mégse kötném össze a hiphoppal – inkább egyfajta verselésről, vagy dylan-szerű kántálásról van szó, nem pedig trendkövetésről. És ha már a szövegelésnél tartunk, ki kell emelni az egyszerre vicces és tipikusan magyaros szövegvilágot (lásd: Smirgli és Virsli), ami megkülönbözteti a zenekart a nagy átlagtól. A Három Judit, négy Zsuzsa (ez amúgy egy régebbi szám újra felvett változata) pedig hamisítatlanul újhullámos hangulatot hoz, angol szöveggel akár The B-52’s is lehetne. Egy klasszikus magyar zenekar nem alapvető, de mindenképp (meg)ismerendő albumáról beszélünk.

Ha csak egy számra van időd: Három Judit, négy Zsuzsa

Dönci

2013-ban, bő 20 év után ismét kijött egy Európa Kiadó-lemez, amely ízében, szövegvilágában tökéletesen megállja a helyét a korábbi lemezekhez képest. Ami meg főleg szerethető benne az az, hogy végre új. Azóta már ismét új felállásban koncertezik a zenekar, sőt a ...valahol lenni című lemezen újragondoltak jópár számot erről az albumról. A Három Judit, négy Zsuzsa új változata a korábbinál pörgősebbre és modernebbre sikerült. A Ki tudja, hol van Nórika? rímjei pedig fület gyönyörködtetők. Mindig a nyelvi játékok képezték alapját a zenekar munkásságának, ez a fajta tehetség pedig azóta sem kopott meg Menyhárt Jenőben. Aki szereti az old school alternatív magyar zenét, az ebben a viszonylag friss lemezben sem fog csalódni.

Ha csak egy számra van időd: Smirgli és Virsli

Dönci

Ismét egy lendületes zenekar, ismét egy visszatérő énekes, Tony Sly. A Fat Wreck Chords neveltjei, akik zeneileg a kaliforniai vonalat képviselik, de ezen belül is meglepően fogós és dallamos témákkal. A Yours to Destroy a lágy dobgépekkel finoman fűszerezi az addigi lendületet. Az Under the Garden stúdióváltozata kicsit erősebb a korábban hallott akusztikusnál. A leginkább slágeres talán a Domino és a The Trumpet Player a menetelős ritmusok miatt. Egyébként érdekes, hogy bár a zeneiség indokolja a lemezcímet, a szövegvilág kevésbé. Azoknak ajánlanám, akik éppen úton vannak, bulizni készülnek, vagy táncos kedvük van.

Ha csak egy számra van időd: Yours to Destroy

Lepa

Ne tévesszen meg senkit a lemez címe: Tony Sly saját bevallása szerint iróniából választotta ezt a címet, mert végignézett a sok negatív szövegen, és ez jutott eszébe. Van itt társadalomkritika bőven, a Biggest Lie a fogyasztói társadalom kétszínűségéről, az Under the Garden pedig az elidegenedésről szól („Pohárköszöntőt mondunk a lehetőségekre, és az időjárásról beszélgetünk, de sose nézünk egymás szemébe”). Zeneileg pedig ott folytatja a No Use, ahol abbahagyja, sőt: az eggyel korábbi, kicsit lanyhára sikeredett Keep Them Confused album után ismét a gyors, energikus számok vannak túlsúlyban, csak pár lassabb, (szerintem nem túl jó) félig-meddig akusztikus nóta szakítja meg a zúzást. A dallamok csodaszépek és néhol nagyon szomorúak, de leginkább szöveggel együtt ütnek: a már említett Under the Garden mellett nem szabad kihagyni a The Feel Good Song of the Yeart, a Yours to Destroyt és az I Want to be Wrongot sem. A hagyományosabb melocore kedvelői a Pacific Standard Time-ra bólogathatnak ritmusosan (vagy akár a nyitó számra). Egy-két töltelék mellett végig nagyon erős és érett ez az utolsó No Use for a Name-album – szerintem nemcsak punkereknek, mindenkinek bejöhet, aki szereti a torzított gitárokat, a gyors dobokat és a szívhez szóló dallamokat.

