Dönci

Listánkon (ahogy a való életben is) kevesebb koncertfelvétel szerepel, mint nem, de az ilyenek mindig új ízt adnak, és – ideális esetben – összefoglalják egy előadó adott korszakáig tartó munkásságát. Itt egy punkzenekar énekeséről van szó, aki énekes-dalszerzőnek álcázza magát. Az utcazenész életérzést átadó albumával és nyers, rekedtes énekhangjával igazi borongós, novemberi hangulatot varázsol bárki nappalijába (vagy lelkébe). A Do You Pray extra hangszerei könnyítenek ezen, bár szövegében az sem egyszerű. Szó van a lemezen az öregedésről és a nyugdíjba vonulásról (Congratulations, Joe), de akad itt szerelmi vallomás (Valentine) és a képmutatás elleni himnusz is (God Deciding). Borongósabb időjáráshoz vagy hosszabb autóutakhoz jó szívvel ajánlom.

Ha csak egy számra van időd: Valentine

Lepa

Chuck Ragan egyike azoknak az underground hátterű zenészeknek (fő zenekarával, a Hot Water Music-kal emo/post-hardcore-szerű dolgot játszanak), akik a kétezres években szólókarrierbe kezdtek, viszont sok társával ellentétben ő nemcsak lecsupaszította a zenéjét, hanem kifejezetten tradicionális countrysra/americanásra vette a figurát. Ami viszont megmaradt, az a hihetetlenül szuggesztív énekstílusa: úgy ordibál, mintha muszáj volna. Néha szinte azt lehetne hinni, hogy nem jó énekes, és rekedt ordibálása talán csak az énektudást hivatott pótolni, de nem így van: egyszerűen ő így tud érzést közvetíteni, és a kezdő Open Up and Wail biztosít minket arról, hogy átéléssel énekelt dalokból itt biztos nem lesz hiány. Amúgy érdemes tudni, hogy ez egy debütáló ÉS koncertalbum egyben, utána sokat finomodott hangszerelésben és dalszerzésben is Chuck bácsi. Akinek ez bejön, annak javaslom a későbbi albumait is, de ez az első, kicsit szárnypróbálgató anyaga szerintem tökéletesen visszaadja, hogy mit akart kihozni ebből a stílusból. Odafigyelős hallgatásra javallott, mert bár nem bonyolultak a számok, de át kell élni a koncert hangulatát.

Ha csak egy számra van időd: Open Up and Wail

Lepa

Akár hiszed, kedves olvasó, akár nem, én Sub Bass Monstert a befutása előtt láttam fellépni a Szeged-rókusi McDrive nyitóbuliján, kb. 3 számot adott elő, eléggé bejött (kivéve Az alvilágnak nincs romantikája, annak már akkor is vállalhatatlanul gagyinak tartottam a refrénjét); vicces arc volt, szimpatikus volt. Aztán pár hét múlva elkezdték tolni a zenetévék és -rádiók a Nincs nő, nincs sírást meg a 4 ütemet, és nem volt megállás. Azóta nem igazán követtem a pályafutását, de nekem akkoriban sokkal szimpibb volt, mint a műfajbeli kortársai. Az a jó benne, hogy nem tolja túl a vagánykodást meg gettós/gengszteres tematikát, egyszerűen magát adja – és persze királyak a rímek, jók a fordulatok a szövegben, ami a hiphopban alapvető követelmény (kellene, hogy legyen). Kevés magyar fiatal van szerintem, aki már tudott magáról 99-ben, de ne ismerné a Gyulafirátótot, a 4 ütemet, a Nincs nőt. Ők sürgősen pótolják – idősebb és még fiatalabb olvasóink szintén. (Fun fact: állítólag a 4 ütemről anno valami autószerelők írtak SBM-nek egy köszönőlevelet, hogy végre az ő szakmájukról is szól egy dal.)

