Dönci

Az R.E.M. első olyan lemeze, amelyik nagy kiadónál készült a nyolcvanas évek végéről Kurt Cobain egyik kedvenc albuma volt. Ez még önmagában lehet, hogy nem sokat jelent, azt azonban el kell ismerni, hogy olyan erősek a dalok, ami miatt teljesen érthető, ha valaki a kedvencei közé sorolja ezt az albumot. A Pop Song '89 az elején címéhez méltóan gitárpop, amelynek stílusát sok dal követi még: Get Up; Stand. Michael Stipe szövegei ekkor már talán érthetőbbek voltak (lásd: World Leader Pretend, az első olyan dal, amelynek a szövege olvasható volt a borítón), mint a korai albumokon, zeneileg pedig kísérletezőbb hangzást is megütött a zenekar, elmozdulva az indie felől (pl. You Are the Everything; Hairshirt). A legnagyobb sláger talán a háborúellenes Orange Crush, amelynek géppuskaszerű dobja és riffje feledhetetlen, az én kedvencem viszont talán a Turn You Inside Out. Az első R.E.M.-koncertemen (2005-ben) eljátszották, és ott nagyon megfogott, addig kevésbé szerettem. Rajongóknak kötelező darab, aki pedig (még mindig) nem vagy csak slágerek szintjén ismeri a zenekart, annak jó indulás lehet.

Ha csak egy számra van időd: Turn You Inside Out

Lepa

Az R.E.M. több albummal is szerepelt a Rolling Stone 500 legjobbja között, de ez nem került be. Pedig vannak itt a legjobbjaik közül való nóták, a Standben például megvan minden, amit az R.E.M.-ben szeretni lehet, és az Orange Crush is ott van a legkirályosabb felvételeik között. Néha kicsit tingli-tanglinak tűnhet a pörgősebb albumaikhoz képest, és a vidám dallamok, legalábbis az album első felében, túlsúlyban vannak a szomorúakhoz (pl. World Leader Pretend) képest; de minden zenekarnak kell(ene) pár könnyedebb album is az életművébe. A The Wrong Child mandolinja is nagyon szép (meg úgy az egész szám en bloc). Szóval lehet, hogy ez nem a legmeghatározóbb R.E.M.-album, de érdemes (meg)ismernie mindenkinek. Azt viszont nem értettem sose, hogy miért nem zöld a borítója, hanem sárga.

Ha csak egy számra van időd: Stand

Lepa

Néha jólesik hallgatni valamit, ami nem akar több lenni, mint egy vagány, tökös, de ötletes rockzene. A Band of Skulls pont ilyen banda: simán ki lehet belőle hallani, mik voltak rá hatással, de nem érdekes, mert önmagában is értéket képvisel; ha másért nem, akkor a nagyon jól táncolható/végigőrjönghető, bulizós, vagány hangulatért. Egyébként a két ellenkező (ellentétes? kiegészítő?) nemű énekes ellenére erősen gitárközpontú zenéről beszélünk, a szólózgatás és a riffek nélkül már nem szólnának ekkorát ezek a nóták. Azoknak ajánlom legszívesebben, akik szeretik a régi (rock)zenéket, és a mai zenekarokban is szeretik felfedezni a régi értékeket. Nem hagynám ki semmiképp a Death By Diamonds and Pearlst, de az azt követő I Know What I Amet és az azt követő, címadó Fires-t se. A Patterns is kiváló sláger. Szóval ne hallgassatok számokat, hallgassatok albumokat! Ez a blogunk fő tanulsága.

