Dönci

A hang és a stílus a System of a Downból ismerős, bár ez utóbbi picit finomodott erre a szólólemezre, és több akusztikus hangszer tűnik fel időről időre (főleg a korong vége felé kapnak ezek nagyobb hangsúlyt). Azonban itt is ügyesen keveredik a folk a (nu-)metallal és a musicalbe hajló dallamvezetéssel. Serj hangja egészen különleges, mert énekléshez, vinnyogáshoz és hörgéshez egyaránt alkalmas, ami jó teret biztosít neki arra, hogy kellő mennyiségű érzelmet vigyen a dalokba, és megfelelően fejezze ki ezeket. A szövegek leginkább társadalom- és politikakritikusak, ezáltal az élet tiszteletére és szeretetére buzdítók. A baby szót viszont szerintem senki nem ismételte el ennyiszer még egy számon belül, ennek ellenére a Baby szerintem egy tök jól sikerült felvétel. Általában jellemzi ezt az albumot a sok refrén és ismétlés, amikkel ismét az üzenetet próbálja sulykolni Serj. Aki szereti/szerette a SOAD-ot, az nem fog csalódni ebben sem, aki meg azt túl keménynek találta, annak ez pont jó bevezető lesz.

Ha csak egy számra van időd: Sky Is Over

Lepa

A System of a Down sokoldalú énekesének debütáló szólóalbuma ez, és a kezdés nem túlságosan üt el attól, mint amit a zenekarától megszokhattunk: van itt torz gitár, dob, meg minden, szóval nem egy tipikus szólóalbumról beszélünk a szó szoros értelmében. Egy kicsit líraibb a hangvétel, de az energia ugyanúgy ott van, és egyébként egy zseniálisan megkomponált, egyre nagyobb feszkót teremtő, fokozatosan építkező nóta például a nyitó Empty Walls is. Utána azért kicsit több kalandozás is megfér a számokban, főleg hangszerelés tekintetében: van itt zongora, vonósok, akusztikus gitár, de azért a dallamvilág és az énekstílus végig összetéveszthetetlenül „systemes” marad. Nem hagynám ki a kedves olvasó helyében, akár szereti a Systemet, akár nem, ugyanis ez egy lényegesen emészthetőbb zene akár első hallgatásra is, mégis átütő erejű rajta Tankian dalszerzői tehetsége.

Ha csak egy számra van időd: Lie Lie Lie

Lepa

Fogalmam sincs, hogy maradhatott le ez az album a Rolling Stone 500 legjobbjáról: a Beastie Boys egyik legsikeresebb, meghatározó, továbbá megszámlálhatatlan példányszámban eladott albuma, már csak azért is, mert ezen van a legismertebb nótájuk, a Sabotage is. Bár azt a számot nehéz utolérni vagy überelni, azért van itt jó pár egyéb gyöngyszem: a csodás fuvolaszólammal megtámogatott Sure Shotot szerintem az se bírja ki lábrázás nélkül, aki nem bírja a hiphopot; a Root Down hasonlóan bulikedvenc (és vicces, hogy a versszakok közben végig bakelitrecsegés-effekt van, mintha lemezről szólna); a „részben címadó” Get It Together pedig mókás megoldásokkal teszi barátságosabbá ezt a sokszor túlontúl komolykodó műfajt (mellesleg ez az egész zenekarról is elmondható). És akkor még nem beszéltünk a vegytiszta punk Tough Guyról és Heart Attack Manről, a keleti torokénekkel fűszerezett 18-19. trackről, vagy az instrumentális számokról (Sabrosa, Eugene’s Lament stb.), amelyek már a később irányt jelölték ki a zenekar számára. Alapvetés ez az album, akár szereti valaki a hiphopot, akár nem (én ugyanis bevallottan inkább az utóbbi kategóriába tartozom).

Ha csak egy számra van időd: A Sabotage-t a fél világ ismeri, a másik felének ajánlom a Sure Shotot.