Ha csak egy számra van időd: The Feel Good Song of the Year

Dönci

PJ Harvey ezt az albumot (főleg) Mick Harveyval és Rob Ellisszel rögzítette, és egészen vad, punkos gitározás (Good Fortune; Big Exit; The Whores Hustle and the Hustlers Whore), valamint úszós basszusok (Beautiful Felling; Horses in My Dreams) jellemzik a dalokat, amelyekből (ha nem is az egyszerűség, de) az ösztönösség sugárzik. Thom Yorke is szerepet kap pár felvételen, a leginkább emblematikus ezekből a This Mess We're in. Hangulatában teljesen mást kapunk, mint a korábban hallgatott White Chalk esetében. Akik szeretik az erős női karaktereket és a rockzenét, azoknak biztosan bejön majd a teljes lemez.

Ha csak egy számra van időd: This Is Love

Lepa

Ez a lemez a korábban hallgatott (de később kiadott) White Chalkhoz képest sokkal földhözragadtabb, élőbb hangzású, néha még kicsit grunge-ba hajló, csak nincs benne annyi torzítás meg vadulás. Elég negatív, de sokszor mégis varázslatos hangulata van, szóval ezt is borongós napokra ajánlom. Jól jön a radioheades Thom Yorke hangja is azokba a számokba, ahol vendégszerepel (pl. This Mess We’re in). A Kamikaze blues-rockos ritmusossága (megfűszerezve egy vad dobalappal) is kiemelkedő, ugyanúgy, ahogy a We Float merengős lazázása. Szóval minden szám egy kicsit más hangulatú, így nehéz lenne egyet kiemelni, ami hűen reprezentálná az albumot.

Ha csak egy számra van időd: The Whores Hustle and the Hustlers Whore

Lepa

Egyrészt előre gratulálok minden kedves hallgatónknak, aki velünk tart erre a majd’ négy órás kalandra, másrészt pedig hadd indokoljam meg a szimfonikus filmzenék jelenlétét a listán. Igaz, hangzásra a komolyzenéhez állnak közelebb ezek az albumok, de mégis alapvetően a szórakoztatóipar részét képezik, céljuk nem művészi, hanem szórakoztató jellegű (még akkor is, ha a film filmművészetileg, a zene pedig zeneművészetileg jelentős lehet). A popkultúra részeként szerintem érdemes ezeket beválogatni. Ami A király visszatér zenéjét feljogosítja a részvételre, az az, hogy A gyűrű szövetségéhez képest is rengeteg gyönyörű új téma fordul elő rajta, egyáltalán nem esett az önismétlés hibájába Howard Shore. A kezdő Roots and Beginnings rögtön elvarázsol a sejtelmes hangulatával, csak be kell csuknunk a szemünket, és máris Középföldén találjuk magunkat. A másik nagy kedvencem Gondor témája (lásd a The Grace of Undómiel c. szám második felét), szinte magam előtt látom Gandalfot, amint fehér lován felvágtat Minas Tirith egyre magasabb szintjeire. Hasonlóan libabőrös szám a Lighting of the Beacons abból a jelenetből, amikor segítséget kérnek Rohantól az egymás után felgyulladó tüzekkel, vagy a The Siege of Gondor igazi csatazenéje. Az album megkoronázása pedig a szomorú, mégis vigaszt nyújtó búcsúdal Annie Lennox előadásában, az Into the West (amelynek témája már az A Far Green Country c. trackben is felbukkan): ez egy olyan szép szám a halandó élettől való búcsúzásról (a nyugatnak hajózás metaforájába csomagolva), hogy szinte sírni kell rajta, főleg szöveggel együtt. Ha valaki nem is hallgatja végig ezt a maratoni, kvadrupla albumot, azért a fent kiemelt számokra szánjon egy kis időt – amúgy háttérzeneként működik legjobban koncentrálós feladatokhoz.

