Dönci

A Lagwagon sok stílusban kipróbálta magát, és a lendületes 3 akkordos 3 percesek állnak nekik a legjobban. Az első 40 másodpercból ez nem derül ki, viszont kétségtelen, hogy a nyitó Burn a váltásokkal szépen felépített szerzemény, később hasonló tempóváltásokat hoz a Never Stops és a Lullaby is. Joey Cape hangját korábbról ismerjük a listáról, de most meghallgathatjuk, hogy hangzik mindez az anyazenekarban. Slágerekkel terhelt ez az album is (E Dagger; Dancing the Collapse; Dividers stb.), viszont nem csak ezeket érdemes meghallgatni. A punkhoz képest metalba hajló gitárszólók sok helyen érdekes csavart visznek a zeneiségbe. Elég jó bulialapozó korong, szóval pörgéshez javaslom.

Ha csak egy számra van időd: Lullaby

Lepa

A Lagwagon az eggyel ezelőtti, Let’s Talk About Feelings albummal ért ismertsége és népszerűsége csúcsára 1998-ban (lesz még szó róla), utána elég nagy szünet következett: a ma tárgyalt hatodik sorlemez, a Blaze csak 2003-ban jött ki. Meg is érződött rajta a kihagyás: a hangzást tökéletesre fejlesztették, azonban a számok rendkívül különfélék, látszik, hogy nem rövid idő alatt születtek: némelyik már magában hordozza Joey Cape időközben alapított side projectjének, a Bad Astronautnak az érzékenységét (Lullaby), ahogy az album kezdő taktusai is. De van itt még visszatérés is a metalosabb alapokhoz/kezdetekhez, például a politizálós és nagyon húzós Dividers c. számban vagy a nagyon fájdalmas szövegű Baggage gitárszólójában, valamint poposabb/középtempósabb húzások is (E Dagger). Nehéz lenne kedvencet választanom, a harmadik-negyedik szám zseniális, az I Must Be Hateful melódiája különösen gyönyörű. Érdekes módon a Falling Apart lett a klipes nóta, pedig sokkal jobbak is vannak az albumon: az említett Dividers mellett a tökéletes Lagwagon-szintézist adó Never Stops és a szövegileg/zeneileg is hatásos Lullaby. Lehet, hogy a Lagwagon itt már túl volt a csúcson, de még bőven a hegytető közelében táborozott.

Ha csak egy számra van időd: I Must Be Hateful

Lepa

A Weezer a nagy sikerű ’94-es címtelen debüt és az először sokat kritizált, később mégis kultuszrangúra emelkedett Pinkerton után elég sokat, öt évet várt a következő albumáig, ami az elsőhöz hasonlóan címtelen lett, így általában „a zöld album” néven ismerik/emlegetik. Faék egyszerűségű, mégis kegyetlenül fülbemászó számmal kezdődik, és a Don’t Let Go-t hasonló slágerfaktorú dalok követik sorban egymás után: a Photograph és a Hash Pipe is a zenekar legnagyobbjai között foglal helyet. És ha azt hinnénk, utána elfogynak a slágerek, hát nagyot tévedtünk: a negyedik, kicsit lassabb és lightosabb Island in the Sun a mai napig koncert- és közönségkedvenc, és 142 milliós hallgatottságnál jár a Spotify-on is. Lehet, hogy a power-pop (vagy kicsit degradáló nevén college rock) műfaj vérmes utálói nem találnak kedvencet ezen a lemezen, de szerintem mindenki más legalább 2-3 óriási nótával gazdagíthatja kedvenceinek körét, ha még nem ismerte ezt az albumot, és rászán potom 28 percet.