Ha csak egy számra van időd: 4 ütem

Dönci

Emlékszem, '99-ben három raplemez szólt nagyon nagyot Magyarországon: Ganxstától a Helldorádó, Dopemantől a Magyarország rémálma és ez. Szabi debütálóalbuma viszont azért volt talán különleges, mert a saját életéből merített, és nem akart keményebbnek látszani, mint aki. A rímei pedig kellőképpen kreatívak voltak ahhoz, hogy beigyák magukat sok mindenki fülébe. Ráadásul nem csak a slágerekkel, hanem a „töltelékek” is. Aztán a következő egy-két évben egy igazán jó élőzenés produkciót kerített az album köré (láttam kétszer is a Szigeten), úgy meg még tökösebben szóltak a számok. Mivel szerintem a slágereket mindenki ismeri, ezért ma nem olyat választok.

Ha csak egy számra van időd: Pörög a fekete lemez

Dönci

A Weezer is egy a megkerülhetetlen zenekarok közül. Főleg azért, mert legtöbbször a britpop popos vonalát fogják meg, mégsem válnak igazán rádióbaráttá (a szó rossz értelmében). Az albumnyitó Ain't Got Nobody is pontosan ilyen az intro torzítása miatt. Itt is a fogós, helyenként gitárnyúzós, de nem a szokásos négyakkordos darabok dominálnak. Mindenhol fel-felüti a fejét egy-két zeneileg szokatlan megoldás, legyen az akár ritmikai, akár effekt. Érdemes végighallgatni ezt a kései lemezt is, mert potenciális koncertslágerekkel terhelt (I've Had It up to Here; Eulogy for a Rock Band; The British Are Coming). A „címadó” Foolish Father az egyik legjobb darab a lemezen, azt mindenképp érdemes meghallgatni, akkor is, ha valaki nem szereti a stílust. Az egész lemez pedig főzéshez és autózáshoz is igazi jó háttérként szolgálhat.

Ha csak egy számra van időd: Ain't Got Nobody

Lepa

A Weezer a power-pop koronázatlan királya, hihetetlen mennyiségű slágert tettek már le az asztalra. Volt már pár gyengébb albumuk is (slágermentes még sose), de valahányszor leírták őket, mindig előrukkoltak egy új atombombával. Ez a 2014-es album is ilyen: 20 évvel a befutásuk után még mindig tudtak nagyot alkotni, ha nem is nagyon szakadtak el a korábbi albumok zúzós gitárra, de visszafogott tempóra és fülbemászó melódiákra építő stílusától. A lemez elején lévő Back to the Shack volt az első kislemez, de én sokkal jobban tudom ajánlani a Eulogy for a Rock Band c. számot (gyönyörű a refrénje, meg ahogy fel van az egész építve), a fejhanggal teli The British Are Coming szolid poposságát, a játékos Da Vincit, a vendégénekes csajjal (Bethany Cosentino a Best Coastból) előadott Go Away egyszerű-de-nagyszerűségét. A csúcs azonban egyértelműen a „címadó” Foolish Father számomra, szöveggel együtt még jobban üt (egy apa bocsánatkérése a lányától), de zeneileg is tökéletes, a lánykórus a végén igazán grandiózussá teszi a finálét. Na nem az album fináléját, mert a végére még jön egy 3 részes, virtuózkodó miniopera is. A power-pop szeretőinek kötelező album, aki meg nem annyira hallgat ilyet, az azért próbálkozhat vele, mert a műfaj legjobbjának egyik legértettebb albuma.

Ha csak egy számra van időd: Foolish Father

Lepa

A Kispál második albuma még igazi hőskorbeli darab: a hangzása garázsos, a számok a furcsa harmóniák (és diszharmóniák) miatt nehezen emészthetők (lásd: Huszárnóta, UFO), a szövegek elvontak – bár utóbbiban később se nagyon történt változás. Mégis, a lemez több száma (pl. Autók a tenger felé) meghatározó lett a későbbiekben, arról nem is beszélve, hogy a magyar alternatív zenekarok nagy részének alfája-de-nem-ómegája, jobb szóval origója lett a zenekar, hiszen ők sokkal hamarabb csinálták mindezt, mint mások. Van valami megfoghatatlan szimbiózis a Kispál szövegei és dallamai között, ami miatt nagyon jól működnek együtt – pl. ha A következő buszont megmutatjuk egy külföldinek, nem biztos, hogy értékeli, de komplett műalkotásként tejesen működőképes, sőt. Ez az egész Föld, kaland, ilyesmiről elmondható, szóval odafigyelő hallgatást javaslok annak, aki esetleg még nem ismeri.