Dönci

Nagy hiánypótlás ez is részünkről. A Beastie Boys nevét is sokan áldják, főleg azért, mert '94-ben minden a mesteri Sabotage-tól volt hangos (ami egyébként a lemez legjobb dala). De kezdjük az elején: a Sure Shot egyből arcba vág a nyitányban a fuvolaeffekttel és a pimasz MC-kkel, szóval nem lesz kérdés, hogy király és tökös album jön, amire a Tough Guy punkja rá is tesz egy lapáttal. De utána is sodródunk a stílusok között, van itt klasszikus hiphop (Root Down), heavy rock (Sabotage) és punk (Heart Attack Man) is. Jó ízléssel utaznak stílusok között, és az MC-k is ügyesen cserélgetik egymás között a mikrofont. Aki szereti a keményvonalas hiphopot, és valamiért még nem hallotta ezt az albumot, annak mindenképp kötelező, mindenki másnak pedig erősen ajánlott.

Ha csak egy számra van időd: Sabotage

Dönci

A Pulp legendás zenekar legendás lemezekkel (Different Class; This Is Hardcore), hozzánk mégis ez a méltánytalanul alulértékelt album került fel, amelyet nagyon is megéri végighallgatni (főleg odafigyeléssel). Jarvis Cocker elindult a misztikus, verselő szövegmondás felé néhol, ami miatt elég sötét hangulatot kapnak a dalok helyenként. A leginkább kiemelkedő a „címadó” I Love Life, de akadnak itt igencsak kiváló britpop-slágerek (The Trees; The Night That Minnie Timperley Died; Birds in Your Garden; Bob Lind (The Only Way Is Down)). Szóval lényeg a lényeg: nagyon lehet szeretni ezt a lemezt, különösen, ha valaki odavan a középtempós vagy lassabb, gitáralapú zenéért.

Ha csak egy számra van időd: I Love Life

Lepa

Elég érdekes album ez: bár első hallásra nem kiemelkedőek a számok, de minél többször hallgatja az ember, annál inkább megfogják azok a kis művészi apróságok, amelyek kiemelik a többi gitárpopot játszó zenekar közül a Pulpot. Kicsit háttérzenésebb, csendesebb és elvontabb a brit vonal meghatározó zenekarainál (pl. Oasis), de pont emiatt egyedi is lesz. Nagyon érdekes képessége a zenekarnak, hogy a fülbemászó dallamok alá néha kicsit nem odaillő akkordokat rak, hogy jobban megbolondítsa a dalt (pl. I Love Life). Ha valaki nem ismeri őket (vagy ezt a lemezt), én a slágereiket ajánlanám elsősorban (The Trees, Birds in Your Garden), de érdemesebb kicsit alaposabban is beleásni magunkat a lemezbe, és a címadót, vagy az előtte lévő 8 perces Wickermant is megfülelni, hogy teljesebb képet kapjunk a banda képességeiről.

Ha csak egy számra van időd: Birds in Your Garden

Lepa

Egy elég fiatal, legalábbis újonnan felbukkant előadó 2016-os, debütáló lemezéről van szó. Az album rögtön egy slágerrel nyit, a címadó szám egy nagyon hatásos, R&B-s kezdés után vált át egy sodró erejű, fortissimo refrénbe – jó kis koncertkedvenc lehet. Utána is jellemző a mai hangzású, de régi hagyományokra épülő zenei alapok és a soul nagyjai énekstílusának kombinálása, ízlésesen elhelyezett fúvósokkal és rádióbarát dallamokkal. Nagyon énekközpontú az egész album, gyakorlatilag egyszemélyes produkció, háttérzenészekkel megtámogatva (az előadó neve is egy személyt testesít meg). A Skin a másik nagy sláger az albumon, kicsit eurovíziós a hangulata (a szó jó és rossz értelmében egyszerre: fülbemászó, de átlagos, jól kiemeli az énektehetséget, de zeneileg nem nyújt semmi újat). A Bitter Endben pedig az énekes rendkívül széles hangterjedelmét is megtapasztalhatjuk. A Die Easy pedig nagyon hatásos („végrendelkezős”) szöveggel párosított, szívbe markoló a capella dal. Elsősorban a modern, de a régi nagy klasszikusokhoz hasonló érzelmességgel és beleéléssel előadott soul kedvelőinek ajánlott hallgatnivaló.