Ha csak egy számra van időd: Photograph

Dönci

A Weezer mindig a slágeres párakkordosokról volt híres, és ezen a lemezen is pontosan azt csináják, amihez a legjobban értenek: két és fél meg háromperces slágereket sorakoztatnak egymás után tapsolós dobokkal, és közönségénekeltetésre kitűnően alkalmas dallamokkal. Az album (és a Weezer történetének egyik) legnagyobb slágere az Island in the Sun, amelyet annyiszor hallgattam régen, hogy csak na. Azonban gyakorlatilag az összes dalt felsorolhatnám, ha a slágereket listáznám. Hallgatásra/ismerkedésre mégis a Simple Pagest ajánlom, mert az jellemzi talán a legjobban ezt a korongot zeneileg és hangulátaban is.

Ha csak egy számra van időd: Simple Pages

Dönci

Az Amorf Ördögök után a zenekar megmaradt, csak Bori került előtérbe, zeneileg elmentek az eggyel könnyebben fogyasztható elektronika és a kicsit karcosabb gitárok irányba, szövegileg pedig Tariska Szabi és Lovasi András is a feminin vonalat helyezte előtérbe, hogy Bori is magáénak érezze ezeket. Érdekes, hogy a legnagyobb sláger (Vámpír) mégis Bori saját szövege. Tövisházi Ambrus mindig nagy mestere volt a furcsa (furcsán ismerős), szerethető, de nagyon más dallamok kifejlesztésének, és most sem hazudtolja meg önmagát. A témák a családon belüli erőszaktól (Csobogás) a kihasználáson (Vámpír) és a társadalomkritikán (A pénz miatt) át egészen a kacér kalandozásokig (Hajolj bele a hajamba) sok mindent érintenek. Szóval hangulatához mérten ki-ki megkapja a magáét. A magamé most a Szüret lesz. 

Ha csak egy számra van időd: Szüret

Lepa

Emlékszem, először a Media Marktban hallottam Péterfy Borit, miközben pont a CD-osztály kínálatát válogattam, és megszólalt a rádióban. A Vámpír című szám ment le, és tetszett a szövege meg úgy általában a hangulata, üdítő volt a sok egyenpop között. Zeneileg az átlagos magyar pop-rock szintet hozza ez az album, nem vált világot, de nagyon hangulatosan kiegészíti egymás a szöveg és a dallam, és a tegnapi előadóhoz hasonló, mégis tipikusan magyaros édesbús atmoszféra lengi körül. Ötletes szófordulatok itt is bőven vannak, és egy kifejezetten szimpatikus női énekhang tálalja őket. A legismerebb szám talán az első három, de utána se rossz dalok jönnek, csak ugye nem lehet minden számból kislemez. Amúgy egyik nóta sincs túlnyújtva, ideálisak a játékidők, és az album is csak 38 perces. Szóval ne hagyjuk ki a „maradékot” se, van itt kicsit keményebb rockerkedés (Hideg láng), duó Lovasival (Délelőttök a kádba), később Kiscsillag-számmá avanzsált Lovasi-szerzemény, ami talán még jobb is ebben a verzióban (A pénz miatt) és furcsa elektro-folk is (Szüret). Azért inkább szomorkás napokra ajánlom, mint bulik felvezetésének.

Ha csak egy számra van időd: Vámpír

Lepa

Egy újabb második album következik egy visszatérő névtől. A korábban tárgyalt, de időrendben ezt követő More Adventurous albumhoz képest ez egy kevésbé popos, kicsit elvontabb lemez, talán a dallamok is furcsábbak néha, és a hangulat is melankolikusabb. Ebben nem kis szerepe van a Jenny Lewistól megszokott keserédes szövegeknek: érdemes elolvasni a Better Son/Daughter szövegét, a könnyekig meg tudja hatni az embert („a bipoláris zavar himnusza” a YouTube-kommentelők szerint). Az énekhang viszont csodás, én nagyon szeretem ezt a természetes, affektálástól mentes női éneklést, és jól össze is passzol a lightos indie alapokkal (bár a torzított gitár se jön rosszul, például a Paint’s Peeling vége felé vagy a My Slumbering Heartban). Aki albumhallgató típus, de esetleg türelmetlen, az jó, ha tudja, hogy a harmadik (címadó) számig kell várni az első igazi slágerért, de az bőségesen kárpótol minket. A két legnagyobb és leginkább hallgatóbarát sláger, a With Arms Outstretched és a Spectacular Views viszont a vége felé van. Nem mondom, hogy minden dal kiemelkedő ezen az albumon, de én javasolnám a végighallgatását, a Kiley-hangulatba belerázódva jobban üt mindegyik.