Ha csak egy számra van időd: I Know What I Am

Dönci

Ennél jobban a beatkorszakban ragadt muzsikát manapság keveset találunk. A nyitó Light of the Morning olyan, mintha valamikor 1965 és 1970 között íródott volna. És aztán ugyanezt a vonalat képvislik a többi dalban is. Remek torzítások, kicsit pszichedelikus hangzás, jó ritmusok. A Death by Diamonds and Pearls bármelyik zenekar büszkeségévé válna. Igazából, ha csak egy zenekarhoz hasonlíthatnám őket, akkor a The White Stripes lenne az őrületes gitárok, a néha kiszámíthatatlan, de zseniális ritmusok és a női vokál miatt. Hangulatos, skandálható és magával ragadó refrének követik egymást, és ha szigorúan nézzük, az összes dal megérdemelte volna, hogy világslágerré váljon. Jóféle, régi vágású, mégis modern, gitáralapú indie-nek definálnám. A Cold Fame a végén pedig tökéletes, szívbemarkoló zárlat.

Ha csak egy számra van időd: Death by Diamonds and Pearls

Dönci

A film, amelyhez és ami alapján a dalok születtek, vitathatatlanul remek. A varázslatos és valószerűtlen képekhez tökéletesen társul a zene, viszont csupán emiatt nem került volna fel a listánkra. A kísérteties torzítással előadott gitárszólók feszült hangulata viszont tökéletesen elegendő ehhez. Gyönyörű dallamok követik egymást (akkor is, ha sokszor ijesztőek). Aki szereti az instrumentális zenét, annak mindenképp javaslom a teljes lemezt, aki nem, az a leghosszabb számot hallgassa meg.

Ha csak egy számra van időd: Guitar Solo, No. 5

Lepa

Egy furcsa és egyben remek hangulatú filmzenéről van szó: Jim Jarmusch azonos (magyarul is Halott ember) című filmjének zenéjéről, amely gyakorlatilag Neil Young egyszemélyes improvizálgatása egy gitárral. Meggyőződésem, hogy zene nélkül vagy másfajta zenével teljesen másmilyenre sikeredett volna a film hangulata; másképp fogalmazva a film végső hangulatának elidegeníthetetlen, meghatározó része a sejtelmes, visszhangos, éteri zene. Aki még nem látta ezt a klasszikus Jarmusch-alkotást, nézze meg; de addig is, aki még nem hallotta a zenéjét, az most pótolhatja. Egyből rájön, mi mindent ki lehet hozni egyetlenegy elektromos gitárból (ének nélkül!), na meg némi orgonából (lásd: Organ Solo). Néha a filmből bevágott monológok/dialógusok bontják meg a zene egységét, de egyáltalán nem zavaróak, ha meg értjük őket, néha hozzá is adnak. Nem bármikorra ajánlott persze ez a lemez: elmélázós, lazítós, lassú napokhoz sokkal jobban illik, mint például egy buli felvezetéséhez, de utazáshoz vagy koncentrálós munkához is remek háttérzene lehet.

Ha csak egy számra van időd: Guitar Solo, No. 3

Lepa

Keményebb vizekre evezünk, méghozzá a nu metal egyik legmeghatározóbb zenekarának tizenöt évvel ezelőtti albumával. A Korn a 90-es években az elsők között tűnt ki a magát régóta nem találó metalzenekarok mezőnyéből, vagy pontosabban szólva megmutatta az akkori műfajtársainak, hogy hogyan is kell hangoznia a metalnak a XX. század végén. Szerencsére nem a rappelős, minden stílust össze-vissza keverő fajtából való ez az album, bár azért itt is van rapbetét a Play Me c. számban. De azért nagy többségében a jól bevált hörgés és a dallamosabb, de szintén elég depresszív ének váltogatja egymást, és a dzs-moll itt is meghatározó. Aki ezt a műfajt nem szereti, annak elég nehéz lesz megkedvelnie, hiszen emészthetőség szempontjából nagyobb kihívás, mint egy pop-rock album. Viszont érdemes odafülelni, mert nagyon tehetséges zenészek nyomják a zúzást, és a mindent átható depresszió mellett azért fel-felcsillannak egyéb emóciók is.

