Dönci

Szintén egy walesi zenekar, akik gitároznak is rendesen. Ráadásul női énekesük van (kivéve a Llaw = Wall című darabban). Egyszer láttam őket a Placebo előtt (akikről később lesz még szó), és olyan meggyőzőek voltak, hogy gyorsan megvettem két lemezüket. Hallatszik egyébként nagyon, hogy a '90-es évek britpopján nevelkedtek, ugyanakkor a '80-as évek indusztriálisabb zajai sem hagyták őket hidegen. Sokszor diszharmonikus, kellemetlen alapokat úsztatnak egymásra úgy, hogy a végeredmény tökös hallgatnivaló lesz. Nem könnyű hallgatnivaló, de nagyon megéri az elmélyülést, mert dalról dalra jobban magába húzza a fülelőt az album, amiben sokat segít, hogy a dobos elképesztően jó érzékkel adja az alapokat, kiegészítve a többiek munkáját. Külön öröm, hogy hárman képesek létrehozni ezeket az effekteket. Aki szereti meghatározhatatlan stílusú, többé-kevésbé gitárzenét, annak mindenképp javaslom ezt a debütlemezt, amelynek nem csak az általam választott zárlata 10 pontos.

Ha csak egy számra van időd: The Greatest Light Is the Greatest Shade

Lepa

Kicsit lassan kezdődik el a nyitó szám, el van nyújtva az intrója, de megéri kivárni, egyből kapunk egy szépen megírt, női énekeses indie-rock számot jó sok gitárnyűvéssel és elég torz, telt hangzással. Szóval ne a tipikus, négynegyedes tinglitangli indie-re gondoljon a kedves olvasó (bár azért leginkább négynegyedes). E szűk nyolc perces beköszönés után már rövidebb nóták jönnek, hasonlóan jól kidolgozott témákkal és rendszeres kacsintgatással a noise, a shoegaze és egyéb keményebb stílusok felé, de azért végig stadionokba való hangulattal és lendülettel. Külön érdeme az albumnak, hogy nem fárad el, a legjobb számok (The Everchanging Spectrum of a Lie, A Heavy Abacus, Whirring, The Greatest Light Is the Greatest Shade) ügyesen eloszlanak az eleje, a közepe és a vége között. Szóval elkötelezett olvasóinknak ma is a teljes album meghallgatását javaslom.

Ha csak egy számra van időd: Whirring

Lepa 

A Propagandhi egy albumról albumra fejlődő (és talán a világon a legkifejezőbb nevű) zenekar, így értelemszerűen az eddigi legutolsó lemezével került fel a listánkra. Egyébként a punkból indultak ők is, de már a harmadik albumon megmutatkoztak a trash-hatások, amelyek egyre erősebbek lettek, és most már inkább dominálnak, mint kiegészítik a punkos zenei alapokat (és mentalitást, mert ne feledkezzünk el arról, hogy az egyik legpolitizálósabb, legradikálisabb bandáról beszélünk a tengerentúlon, legalábbis a mérhető népszerűségűek közül). Az énekes Chris Hannah hangja nem mindig kellemes, de a hangszeres tudás és megoldások mind a gitárok, mint a basszus, mind a dobos révén kárpótolnak minket. Nem lehet megunni a számokat, mert rengeteg a tempóváltás és a szokatlan ütem. A szövegek pedig szokás szerint szofisztikáltak, és elég borús világképet festenek, egy jó adag iróniával megfűszerezve. Aki nem szereti a nehezebben emészthető darabokat, annak a Failed Imagineer már-már Bad Religion-ös punkját ajánlanám, a tipikus Propagandhit hallani akaróknak a címadó számot, a kicsit kidolgozottabb, műfajváltogatósabb számok kedvelőinek a záró Adventures in Zoochosist. De leginkább mindenkinek az egész albumot, hiszen nem valami hosszú a maga 35 percével, és egy gyenge számot se tudnék mondani róla.

Ha csak egy számra van időd: Adventures in Zoochosis

Dönci

Aki bírta a tegnapi lemezt, az ma kaphat keményebb vonalas, metalosabb hangvételű anyagot, ahol már az első számban Istent szólítja meg a zenekar. Aztán ugyanígy a metalos keménység (Comply/Resist) és a punkos gyorsaság (Tartuffe) jellemzi a továbbiakat is. A ritmusszekció nem pihen egy percet sem, az énektémák pedig általában sötétre festik az amúgy sem fényes hangulatot. A kiállások és ritmusváltások egyébként rendszerint jókor érkeznek, ennek csúcsteljesítménye talán a Nigredo. Erős, lendületes, arcba vágós album: csak szeretni lehet.