Ha csak egy számra van időd: A Better Son/Daughter

Dönci

Ismét egy visszatérő versenyző egy (többértelműsége miatt) kellően provokatív lemezcímmel. Mindig van abban valami megkapó, amikor A) egy nő káromkodik; B) akusztikus tingli-tanglira teszi mindezt. A Paint's Peeling többek közt ezért csodálatos. A szövegek egyébként nagyjából végig kellőképpen kizökkentőek és elgondolkodtatók. Szerencsére akadnak 3/4-es dal is (A Better Son/Daughter). Ezek számomra mindig keringők lesznek, azokat meg nagyon szeretem. A leginkább slágeres dallamvezetés (meglepő szintivel) díját viszont a Hail to Whatever You Found in the Sunlight That Surrounds You viszi el. A Three Hopeful Thoughts szintén kellőképpen rádióbarát, helyenként ügyes kiállásokkal. A zárlat is tökéletes a Spectacular Views-zal. Szövegcentrikus zene révén nem feltétlenül ajánlanám házibulikba, de depresszívebb hangulathoz kitűnő aláfestésként szolgál.

Ha csak egy számra van időd: Paint's Peeling

Dönci 

Ha egy első lemez sikeres, a második mindig nagy kihívás. Ha tagcsere is volt közben, akkor főleg. A Majd megszokod sokkfaktora természetesen kimaradt a második lemezről, ráadásul Paizs Sickratman-Korai öröm Miklós ki is szállt a formációból, tehát a helyes utat választották: nem a lécet próbálták megugrani, hanem a kereteket tágították. Így mindenki számára nyilvánvaló lett, hogy a Belga tényező marad a popzenében, nem pedig egy egyszeri szatíra. És ahogy azt egy ilyen együttestől elvárja az ember: vagy nagyon aktuálisak (Képviselő boogie), vagy örökérvényűek (Lottó; Huszonkét férfi), vagy pedig kikacsintanak (Gyere, kislány, gyere; Királyok a házban; Hazakísérlek). Egyébként nagyon jól egyensúlyoznak a végtelenül kreatív nyelvi játékok (...három tenger mossa / ... akkor se, meg mos' se) és a fejet a falba verős kínrímek között (csillárra / Csillára). (Fun fact: a középső nővérem Tokyóval járt általános iskolába, így például tud egy nagyon vicces történetet a Boros című dalról.) Az biztos, hogy Magyarország egyik legszórakoztatóbb zenekara a Belga, így ezt a lemezt is jó szívvel ajánlom 18 éven felülieknek.

Ha csak egy számra van időd: Mocskos

Lepa

A Belga (nem fogok szenvedni a kétpontos ékezettel) nagyon magasra tette a lécet az első lemezével, szövegileg persze. Instant klasszikus lett a Nemzeti hip-hopból és jó pár másik nótából is, így értelemszerűen nehéz dolguk volt e második lemez készítésekor. Nem is tudták utolérni a debütáló album színvonalát, de azért megközelíteni sikerült. Egy jó Belga-számhoz két dolog kell: az ötletes témaválasztás (lásd: Lottó, Hazakísérlek, Huszonkét férfi), lehetőleg olyan központi témával, amiről még senki nem írt (rap)nótát, aztán azt még meg is kell fogalmazni jó frappáns rímekkel, poénokkal és meglepő szövegfordulatokkal. Ez legtöbbször teljesül is, az egyértelmű töltelékeket (pl. Belga, Mocskos) nem számítva jó sok nevetésre vagy legalábbis mosolyra ad okot és lehetőséget a lemez. A Királyok a házban a személyes kedvencem, igaz, kicsit a fent említett Nemzeti hip-hop utánérzése, de később ezt a „műfajt” tökéletesítették az érettségire felkészítő számaikkal. A zenéről szándékosan nem beszéltem, mert szerintem a Belgánál ez marginális: a zenei alapok sose érdemeltek különösebb odafigyelést, szöveg nélkül értelmezhetetlen lenne a létezésük.