Ha csak egy számra van időd: Human

Dönci

Az elég hülye művésznévvel rendelkező, Rory névre hallgató fiatalember elég nagyot robbant 2016-ban a címadó dallal. És lehetséges, hogy elég sokan megköveznek majd azért, amit most leírok, de érzek ebben a srácban valami olyat, mint Leonard Cohenben. Nem azért, mert Cohennel ellentétben (aki kábé a legnagyobb kedvencem evör) Rory tud énekelni (hiszen hangja Otis Reddighez vagy Sam Cooke-hoz méltó), hanem azért, mert eléggé őszinte és karakteres szövegvilággal dolgozik, ami bőven túlmutat a rádiópopon. Ráadásul nagyon ügyesen keveri a blues, a hiphop, a folk, a soul és a gospel elemeit, így nem válik unalmassá a lemez többszöri hallgatásra sem. Ebből is látszik, hogy nem egyszámos előadóról beszélünk, úgyhogy azon csodálkozom csak, hogy (még) nem lett durva világsláger a Bitter End, az As You Are, a Grace, az Arrow vagy az Ego című dalokból. Mindenesetre, ha a rádiókban több hasonló kaliberű felvétel szólna, mint bármelyik dal ezen az albumon, valószínűleg gyakrabban hallgatnék rádiót. Azoknak ajánlom különösen, akik szeretik rádióbarát, de különleges popzenét (főleg akkor, ha a szövegekre figyelni is jut idő). A budapesti koncertre május 4-én meg menjen el, aki csak tud.

Ha csak egy számra van időd: Bitter End

Dönci

A Kistehén (több néven és felállásban futó) formációjának központjában mindig az Andersenből (Hogy nem került a listára? Mi vagyunk a hibásak.) ismert Kollár-Klemencz László állt, aki zeneileg és szövegileg is kézben tartja az együttest. E körül a lemez körül kezdett el nagy üzemben dolgozni a Rájátszással, úgyhogy Erdős Virág néhány szövege is beszivárgott ide (Ezt is elviszem magammal; Pápá, nyugodj békében), ami nem is ártott, mert KKL szövegei kevésbé konkrétak, sokszor inkább hangulatfestők (l.: Jó színe van), de mindenképpen cinikusak és ironikusak. Jellemzően egyébként sok ismétléssel válnak szuggesztívvé a dalok (Ha sírok), zeneileg pedig elég sok finomság felfedezhető a háttérben, ami elsőre nem is észrevehető. És még a rossz hangzású elektronikával is jó ízléssel kísérleteznek (Olyan izé vagy). Biztos vagyok abban, hogy nagyon megosztó lemezről (és zenekarról) beszélünk, de mindenképp esélyre érdemesek. Javaslom azoknak, akik szeretik az önazonos előadókat, akik kellőképp slágeresek is tudnak lenni, ha akarnak.

Ha csak egy számra van időd: Jó színe van

Lepa

A Kistehén a 2002-es Sziget Fesztivál reklámjaiban tűnt fel először, és sokan nem is tudták, mi a fene ez: egy rajzolt tehén énekelt arról, hogy ő a kistehén, és csak hetekkel később derült ki, hogy ez Sziget-reklám. Zseniális marketingkampány volt, emlékszem, röhögőgörcsöt kaptam, mikor egy tanárommal beszélgettem a szünetben, és a sulirádióban megszólalt a „mi vagyunk a kistehén” kezdetű reklámdal. Utána meg az is kiderült, hogy ez tényleg létező zenekar, a poénos első albumukat hallgattam párszor, de aztán nem túlzottan követtem őket. Ez a 2012-es lemez sokkal érettebb, kicsit sötétebb és kevésbé vicceskedő, mint a korai művek: betagozódtak ők is a magyar alternatív színtérbe, bár átlagosnak egyáltalán nem nevezhetőek a zenei megoldásaik. Azért a hülye rímek és az egyszerre bugyuta és kreatív szövegek megmaradtak a zenekar legfőbb védjegyének (bár e téren is van komolyodás). Néha fárasztó, néha szórakoztató ez a zenekar: meg tudom érteni azt is, ha valakinek nem jön be, de aki nem ismeri, az albumot, „tegye fel” (Dönci szóhasználatával), pár mosoly bizonyosan garantált.