Ha csak egy számra van időd: Nigredo

Dönci

Végre ismét lendületes punk (hangzik olvasóink fellélegzése). :) És a The Ataris sem hagy minket cserben: a Giving Up on Love a nyitányban egyből megalapozza a hangulatot. Lendületes, fülbemászó, ráadásul jó a szövege is. De sok szöveg belemegy a párkapcsolati témába ezen a lemezen. Zeneileg viszont frissítenek az elektro effektek, tehát nem lesz egysíkú az album, sokszor elmozdul az indie felé (pl.: If You Really Want to Hear About It), mégis kellőképpen slágeres marad (pl.: Road Signs and Rock Songs). Szerelmi csalódások után vagy takarítás közben kifejezetten élvezetes hallgatnivalót nyújt.

Ha csak egy számra van időd: Giving Up on Love

Lepa

Az Ataris még csúcskorában is B kategóriás banda volt – mármint nem minőségileg, hanem ismertségileg. Sajnálatos módon a legnépszerűbb számuk egy feldolgozás, a Boys of Summer. Nagyon fiatalon ültek föl a késő 90-es évek pop-punk vonatára, és ezt a harmadik albumot a zenekar énekes-gitátos-dalszerzője, agya, frontembere és egyetlen állandó tagja, Kris Roe 23 évesen írta, ahogy a nyitó számból is kiderül. Ehhez képest egy nagyon jól megkomponált, a stílus határain belül kiemelkedő lemezről van szó. Az Ataris fő erőssége a nagyon érzelmes, személyes szövegvilág, és állítólag ezen az albumon van a legtöbb rejtett utalás a szövegekben, amiket senki más nem érthet a szerzőjükön kívül. Mégis teljesen érthetők és átélhetők a szövegek, és az érzelemdús, kicsit néha agresszívba átmenő énekstílus (lásd: Bad Case of Broken Heart), valamint az elég torz gitárhangzás jól kiegészíti őket. 2001 környékén már szárnyait bontogatta az emo-hullám is, ez is érződik a lemezen, de azért simán pop-punknak kategorizálnám, csak a melankolikus, kiábrándult fajtából: mind a szövegek, mind a dallamok a csalódás, pofára esés és küszködés érzéseit közvetítik. Jó szívvel ajánlom mindenkinek, aki lélekben (hozzám hasonlóan) örökre tinédzser maradt, illetve a valódi tinédzsereknek, ha ismerkednének az késő 90-es vagy korai 2000-es pop-punk kevésbé ismert szereplőivel. (Ja, és az albumot Joey Cape producerelte, és az Up, Up, Down, Down… c. számban énekel is pár sort, szóval neki ez egy újabb szereplés a listánkon.)

Ha csak egy számra van időd: How I Spent My Summer Vacation

Lepa

Vicces látni, amikor egy album minden egyes (összesen 16) száma mellett ott van az „explicit” jelzés. Hiába, Eminem sose a PC fogalmazás nagykövete volt, a rappeléshez meg amúgy is hozzátartozik a szabadszájúság. Persze nem kell ahhoz csúnyán beszélni, hogy az ember csúnya dolgokat mondjon, ilyen például a So Much Better (amúgy elég könnyen megjegyezhető, mondhatni „slágeres” dallamú) refrénje. Eminem egyébként szerintem annak köszönheti a népszerűségét, hogy igyekezett mindig kilépni a műfaj korlátaiból, tematikában, hangszerelésben, effektekben és előadóként is. Ez az album se kivétel: nem csalfa a műfajával szemben, de azért tágítja rendesen, a zenei alapokban van a countrytól a hard rockig minden. A Survival például inkább rockszámként kezdődik, és a refréneket tekintve akár valami női énekeses rockzenekar himnusza is lehetne; a So Far… pedig egy számon belül sorakoztat fel vagy három műfajt. Az Asshole refrénje viszont elég gáz, olyan, mintha paródia lenne, főleg, hogy a hangsúltyalan szótagra („-hole”) esik a zenei hangsúly. De nyilván nem amatőrizmusról, hanem a szokásos kísérletezésről van szó. A csúcspont számomra a Rap God, az egy tehetségkutatóba illő (sőt, ott is aranyérmet érdemlő), korszakalkotó rapteljesítmény, mindenki hallgassa meg, aki nem ismeri. Mondjuk állítólag ezeket is lassabb rappelés enyhe felgyorsításával csinálják manapság. Azért meghallgatnám élőben. Énekelnie viszont nem kéne (lásd: Stronger Than I Was). Szóval az album minden szempontból (stílusilag és színvonalában is) vegyes, de a csúcspont itt is nagyon magasan van.

