Dönci

A Velőrózsák című Kispál-album után Lovasinak maradt még pár ötlete, amelyek valahogy nem fértek az anyazenekar felfogásába, így lett egy szólólemez, amelyeknél a dalokat Lovasi írta, viszont a hangszerelés gyakorlatilag dalonként változik. Van itt a népies vonalat erősítő, a Csík zenekar néhány tagjával rögzített emlékidézés (Az apa övének a csatja), és dobgépekkel, groove-okkal és balkáni zeneiséggel támogatott, az elmúlásról szóló ballada (Mire megtanultam...). Ugyanakkor felfedezhető igazi örömzenélés is a Quimby meg a Kispál tagjaival (Vedd fel a szép ruhád), illetve egy akusztikus filmzene elektromos átirata (Aki szeretne visszajönni). Fun fact: A kis utazás című filmben, amelyhez íródott a dal, statisztáltam, és felbukkanok a háttérben párszor fiatalon és bohón. Az az a dal, ahol a Pataki Attila (és az Edda munkássága) először feltűnik az életműben. Később a Kép mindenkiről című Kispál-dalban, és a Kiscsillag Nálad tényleg című felvételében is visszaköszön e motívum. Egyszóval érződik a lemezen, hogy tobzódik az alkotó, és próbál minden ötletet belezsúfolni, viszont ezáltal biztosan mindenki megleli a kedvencét a stíluskavalkádban. Szövegileg az egyik legerősebb (Lovasi-darab evör) a Jó voltam eddig (Meneküljetek) című, így én azt javaslom ismerkedésnek, ráadásul zeneileg is a leginkább különleges, mert van benne drum 'n' bass alap, rapbetét Varga Liviustól.

Ha csak egy számra van időd: Jó voltam eddig (Meneküljetek)

Lepa

Lovasi szólóalbumán, bármennyire is zenekarra van hangszerelve, tényleg hallatszik, hogy ez (már) nem Kispál és a borz. Ami jó, mert ha egy énekes új projektbe kezd, és ott is énekel, akkor gyakran azonos vagy túl hasonló lesz a végeredmény. Persze főleg a szövegeket tekintve nem esett messze a Bandi a borzától, és a tekervényes dallamok is vissza-visszaidézik dalszerzői pályafutása korábbi szakaszait. Nekem valahogy mégis inkább a Kiscsillag előfutára ez, annak ellenére, hogy a Kispál diszkográfiájának része lett később. De miután ennyit beszéltünk a besorolásáról, nem kellene beszélni a zenéről is? De, de nincs mit: aki szereti Lovasi munkásságát, annak ez ugyanúgy kötelező darab, mint a többi, de persze mások is tehetnek vele egy próbát. A színvonal végig egységes, például a két kezdő nóta mellett a záró Aki szeretne visszajönni az egyik legjobb, legalábbis legslágeresebb szám, és külön vicces a Pataki Attilára való kikacsintás. Úgyhogy az a ritka eset forog fenn, hogy a legutolsó számot javaslom a lustáknak meghallgatásra.

Ha csak egy számra van időd: Aki szeretne visszajönni

Lepa

Az of Montreal hosszú (és jelenleg is tartó) karrierje során számos stílusba belekóstolt már, manapság éppen az elektorinkát kultiválják, de a ma tárgyalt album is már egy olyan korban született, amikor már túl voltak a legelborultabb elektronikus kalandozásaikon – ehhez képest egy elég hagyományos, gitáralapú pop-rock muzsikáról beszélhetünk. Azaz a Lousy With Sylvianbriar gyakorlatilag egy nosztalgikus visszatérés a korai of Montrealhoz. Könnyed album zeneileg, szövegileg pedig a szokásos Kevin Barnes-féle agymenések alkotják az esszenciáját. Hihetetlen, hogy ez a srác mennyire nem fogy ki amúgy az ihletből, rengeteg csodás dallamot és szöveget rakott már össze, és amennyire tudom, nagyjából egyedül alkotja a zenekar kreatív részét. Nagy bánatom, hogy nem sikerült megnézni a 2017-es budapesti koncertet, remélem, jönnek még errefelé, és akkor is legalább háromszor cserél ruhát a koncert alatt (ugyanis az szokott lenni, de lovon ülve is énekelt már, érdemes rákeresni a YouTube-on).