Ha csak egy számra van időd: Királyok a házban

Lepa

Bérczesi Robi és Nemes András kettőse garancia a kreatív energiákra, hiszen külön-külön is letettek már az asztalra jó pár értékes dolgot. Kár, hogy rövid életű volt ez a formáció – de mostanában ismét együtt dolgoznak. Mindkettejük munkásságának jegyeit magában hordozza ez az anyag: egy újabb erősen szövegcentrikus albumot hallgatunk, de zeneileg is igényesen kidolgozott, mindazonáltal könnyen „dúdolható” számokkal (lásd: Szárazföld). Vicces, hogy minden szám címe csak egy szóból áll (pedig van 17) – igaz, néha csalnak, például a záró Kétszó számcímében. Az ilyen zene sok helyzetben okozhat kellemes perceket: koncerten is működik (működne), de odafigyelős hallgatásra is ajánlott az ötletes szövegek miatt. Háttérzenének nem ajánlom, mert úgy viszont lemaradunk a jó kis szófordulatokról.

Ha csak egy számra van időd: Másfél percbe is belefér a Sohanem*

* Igen, sajnos ide csak ilyet találtunk.

Dönci

Ez az album akkor látott napvilágot, amikor Bérczesi Robi a legsötétebb korszakát élte, és senki nem tudta, visszatér-e valaha az alkotók vagy egyáltalán az élők közé. Nemes András adta ki a feljavított demókat, így a hangminőség azért olyan, amilyen. Egyébként kettejük projektje szerencsére szintén működik (úgy-ahogy), és a hallgatás napján a második lemezen dolgoznak (ha igaz). Mindenesetre itt a Pluto-szövegek újrahasznosítása és kibővítése, valamint a vicces tükörfordítások és az egyéb nyelvi lelemények kavalkádja adja az album igazi ízét a hangulatfestő kifejezésekkel és képekkel. Az „esztendők, amik éveknek tűnnek” soron éveket gondolkodtam, mire rájöttem, hogy lehet értelme. A Péterfi Bori-feldolgozás (Szembogár) pedig nekem személy szerint az eredetinél jobban tetszik. Sok jó dal szorult 39 percbe, szóval az is a lemez előnyére írandó, hogy ha nem tetszik egy szám, nem kell aggódni, 2 perc múlva vége lesz.

Ha csak egy számra van időd: Szárazföld

Dönci

Első találkozásom Édith Piaf munkásságával egy színdarab során volt, amely az életéről szólt. Hihetetlenül kalandos dolgok történtek vele, túl azon, hogy a sanzon királynője lett. Itt már a lemez legelején a klasszikus „Hiroshima, mon amour” sor gyűrűzik be a szövegbe a menetelős ritmusokkal. Az énekhang végig zseniális, a stílus pedig pont annyira szerethető, amennyit ez a lemez kihoz belőle. Sok dal eléggé baljós hangulatú ahhoz képest, hogy bisztrókba, szórakoztatásra szánták őket. Az igazán nagy slágerek (a mesterhármas) a lemez végére került, ahogy koncerteken is lenni szokott, én mégis az első feléből választok majd. Amúgy ez is szólhat bátran és bármikor Lepa képzeletbeli kávézójában, mert tökéletes hangulatot teremthet.