Ha csak egy számra van időd: Rap God

Dönci

Eminem is néhány év után robbant vissza a köztudatba az egyik legnépszerűbb lemezének folytatásával 2013-ban. Persze csak címében folytatás, azért ez jóval érettebb produkció zeneileg, viszont kevésbé ösztönös talán (szövegileg). Vagy lehet, hogy az sem volt ösztönös, csak annak tűnt. Visszautalások persze vannak rögtön a nyitó Bad Guyban a Stanre vagy a So Far... című reggaes-countrys hiphopban a The Real Slim Shadyre. A nyitány kiállásai és tempóváltásai egyébként példaértékűek. A nagy kedvencem a So Much Better, mert zseniálisan vicces és trágár szövege van. De ezen kívül is van osztás rendesen (pl.: Asshole; Berzerk; Rap God), de ezek nélkül talán nem is lenne igazi egy Eminem-album. A különböző stílusú alapok és a sok featuring kellőképpen színessé teszi a lemezt, így nem válik unalmassá. Aki szereti a hiphopot, mindenképp hallgassa meg, aki viszont nem, annak jó szívvel ajánlom a slágereket, mert van köztük stadionrocktól RNB-ig minden.

Ha csak egy számra van időd: So Much Better

Dönci

McCartney is elég kevés helyet kapott önmagában a Rolling Stone listáján ahhoz képest, hogy mekkora király. :) Egy 1982-ben kiadott lemezhez képest pedig ezt az albumot, meglepő módon hagyta hidegen a new wave vagy popzene irányzata. Valahogy a kettő között úszik el. A leginkább a Bowie-féle glames vonalat erősíti ez a lemez, de annak viszont túl pop és túlságosan akusztikus. Nehéz belőni a stílusát, viszont eléggé kellemes hallgatnivaló. A What's That You're Doing? az első, ami a Jacko és Prince által fémjelzett '80-as évekbeli popzenét követi. A leghatásosabb darab a Lennon emlékére írt Here Today, a legjobb viszont talán az azt követő Ballroom Dancing. A The Pound Is Sinking ma is működne, ha frissítené a devizákat benne. Az album legnagyobb hibája viszont egyértelműen a durván nyálas Ebony and Ivory a zárlatban (érdekes, hogy a legjobb és a legrosszabb dalban is Stevie Wonder a duettpartner). Stílusilag azonban a flamekótól (Dress Me up as a Robber) a coutryn át (Get It) a diszkóig (Ballroom Dancing) van minden. Szóval a változatos hangzás- és ütemvilágot kedvelő stíluskalandorok számára kötelező lemez.

Ha csak egy számra van időd: Ballroom Dancing

Lepa

A Tug of War kötélhúzást jelent angolul, tehát nincs köze a háborúhoz (ezt sokáig én se tudtam, csak azért írom le). Az album ennek megfelelően kötélhúzás hangjaival kezdődik, majd belecsap a címadó számba, amely egy szép ballada a legjobbak közül. Megvan benne mindent, amit McCartneyban szerethetünk, főleg a csodálatos dallamvezetés és az igényes hangszerelés – még fúvósok is megtámogatják. Szóval erős a kezdés, de utána sincs oka a szégyenkezésre Paul bácsinak. A kiemelkedő pontok a rendkívül dallamos és jól táncolható Take It Away; az egyszerű, akusztikus gitárra írodott (de azért visszafogottan meghangszerelt) Here Today, amely egy John Lennon emlékére íródott, megható búcsúdal; és személyes kedvencem, a gyönyörű refrénű Wanderlust. A legtöbben azonban talán a záró dalt, a Stevie Wonderrel közösen előadott Ebony and Ivoryt ismerik (később a Roy és Ádám írt rá magyar szöveget ugyebár), én viszont azt túlzottan mézesmázosnak tartom (ettől sajnos még szokott menni a fejemben a dallama). Szóval van egy-két botlás, de így is ott van a helye a McCartney munkásságát kedvelők gyűjteményében.

