Dönci

Visszatérő versenyzőnk a Bloc Party is, azonban ez az előzőnél régebbi produkciójuk. A nyitószám pedig egyből sokkal hangulatosabb és lendületesebb, mint bármelyik a Hymnsről. De összességében is sokkal inkább koncertalapanyag ez a lemez. Itt nem a mélyebb, érzelmesebb zeneiségre utaztak, hanem egy egészen kiváló new wave-en nevelkedett zenekar stílusújraértelmezését hozzák. A Waiting for the 7.18 gitárjai csodás üveghagokat (vagy miket) adnak ki. A refrének egyébként végig fogósak, és sok helyen (The Prayer) egészen ügyes jedihangokat effektelnek. Az éteri hangzás ezen a lemezen is jellemző, csak itt a tempó gyorsabb. Ha az előző album tetszett, ez biztosan fog, ha pedig az nem, ennek is érdemes esélyt adni (amennyiben bírtad a '80-as évek alter new wave zenéit), főleg a bátor elektronika miatt. Tendencia kezd lenni nálam, hogy a lemeznyitókat emelem ki sokszor, de most sem tudok mit tenni, ha szerintem az a legjobb, bár nagy versenyben volt a Sundayjel, ami meg a leginkább rádióbarát felvétel és az SRXT-vel, ami pedig egy gyönyörű zárlat. Most az döntött a nyitány mellett, hogy ez utóbbi kettő jobban emlékeztet az előző lemezre.

Ha csak egy számra van időd: Song for Clay (Disappear Here)

Lepa

Bár szegény Bloc Party sose tudta megismételni vagy legalábbis überelni a debütáló lemeze sikerét, nálunk már a második olyan lemeze szerepel, ami nem az első. Remélem, ez fülükbe jut, és megelégedettséggel tölti el őket. Más kérdés, hogy tényleg az a lemez volt az alap, de szerintem érdemes ismerni az egész életművüket, például ezt a csodás második stúdióalbumot. Tele van az első lemez energiáját és lendületét a későbbi anyagok kísérletezésével és erőteljesen elektronikus hangzásával kombináló nótákkal, ezek közül az egyik kiemelkedő a kicsit lassan beinduló Uniform, de például a Hunting for Witches és az I Still Remember is igazi sláger, utóbbi akár U2-nóta is lehetne – csak sokkal jobb, hehe. Főleg, hogy Kele Okereke énekhangja egyedülálló jelenség az indie színtéren. Az SRXT pedig szép és igazán grandiózus lezárása ennek az amúgy is elég telt hangzású, ambiciózus lemeznek. Nagy hiba lenne csak pár számot meghallgatni róla, úgyhogy erre senkit se bátorítok.

Ha csak egy számra van időd: Uniform

Lepa

Nem biztos, hogy szerencsés, ha minden magyar előadót külföldiekhez hasonlítgatunk, de azért a Grenma esetében elég egyértelműek a hatások: a skatepunk nagyjai, név szerint a NOFX és a Strung Out, az újabbak közül pedig a Rise Against köszön vissza a számszerkezetekben és a dallamokban, de a szövegvilág már nem annyira tipikus: az „utálom a rendőröket” típusú punkszövegek helyett (szerencsére) elég mély, leginkább a pozitív hozzáállás szükségességéről, a küzdeni akarásról és hasonlókról szóló dalok követik egymást. Kicsit néha olyan érzésünk van, mintha nagyon tudná a frankót ez a fiatal zenekar a lét összes titkáról, de mindenképpen dicséretes a világot jobbító szándék. Ilyet sokkal szívesebben hallgatok, mint a negatív érzéseket árasztó, mindent szidó bandákat. Azért a zenét is meg kell dicsérni: a stílusból bőven kihozzák azt, ami elvárható, ha a kereteiből nem is lépnek ki; szépek a dallamok, jól vannak fölépítve a számok, és a hangzás is elég tökös. Ha már hallgattunk egy csomó külföldi skatepunkot ezen a listán, a magyarok közül a Grenma is megérdemli 27 percnyi figyelmünket.