Ha csak egy számra van időd: Pápá, nyugodj békében

Lepa

Egész rég nem volt már Fat Wreck Chords-os pop-punk, hát hallgassunk megint egyet! Ami a Direct Hit!-et kiemeli a többi hasonló zenekar közül, az az egyszerre vicces és apokaliptikus szövegvilág, és hogy néha kegyetlenül vad, dühös ordibálást kevernek az amúgy Blink-182-t idézően popos, vidám hangulatú, lightos slágerekbe. (Ráadásul néha tényleg kicsit blinkes, azon belül is Tom DeLonge-os hangja van az énekesnek, amikor nem ordibál.) Amúgy konceptalbumról van szó: minden szám a drogok témáját járja körül, nem reklámozza, de nem is ítéli el, inkább empirikusan nyilatkozik (ugyanis a dalok szerzője a lemez megírása előtt ki is próbálta legtöbbjüket, hogy ihletet merítsen). A lemez legeredetibb száma a szinte végig ordibálós Paid in Brains, ami alatt nagyon fura, monoton, szinte idegesítő, fúvósokkal megtámogatott alap megy, de a Do the Sick őrülete is zseniális, olyan, mintha egy hardcore-énekest kényszerítenének, hogy üvöltözzön végig egy Beach Boys-számot. Nehéz kedvencet választani az albumról, mert a stílusbeli keretek ellenére jobbnál jobb nóták sorakoznak itt. A pop-punkot nem szeretők a fent említett Paid in Brains-zel próbálkozzanak, a slágerek kedvelői az Artificial Confidence, a Forced to Sleep vagy a (csodásan építkező, dallamosból szintén ordibálósba átmenő) Villain Alcoholic cíművel. Ja, és érdemes a klipjeiket is megnézni. A vicces intró arra figyelmeztet, hogy 40 év felett nem ajánlott az album, de én már közelítem az életkort, és nem hiszem, hogy utána ne tetszene ugyanennyire.

Ha csak egy számra van időd: Artificial Confidence

Dönci

Erős, energikus, lendületes, fogós: minden, amit egy jó punk lemezről elmondhatunk, megtalálható itt. A Fat Wreck Chords ismét kitermelt egy olyan zenekart, akik túlmutatnak azon, hogy lázadni kell, mert zeneileg is érdekes hangszerekkel és effektusokkal lepik meg a hallgatót. A legzseniálisabb talán a Paid in Brains megoldása a fúvósokkal, a ciripelő szintivel és a húzós gitárokra hörgéssel/üvöltéssel. A Promised Land a közönségénekeltetésre is alkalmas pararappájával biztosan koncertsláger lett azóta. Vannak egyébként teljesen rádióbarát felvételek is (Forced to Sleep; Another Dimension), tehát nem kell attól tartani, hogy valaki nem találja meg a magának valót. A tematikáról pedig a dalcímek árulkodnak (Was It the Acid?; Infinite Pills, Infinite Alcohol; Villain Alcoholic). A Bleach Music eleje pedig tényleg olyan, mintha a Nirvana első lemezéről származna, úgyhogy ezért a poénért bónuszpontot érdemelnek. Ajánlom dühös, lázadó embereknek, akik szeretik a 3 perc körüli lendületes számokat.

Ha csak egy számra van időd: Paid in Brains

Dönci

A Bonanza Banzai a nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején akkora kultuszzenekarrá nőtte ki magát olyan rövid idő alatt, hogy nem lehetett nem észrevenni. Sőt, az én korosztályomból bármilyen magyar embert megkérdezünk, szerintem akkor is tud pár dalszöveget vagy részleteket, ha nem szerette soha ezt az együttest. Jegyezzük meg azt is, hogy nagy Depeche Mode-epigonok voltak mindig is, viszont Ákos dalszövegei valahogy betaláltak akkor is, ha ekkortájt még próbált mélyebben énekelni, mint ahogy tudott. Ezért (is) modoros sokszor. Viszont kétségtelen, hogy ilyen tömegeket ilyen fiatal zenekar nem mozgatott meg talán semmikor máskor Magyarországon. Gyakorlatilag slágerekkel terhelt az egész lemez (A jel; Dörömbölnek a vágyak; Kicsi szív; Kihalt minden; Szerelemisten), amik működnek is még ma is (azoknak, akik szeretik a nyolcvanas évek szintipopját, vagy valaha bonanzások voltak), és meggyőződésem, hogy hangszerekkel előadva ma is hódítanának (nem véletlen veszi elő ezeket Ákos néha a szólókoncertjein). Az idegen nyelvű számokat amolyan „hortobágyi angolsággal sikerült előadni, de mit várunk a feltörekvő fiatalságtól? Szerintem ehhez nem kell különösebb ajánlólevél, mert nem hiszem, hogy be kellene mutatni bárkinek a zenekart.