Ha csak egy számra van időd: Triumph of Disintegration

Dönci

Ismét egy georgiai zenekar az R.E.M. után, ismét egy több lemezzel a listán szereplő. Hogy mit jelent a lemezcím, bevallom, fogalmam sincs. De az biztos, hogy kellőképpen hippis (Obsidian Currents), kellőképpen pszichedelikus (Fugitive Air) és kellőképpen vagány dalok (Triumph of Disintegration) jönnek sorban. Néha egy-két ballada is belefér (Sirens of Your Toxic Spirit). Viszont a szövegek mindenhol eléggé sötétek, pl. a Colossusnál sokkolóbb dalszöveg kevés van. Vagyis tökéletesen ellenpontozza a vidámabb hangvételű zeneiség a szövegek fajsúlyát. Olyanoknak ajánlanám, akik szeretik a negatív szövegű dalokat, vagy akik nem szeretnek odafigyelni a szövegre zenehallgatáskor.

Ha csak egy számra van időd: Colossus

Dönci

Visszatérő versenyzőnk, az R.E.M. '94-ben már bőven világsztár zenekar volt, azonban az előző két lemez (Out of Time és Automatic for the People) rádióslágereit ezúttal hátrahagyták, és visszatértek a gitárokhoz, amelyek torzításával kicsit koszosabb albumot pakoltak össze az előzőknél. A What's the Frequency, Kenneth? gitárszólója állítólag azért olyan furcsa, mert Peter Buck nem szeretett szólózni, így fordítva játszotta fel, amelyet aztán visszafelé játszottak be (ezért hallatszik úgy, ahogy). Az egész album olyan, mintha egy zenekar új torzítókészletet vásárolt volna, és mindenféle hangzást szeretett volna kipróbálni. Ám valójában ez a sokszor kaotikus, visszhangos gitárhangzás és a sokszor elfedett, torzított ének egységet és koherenciát kölcsönöz a számoknak. De nem szabad azt hinni, hogy csak gitároznak, vannak itt vonósok is, billentyűsök is, viszont nem kapnak olyan hangsúlyt, mint egyéb lemezeken. Azoknak ajánlanám főleg, akik szeretik a nem szokványos effekteket a zenében, és akik szeretik, ha különleges hangulat járja át az albumot, amit hallgatnak.

Ha csak egy számra van időd: Bang and Blame

Lepa

Ez a lemez már azután jött ki, hogy az R.E.M. befutott az igazán nagy, világhírű számaival (pl. Losing My Religion), és ilyenkor mindig nehéz helyzetbe kerül egy banda, mert elvárás, hogy tartsa vagy meghaladja a tőle megszokott szintet. Az első szám, a What’s the Frequency, Kenneth nem is okoz csalódást, szerintem ott van a helye minden R.E.M.-válogatáson, még akkor is, ha csak mondjuk 10 dal kerülne rá. Mindig is tetszett ez a fajta nagyon torzított, mégse metálos gitárhangzás, amit a visszhangok még dominánsabbá tesznek. Utána egy hasonló hangulatú nóta következik, de a harmadik-negyedik dal már egész más, lassabb és lightosabb, ettől függetlenül ezek is hamisítatlanul R.E.M.-hangulatú dalok, az I Don’t Sleep, I Dream például édeskésen szomorkás. A Tongue fejhangjai viszont néha inkább mókásak, mint érzelmesek. A Bang and Blame viszont a legeredetibb hangulatú számok egyike, van benne lassú, sejtelmes rész, de a refrén teljesen más, punkos fokozatba kapcsol (ha nem is tempóban), jó kis ellenpólusa a versszakoknak. A Circus Envy pedig nyomokban Nirvanát is tartalmaz. De mielőtt számról számra végigelemezném a lemezt, inkább csak megállapítom, hogy ha nem is a legnagyobb slágerek gyűjteménye, de egy egészen kiváló és főleg változatos dalcsokor.