Ha csak egy számra van időd: Kérdőjel

Dönci

A The Grenma az egyik legjobb olyan magyar zenekar, aki a kaliforniai punkot és a melocore-t ötvözi. Az meg már csak bónusz, hogy a szövegeik is eléggé rendben vannak. Ők is (Szűcs Krisztián mellett) szeretik a közmondásokat és a szólásokat belevinni/kicsavarni a szövegeikben. Ez a (hallgatás napjáig) legutolsó és legerősebb nagylemezük. Itt eléggé összeértek zeneileg, viszont még mindig nem lettek stílusidegenek. Érezhető, hogy a NOFX munkássága nyomot hagyott a zenekaron, de ez szintén előnyükre válik. Azt mondanám, hogy egy pozitív üzenetű punkzenekarról van szó. A bíráló szövegek is úgy vannak megfogalmazva, hogy optimista kicsengésűek legyenek, és előrelökjék a hallgatót. Persze ezzel azt hozzák, hogy szájbarágósnak érezhetők sok helyen. Ennek ellenére szerintem nagyon megéri végighallgatni mind a 27 percet, és nem csak azért, mert nagyon jól szól, hanem mert értéket képvisel. Otthoni edzésekhez, futáshoz, koncerten hallgatáshoz javasolnám elsősorban. A mai választottam az Igazán otthon lesz, mert az volt az első szám, amit tőlük hallottam, és egyből megfogott.

Ha csak egy számra van időd: Igazán otthon

Dönci

A zenekar neve alapján nem nehéz belőni a stílust. Az albumcím pedig jelzi, hogy ez bizony spanyol nyelvű mutatvány lesz. És milyen jól áll a fúvósoknak és a kettőnégynek a spanyol nyelv. Sok okosat a szövegekről nem tudok írni, így meg sem kísérlem (bár a Cannabis refrénjéhez nem feltétlenül kell erős spanyoltudás), ellenben a rezesek és a stílus nagyon autentikus mindegyik dal alatt. Ráadásul nincs olyan, amire ne lehetne táncolni. Van itt a felgyorsított keringőtől (El Vals del Obrero) vagy az ír kocsmazenétől (Romero el Madero) kezdve a punkba vagy metalba hajlóbb (Revistas del Corazon) dallamokon át az igazi skáig minden. Néha egy számon belül. Ez megint igazi házibulizene, a spanyolul beszélő vagy tanuló olvasóknak mindenképp javaslom, de azoknak is, akik szeretik a lendületes, de színes lemezeket.

Ha csak egy számra van időd: El Vals del Obrero

Lepa

Nem egy bonyolult zenekar a Ska-P, de annál jobban működik a receptjük: a pörgős, vidám ska-punk alapokat bolondítsd meg egy kis latinos hévvel és melódiával, pár stílusbeli kikacsintással, (szélső)balos vagy antikapitalista tematikájú spanyol szövegekkel, vidám hangulatú koncertekkel, és máris megnyílik előtted a nemzetközi népszerűség felé vezető rögös út. Aki ugyanis a Sziget Fesztiválig eljut külföldi (de nem angolszász) zenekarként, arra már érdemes lehet odafigyelni, még akkor is, ha elsősorban egy bulizenekarról, nem pedig a zenetörténelem élő formálóiról van szó. A címadó szám („a munkásember keringője”) levegőbe öklözős, de mégis táncolható, forradalmi hangulatát semmi se übereli a lemezen, de annyira azért nem hosszú ez az album, hogy csak ezt hallgassuk meg róla, legalább 1-2 további számnak adjunk esélyt. Bulikban érdemes berakni, főleg, ha az jelen lévő emberek nyitottak a nem angol és nem magyar szövegű zenékre (meg a kannabiszfogyasztás legalizálására).

Ha csak egy számra van időd: Cannabis

Lepa

Nem sokkal Sub Bass után (fölött) Döglégy Zoli is megérkezett a listánkra egy többé-kesvésbé tematikus albummal. Eddigre már világos lett számára, hogy nem lehet folyton csak a gengsztertematikát nyomni, így ügyesen vegyítette egy kis westernes hangulattal és mexikói-latinos hangszereléssel meg effektekkel. Ezzel „Kartelék” ügyesen kiléptek a kezdeti skatulyájukból, de persze azzal is járt a dolog, hogy elvesztették underground követőiket, és inkább rádiós, fesztiválbarát zenekarrá alakultak át. A Való világ a szókimondó (trágár) szövegek ellenére jó sokáig uralta is a toplistákat, szóval elmondható, hogy az együttes végleg megvetette a lábát a popélet ismert szereplői között. Jó kis korrajzot ad az album az ezredforduló körüli magyar mainstream hiphopról, és majdnem minden szövegben van pár kihagyhatatlan sor vagy rím. Arra készüljön fel minden hallgató, hogy a mai píszí világ számára sok helyütt sokkoló vagy elfogadhatatlan a szövegvilág (lásd: Szűzoltók). Azért az elég ironikus, hogy leszólják az Animal Cannibalst is az Ez itt nem az c. nótában, miközben körülbelül ugyanazt csinálják, csak a kor és a közízlés igényeihez igazítva – egy semmiképp se komolyan veendő, szórakoztató célú, lakosságot célzó rapes produkciót. Az O.J. Bond szövegileg tán nem, de zeneileg és a ragga miatt a legjobb nóta számomra, így azt ajánlom az ismerkedőknek.