Ha csak egy számra van időd: Counting on Me

Dönci

A Korn lemezeit nem egyszerű végighallgatni. Szándékosan nem. Viszont nem is lehet elmenni a zsenialitás mellett, hiszen annyira arcbavágóan összepakolt, szemtelenül fülbemászó riffek követik egymást, hogy teljesen átjön a közvetíteni kívánt energia. Jonathan Davis pedig tud hörögni, kiabálni és énekelni is (sokszor egy dalon belül is, pl. Break Some Off), így tökéletes kiegészítője a zenei egységnek. A dalok - az életmű egészében - nagyjából a fájldalomról és a dühről szólnak, viszont ezen a lemezen már túl voltak a kezdeteket jobban jellemző, rapesebb megmozdulásokon, és túlhangszerelt, túljátszott (ám kiváló) Untouchables-érán, így az első 10 év talán leginkább letisztult albuma ez. Persze vannak vicces darabok is, például a Y'All Want a Single. A lemez érdekessége, hogy az eredeti gitáros, Brian „Head” Welch elhagyta a Kornt, és csak 10 év múlva tért vissza a (nemsokára a listán szereplő) The Paradigm Shift című lemez munkálatai előtt. A leginkább slágeres darab a Counting on Me vagy a Did My Time, szóval, aki nem feltétlenül barátja a keményvonalas daraboknak, ismerkedéshez azokat ajánlom. Aki viszont bírja az ilyesmit, annak a nyitó Right Now kötelező.

Ha csak egy számra van időd: Right Now

Dönci

A Heaven Street Seven első vagy második nagylemeze (attól függ, minek nevezzük a Tick-Tock No Feart) még teljesen angol nyelven íródott, és nyilvánvaló brit hatásai vannak (The Stone Roses; Oasis; Blur), ami nagyon jól is áll ennek a muzsikának. Kár, hogy az életmű vége felé viszonylag kevés dal pörgött ebből az időszakból koncerteken. A szövegek nem sokat változtak a magyar nyelvűekhez képest egyébként: a fanyar irónia itt is megtalálható nagyon sok helyen. Sőt, a Go Wrong később Hangerő néven vált ismertté. Iszonyatosan király indie-slágerek díszitik ezt a lemezt (Legends; Wallflower; Goal; Demon High), és sokszor belefutni elég komoly gitározásba is (Saturday Night, Sunday Morning Is There Anybody There with You; The Alcove Song). Olyan ez a lemez, mintha Beck elkezdett volna britpopot hallgatni, aztán összefoglalta volna az összes felszedett hatás görbe tükörképét. A zenekar ismerőinek újrahallgatás javallott, a többieknek pedig legalább a címadót illik.

Ha csak egy számra van időd: Goal

Lepa

Egy nagyon korai, gyakorlatilag bő 20 éves HS7-albummal ismerkedhetnek meg vagy találkozhatnak újra ma kedves olvasóink. Akkoriban még csak angol nyelvű számokat írt a zenekar, viszont ez egyáltalán nem zavaró, mert minimális akcentussal énekel Szűcs Krisztián. Az énekhangja már ekkor jellegzetes és felismerhető volt, és a gitártémák is tök jól ki voltak dolgozva. Bár az igazán fülbemászó slágerért egészen a harmadik Wallflowerig várni kell, minden dal nagyon kellemes és igényes hallgatnivaló, és bármelyik ország mezőnyében megállta volna a helyét. És laposnak sem nevezhető az album: a Watering Days furcsa, néhol enyhén pszichedelikus, néhol jazzes zongorás alapja például jól jön a sok gitáralapú nóta között; de a címadó Goal se egy tipikus alterszám. A játékos ritmusú és fogós refrénű Go Wrong is simán megér pár hallgatást. A remixeket azért nem erőltettem volna, és végső soron azért örülök, hogy később a magyar szövegekre váltottak, mert úgy lett igazán helyi íze a zenekarnak.