Ha csak egy számra van időd: Wanderlust

Lepa

A nyitó White Flaget szerintem nagyon sokan ismerik, pedig nem egy tipikus sláger: hátradőlős, kicsit szomorkás, és a tempója is visszafogott. Ettől függetlenül tényleg működik, kellemes hallgatnivaló. Persze utána se pörgős vagy zajos számok jellemzik az albumot: maradunk a keserédes dallamoknál, a fátyolos, allűröktől mentes, nagyon szerethető énekhangnál, valamint a lazítós hangszerelésnél és tempóknál. Az „akadozós” hangokkal operáló Who Makes You Feelt leszámítva zenei megoldásokban se találkozunk semmi különlegessel. A fentiek alapján akár háttérzenének is lehetne is kategorizálni a lemezt, de ha az is, mindenképpen első osztályú: nemcsak nem zavar, hanem kicsit emelkedett lelkiállapotba hozza a hallgatót. Koncentrálást igénylő feladatokhoz is ajánlható a háttérbe, de ha egyszer lesz egy kávézóm (de rég emlegettem már ezt!), akkor ott is kap jó pár fordulatot a lemez.

Ha csak egy számra van időd: Life for Rent

Dönci

Na, eddig már sokszor illettem muzsikákat „pop” jelzővel, de talán erre a lemezre igaz leginkább (eddig). Mindjárt 2003 legjátszottabb dalával nyitunk, ami már önmagában sok mindent elmond. Ráadásul a szövege is jó. Meg a zenéje is. Bár Didónál mindig helyén voltak ezek. Ezzel a fátyolos és simogató énekhanggal bármit el lehet adni (nekem). Ráadásul úgy maradt rádióbarát, hogy volt mondanivalója, és a Faithless után sikerült szólóban is megállnia a helyét a testvérével közös zeneszerzéskor. Zeneileg a trip-hop és az akusztikus-elektronikus pop határmezsgyéjén úszkál a lemez. Egyébként az album fő tematikája az otthon(talanság) és a szerelem (keresése és elvesztése), szóval jól fel vannak fűzve a számok. És amúgy persze a lírai én néha elkalandozik a „sötét oldal” felé is, például a Mary's in India c. dalban, ahol elszereti az épp Indiában lévő barátnője pasiját. Összességében kifejezetten élvezetes hallgatnivaló, de nem a házibulik alapeleme.

Ha csak egy számra van időd: Don't Leave Home

Dönci

A Ramones jelentőségét az sem tudja elvitatni, aki nem szereti a zenekart. Hiába csinálják ugyanazt midig, mégis mindig egy kicsit más az, amit hallasz. Sokat ki lehet hozni kevés akkordból. Ez a lemez pedig gyakorlatilag a gitárpop (I'm Not Afraid of Life; No Go) és a punkrock (Wart Hog; Danger Zone) határán úszkál végig, és táncolható ritmusaival győzi meg a hallgatót. Ha a verzék nem is működnek mindig a refrének meggyőzőek és fogósak (elég, ha a végtelen egyszerű refrénnel bíró Mama's Boyt hallgatjuk). A zenekar rajongóinak ez is kötelező, azoknak meg ajánlott, akik szeretik a nagyon fülbemászó gitárzenét.

Ha csak egy számra van időd: No Go

Lepa

A zenekarnak abból a korszakából származik ez az album is, amikor már túl voltak a csúcson, de még korántsem érték el a mélypontot. Mint minden albumukon, itt se egységes a színvonal, de a slágerek bőven indokolják a végighallgatást. Feltűnően több számmal járul hozzá Dee Dee Ramone ezekhez a kései albumokhoz; nekem viszont továbbra is a (részben vagy egészben) Joey Ramone által jegyzett dalok a kedvenceim, mert szokás szerint azok a legpoposabbak (No Go; Chasing the Night; Daytime Dilemma). De ha nem lenne a lemezen pár Dee Dee-s keménykedés, nem is lenne igazi Ramones, szóval minden pont úgy jó, ahogy van. Az első pár albummal összevetve picit gyengébb, de önmagában értékelve teljesen jó kis mű ez; na hagyja ki, aki csak felületesen ismeri a bandát.