Ha csak egy számra van időd: Into the West (a Days of the Ring trackben „elrejtve”)

Dönci

Először is szögezzük le, hogy valószínűleg a világ egyik leginkább túlértékelt filmjének zenéjéről van szó. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy A) a trilógia rossz lenne, mert nem az, hanem zseniális; B) a trilógia maga ne érdemelne meg minden díjat, amit megkapott (vagy amire jelölték): pusztán a (szerintem) leggyengébb darab kapta meg a másik kettő helyett is azt, ami járt volna nekik. De ennyit a filmről. Howard Shore elképesztően hangulatos és gyönyörűszép szimfóniát körített Peter Jackson filmjéhez, amelyek nem pusztán tökéletes kiegészítői a képkockáknak, hanem önálló életet élnek, és ezek nélkül a harmóniák nélkül nem csak a film lenne sokkal, de sokkal szegényebb, hanem úgy általában a zenerajongók is. Az egyik legfontosabb dallammenet és az egyik popzeneként is értelmezhető darab a The Sacrifice of Faramir feat. Billy Boyd Performing "The Edge of Night". De vannak nagyívű indulók is, mint a The Siege of Gondor. Gyakorlatilag komolyzenei szimfóniát hallunk végig, néhol énekekkel tarkítva. Kevés szerző tudta volna ennyire szórakoztatóvá varázsolni ezt az élményt (akármennyire megalomániás a 3 óra 49 percnyi terjedelem).

Ha csak egy számra van időd: For Frodo feat. Ben del Maestro

Dönci

Ritka, amikor egy zenekar első nagylemez koncertlemez, pedig belegondolva egész logikus: ha van egy jó hangmérnököd, minek költs stúdióra, ha úgyis koncertezel, hogy megismerjék a számaidat. Az meg külön öröm, hogy többek között Szegeden rögzítették ezt a lemezt. Milyen jó közönség is vagyunk, mi szegediek. Sok helyen érződik a Kispál-iskola ezen a korongon, de egyrészt kire nézzen fel egy pécsi gitárzenekar, másrészt sokkal rosszabb példaképek is vannak a világon. Beck Zoli fátyolos hangja és kreatív szövegei már ekkor meg-megcsillantak. Ráadásul érződik, hogy egyben van a banda. Meg nagyon jó gitártémák vannak itt. Az egyetlen hátránya a lemeznek, hogy a szövegek néha nehezen érthetők (ahogy egy koncerten is). Egyszer valami vicces helyen olvastam, hogy jó (és gyors) ivós játékot lehetne játszani a 30Y-szövegekkel, ha az ismétlésekkor inni kellene. Erre a legjobb példa az első két lemez: például önmagában a Próbáld fel végére is mindenki részeg lenne. :) Egyébként nehéz ezt leírni ennyi év után, de belegondolva lehetséges, hogy azóta sem csinált ennyire egységes lemezt a zenekar. Jobbat igen, de kiegyensúlyozottabbat talán nem.

Ha csak egy számra van időd: Sötét van

Lepa

Koncertfelvételhez képest teljesen jó hangzású albumot hallgatunk ma, szépen kihallatszik a basszus, a dobhangzás tökéletes, a gitár nem nyom el mindent. Ez egy korai 30Y-lemez, kíváncsi vagyok, hányan ismerik egészében. Mindenesetre a számokon nem hallatszik egyáltalán, hogy ez friss zenekar első dalairól van szó, nagyon érettek és kidolgozottak. Egyedül a prozódiával van néha baj (azaz a hangsúlytalan, ráadásul rövid szótagokra esnek a zeneileg hangsúlyos, hosszú hangok (pl. reggeliiizek, ragaaasztottam, szemeeedre). De ez nyilván csak kötözködés, egyrészt a magyar nyelvben nehéz összeboronálni a rímeket, hangsúlyokat és szótagszámokat a zenei sorokkal, másrészt meg sok zenekarnál ez szándékos eszköz (lehet), hiszen kicsit kizökkent, így jobban odafigyelünk a szövegre. A címadó címadónak jó, viszont számomra vannak sokkal nagyobb slágerek is az albumon, ilyen a Próbáld fel, az Ül és vár, a Biztos, hogy hős.