Ha csak egy számra van időd: Le petit brouillard*

Lepa

Maradunk az ikonikus női előadóknál, méghozzá a valaha élt leghíresebb francia énekesnőnél, aki ugyan nem saját szerzeményeket énekelt, de legalább egy lemezzel mindenképpen ott van a helye egy 500 legjobb albumot taglaló listán. Nagyon hangulatos, ahogy a felvétel elején egészen sokáig hallgathatjuk a közönség ovációját, nem úgy, mint manapság az élő albumokon, amikor a zenekar maximum 3 másodperc után a húrok közé csap. Aki esetleg nem ismeri Édith Piafot (mert mondjuk túl fiatal, vagy sose érdekelték a franciák), mindenképp nézze meg a magyarul egyszerűen Piaf néven futó, eredetileg La Vie en Rose c. filmet Marion Cotillard főszereplésével – utána úgyis alaposabban föl akarja majd fedezni. De ez a kései élő album is remek ismerkedés lehet, mert olyan, mint egy válogatás. A záró Non, je ne regrette rien – La Foule – Milord trió mindegyike örök klasszikus, ezek gyakorlatilag Franciaország nem hivatalos himnuszai, és mindennél jobban közvetítik az 50-es/60-as francia életérzést.

Ha csak egy számra van időd: Milord**

* és ** Sajnos pont azokat a verziókat nem találtuk YouTube-on, a Spotify-linkek meg olyan kiábrándítóan festenének.

Lepa

Alanis hangját és énekstílusát, ha nem is ismerném föl ezer közül, de azért elég könnyű beazonosítanom. Ennek megfelelően a számai sokszor énekteljesítményre és dallamra kihegyezett pop/rock slágerek, a zenei alap nem annyira dominál, mint például a tegnapi zenekarnál. Ez már a kilencvenes évekbeli csúcspontja után született album, és hallatszik is rajta, hogy kicsit modernebb, effektekkel megtűzdelt hangzásban gondolkodtak a készítői. A második Narcissus például majdnem diszkós dobhangzással operál, de nagyon frankó dallamvezetés jellemzi, egy elég érdekes nóta. Ezt pedig a lemez magasan legnagyobb hallgatottságú slágere, a Hands Clean követi, ami viszont tipikusan a 90-es Morissette-dalokra emlékeztet. Az A Man vagányabb, viszont kicsit negatívabb hangulatú rockosságát se hagynám ki, ha nem én lennék én (mert én már nem hagytam ki ugyebár) – pedig az a legalacsonyabb hallgatottságú track. De ez is csak azt mutatja, hogy végig elég kiegyenlített a színvonal.

Ha csak egy számra van időd: Narcissus

Dönci

Alanis harmadik albumával kicsit az első kettőt ötvözte: megmaradt az első nyersebb hangzása (21 Things I Want in a Lover; A Man), viszont a második bátrabb elektronikus kísérletezései is megjelennek (Narcissus; You Owe Me Nothing in Return). A klasszikus hangszerelés kedvelőinek akadnak persze szép, akusztikusabb felvételek is (Flinch; That Particular Time), sőt az album húzóslágere a Hands Clean nem okoz csalódást, visszatér a You Oughta Know férfi főszereplőjéhez, és ismét arról a kapcsolatról születik egy dal. Az egyik kedvenc dalom, a Precious Illusions jó példa két dologra: 1) az angol oda is tud tenni rímet, ahol nincs (...who I am / ...victim); 2) Alanist sosem hatotta meg, hogy az egyik sor esetleg több szótagból áll, mint a másik, amire rímel. Bár összességében könnyebben emészthető lemezről van szó, mint az első két korong, szerintem sok hallgatást érdemlő felvétel van itt. Aki pedig nem ismeri Alanis munkásságát, annak jó bevezető lehet.