Ha csak egy számra van időd: Go Wrong

Lepa

Ezt a kiadványt akár best ofnak is fel lehetne fogni, de mivel újból (és akusztikusan, jelentősen áthangszerelve) felvett számokról van szó, igazából simán albumszámba megy. És nem javaslom senkinek, hogy kihagyja: a Nyers legjobb számai egy helyen, mégis jelentősen újragondolva, egy mindenki által könnyen hallgatható és szerethető, lágy hangszereléssel – mi kell még egy jó naphoz? Aki nem ismeri a zenekar munkásságát, annak is jó bevezető lehet, aki meg ismeri, de ezt a lemezt annak idején kihagyta, az sürgősen pótolja. A 2000-es évek elején pár akusztikus koncerttel is megtámogatta a Nyers ennek az albumnak a megjelenését, és nagyon jól tették, mert remek hangulata volt ezeknek a buliknak is. Előtör belőlem a nosztalgia, valahányszor hallom az albumot: még kazettán volt meg egy jóbarátomnak, és csak azért nem hallgattam rongyosra, amikor kölcsönadta, mert rongyos kazettát nem illik visszaadni.

Ha csak egy számra van időd: Rádióbarátság

Dönci

A Nyers húzott egy jót az akusztikus lemezével, mert az egyik problémás pont szerintem a szöveg ki- és megértése volt sokszor, ezt most lágyabb és lassabb alapokkal könnyebben érthetővé, kihallhatóvá tették. A szójátékok mindig fontos elemei voltak a Nyers zenéinek, ez most a lemezborítón is megnyilvánul. A válogatás egészen kiváló, mert kellő mértékben vannak slágerek és méltánytalanul alulértékelt dalok. A Honey Bee és A gyengébb nem szívat a legjobban átdolgozott darabok, ugyanakkor a Hidegebb helyet is nagyon hangulatos. Aki szereti a keserédes, cinikus és ironikus szövegeket, valamint az akusztikus, lágy zenét, annak kötelező végighallgatnia ezt az albumot is.

Ha csak egy számra van időd: A gyengébb nem szívat

Dönci

Na, egyből skandálós közönségénekeltetéssel nyitunk, ami átmegy kiabálós, megmondós, lendületes punkba. 3 perc feletti szám nem is nagyon akad. Az egyik legslágeresebb megmozdulás a 3. dal, a Post-War Breakout, de az nem is saját szerzemény. (Azt már megfigyeltem sok éve, hogy nagyon nagy százalékban a lemezek 3. trackje kislemezes dal lesz. Vajon miért?) Jó egyébként végighallgatni az egész lemezt, mert minél tovább jut az ember, annál inkább átérzi, hogy nem jó az a rendszer, amiben él. Szóval elég könnyű azonosulni a mondanivalóval akkor is, ha mondjuk hegyezni kell sokszor a fülünket, hogy kivegyük a szavakat. (Legalábbis nekem hegyezni kell néha.) Persze az, hogy dühösek, nem azt jelenti, hogy nem a békéért meg az egyenlőségért énekelnek. Aki szereti a békepropagandát és/vagy a lendületes punkot, annak nagyon jó szívvel javaslom a teljes albumot.

Ha csak egy számra van időd: Power to the Peaceful

Lepa

Az Anti-Flag az egyik legaktívabban politizáló, tipikusan baloldali, a Clash és a 70-es évek bandái mellett a Bad Religion-féle amerikai vonal által inspirált dallamos punkbanda, de a nemrég tárgyalt Propagandhinál jóval emészthetőbb zenét nyom, főleg, hogy albumról albumra poposodik. Ez a Terror State c. lemez félúton van a kezdeti, kicsit egyszerű, de nagyon vad és hangulatos, valamint a késői, nekem kicsit túl lágy és egysíkú albumok között. A címadó Turncoat ifjabb Bush elnöknek íródott anno, elég beszólogatós első két sorral (Köpönyegforgató! Gyilkos! Hazug! Tolvaj! Bűnöző a törvény védelmében!). Kíváncsi vagyok, Trump ezek után mit vagy miket fog kapni tőlük. Azonban a második Rank-N-File c. számot sokkal jobban szeretem, a közepén lévő leállásnál borsódzni szokott a hátam. Amúgy a leszakadó harmadik világgal való szolidaritásról és együttérzésről szól, szöveggel érdemes hallgatni. Utána váltogatva jönnek a vadabb (Post-War Breakout) és kicsit lightosabb számok (Power to the Peaceful); jól egyensúlyozik a zenekar a kiabálás és a fogós dallamok között (erre a legjobb példa a You Can Kill the Protestor…). Aki még nem ismeri őket, annak mindenképp ezzel az albummal mutatnám be, de az is tény, hogy aki egy A-F-albumot hallott, az az összeset el tudja képzelni.