Ha csak egy számra van időd: Blow-Feld vs. O.J.Bond

Dönci

Amit a Prosectura-lemeznél írtam korábban, azt tartom most is: aki komolyan veszi a Ganxsta Zolee és a Kartel nevű formáció munkásságát, annak komoly gondjai lehetnek. Viszont nem lehet nem figyelembe venni a zsenialitást és a szórakoztatási faktort. Ezek az arcok nagyon tudták, mitől döglik a légy. Pierrot zenéje és a samplerek tökéletesen illeszkednek a hardcore, kemény(kedő) szövegekhez, az MC-k (Zolival az élen) pedig nagyon jól adják egymásnak a mikrofont. (Fun fact: A való világ fúvósainak samplerét Ákos is felhasználta az Ikon című lemezén.) Óriási koncertslágerek vannak itt egymás után (A jó, a rossz és a Kartel; A való világ; A szerb határ felé; Bérgyilkosok; Blow-feld vs. O.J. Bond; Ez itt nem az; Angyalföld a hely), amiket a mai napig szívesen adnak elő Big Daddyvel és a Fényes Ösvény nevű formációval. Az intermezzók meg sokszor nagyon viccesek. Ha valaki szeretne meghallgatni egy kifinomult zenei alapokkal bíró, összességében pedig egy nagyon szórakoztató magyar hiphop albumot, biztosan ezt javasolnám neki (amennyiben bírja a nagyfokú trágárságot).

Ha csak egy számra van időd: Hasfalmetszők

Dönci

A Kispál és a Borz legendás és korszakalkotó első lemeze is a listánkra került. Annak ellenére, hogy mennyire nem szól jól (bár a feljavítás segített valamennyit), és hogy (valószínűleg a saját szegénységi bizonyítványom miatt) hosszú évek során sem sikerült minden dalszöveghez jelentést párosítanom, megkerülhetetlen albumról beszélünk. Nem csak örök koncertslágerek, de (legalább) egy generáció és egy teljes irányvonal hazai stílusát alapozták meg ezzel a beattől elrugaszkodott, lelkesen amatőr és teljesen egyéni zenei és szövegi látásmóddal. Ahogy korábban is említettem, ilyen jó ritmusérzékkel kevesen doboltak ekkor, mint Bräutigam Gábor, Kispál András gitárjátéka pedig magával ragadó, és azóta is pótolhatatlan. Természetesen Lovasi szövegei és fátyolos énekhangja ugyanúgy hozzátettek ezekhez a felvételekhez. Aki még mindig nem ismeri ezt a zenekart vagy ezt a lemezt, annak a Húsrágó hídverőt ajánlom, de a választottam az elvontabb hangulatú Tejjel kifli lesz (vajon kik emlékeznek még arra az időre, amikor a telefonfülkében 2 forintossal lehetett telefonálni?). 

Ha csak egy számra van időd: Tejjel kifli

Lepa

Régen – amíg létezett – nem nagyon szerettem a Kispált, de rájöttem, hogy a magyar popkultúra megkerülhetetlen jelensége, és bár Lovasi szövegeit nem igazán tudom értelmezni mind a mai napig, most már kicsit jobban látom, miért olyan jelentős hivatkozási alap ez a zenekar. Debütáló albumnak például kifejezetten erős ez a lemez, a számok nem sablonosak, nem amatőrök, és nem is látszik semmiféle útkeresés: olyan, mintha a tagok mindig is tudták volna, hogy mit és hogyan akarnak csinálni. Az első négy számot szerintem ismeri a rajongók mellett a legtöbb „lelkes érdeklődő” is (azaz a zenekar azon hallgatói, akik nem tudják oda-vissza az összes albumot): a Lefekszem a hóba, a Húsrágó hídverő és a Tejjel kifli is klasszikusnak számít ma már, és évtizedekig a koncertek szerves részei voltak, amennyire tudom. A legnagyobb (azaz leginkább hallgatóbarát) sláger szerintem a Szőkített nő, de azt már a koncertalbum esetében is kiemeltem, így most egy másikat ajánlok hallgatásra a „mérsékelt érdeklődőknek”.