Ha csak egy számra van időd: Próbáld fel

Lepa

Ez egy klasszikus metalalbum a „new wave of British heavy metal” alműfaj hőskorából, az egész stílusirányzatot meghatározó zenekartól. Az első szám a tőlük megszokott vad riffelgetéssel indul, és benne van minden, amit szerethetnek a Maiden-rajongók a zenekarban. A Children of the Damned már lassabb, kimértebb tempóval indul, persze aztán az is begyorsul és bevadul. Szerintem ez a szám például a Metallicára is hathatott (ők egy évvel később adták ki az első albumukat). Az énekhang hihetetlenül nagy skálát jár be, nem lehet panasz Dickinson bátyó orgánumára (egyébként ez az első IM-album, amin már ő énekel, de ezt csak a témában kevéssé járatos olvasók kedvéért írom, mindenki más nyilván fejből tudja). A számstruktúrák kellően összetettek, nem a sima versszak-refrén-versszak-refrén típusú zenéről beszélünk. És bár összetettségben biztos elöl jár a címadó, valamint a záró szám, a legnépszerűbb mégis a Run to the Hills című nóta. Fejlődni vágyó gitárosok, dobosok, énekesek (röviden: zenészek) csemegéje is lehet ez az album, de aki pusztán szórakozási célból szeret kemény zenéket és főleg párhuzamosan vinnyogó gitárszólókat hallgatni, annak is lesz tőle egy élményben gazdag háromnegyed órája, ráadásul végig nagyon kiegyenlített (értsd: magas) színvonalon.

Ha csak egy számra van időd: Children of the Damned

Dönci

Ha van legendás és klasszikus metalzenekar, akkor az Iron Maiden biztosan az. Főleg Dickinsonnal a mikrofon mögött. A heavy metal alműfajában kevesen termeltek ki több slágert náluk. Ráadásul a lemezborítóik dizájnjáról is mindenki megmondja messziről, hogy melyik zenekar lemezéről van szó. A lemez egységes színvonalon mozog végig, nincs igazán rossz darab, maximum a kevésbé híres és a világsláger között váltakoznak. Ez utóbbiba sorolhatók a címadó mellett a Run to the Hills és a Hallowed Be Thy Name, de nagyjából ugyanilyen eséllyel kerülhetett volna ebbe a csoportba a The Prisoner vagy a 22 Acacia Avenue is. Egy biztos, aki szereti a metalzenét (akár a modern, akár a klasszikus fajtáját), annak ezt a lemezt ismernie kell, aki viszont nem ismeri/szereti az ilyeneket, szerintem azoknak jó bevezető lehet.

Ha csak egy számra van időd: 22 Acacia Avenue

Dönci

Chuck Ragan nem bízza a véletlenre: Eddie Veddert megszégyenítő fátyolossággal kiabálja az éterbe gondolatait a nyitó The Boatban. Nem lehet nem odafigyelni rá, karizmatikus hangja van. Stílusában a country és az americana dominál, de akad folkos keringő (Geraldine) és lakodalmas táncdal (California Burritos) is. Meglepő módon (nálam) a legjobban azok a számok működnek, amelyekben a lehető legkevesebb hangszer tűnik fel, mint a Between the Lines. Helyenként ezek a dalok hajaznak Nick Cave gyilkos balladáinak hangulatára. De kihallható Dylan öröksége is a dalokból. Szóval aki szereti az akusztikus dalszerzőket, annak ez a lemez is kötelező darab lesz, a többieknek meg csupán érdemes. (Bár a 6 perces szélfúvást a bónuszban nem értem.)