Ha csak egy számra van időd: Rank-N-File

Lepa

Ez az album EP-nek is kategorizálható, de a mi kritériumaink szerint (legalább 5 szám és legalább 20 perc) belefér az album definíciójába. Amúgy akusztikus létére egy nagyon kidolgozott, és profi zenészi teljesítményeket felvonultató lemezről van szó – nem az a tipikus akusztikus próbálkozás, amikor egy előadó lecsupaszítja meg leegyszerűsíti a számait, és előadja egy gitáron a zenekarra írt számokat. A záró Rat King kidolgozottsága például kimagasló, és nagyon jó, pontos zenészi játékot mutat be a sokszor megtörő, érdekes ritmusok ellenére. Bár az a dal a lemez egyértelmű csúcspontja számomra, már csak a rövidsége miatt se javaslom a hasonló zenék kedvelőinek, hogy kihagyják a mai albumot. Egyetlen gyengéje a sokszor felismerhető magyar akcentus az angol szövegekben. Örültem volna legalább egy magyar nyelvű számnak is.

Ha csak egy számra van időd: Rat King

Dönci

A Sexepil is egy sokkal jobb sorsra érdemes magyar zenekar (ha már az Andersen lemaradt a listánkról, legalább ők felkerültek). Én személy szerint nem értem, miért nem világhírűek még. Minden lemezükkel folyamatosan fejlődnek, ráadásul ez egy olyan összegzés, ami bárkihez méltó lenne. A kemény elektronikával megtámogatott számok is teljesen jól működnek akusztikus hangszerelésben (Go Away; Dormant), és Szalai Anesz vokáljai is kitűnő kiegészítők az albumverziókhoz képest. Ami bánthat bárkit ezzel a lemezzel kapcsolatban az az, hogy csak 6 dalt tartalmaz. Pedig bőven elférne rajta még több, mert ennyire minőségi muzsikát Magyarországról sajnos ritkán hallani. Gyakorlatilag minden számot ajánlok, de akkor Lepa választottjának ellenpontozására legyen a Those Days Are Gone.

Ha csak egy számra van időd: Those Days Are Gone

Dönci

A The Stranglers is legendás zenekar, akik a new wave sötétebb hullámait lovagolták meg. Sok dalban van valami borongós, esős, szürke hangulat, ami nemcsak kohéziót teremt a számok között, hanem ellöki a hallgatót a mélabú felé. Szerencsére időről időre jönnek olyan effektek, amelyek segítenek abban, hogy ne csak az érvágásra gondoljunk közben, például a jazzes Punch & Judyban. A leginkább magába szippantó felvétel a mantraszerűen ismételt refrénű Let Me Down Easy. A North Winds Blowing meg olyan, mintha a The Cure írt volna egy számot a Faith korszakában, és Ian Curtis énekelte volna fel a Joy Divisionből. A leginkább slágeres felvétel a Spain és a Mad Hatter a lemez végén, éppen ezért teljesen érthetetlen, miért nem lettek mégsem igazi slágerek. Mindenképpen több hallgatásra érdemes ez a zenekar is, hogy ne csak alternatív körökben őrizzék a legendáriumukat.