Ha csak egy számra van időd: Húsrágó hídverő

Lepa

Nem árulom el, ki válogatott be ennyi Joey Cape-művet a listára, de annyit mondhatok, hogy nekem ez az album megvan fehér bakeliten, pedig egy évvel előre meg kellett rendelni. Akkoriban ugyanis megrendült Cape bácsi hite az albumformátumban, és elhatározta, hogy havonta 1 számot feltölt a netre egy éven át, viszont aki előfizet, az utólag megkapja limitált kiadású albumon is az egészet (járt hozzá CD és bónusz DVD is, ha érdekelné az olvasót, miért érte meg). Ami a zenét illeti, egyáltalán nem bántam meg az előrendelést: az első négy számot egyformán imádom, de a B oldalon is van zseniális nóta, például a No Mirror és az I’m Not Gonna Save You. „Sima” akusztikus album ez minimális díszítőhangszerekkel, de a kevesebb néha több: az It’s Always Sunny gyerekhangja (Joey lányától), a Going for the Bronze zenélő doboza vagy a The Fish Rots… furulyája megtámogatja és kiegészíti, de nem homályosítja el Joey Cape dalszerzői tehetségét. A dallamok legtöbbször szomorúak, a szövegek pedig szokás szerint végtelenül személyesek és érzelmesek. Nekem valahogy mégis a (dallamilag) kicsit pozitívabb számok tetszenek ezen az albumon, úgyhogy a No Mirrort ajánlanám, ha valaki szentségtörő módon nem hallgatná végig; főleg, hogy annak a klipje is elég szórakoztató.

Ha csak egy számra van időd: No Mirror

Dönci

Joey Cape is visszatérő a listánkon több formációval (mondhatnánk, hogy ő a mi listánk Rolling Stone-listás Eric Claptonja, de ez elég bonyolultan hangzik). Egy biztos, ez az egyszemélyes akusztikus produkció zseniális lett. Itt is a nyitószám, a Going for the Bronze üti a legnagyobbat (számomra), mint sok más album esetében, de nyilván fontos, hogy mit hall először a hallgató. Az It's Always Sunny végén a „High five! No, shake it.” párbeszéd végtelenül aranyos, a Montreal pedig szívhez szóló. A leginkább depresszív darab talán a Drag (a Spotify-on tévesen This Is Their Night címmel szerepel), amelyet főleg sötét szobák kísérteties aláfestésének javaslok. A legslágeresebb pedig a countrys hangvételével a No Mirror (bár a szövege annak is meredek). De összességében azt tudom mondani, hogy aki rá van kattanva az énekes-dalszerzőkre és az akusztikus zenékre, annak kitűnő választás ez a korong, mert mind a 39 percet megéri meghallgatni, aki meg nem, az is adjon esélyt a Going for the Bronze-nak.

Ha csak egy számra van időd: Going for the Bronze

Dönci

Azért valószínűleg minden olvasó meglepődött azon, hogy a Rolling Stone listájiról lemaradt ez a méltán világhírű német zenekar. Mi igyekszünk ezt a hiányosságot is pótolni. 2001-ben a Rammstein már bőven Európa-sztár (ezt vajon hogy írják?) volt, de David Lynch-nek köszönhetően az USA-ban is hallhattak tőlük néhány felvételt a '90-es évek végén a Lost Highway című film miatt. A Mutterben pedig megmutatta a zenekar, milyen lehetne az első két lemez esszenciája egy kicsit keményebb köntösben. Till szövegei itt is sötét és ambivalens érzelmeket kiváltó képekkel operálnak (Mein Herz brennt), amelyek sokszor megbontránkoztatásra hivatottak (Mutter; Zwitter). A szimfonikus betétek pedig nagyon jól megkomponáltak, amik hangsúlyozzák ezeket az érzelmeket a keményvonalas gitártémák mellett. A „hier kommt die Sonne” sor pedig nálam külön pontot ér a Beatles-referencia miatt. Az album első felében pedig olyan slágerek sorakoznak, amelyeket mindenki ismer, az is, aki soha nem hallgatott aktívan Rammsteint. De azok is megérik a hallgatást, amik a B oldalra szorultak. Viszont mivel a Mein Herz brennt (talán) a kedvenc dalom a zenekartól, nem választhatok mást mára.