Ha csak egy számra van időd: A rétek halványak

Dönci

A Kispál és a Borz második stúdióalbuma eggyel jobban szól, mint az első (főleg a felújított változat), de itt sem annyira telt még a hangzás, mint lehetne. Kispál zseniális gitárjátéka, Bräutigam kegyetlenül jó dobolása és Lovasi eggyel könnyebben értelmezhető szövegei (kivéve: Nagyapa kileste nagyvilág) tökéletes kombinációt nyújtanak a kitűnő szórakozáshoz. Gyakorlatilag itt is az összes szám sláger (kivéve: Nagyapa kileste nagyvilág – Véletlen? Aligha!), és a beatzene legjobb örökségét hozzák magukkal, (nem) kicsit továbbgondolva azt. Ezek mellett persze akad itt keringő (A következő buszon), mélázós, de gyönyörű ballada (A rétek halványak) és vicces agymenés (UFO) is. Aki nem ismeri a zenekar munkásságát, annak nagyon érdemes meghallgatnia, mert felfedezheti sok mai magyar előadó gyökereit benne, aki pedig ismeri, annak jó újrahallgatást hozzá!

Ha csak egy számra van időd: Bujtogató

Dönci

Hasonlóan nyit ez az album is, mint sok más melo-core a listánkon, viszont az első két szám után jönnek az igazán jó felvételek. Az In Vein és az Over and Out is zseniális, jó szöveggel megírt dal. A lendület és a gitárok végig erőssé teszik a lemezt. Akinek az eddigi ilyen-olyan pankolásaink bejöttek, ebben sem fog csalódni.

Ha csak egy számra van időd: Over and Out

Lepa

Ha a legjobb 50 album közé nem is, a legjobb 50 albumcím közé biztos beválasztanám ezt: mókás paródiája a McCartney-féle Ebony and Ivory-nak. Az Alkaline Trio egyébként nagyjából ugyanazt az egygitáros (basszgitárt nem számolva) pop-punkot nyomja, mint a korai Green Day, az MxPx vagy a Blink-182. Utóbbival további hasonlóság, hogy két énekes váltogatja egymást, a kicsit rekedtebb hangú Dan Adriano és a tisztább, musicalesebb hangszínű Matt Skiba; illetve összeköti a két zenekart, hogy Matt Skiba közben a Blink tagja is lett a kilépett Tom helyén. Na de mi az, ami elválasztja, megkülönbözteti az Alkaline Triót ezektől? Elsősorban a túlnyomórészt sötét, cinikus szövegvilág, ami olyan, mintha a szövegírók fejében minden nap Halloween lenne: visszatérő elemek a vér, halál, sötétség, démon, csontváz stb., még a párkapcsolatos nótákban is. Ennek a szövegvilágnak a hangulata szerintem többnyire tetten érhető a dallamban is (lásd: Live Young, Die Fast), a pop mögött mindig ott húzódik egy kis horrorhangulat. Mindehhez hozzájön, hogy egyszerűségük ellenére csodás dallamvezetésű nóták követik egymást nagy mennyiségben, és már meg is van, miért nagyon szerethető ez a lemez.

Ha csak egy számra van időd: Calling All Skeletons

Lepa

Ismét más stílus felé kalandozunk, ezt leginkább diszkózenének kategorizálnám, olyan, mintha a klasszikus Prince-t modernizáltuk volna: táncolható, szexis, szeszélyes és abszolút könnyed. Szórakoztatásra és bulikba, diszkókba való zene ez, és szövegileg se árul zsákbamacskát: az első három szám címében megtalálható a „sex” szó, szóval senkinek sem lehetnek illúziói arról, hogy Justin Timberlake-nek mi jár állandóan a fejében. A modern R&B és hiphop természetesen belekeveredik a számokba ugyanúgy, mint bármely mai mainstream tánczenénél. Nagyjából egységes a színvonal (pár fantáziátlanabb nóta ellenére), illetve érződik a belefektetett munka a hangszeres szekciónál – én talán a SexyBacket emelném ki a dögös hangulata miatt, bár az pont a kevésbé bonyolult számok közé tartozik.