Ha csak egy számra van időd: Between the Lines

Lepa

Korábban már hallhattuk Chuck Ragan debütáló élő albumát, most pedig az első igazi stúdióalbuma van soron. Bár ugyanabban az évben jöttek ki, érezhető, hogy nagyon átgondolta, melyik számnak hogyan kell hangoznia: az akusztikus gitár mellett itt megjelenik egy csomó minden más is, és elég telt a hangzás. Az első The Boat rögtön megmutatja a stílusban rejlő lehetőségeket, a kiegészítő elektromos gitár nagyon jól árnyalja a hangulatot. Ugyanez mondható el a kedvencemről, a For Broken Ears-ről: bármennyire is egygitáros számnak hangzik, de a sok halk orgonahang a háttérben nagyot dob rajta, csakúgy, mint a szájharmonika. A „When the world named free burns to the ground somehow” sor pedig önmagában is nagyot üt, de hát a szövegekkel sose volt baj. A „szokásosnál” kicsit vidámabb dallamú (de ugyanúgy elég komoly szövegű) Do You Pray élő felvételen is nagyon hangulatos volt, ebben a verzióban meg gyakorlatilag tökéletes. Az énekes hangjával és átélésével pedig sose volt baj, úgyhogy hacsak a gyors tempókat nem igényli valaki, akkor nem lesz hiányérzete. (A lemez végén percekig hallgathatjuk a tenger hullámzását, és utána nem jön semmi, szóval azt átugorhatja a kedves olvasó/hallgató.)

Ha csak egy számra van időd: For Broken Ears

Lepa

Maradunk a kaliforniai punk kiadó, a Fat Wreck Chords kínálatánál, azonban stílust váltunk: a Mad Caddies mindig csak érintőlegesen, a többi műfaj összetartó cementjeként használta a punkot, építőkockaként pedig ska, reggae, dub, dixieland, kocsmai kalózdalok, power-pop, némi hardcore vagy akár metal is előfordul a számaikban. Ez a 2014-es lemez egy hosszú szünet után született: hét évvel a Keep It Going után jelent meg. Persze nem szánták rá mind a hét évet a számírásra, az énekes Chuck Robertson például Ellwood néven alapított másik zenekart, ami sokkal lassabb és reggae-sebb lett, de amúgy belefért volna szerintem a Mad Caddies életművébe is. De visszakanyarodva a ma tárgyalt Dirty Rice-hoz: szokás szerint itt is egy csomó féle műfaj üti fel a fejét, a nyitó Brand New Scar például zongorás kalimpálásra épül, eléggé elrugaszkodik a megszokott MC-számoktól, utána viszont kapunk egy kis pop-punkot és sok minden mást is. Az album legnagyobb gyengesége, hogy sajnos a legjobb számmal kezdődik, utána vannak bár kiemelkedő részek, de a fő slágert nem éri utol egyik próbálkozás se. Így olyan érzésünk van, mintha beetettek volna, aztán hoppon maradnánk, pedig csak rossz műsorpolitikáról van szó. Azért érdemes továbbhallgatni: a Shoot Out the Lights és a Shot in the Dark is ott van a topon, kifejezetten rossz szám meg nincs is az albumon. 

Ha csak egy számra van időd: Brand New Scar

Dönci

A Mad Caddies sosem volt az igazán nagy slágereket gyártó zenekar, ami nem az ő hibájuk, tudnak írni igazán kiváló slágereket is, ahogy ez az album is bizonyítja (Brand New Scar; Shoot Out the Lights stb., gyakorlatilag az összes dalt felsorolhatnám). Valahogy a világhírnév és a kultusszá válás azonban elkerülte őket. Ez a korong kifejezetten olyan, mintha egy best ofot hallgatnánk, hiszen gyakorlatilag minden korábbi lemezeken érintett stílusból kapunk ízelítőt (a leginkább természetesen ska- és reggae-hatások hallhatók ki). Szóval megvan minden a metalosabb punkolástól kezdve a karibi ritmusokig, talán ezért is a személyes kedvencem a zenekartól. Aki nem szereti az egyhangúságot, annak tökéletes választás az egész album: baráti italozáshoz, házibulikba vagy autózáshoz is kiváló háttér lehet.

Ha csak egy számra van időd: Dangerous