Ha csak egy számra van időd: Dörömbölnek a vágyak

Lepa

Erre az 1990-es albumra én leginkább úgy tekintek, mint egy kordokumentumra, a rendszerváltás utáni Magyarország egyik tipikus tünetére, a „legyen minden külföldi zenekarból egy magyar verzió is” jelenségre. Hiszen a Bonanza Banzai gyakorlatilag a magyar Depeche Mode volt akkoriban. Így szűk 30 évvel később hallgatva (és elnézve a kisfiús Ákost a borítón) jól rá lehet csodálkozni a karrierje kezdetére, a próbálkozásra az angol nyelvű szövegekkel vagy a szörnyen nyolcvanas (bár nem Bonanza-specifikus) elektromos dobhangzásra. Azért megvannak azok a jellegzetességek, amik kiemelték a zenekart, és segítettek nekik kijelölni a helyüket a magyar poptérképen. Ilyen például a hajlam, hogy ugyanazt az alaphangot használják hol dúros, hol mollos dallamokhoz egy számon belül, így elkerülve a túlzottan sablonos énekdallamokat (lásd: Dörömbölnek a vágyak). Tekintve a kicsit retró-scifis hangzást, az album időutazáshoz kiváló háttérzene.

Ha csak egy számra van időd: Kihalt minden

Lepa

Inkább nem is számolom tovább, hányadik kanadai előadót vesszük górcső alá. Lehet, hogy az USA-UK-Magyarország dobogót Kanada követi negyedikként a beválogatott országok képzeletbeli rangsorában. A NoMeansNo nem egy mindenki által ismert formáció, de underground körökben legendásak, sőt kultikusak (voltak). A Wright fivérek által 1979-ben alapított bandát volt szerencsém látni élőben is, és bár nem hasonlít teljesen, hangulatában mégis a Primushoz hasonlítanám. Ugyanis rendkívül progresszív, invenciózus, a szabályokat felborító zenét játszanak, ami leginkább a basszus- gitár- és dobtémák változatosságára, szokatlanságára és furcsa ritmusaira épül, az énekteljesítmény azonban itt is másodlagos (elsőre kifejezetten kellemetlennek tud tűnni Rob Wright hangja, amíg meg nem szokjuk). De amúgy is többször hallgatós albumokról beszélünk az esetükben, szóval tessék csak próbálkozni bátran, meghálálja magát az album egy idő után. A Kill Everyone Now vagy Madness and Death számcímek ne tévesszenek meg senkit, alapjában véve vidám, legalábbis önfeledt, játékos örömzene ez – súlyos köntösben.

Ha csak egy számra van időd: Cats, Sex and Nazis

Dönci

Ez is kicsit nehezen behatárolható stílus. Valami törzsi őserő áthatja a dalokat, az biztos, amire a kicsit kántálós ének és a monoton dallamvezetés rásegít. Ráadásul nem is feltétlenül hallgatóbarát torzításokat alkalmaznak, valamiért mégsem akarja az ember lekapcsolni őket. A leginkább slágeres a Madness and Death funkos metalja. Olyan ez, mint amikor valami nagyon dühös és vad dolgot szeretnél csinálni, de közben rájössz, hogy inkább kísérleteznél a különböző effektusokkal, és aztán meg nem tudsz megegyezni magaddal, és összemosod a kettőt. A legjobb példa erre talán a Kill Everyone Now. Általában (bőven) 5 percen túli darabok dominálnak végig, amelyek még inkább a belemerülős, mélyebb érzéseket hivatottak előhozni a hallgatóból. Azt meg ne felejtsük el megemlíteni, hogy 1993-ban ez a hangzásvilág eléggé úttörőnek számított. (A Faith No More sample az utolsó dalban külön jó.) Azoknak ajánlanám ezt a lemezt, akik nem vetik meg a kísérleti, keményebb vonalas szerzeményeket, és van idejük odafigyelve hallgatni a zenekart, mert háttérzenének eléggé zavaró lehet sok helyen.