Ha csak egy számra van időd: Mein Herz brennt

Lepa

Lehet, hogy elsőre furcsán hangzik, de én a Rammsteint egy kifejezetten vicces zenekarnak tartom. Nem vicczenekarnak, mert nem tudom, ők mennyire veszik komolyan magukat, de viccesnek. Nem voltam még koncerten, de hallottam, hogy a fény, a látvány és a különböző effektek még inkább hatásvadásszá teszik az amúgy is elég színpadias bandát: a recsegő-ropogó német szöveg (bár a németségükről nem tehetnek), az éneklés helyett sokszor beszélő, mély hangú énekes, az ütemes zúzás mind-mind egy keménykedő, de néha a ló túloldalára áteső zenekar építőkockájává válik. Szóval szerintem ez nem a kemény rockerek/metálosok zenéje, hanem a keménynek látszani akaró, wannabe-rockerek himnuszgyűjteménye, ugyanakkor rendkívül szórakoztató (a szó pozitív értelmében is). Nem lehet egy pillanatra se megunni az albumot, mert elég változatosan teszik, amit tesznek. Nekem elsősorban a kevésbé zúzós számaik tetszenek (pl. Mutter, Spieluhr), mert azok picit kreatívabbak.

Ha csak egy számra van időd: Spieluhr

Lepa

Ezt a lemezt még akkoriban szerettem meg, amikor nagyon kevés ilyesmit hallgattam: jött a Morcheeba a 2008-as szegedi SZIN fesztiválra, úgyhogy letöltöttem az akkori legújabb albumukat, hogy képbe kerüljek. És milyen jól tettem: széthallgattam egész nyáron, nagyon megfogott a lágy, kellemes, de egy pillanatig se nyálas hangulata. Ráadásul minden szám megkülönböztethető: van itt több férfi és női énekes, de instrumentális szám is; középtempós és lassú, hangszeresebb és elektronikusabb számok. Mégse arról van szó, hogy a zenekar ne tudna stílust választani, mert a nyugis hangulat egységessé varázsolja a lemezt. Nagy kedvencem a gyönyörű, francia nyelvű Au-delà (a lemezen és a koncerten a francia Amanda Zamolo énekelt többek között), de mivel olvastam Dönci kritikáját, így egy másik kedvencet választok. Találó a Dive Deep albumcím, mélyre lehet merülni ennek az albumnak a hangulatába. Ja, és a koncert is királyos volt.

Ha csak egy számra van időd: Enjoy the Ride

Dönci

A Morcheeba már nevével sem árul zsákbamacskát, így biztosak lehetünk abban, hogy utazós, könnyed chillouttal lesz dolgunk. Végtelenül kellemes dalok követik egymást, amelyek zeneileg nemcsak kikapcsolják az embert, de valami ritka megnyugtató helyre varázsolják. Az pedig külön öröm, hogy mindezek mellett a dalszövegeknek van értelme. A zenei skála is elég széles: az electrocountrytól (Run Honey Run) a triphopig (Thumbnails) és a hiphopig (One Love Karma) terjed. Feltűnik azonban, hogy sok énekes váltja egymást, hiszen eddigre Skye külön utakat járt. A legkiemelkedőbb darab talán a mindenki szívébe napfényt hozó Au-delà. A lemezt pedig kikapcsolódáshoz vagy kreatív időtöltés hátteréhez javaslom leginkább.

Ha csak egy számra van időd: Au-delà

Dönci

A szegedi Nyers zenekar Czutor Zoli kevésbé populáris és kevésbé befutott próbálkozása volt, pedig ha valaki meghallgatja ezt a lemezt, rájön, hogy nem sokban különbözik a Belmondo-slágerek hangvételétől zeneileg (meggyőződésem pl., hogy a Mikor a Bírlak újrahasznosítása). Az meg külön vicces, hogy az Aqua volt az egyik sláger erről a korongról, mikor zeneileg az egyik legelborultabb, és egy hangutánzós poénra épül az egész. Nem mellesleg jó szám, csak a helyzet fura. Igazából tökre kellemes hallgatnivaló, mert kellőképpen változatos, és jó ízekkel hangszerelt számok követik egymást. Tény, hogy szólhatna jobban, teltebben, de mégiscsak alter '99-ből, nem a fősodorból. Lehet, hogy csak tinédzser emlékeim mondatják velem, de a legjobb akkor is az egyik húzónóta a zárlatból, a Kis tréfa. Abban benne van minden, amit egy frusztrált tinédzser érezhet.