Ha csak egy számra van időd: What’s the Frequency, Kenneth

Lepa

Egy klasszikus nyolcvanas zenekar viszonylag kései, legalábbis már új évezredbeli albumával folytatjuk ma, és a kezdés gyakorlatilag Oasis is lehetne: nem annyira a szintipop, mint inkább gitárpop/britpop. A középtempó ellenére a második szám, a 60 Miles an Hour igazán sodró lendületű, táncolható sláger, és nagyon jók benne a gitártémák. A kicsit nyugisabb, de szintén csodás hangulatú, a Smashing Pumpkinst idéző (ami nem véletlen, hiszen Billy Corgan vendégszerepel benne) Turn My Wayt se hagynám ki senki helyében. A későbbiekben is dominálnak a gitárok, és egyszerűségük ellenére is nagyon fogósak a refrének, nem fárad el az album: a vége felé található Close Range is lehetne akár rádiósláger. Könnyed, dallamos szórakozás az egész album, én ezt is autózáshoz javasolnám (mint oly sok másik lemezt), mert némi elmélyülést igényel.

Ha csak egy számra van időd: 60 Miles an Hour

Dönci

A New Order a Joy Division utódjaként szintén legendás zenekarrá vált, akik a '80-as években szintipopban utaztak (főleg), viszont 2001-ben elemi erővel tértek vissza ezzel a zseniális, gitáralapú new wave albummal 8 év szünet után. Pont annyit őriztek meg a szintipopból, amennyit érdemes, és pont annyira turbózták fel az elektronikus hangzást, amennyire szükséges volt. Peter Hook basszusszólói az egész lemezen felejthetetlenek, Billy Corgan vokálja és gitárja a Turn My Wayben pedig kihagyhatatlan. Az egyetlen kritikai észrevétel az albummal kapcsolatban, hogy néhány dal kicsit hosszabb, mint kéne, ezért lemezszinten elveszik a figyelem (Slow Jam; Vicious Streak). Ugyanakkor aki szereti az indie, new wave vagy modern alternatív gitárzenét, az talál majd magának megfelelő dalt a lemezről.

Ha csak egy számra van időd: Turn My Way

Dönci

A White Stripes nem véletlenül híres: így kevesen tudnak gitározni, ahogy Jack White csinálja, és nem feltétlenül a technikai tudás miatt. Olyan ritmikai és zenei megoldások lapulnak a néhol sablonos alapok mögött, hogy az egésszé összeálló dalok teljesen unikális hangzásvilágot kölcsönöznek a felvételeknek. Így a feldologozások is új értelmet nyernek sokszor, mint most a You Don't Know What Love Is. A dobok (főleg a cinek) ráadásul direkt úgy szólnak, mintha valami demó lenne az anyag, és ettől az összes szám kap egy koszos, zsigeri, ösztönös réteget, ami nagyon vagányan áll ezenek a daloknak. A tökös bluestól (Icky Thump; Little Cream Soda) az elborult americanán át (Prickly Thorn, But Sweetly Worn) a kikacsintós alter rockig (Rag and Bone) terjed a skála, és nem okoz csalódást. Autózáshoz, takarításhoz vagy kikapcsolódáshoz is alkalmas lehet, szóval mindenképp sokrétű lemez.

Ha csak egy számra van időd: Rag and Bone

Lepa

Ez a banda nagyjából ugyanazt csinálja minden albumán, de azt annyira jól, hogy nem lehet nem szeretni. Az garázsos, zajos, továbbfejlesztett blues-rock, amit nyomnak, egyszerre nagyon alapvető és mégis abszolút eredeti és felismerhető. Nem láttam még koncerten, de megnézném, hogyan rázzák rá a hajukat a rajongók: például rögtön a nyitó/címadó szám zseniális lehet élőben, a riffelgetés és a ritmus egyből magával ragadja az embert. Olyan gitárnyűvés van benne, hogy az ember hátán feláll a szőr. Aki a kicsit rádióbarátabb nótákat szereti, az se fog csalódni, a You Don’t Know What Love Is vagy az A Martyr for My Love for You például neki való. Amit még semmiképp se hagyjon ki a kedves hallgató, az a spanyolos/latinos dallamvilággal és teljesen őrült fúvósokkal operáló Conquest. A stílusbeli kikacsintások listáját erősíti a kelta beütésű Prcikly Thorn, But Sweetly Worn is. Egyetlen hátránya az albumnak, hogy nekem közel 50 perc kicsit soknak tűnik, de a túlkínálat legyen a legnagyobb baj!