Ha csak egy számra van időd: SexyBack

Dönci

Ez is nagy hiánypótlás részünkről (szerintem). Valahogy nem lehet elmenni (manapság sem) Justin Timberlake munkássága mellett anélkül, hogy fel ne tűnjön. Nagyon erős hangzásvilággal dolgozik, és ha nem is szereti az ember, a profizmusát el kell ismerni. A címadó az elején rögtön kegyetlenül nagy királyság, és nem csak fülledt táncokhoz jó (mert olyat nem szoktam csinálni), hanem egészen kellemes hallgatnivaló a jó érzékkel elhelyezett vokálokkal, és a szintetikus ritmusokkal, ami átmenet nélkül úszik át a Timbalanddal közös gigaslágerbe, a SexyBackbe. Ezen is gyakorlatilag az összes szám sláger, és mindegyik működik is, az sem zavaró, hogy gyakorlatilag 3 darab 5 perc alatti szerzemény van. Olyan jók az elektronikus beatek, hogy visz magával az album folyamatosan. Jók a hiphop- és RNB-betétek is a különböző közreműködőkkel/közreműködőktől, sőt néhol gospelbe is átúszunk. Igazi 21. századi tánclemez Jacko és Prince örökségéből, miközben mégsem csak ennyi. Legalábbis én érzek benne valami extrát, különösen hangszerelési tekintetben. Azért be kell vallani, hogy az utolsó pár számra elfárad az album (más sorrendben talán jobban működnének), de így is kitűnő szórakozást nyújt.

Ha csak egy számra van időd: FutureSex / LoveSound

Dönci

Igazi, hangulatos, közönség bevonására alkalmas, életigenlő kocsmapunk-slágerrel indulunk a My Boulderrel, és a pozitív hangulatú számok a későbbiekben is megmaradnak. Stílusok tekintetében a modern, rapelősebb, gitáralapú dalok (I Got Love; Save the World, Get the Girl) ugyanúgy előfordulnak, mint a countryba hajló számok (The Schemers, the Scroungers, and the Rats), vagy a vonósokkal támogatott, soulalapokon nyugvó szerzemények (Underneath This Lamppost Light), esetleg a ska (Hold On Tight). Nagyon ízlésesen bánnak a mandolinnal, és a csordavokálok is mindig a megfelelő helyeken tűnnek fel. A szövegekre meg (ha teheti valaki) különösen érdemes odafigyelni, mert sokszor legalább annyi gúnnyal és iróniával felszerelkezett sorokba botlunk, mint a Lambchop esetében, hangulatában pedig sokszor a Gogol Bordellóhoz tudnám hasonlítani (ami szintén listánk egyik nagy hiányossága). Nagyon szórakoztató és egy percig sem unalmas lemez. Ha valaki szereti a gitáralapú muzsikát, de hamar belefárad az egyhangúságba, ne keressen tovább, megvan a számára ideális korong.