Ha csak egy számra van időd: Kis tréfa

Lepa

Meggyőződésem, hogy a Nyers az egyik legalulértékeltebb magyar zenekar volt még fénykorában is. És ezt nem az mondatja belőlem, hogy én (is) szegedi vagyok. Czutor Zoltán az egyik legnagyobb slágergyáros volt és van, ráadásul a magyar könnyűzenei élet egyik legsokoldalúbb és legjobb hangú énekese, de valahogy a Quimby-/Kispál-szintű rajongótábor mindig elkerülte a zenekarait. Ez a lemez abból az időszakból való, amikor a Nyers már maga mögött hagyta „a magyar RHCP”-stigmát, de még nem ment el a teljesen vegytiszta popdalok irányába, hanem a kettő között félúton volt. Ennek eredményeként az album számai egyszerre ütősek és slágeresek. Aki ismeri a főbb húzószámokat (Méreg nélkül, A gyengébb nem szívat, Aqua, Elvesztettem a fonalat), az mindenképp hallgassa meg a többit is, mert elég egységesen magas a színvonal. Van itt minden a RATM-hatású zúzástól (Rendes emberek) a hátradőlős lazításon (Bírlak) és metálballadán át (Sohase kelljen) a Beatles-feldolgozásig (Strawberry Fields Forever). Még egyszer mondom: egy méltánytalanul kezelt, kiemelkedő magyar zenekar kiemelkedő albuma. És akkor még nem is beszéltem a korai 2000-es évek Nyers-koncertjeinek Czutor-humorral fűszerezett, utánozhatatlan hangulatáról…

Ha csak egy számra van időd: Elvesztettem a fonalat

Lepa

Aki meghallgatta a Kosheen korábban tárgyalt debütáló albumát, de ezt nem ismeri, az nyugodtan adjon neki egy esélyt: ha az tetszett, ez is simán esélyes; de ha nem, akkor is előfordulhat, hogy a Kokopelli majd bejön neki, mert a két album között eltelt idő a zenén is bőven megérződik. Sokkal élőbb hangzás uralja ezt a lemezt, a (kifejezetten rockos hangzású) gitárok meghatározóbbak, és bár továbbra is sok az effekt meg az elektronika, azért végig olyan érzésünk van, mintha egy hangszeres zenekar élőben is előadható számait hallgatnánk (ez nyilván így is van). Az énekdallamok is változatosabbak, kidolgozottabbak lettek. A tempó azért továbbra is chilloutos, de ettő függetlenül koncerten is tuti élvezhető lenne (nem volt még alkalmam élőben látni őket). Nekem a legjobban azok a „hangulatnóták” jönnek be, ahol effekt is van bőven, meg rockos hangzás is (pl. a Swamp, pedig az inkább csak átkötés), de az egyszeri hallgatónak a lemez elején lévő slágereket ajánlanám.

Ha csak egy számra van időd: Crawling

Dönci

A Kosheen második lemezével eltávolodott a drum 'n' basstől, és inkább a hangszerek felé fordult. Sőt, a lemeznyitóban a The Cure In Your House című opuszának témáját is lenyúlták. :) Az utána következő All in My Head (ami az album slágere) pedig kifejezetten britpopos, a lágyabb vonulatból. Nagyjából az előző lemez hangszeres megoldásai következnek itt is, amik élőben jobban megszólalnak, mert pl. a Crawling vagy az Avalanche jól betorzított gitárjai nincsenek elnyomva olyankor. Egyébként ez is olyan popzene, amit megérné/megérte volna jobban nyomni a rádiókban, mert szerintem értéket közvetít, mégis befogadható nagyobb tömegek számára. Persze akadnak elborultabb, nyomasztóbb felvételek is (Wish), illetve utazósabb, chilloutos megmozdulások (Ages), amelyek meg külön ízt adnak az egésznek. Összességében azt mondanám, hogy olyan album ez, amit egy elektronikával jól kísérletező britpop zenekar hozott össze. Szóval eléggé messze kerültek az első albumtól, mégis hűek maradtak önmagukhoz.

Ha csak egy számra van időd: Recovery