Ha csak egy számra van időd: Icky Thump

Lepa

A Skunk Anansie is több lemezzel fog szerepelni nálunk; a „legalsó” a listán ez az „orgazmus utáni lazulás” című. Ehhez képest kicsit sem a chillout kategóriájába esik, hanem elég feszes, pörgős, zúzós és szövegében is odamondós számok alkotják – ahogy az amúgy megszokhattuk tőlük. Ez egy igazi fesztiválzenekar szerintem, szinte a lelki szemeim előtt látom a koncertjeiket meg a tombolást, amikor hallom; meg is járták párszor Magyarországot is, felléptek a Szigeten. Bár nem láttam élőben, állítólag elég karizmatikus előadó az énekesnő, és ez a felvételeken is átjön, nagyjából rá és a hangjára épül a zene (bár ettől még tökéletesen ki vannak dolgozva az alapok). A bulizós jellege és egy-két lazább (pl. Lately) vagy balladisztikusabb (pl. Secretly) szám ellenére jobbára negatív az alaphangulat, szóval keményebb napokra javaslom az album hallgatását.

Ha csak egy számra van időd: Charlie Big Potato

Dönci

A Skunk Anansie az a zenekar, akik szintén nagyobb kultuszt érdemelnének, mint amilyen van nekik. Valószínűleg a 9-10 év szünet nem tett annyira jót a hírnevüknek, viszont tény, hogy vállalhatatlan lemezt nem csináltak még, sőt! Ahhoz képest, hogy 4 tagú a banda, és női énekesük van, elég nagy zajt képesek csinálni, ha akarnak. A harmadik nagylemezükön is felvonultatják azt, amihez a legjobban értenek: elemi erővel zúznak (On My Hotel TV; The Skank Heads), gyönyörű balladákat énekelnek (Lately; Secretly), és akár dalok közben is kalandoznak a stílusok között a trip hoptól a metalig (We Don't Need Who You Think You Are). A világ egyik legjobb riffje mindjárt a nyitó Charlie Big Potatóban előkerül, és ha valaki meghallja, nagyjából semmi más nem megy majd a fejében aznap. Nem véletlenül lett az az egyik legnagyobb slágerük. Skin zseniális énekteljesítményét a zenei aláfestések tökéletesen ellenpontozzák, amikor kell, mindegyik erőteljes és hangos, amikor pedig másra van szükség, akkor lágy és fülbemászó. Sokak szerint ez az együttes legjobb albuma, tehát aki nem ismeri őket, nem nagyon nyúlhat mellé ezzel a választással.

Ha csak egy számra van időd: The Skank Heads

Dönci

A Muse is egy eléggé megkerülhetetlen zenekar, nem tudom, hogy a Rolling Stone magazin hogy kerülte meg mégis annak idején. Ez a lassan 10 éves lemezük egy kései termés, amin hallatszik, hogy ekkor kezdtek igazán elmozdulni a korszerűbb, elektronikusabb hangzás felé (Undisclosed Desires), amelyet többször klasszikus zenei motívumokkal ötvöztek (pl. Exogenesis-trilógia). Sőt, már a Twilight is megtörtént velük (is), így az is megismerte őket, aki nem akarta. Az elmozdulás egyébként úgy történt, hogy sok helyen még megmaradtak a bólogatós basszusok (Guiding Light), a meneteltető (Uprising) vagy tapsoltató (I Belong to You) dobok, a fülbemászó zongorhangok (Resistance) és a zseniális gitározás (Unnatural Selection). Matthew Bellamyról rég tujda mindenki, hogy kábé bármit elénekel, úgyhogy nem csoda, hogy az affektálva nyávogástól a bariton búgásig itt is kapunk mindent, olyannyira, hogy a United States of Eurasia gyakorlatilag egy Queen-szám lett mindenféle közel-keleti zenei motívummal megbolondítva. Összesítésben az egyik legváltozatosabb Muse-album ez, viszont talán kevésbé áll össze egy egésszé. Viszont szinte zenei stílustól függetlenül mindenki talál magának megfelelőt.