Ha csak egy számra van időd: Chasing the Night

Lepa

Frenkről akkor hallottam először, amikor egy Tom Waits-est résztvevőjeként lépett fel Szegeden, utána Dönci figyelmembe ajánlotta a saját zenéit is. Tényleg igényes zenész és tehetséges dalszerző, nem értem, miért nem híresebb – lehet, hogy a névválasztás nem volt szerencsés. Persze még lehet belőle világsztár, vagy legalábbis Magyarországsztár. Erre minden potenciál megvan benne, emészthetők, de mégis egyediek a nóták, továbbá a szövegek is erősek. Külön kiemelném a szuper fúvósokat a címadóban és más számokban is. Olyan alkalmakra ajánlom a hallgatását, amikor van lehetőség figyelni a szövegekre, mert pusztán zeneileg nem emelkedik ki látványosan a magyar mezőnyből, viszont szövegileg a Hiperkarmát idéző ügyes megoldások is előfordulnak (és szerintem a Hiperkarma szövegei talán a legjobbak, ha már itt tartunk). A záró Reggel c. szám kezdése az Oasis Let There Be Love-jára emlékeztet, és ezért eléggé tetszik, de a legjobb számok (Nagyvárosi éjszakák, Pokolpornó) az album eleje felé vannak, szóval kezdje a hallgatást mindenki szép sorban.

Ha csak egy számra van időd: Nagyvárosi éjszakák

Dönci

Frenk az az íz a magyar popzenében, aki nélkül hatalmas és megmagyarázhatatlan üresség tátongana valahol mindenki lelkében. Megítélésem szerint senki nem bír ennyire egyéni látásmóddal, ráadásul egy zenebohóc az úr. Ezzel a második lemezzel továbbment azon a vonalon, amit a glamrock, Bowie és Prince tapostak ki külföldön, idehaza meg leginkább ő próbálkozik ezzel. Jönnek a jó ritmusok fúvósokkal, kopogós szintieffektekkel és kaparós gitárokkal megtámogatva, és valahogy minden szám arról szól, milyen is, amikor elveszik az ember a nagyvárosi éjszakai élet forgatagában testileg és lelkileg, és már nem mindig tudja, mikor merre van bármi. (Ezt megaszondtam.) Egyszerre sikít a lemezről a macho partiarc és a megcsömörlött és kiégett Dorian Gray figurája. A zene pedig annyira magával ragadó, hogy leírni is nehéz. Odafigyelve hallgatást ajánlok mindenkinek. Nehéz egyet választani, mert mind a 10 dal különleges valamiért, de a „Nekem éjfél a dél, / Kérlek, legyél ledér” rímpár miatt nyert a Pokolpornó.

Ha csak egy számra van időd: Pokolpornó

Dönci

Ha tudjuk, mi az a super group, akkor általában olyasmire gondolunk, hogy egy nagyon jól működő dolognak kéne lennie az alkotóelemek összegéből kiindulva, de a darabok összege mégis sokkal nagyobb, mint az egész. Ebben az esetben viszont egy kivételes kémia alakult ki a magyar alter zenei krém és a modern magyar irodalom alakjainak koprodukciójából, hiszen erre a második lemezre annyira összeértek, hogy már nem megzenésített versek vagy átírt dalszövegek dominálnak, hanem születtek új dalok is, új zenével, új szöveggel. A Grecsó Krisztián által írt Dezsőről mindig A tanú című filmre asszociálok, így a krisztusi párhuzam és a deszakralizálás különösen erős költői képnek hat (bár „a fák valójában teherbe esett lányok” sort nem sikerült még kibogoznom). A Kicsinagy isten pedig talán az egyik legszebb szerelmes ballada a magyar poprocktörténetben. A leggyengébb egyértelműen Erdős Virág énekteljesítménye a Van egy ország első verziójában, viszont szövegileg talán pont az a legjobb. Szerencsére abból kapunk egy második verziót is az album végén, úgyhogy nincs ok panaszra. Aki szereti az akusztikus zenét, a jelentéssel bíró szövegeket, a modern magyar irodalmat vagy a magyar altert, annak kötelező a lemez, a többieknek pedig csak úgy ajánlom.