Ha csak egy számra van időd: My Boulder

Lepa

Nem is emlékszem, hogy ismertem meg a King Bluest. Egy biztos: ezzel az albummal történt, és több kritikus is a Clash-hez hasonlította őket, ami eléggé túlzó, de van pár párhuzam: egyrészt punk gyökerekkel rendelkező, de más műfajokkal is szorgosan próbálkozó, néha keményen politizáló, a skatulyáktól ódzkodó brit zenekarról van szó (egyébként aki szerint nem elég hiteles a banda, járjon utána az énekes tinikorának: foglaltházakban élő, igazi csöves pank volt, erről a királyos Let’s Hang the Landlord c. számban is regél). De az tény, hogy a Clash-hez képest sokal poposabb, rádiósabb zenekarról van szó: a legtöbb szám simán lehetett volna mainstream siker, az I Got Love például se nem kemény, se nem vagány, viszont tökéletes sláger, és aranyos a szövege. Ami még kiemelendő a többé-kevésbé átlagos, de nagyon átélhető és énekelhető pop-punk nóták (My Boulder, The Schemers…, Save the World…) mellett, az az agresszív, ordibálós ska-punk kiáltvány, a The Streets Are Ours, a kicsit nyálas dallamú, de tipikus szerelmes szövegűnek egyáltalán nem mondható Underneath This Lamppost Light, és a legeslegeslegnagyobb záró nóta. A végén ugyanis hirtelen átmegy hip-hopba a zenekar, kapunk egy 6 perces rappelést What If Punk Never Happened címmel, ami gyakorlatilag egy punk ars poetica arról, hogy mi mindent adott ez a zene (és a csinálói) a világnak. Nem tudom túlragozni, mennyire jó szövege van: kötelezővé tenném angolórán. Tessék meghallgatni a számot, és elolvasni a szöveget. Ez a dal önmagában röpítette fel az albumot a listánkra, de nem ezt emelem ki, mert zeneileg nem jellemzi se a zenekart, se az albumot.

Ha csak egy számra van időd: Let's Hang the Landlord

Lepa

Lehet, hogy a Ramones-nak csak az első három-négy albuma klasszikus, és aláírom, hogy egy idő után (mondjuk a második albumtól kezdve) csak magukat ismételték. Mégis, ha önálló lemezként tekintünk erre, és kicsit elképzeljük, hogy mi lett volna, ha ez a debütáló albumuk, akkor rájövünk, hogy ugyanakkora népszerűségnek kellene örvendenie. Egyrészt ezen van a zenekar egyik legnagyobb slágere, a The KKK Took My Baby Away (ami ráadásul burkoltan arról szól, hogy Johnny lenyúlta Joey nőjét – évekig nem is szóltak egymáshoz utána, és úgy turnéztak meg koncerteztek még hosszú ideig, hogy közvetítőn keresztül kommunikáltak). Másrészt amúgy sem szűkölködik szerfelett fülbemászó nótákban: nagy kedvencem a Don't Go, az It's Not My Place, a She's a Sensation és a 7-11 is. A nyitó, kicsit keménykedőbb We Want the Airwaves-en kívül nem nagyon van próbálkozás más stílusokkal, de ez nem is baj: a Ramones itt még saját magát hozza, és úgy, ahogy megszerettük. Nemcsak rajongóknak ajánlott.

Ha csak egy számra van időd: The KKK Took My Baby Away

Dönci

A Ramones a világ egyik legtöbbet hivatkozott zenekara. Ennek az alapja főleg az első (három) lemezük, amellyel gyakorlatilag fricskát dobtak a zeneértőknek, és megmutatták, hogy az ösztönösség és a szív mire (lehet) képes. Azonban nem csak pár lemezük volt, ami átütő erővel bírt, mert gyakorlatilag mindig ugyanazt csinálták, és mindig nagyszerűen csinálták ugyanazt. Ez az 1981-es lemezük is jó példa erre: 2-3 percben így kell slágeres, egyszerű, hatásos dalokat írni. És ne felejtsük el, hogy – bár az összes Ramones-dal sláger – vannak itt olyan világhíres darabok, mint a The KKK Took My Baby Away, a She's a Sensation, a We Want the Airwaves vagy az It's Not My Place (In the 9 to 5 World). Aki szereti a zenekart, annak ez az album is be fog jönni, aki pedig nem szereti, vagy nem ismeri, annak szerintem mindenképp javasolt meghallgatnia, mert olyan muzsikát fedezhet fel magának, ami több generációra (pozitív) hatással volt.