Ha csak egy számra van időd: Let Me Down Easy

Lepa

A szintialapú zenéket sokáig egyáltalán nem szerettem; nem valamiféle elvből, hanem mert hiányzott belőlük a gitár. A Stranglers volt az egyik első zenekar, ami rádöbbentett, hogy mégse muszáj minden jó pop-rock zenében a gitároknak dominálniuk, és szép lassan megfertőzött. Ez egy késői (bár ez relatív, hiszen a mai napig létezik a zenekar, szóval inkább úgy mondom, nem korai) albumuk. Már túl voltak a kísérletezés mélyebb bugyrain is, és visszafordultak a kicsit emészthetőbb, diszkósabb, néhol teljesen jól táncolható és a zenekar hagyományaihoz és nevéhez (fojtógatók) képest elég könnyed dalokhoz. A nyitó Ice Queen jó képet fest az albumról, de az utána következő Skin Deep és a monoton refrénű, de annál hatásosabb Let Me Down Easy is megér egy hallgatást a new wave nem-kedvelőinek is. A ritmusosabb, vadabb és talán kicsit gitározósabb számok kedvelőinek azonban az Uptownt vagy a Punch & Judyt ajánlanám. Aki nem ismeri a zenekart, készüljön fel, hogy nem utoljára szerepelnek a listánkon, viszont ez addig is kellemes ismerkedés lehet velük, egy elég hallgatóbarát new wave lemez. (Érdemes a Spotify-on megtalálható bónuszokat is meghallgatni, azok is érdekesek és viccesek.)

Ha csak egy számra van időd: Punch & Judy

Lepa

Ismét indie (vagy talán modern britpop) a stílus, a Keane viszont sokkal lazábban, lightosabban áll hozzá a dologhoz a tegnapi zenekarnál. Nem tudom, hogy kerüljem el a keane-os szóvicceket ebben a kritikában. Vagy talán nem is kéane? Jajj! Térjünk rá a zenére inkább. A Somewhere Only We Know-t sokan ismerhetik, elég fülbemászó, kicsit a Coldplayt és a kevésbé kísérletezős Radioheadet idéző nóta (főleg az énekes hasonlóan érzékeny, vékony, sokszor falzettbe átmenő hangja miatt). A zongorák csilingelése aranyos többletet ad az amúgy egyszerű, párakkordos alapokhoz. A második Bend & Break és a negyedik Everybody’s Changing is sláger, szóval erősen kezd az album. A saját ízlésemnek egyébként ez a keserédes, lágy, „se hús, se hal” indie nem minden hangulatban megfelelő: kicsit több energiát el tudnék viselni egyes számokban, a byroni kiábrándultság érzésével jó lenne párosulnia valami pozitív kicsengésnek is, vagy talán kicsit gyorsabb tempóknak. Ettől függetlenül nem lehet tagadni, hogy egy nagyon jó dalszerzők művei ezek a számok, az említett húzósláger dallamvezetése példaértékű. De amikor jókedvem van vagy fel vagyok pörögve, nem jutna eszembe ilyet hallgatni. Másnak is csak esős napokra ajánlom.

Ha csak egy számra van időd: Bend & Break

Dönci

Ez egy nagyon érdekes trióformációként indult zenekar: dob, szinti(k) és ének. Azóta persze lett basszusgitáros is, viszont a hangzás egyszerre volt itt letisztult és egyedi a sok hangszer hiánya miatt. Illetve itt is több verzó és több tracklista terjedt. Mi a Deluxe változat 12 dalát hallgatjuk. Őket egyszerre ismertem és szerettem meg a The Killers-zel (akikről lesz még szó), és 2004-ben mindegyik jó kis újdonság volt nekem. Vannak elődök itt is a britpop tengeréből. A Keane szintén a pop végét fogta meg főleg ennek az irányzatnak. Az album egyetlen hátránya a sok lassabb darab néhol unalmassá válik (She Has No Time; Sunshine). A slágerek (Somewhere Only We Know; This Is the Last Time; Bend & Break; Everybody's Changing; Bedshaped) viszont nagyon is működnek. Tény, hogy a szövegek és a dallamvezetés sokszor egyszerű, viszont a zenei megoldása és az énekteljesítmény nagyon király. Aki a lágyabb, dallamosabb zenéket kedveli, az bátran hallgassa végig az egész albumot, aki pedig nem, annak ismét az első dalt ajánlom.

Ha csak egy számra van időd: Somewhere Only We Know