Ha csak egy számra van időd: Kicsinagy isten

Lepa

Néha örülök, hogy magyar vagyok, mert így megismerhetek egy csomó jó zenét (és szöveget), amit sose ismertem volna meg/értenék, ha külföldinek születek. Persze akkor jóval több külföldi zenét ismernék és tudnék értékelni, ráadásul akkor sem érezném magam külföldinek. De félre a konyhafilozófiával: mai albumunk egy sajátságosan magyar összművészeti próbálkozás, amelyben irodalmi és zenei hírességek dobják össze, amijük van (azaz a tehetségüket), a végeredmény pedig egy eklektikus, kollaboratív lemez. Beck Zoli hozzájárulása számszerűleg meghaladja a többiekét (a címadó nótája ment is rendesen a rádióban annak idején), de így is nagyon sokrétű a projektben részt vevő altercelebek összetétele. Zeneileg az akusztikus hangszerek (értsd: gitár) dominálnak, ezzel kiemelik a kezdeményezés szövegcentrikus voltát (bár a szinte végig erős szövegek mellett nem lehet panasz a dalok slágerességére sem, lásd: Kicsinagy isten). Külön öröm, hogy a megszokott magyar édesbús hangulat helyett itt több a vidámság, bár a csontvelőig hatoló Van egy ország üt a legnagyobbat. Bárkinek ajánlani tudom a lemezt, aki nem utálja a magyar zenét. A fent említett Kicsinagy isten mellett kötelező hallgatnivaló a nyitó Dezső, a Van egy ország (eredeti verziója), de kedvenc magyar dalszerzőm, Kardos-Horváth Janó Kishit c. számát se hagyja ki senki.

Ha csak egy számra van időd: Van egy ország

Lepa

Brian Fallon első szólóalbuma mellett könnyen el lehetne menni, ha az ember nem figyel oda: újítónak semmiképp se nevezhető, amit csinál, és dallamilag/számszerkezetileg a korábbi zenekarától, a Gaslight Anthemtől se esik messze. Ugyanakkor Fallon annyira zseniális dalszerző, hogy szinte akármit csinál, én megkajálom, és ehhez még hozzájön a jellegzetesen cigiszagú énekhangja. A nyitó szám kicsit átlagos, de utána egymást követik az egyszerre érzelmes és fogós dallamú slágerek: a Painkillers, a Smoke, a Steve McQueen, a sodró lendületű (és leginkább gaslightos) Rosemary, a zseniális szövegű Red Lights mind-mind megérne egy rövidebb litániát. A nagy kedvencem mégis a szakítós-keserédes Nobody Wins: emlékszem, amikor kijött, kábé 10-szer meghallgattam egymás után, aztán meg naponta többször. Akinek dallamilag nem talál be, próbálkozzon szövegestül; akinek szövegestül sem üt, nézze meg hozzá a klipet is; akinek klippel sem üt, annak nincs lelke. De amúgy is azt a tippet adnám a kedves olvasóinknak (miután sértő módon lélektelennek neveztem egy részüket), hogy szövegkönyvvel együtt hallgassák ezt az albumot, mert ezek a személyes dalszövegek sokszor nagyon telibe találnak.

Ha csak egy számra van időd: Nobody Wins

Dönci

Ez az úriember a The Gaslight Anthem nevű, később a listán még szóba kerülő formáció éléről ugrott át szólózni egy lemez erejéig. Viszont itt ne az énekes-dalszerzői, akusztikusabb hangvételű lemezekre gondoljunk (bár a számok nagy része valószínűleg egy gitárral íródott), mert az egész inkább Springsteen munkásságát idézi a Born to Run időszakából (szintetizátor és elektromos dobok nélkül). Bluesos, countrys, power popos, lendületes és középtempós, reszelős hanggal előadott dalok jönnek egymás után. Az első lassabb tempójú ballada a Steve McQueen, de ott már jól is jön a tempóváltás. A legszebb talán a Honey Magnolia, a legslágeresebb pedig a Nobody Wins, vagy a lakodalmasabb Mojo Hand, esetleg az utazósabb Open All Night. Szóval a zárlat nagyon erős lett. A választásom mégis a címadóra esik, mert szerintem az a legjobb. Ugyanakkor jószívvel ajánlanám bárkinek, aki szereti Springsteent, mert ebben sem fog csalódni.

Ha csak egy számra van időd: Painkillers