Ha csak egy számra van időd: nem akartam gigaslágert, úgyhogy a tapsolás és a szóló miatt a Come On Now

Dönci

Azt hiszem, újabb stílust avathatunk a listán, a drum 'n' basst. De azért ez nem ilyen egyszerű mégsem. Tény, hogy a lemez legnagyobb slágerei (Hide U; Catch; Slip & Side (Suicide)) az elektronikus dobok és basszus dominanciájára épülnek, de nagyon ügyesen fel-feltűnnek az akusztikus hangszerek is (Cover; Harder; Hungry). Sian Evans hangja pedig egyszerűen zseniális. Láttam őket koncerten többször (és valószínűleg a generációmból való sok magyar ember szintén), és tanúsíthatom, hogy élő hangszerekkel is nagyon működik az egész. Annak idején hangoztatták többen, hogy a Kosheen a szegény ember Faithlesse, de ezzel nem értek egyet. Nagyon más utakat járnak ők (ráadásul utóbbi a listánk egyik súlyos hiányossága), ahogy a Coldplay sem a szegény ember Radioheade, ami meg nem a szegény ember U2-ja. Sokszor írtam már, hogy ez meg az a lemez nem házibuliba való, úgyhogy ennek a felét most kikiáltom házibulialbumnak, mert ugyanúgy van pörgéshez és lassúzáshoz való darab. A végére tény, hogy a lassabb, utazósabb dalok kerülnek terítékre, de azokat is érdemes meghallgatni.

Ha csak egy számra van időd: Empty Skies

Lepa

Ma kalandozunk egyet az elektronikus zenék területére, amelyek amúgy eléggé alulreprezentáltak a listánkon. Viszont nem „táncolós” elektronikus zenéről van szó, hanem inkább hátradőlős hangulatú, javarészt középtempós, már-már a chillout kategóriájába tartozó laza, könnyed triphopról. Nekem főleg a lemez második felén vannak bejövős nóták (a címadó Resist, a Hungry, a Repeat to Fade, a Face in a Crowd például), bár a nyitó Hide U is erős, illetve az a legnagyobb sláger is egyben. Aki szeretne kicsit megpihenni a sok gitárzenétől, mert napi szinten követ minket (vagy mert amúgy is sok olyat hallgat), annak ideális választás lehet a Kosheen debütáló albuma, mert ízlésesen kezeli az elektronikus zene adta lehetőségeket, az effekteket (azaz nem arra használja őket, hogy más hiányosságokat eltussoljon, mint oly sokan), és szimpatikus női énekeshanggal egészíti ki az alapokat.

Ha csak egy számra van időd: Face in a Crowd

Lepa

A Lambchop kis időn belül harmadszor is szerepel a listánkon, a múltkor hallgatottnál egy icipicit slágeresebb, poposabb (ha náluk szabad ilyet mondani), elsőre könnyebben befogadható albummal. Ugyanis itt rövidebbek, kicsit gyorsabbak (bár még mindig lassúak), kevésbé szétfolyósak a számok. A stílus itt is alt-country, de mindig ott bujkál benne egy kis jazzes hajlam. A számcímek és a szövegek továbbra is viccesek, pl. a For Which We Are Truly Thankful egy elég érdekes számcím, pláne kezdésként, de a Your Life As a Sequel is díjnyertes nálam. Sok szempontból háttérzene a Lambchop, de nem lehet nem szeretni, és ha már az ember a háttérben hallgat valamit, akkor az legyen igényes, nemde? 

Ha csak egy számra van időd: Suzieju

Dönci

Nagy visszatérőnk a Lambchop is (túltoltuk?), ráadásul most egy ismét lassabb, de jó reprízekkel dolgozó (The Militant; Again), és zeneileg talán eggyel sötétebb (Garf; The Militant – a második főleg), szövegek tekintetében viszont szintén csípős („But the old friends of today / They have become unlovable”) vagy fejfelkapós („Suzieju is Jesus said backwards”) albummal. Azt, hogy slágeresebb a többi lemeznél, az is jól mutatja, hogy a The Man Who Loved Beer című opuszt David Byrne is feldolgozta. A jól elhelyezett női vokálok itt is kitűnő kiegészítői a fátyolos-rekedtes énekhangnak, a zenei kidolgozottság pedig szintén figyelmet érdemlő: vonósok, fúvósok, különböző ütőshangszerek kavalkádja hallható a „szokásos” popzenei hangszereken túl. Hallgassa mindenki szeretettel (és odafigyeléssel, ha teheti).

Ha csak egy számra van időd: a gyönyörű instrumentális számokat szeretőknek az Again, a többieknek pedig a The Man Who Loved Beer.