Ha csak egy számra van időd: Resistance

Lepa

Az első két szám után az ember lecsekkolja, hogy nem valami best ofot hallgat-e a Muse-tól, mert annyira jók a dalok. De nem, kérem szépen: ez egy standard albumkezdés náluk, és egyből felvonultatják minden erősségüket: az átéléssel teli, néha falzett, néha erőteljesen rockos énekhangot, az egyszerre fogós és mégse sablonos dallamokat, a tökéletesen eltalált hangzást, ahol minden a helyén van. Szerintem bárki megirigyelhetné a Muse legjobb számait, függetlenül a műfajtól, mert ők rockbandának se rosszak, de popzenekarnak is értelmezhetők, mert a zúzást csak olyan mértékben adagolják, hogy még beleférjenek a rádióba. Néha (pl. az Undisclosed Desires leállós részében) szinte már diszkós, árenbís a hangulat, de hát muszáj volt haladniuk a korral, ugye. Nekem azért a hagyományosabb, rockosabb nóták (pl. Unnatural Selection, MK Ultra) jelentik az etalont továbbra is, főleg, mert ezzel különböztetik meg magukat a Coldplaytől, akik szintén tudnak hasonlóan jó számokat írni ebben a stílusban, de zúzni nem annyira. Lesz még szó a Muse-ról a lista felsőbb régióiban, de ezt a lemezt se hagyja ki senki.

Ha csak egy számra van időd: Uprising

Lepa

Ismét egy olyan album szerepel, amely talán nem mindenkinél teljesíti a „nagylemez” kritériumait, de nálunk épp átcsúszott, és ezzel el is vitte „a legtöbb írásjel egy albumcímen belül” különdíját. A BTMI!-ról elég sokat tudnék mesélni, elég legyen annyi, hogy az énekes-frontember-dalszerző Jeff Rosenstock agyából pattant ki, és körülötte kizárólag nem állandó tagok vannak/voltak. A zenekar a kezdetektől fogva feltöltötte ingyen albumait a netre (ez ma már nem nagy szó, de régen azért vitatott volt a dolog), csak „all ages”, azaz bármely korosztály által látogatható koncerteket ad (lásd: All Ages Shows), nem árul pólót, de visz pólósablont a koncertre, ahol ingyen elkészítheted a sajátodat stb. Szóval elég punkok hozzáállásban is, nemcsak zeneileg. Merthogy alapvetően ez is punk, csak a skával és egyéb őrültségekkel (pl. nintendós szintivel) megtűzdelt, hamisítatlanul amerikai és 21. századi fajtából, lásd: The First Time I Met Sanawon. A szövegek nagyon-nagyon viccesek, a Slumlord a főbérlőnek való felmondásról, a Planning My Death a szép halál óhajáról szól, de mindegyik számnak van egy konkrét, jól körülhatárolható témája, amit alaposan és poénosan körbejár. Bő 20 percet ne sajnáljon rá senki, más zenekaroknak egyetlen számuk is hosszabb néha. Könnyed szórakozás zeneileg és szövegileg is, nem vált világot, de sok mosolyt fog a hallgató arcára csalni a maga teljesen házias-garázsos hangzása ellenére.

Ha csak egy számra van időd: Planning My Death

Dönci

Már a nyitányban egyből 3-4 stílus megjelenik, szóval nem a képzetlen, hanem a kidolgozott punkkal találkozunk. Sok mindenről szó esik a szövegekben, de leginkább azért kikacsintósnak mondanám az összeset. Az meg külön vicces, hogy a lemez közepén van egy 30 másodperces Big Ending című instrumentális prüntyögés. Mivel zeneileg a legváltozatosabbak az album kereteit alkotó darabok, ismét egy lemezkezdőt választok, akinek meg az bejön, folytassa a hallgatást bátran, mert megéri.

Ha csak egy számra van időd: You Still Believe in Me?

Dönci

A méltán világhírű Arcade Fire a gitározós-hangszeres indie egyik jeles képviselője. Dalaik általában hangulatosak, pörgősek, viszont nem feltétlenül egyediek olyan szempontból, hogy ujjal lehet mutogatni az elődökre. Ugyanakkor ez nem azt jelenti, hogy ne lenne minőségi produkció, amit letesznek az asztalra. Sok szám egymásba folyik, ami egyébként jó, mert a hangulat- és tempóváltások így még érzékelhetőbbek, a reprízek pedig a kontinuitást és az összképet árnyalják kiválóan. Aki szereti a 2000-es évek mainstream rock- és indie-zenéit, annak ez a lemez sem okoz majd csalódást. Ismerkedésül pedig a címadó, a We Used to Wait, a Ready to Start vegy a Rococo kiváló lehet.