Ha csak egy számra van időd: Precious Illusions

Dönci

Egy viszonylag friss megjelenésről beszélünk 2017-ből, és amilyen friss a lemez, olyan lendületesen is nyit. Az énekes hangja és a stílus is az ausztrál The Wombats nevű formációt idézi, pedig ők kanadaiak. Kegyetlenül jól nyomják ezt a slágeres, jól énekelhető refrénekkel megáldott kicsit punk, kicsit alter gitárzenét. Ahhoz képest főleg jók ezek a zenei megoldások, hogy ketten hozzák össze őket. Jól kísérleteznek az elektronikával is, ami helyenként kellőképpen pszichedelikussá és elborulttá teszi a dalokat (I'm Sorry; Arc of Bar). Tehát őket sem lehet a sablonosság vádjával illetni. Bár csak nyolc dal szerepel az albumon, mindegyik nyújt valamit, amit szeretni lehet.

Ha csak egy számra van időd: North East South West

Lepa

A Japandroids nevű duót elsősorban a Celebration Rock című albumáért szokás ismerni/szeretni, de nekem ez a 2017-es lemez valamiért jobban tetszik. Amúgy erősen gitárcentrikus (de dobszinten is nagyon igényes), zajos de dallamos indie-rock ez, némi punkos hatással. Minden szám elég himnikus, könnyen együtt énekelhető a zenekarral (ha tudjuk a szöveget persze), és könnyű elképzelni a koncerteken lévő bulit. Akit az első két szám egyike és a No Known Drink or Drug se győz meg, az feladhatja a próbálkozást, de hiszem, hogy nem sok ilyen zenerajongó olvasónk van. 36 perc tömör gyönyör ez a telt hangzású gitárzenék kedvelőinek.

Ha csak egy számra van időd: Near to the Wild Heart of Life

Lepa

A 30Y munkásságát sokáig azért hagytam figyelmen kívül, mert az énekes hangja/énekstílusa nem tetszett. Ami persze csak egyéni szájíz kérdése, és bár fesztiválokon meggyőzött, amit láttam/hallottam tőlük, de továbbra se ástam bele magam az albumaikba. Viszont idővel a rádióból meg innen-onnan elkerülhetetlenül is belopakodtak az életembe, és rájöttem, hogy ez nem is baj, mert amúgy zeneileg egy teljesen jó, sőt, kiváló zenekar, csak meg kell barátkoznom Beck Zoli énekhangjával. Ezen az albumon például erős szám erős számot követ, a nyitó Bájtos mosolyú lány és a Dadog is vagány nóta, a címadó mind zeneileg, mind szövegileg üt, a Respekt gyerekkórussal tarkított zúzása meg külön jól jön az album közepén. Sok különböző hangulat váltogatja egymást, néha egy számon belül is, lásd: Mámorba táncba. Ha valaki szereti a magyar „egyetemi altert”, annak se szövegileg, se zeneileg nem érdemes kihagynia, de amúgy szöveg nélkül (értsd: fesztiválon élőben, kásás hangzással, nem értve az énekes szavait) is működik.

Ha csak egy számra van időd: Dadog

Dönci

A 30Y első két lemeze gyakorlatilag egy időszak termése, a harmadik pedig továbblépett zeneileg mind a kettőn. A Bájtos mosolyú lány a nyitányban jó példa erre: már a szöveg is 21. századi(an vicces). A Dadog viszont zeneileg és szövegileg is eléggé Heaven Street Seven lett, a kuplés dallamvezetés és a helyzetleírós dalszöveg miatt. Sok zenei csemegét rejt ez az album. Például az életmű egyik legerősebb darabja a címadó, az abortuszról szóló Kipakolta pedig sokkolja a hallgatókat. Az egyik nagy kedvencem azonban a Respekt című „feldolgozás”, amibe Muse, Rage Against the Machine, Kispál és a Borz és ki tudja, milyen egyéb zenekarok riffjei kerültek be. Az Ikrek két része nagyon jól kontrasztot képez egymással, a Mentés másként pedig igazi koncertsláger lett. Aki bírja a pécsi altert, annak ez az album is kötelező darab lesz, aki nem, az meg ezzel talán megszeretheti, mert sokszor van metalos kikacsintás, így közel sem tipikus megoldások jellemzik a lemezt.

Ha csak egy számra van időd: Respekt