Ha csak egy számra van időd: I Need You

Dönci

A listánkra visszatérő Nick Cave szintén az az előadó, aki – Bowie-hoz, Dylanhez vagy Cohenhez hasonlóan – szuggesztív előadásmódjával, karizmatikus (bár sokszor hamis) hangjával és húsba vágó szövegeivel hívta fel magára a világ figyelmét. Ez a lemez pedig a listánkon már szintén szereplő PJ Harveyval történő szakítást követte, és ez – nem titkoltan – a szövegekben is megjelenik (Black Hair; West Country Girl; Green Eyes). A tempó itt is egységes, a slágerek (Into My Arms; (Are You) The One That I've Been Waiting for?) pedig nagyon szépek. A fő hangszer a zongora ezen a lemezen, többek között ezért is van, hogy a lassú, szívfacsaró dalok közül sok filmzenévé is avanzsált (About Time; Shrek 2). Sokkal inkább elmerengős albumról beszélünk, mint a korábbiak. A nyers erő és a vadság hiányzik, helyettük a szomorúság és a megkeseredettség uralja a dalokat, miközben a társadalom kritikája, az istenhit és annak megkérdőjelezése ismétlődik belső vívódások közepette. Tehát ezt se tegye fel senki, aki pörgésre vágyik.

Ha csak egy számra van időd: elhalkulása ellenére a Brompton Oratory.

Lepa

Barlang Miki (és a rossz magvak) is egy olyan előadó, aki méltánytalanul maradt le a Rolling Stone 500-as listájáról, ezért mi bőségesen kompenzáljuk. Például a nyitó Into My Arms rögtön egy örök klasszikus, ha nem is nevezhető slágernek – de hát a Cave-dalokkal amúgy is az a „baj”, hogy a hagyományos értelemben nem slágeresek, akármennyire is fogós némelyik. Talán ezért nem vált sose mainstream sztárrá, pedig hihetetlen tehetség. Na meg a mély, sokszor szomorú vagy kiábrándult szövegek (lásd: People Ain’t No Good) is közrejátszhattak ebben. Ezen a lemezen egyébként amúgy is dominálnak a lassú, szomorkás-mélabús balladák, végig elég egységes ez a merengős hangulat, a zenei aláfestés pedig sokszor elég minimalista (pl. a Black Hairben szinte csak harmonika és basszus van). Nem minden hangulatra és időpontra alkalmas hallgatnivaló ez a zene, de elmélyülésre, az élet nagy kérdésein való filózásra nagyon ajánlott.

Ha csak egy számra van időd: People Ain’t No Good 

Lepa

A jelen album Leonard Cohen termékeny (és sajnos már végleg lezárult) életművének arra a szakaszára tehető, amikor már kicsit eltávolodott az egyetlen gitárral előadott, akusztikus balladáktól, de még viszonylag szolid felállásban szólalt meg a későbbi „táncdalos” hangszerelésekhez képest. A női kórusokhoz már itt vonzódott, rögtön a kezdő (és kiemelkedő színvonalú) The Guests felvillant egy tökjó vokálkórust. Többségében lassú, elmélázós, de azért nem túlságosan szomorú dalokat kapunk utána is ezen az albumon. A folkos hatások pedig többször is Bob Dylant juttatják eszembe (pl. a The Window c. számban), de amúgy se túlzás azt mondani, hogy Cohen igazából a kanadai Dylan. Lágy megszólalása ellenére odafigyelős zene ez, szerintem akkor hálálja meg igazán magát, ha nem csinálunk mást közben, de természetesen háttérzenének is működik. A The Lost Canadian tört franciasága legalább olyan aranyos és szeretnivaló, mint Leonard Cohen maga – csoda, hogy nem szerepelt egy abummal se a Rolling Stone 500-as válogatásán, de majd mi bepótoljuk!

Ha csak egy számra van időd: The Guests

Dönci

Az olvasók számára talán már kiderült, hogy Leonard Cohen nagy kedvencünk, akit nálunk azért sokkal nevesebb emberek is hiányolnak a Rolling Stone 500-as listájáról. Első lemeze a mi listánkon – nem meglepő módon – főleg folkos elemekkel átitatott (és ahogy lenni szokott Cohennél) szövegközpontú darabokat soroltat fel. Tempójában is egységes (értsd: lassú), de mindenképp figyelmet érdemlő albumról van szó. A koncerteken is elővett The Guests, The Widow, The Gypsy's Wife és a The Smokey Life mellett akadnak megbújó, kicsit kilógó, de nagyon hangulatos darabok, pl. a jazzes Humble in Love, vagy a franciául előadott The Lost Canadian. Az biztos, hogy Cohen már ekkor olyan szövegvilággal dolgozott, amely csontig hatoló, átérezhető és – sok esetben – örökérvényű. Házibuliba ezt sem javaslom, de hétvégi ejtőzéshez vagy az angol nyelv gyakorlásához kiváló.

Ha csak egy számra van időd: The Gypsy's Wife