Ha csak egy számra van időd: We Used to Wait

Lepa

Ha jól számolom, ez a kritika még a szóban forgó kanadai banda 2018. júniusi, budapesti koncertje előtt kerül fel a blogra (hónapokkal előre dolgozunk, szóval kicsit nehéz kiszámolni). Még sose jártak nálunk, pedig már jó pár albummal beleírták magukat a modern indie történelemkönyvébe. Mindig is kilógtak a mezőnyből: egyrészt sokkal elvontabbak, mint a hasonlóan tingli-tangli indie-zenét játszó kortársaik, másrészt hol meglepő, hogy vicces megoldásokkal, furcsa hangképekkel és hülye számcímekkel meg szövegekkel zökkentenek ki minket. A Suburbs című albumukról kb. minden embernek más számot ajánlanék ízlésének megfelelően, mert elég széles skáláját járják be az érzelmeknek, hangulatoknak bő egy óra alatt. Az első feléről a nyitó szám, valamint a hagyományosabb, de slágeresebb Modern Man és az utána következő, furcsa dallamú, játékos Rococo is jó ismerkedési alap lehet, akárcsak a női énekkel kiegészülő, meglepően lendületes Empty Room. Az abszolút kedvencem viszont az utolsó előtti dal, a szintén fura című, kicsit szintipopos Sprawl II (Mountains Beyond Mountains). Előfordulhat, hogy valaki túl lassúnak vagy erőtlennek találja a lemezt, ha energikusabb zenéket szokott hallgatni, de pár odafigyelő hallgatást szerintem mindenkinek megérhet.

Ha csak egy számra van időd: Sprawl II (Mountains Beyond Mountains)

(Javított bejegyzés – a Stranglers albumát a 398. helyen megtaláljátok, ha keresnétek.)

Lepa

A korábban hallgatott „tükrös” albumhoz képest most 10 évet ugrunk előre az időben, és ez több szinten megérződik a hangzásban: egyrészt gyakorlatilag tökéletes az összhangzás, minden nagyon jól szól és kihallatszik; másrészt teljesen 21. századi a keverés és az egész hangzásvilág, az elektronikát is ügyesen, arányosan használják. A nyitó Prey for Me (nem pedig „Pray”, ahogy kéne), például egy velejéig modern metalnóta, le se tagadhatná a fiatal korát. Amúgy az egész lemezen kicsit visszafogottabb az őrület a megszokottnál, a refrének is enyhén fülbemászóbbak vagy legalábbis barátságosabbak, mint az említett albumon, némelyiket még dudorászni is lehet. Azért ne számítson senki nagy megkönnyebbülésre meg hurráoptimizmusra, a zúzás itt is majdnem végig uralja a számokat, szóval a sötét, depresszív hangulat marad a Korn egyik védjegye.

Ha csak egy számra van időd: Prey for Me

Dönci

A dubstepes kísérletezést követően a Korn ismét a sűrűjébe vetette magát, és súlyos, sokszor arcleszakítós számokkal tért vissza (Prey for Me). Lehet, hogy ebben Head újbóli taggá avatása is segített. Mindenesetre nem mindent hagytak maguk mögött az elektronikából (l.: Spike in My Veins; What We Do; Victimized), de ezek nagyon jó kiegészítői a szaggatós riffeknek. A számok pedig legalább olyan kidolgozottak, mint az Untouchables vagy a Take a Look in the Mirror idejében. A vadság, a düh nem változott, az itt is kellő mértékben jelen van a szövegekben, viszont összességében dallamosabb számok szerepelnek a korábbi lemezek dalainál, főleg a korong második felében: a Never, Never például teljesen rádióbarát, a Punishment Time pedig egy jóféle powerpop (zeneileg), a Lullaby for a Sadist kiszámolós ritmusa pedig zseniális kontrasztot nyújt a mondanivalóval. Összefoglalva: kiváló, modern lemez egy 20 év után is fejlődő képes zenekartól.

Ha csak egy számra van időd: Punishment Time