Dönci

Az alter country egyik úttörői Nashville városából származnak (honnan máshonnan?), ráadásul az énekes nevét úgy írják, mint az X-Men egyik karakterének polgári nevét (Nightcrawler = Árnyék), Kurt Wagner (csak „amerikaiul” ejtik). Az énekhang egyébként egészen érdekes: sokszor rekedt és andalító (The Old Gold Shoe, Nashville Parent), máskor vékony és nyávogó (Grumpus, What Else Could It Be?). Ezek miatt nagyon nehéz odafigyelni a szövegekre, pedig érdemes (akár rájuk keresni is), mert vannak eléggé jók és kellőképpen viccesek is. Általában jellemző, hogy telt a hangzás, és sok a hangszer, pedig első hallásra egészen egyszerű daloknak tűnnek. De szépen komponált vonósok és fúvósok egészítik ki az általában egy hangszerre írt dalokat. Valahol az összes dal a country, a soul, a klasszikus zene, a blues és a light jazz között ingadozik, és kellőképpen megfoghatatlan stílust képvisel. Tempójában is nagyjából egységes, bár érthetetlenül az album egyetlen gyors dala zárja a lemezt. Valószínűleg buligyilkos album egyébként, szóval inkább csendesebb délutánokra javaslom.

Ha csak egy számra van időd: talán a fenti írtak a leginkább a The Distance from Her to There-ben jönnek elő.

Lepa

Ma pedig egy olyan albumot hallgatunk, ami se nem túl szomorú, se nem túl vidám, inkább csak olyan merengős. Kicsit háttérzene-íze van egyébként a Lambchop ezen nagylemezének, de a jó értelemben, ugyanis a „sima” alternatív rockból a country és a jazz felé történő kikacsintások mind csak lazábbá, komolytalanabbá teszik a hangulatot. A szövegek meg, ahol értem, elég viccesek, de erre már a számcímekből is rájöhetünk. Olyan zene ez, amire annyira nem volnék kíváncsi koncerten, viszont hosszú autóutakon szinte akármeddig el tudnám hallgatni.

Ha csak egy számra van időd: Up With People

Lepa

Ha már elindultunk tegnap a szomorúbb zenék felől a pop irányába, akkor most még inkább popot hallunk: a Preatures egy kifejezetten könnyed, hallgatóbarát, ritmusos örömzene. Ráadásul jól meg van spékelve az album slágerekkel. A női ének néha szinte (a korai) Madonnát és a 80-as évek egyéb diszkódíváit idézi, a zenei alap pedig teljesen rádióbarát (de azért hangszeres, nem elekronikus, habár a szinti szerepe jelentős). Ez tipikusan olyan zene, ami nagyon sok szituációban működik: kocsiba is jó, klubkoncerten vagy fesztiválon is tudnám élvezni, háttérzenének is megfelel. Talán még elalváshoz is, bár ahhoz kicsit pörgős. Aki könnyed kikapcsolódásra vágyik, annak legyen ez a mai zenéje: 10 lightos sláger fél órában.

Ha csak egy számra van időd: Cruel

Dönci

Na, felavászkodtak az ausztrálok is a listára. Méghozzá micsoda electro indie muzsikával! :) Ha hozzávesszük, hogy debütáló lemez, akkor meg különösen erősnek hat. Mindegyik dalban van valami kis sejtelmes és – a női hangszín miatt – erotikus is. Igazából minden működőképes: jó helyen riffelgetnek a gitárok, jókor jönnek a tapseffektek meg a csilingelések a szintiből, a hangzás pedig nagyon egységes. Ügyesen hasznosították a '80-as évek new wave mozgalmát, és sikerült ismét újszerűvé tenniük ezt a hangzásvilágot. Az első megtorpanás a Two Tone Melody, az sajnos eléggé unalmasra sikeredett, de talán azért, mert az a leginkább „szokványos” felépítésű dal. A csúcspont szerintem mindenképp a Cruel. Viszont a Somebody's Talking sem okoz csalódást egyáltalán. Önszorgalomból pedig mindenki hallgasson még többet tőlük. (Főleg, hogy a cikk írásakor már megjelent egy második lemezük is.)

Ha csak egy számra van időd: Somebody's Talking

Dönci

Ismét egy kis kaliforniai punk, avagy melocore muzsika (ahol a bandának nem sok köze van Kaliforniához). A stílusnak megfelelően itt sem a hosszabb balladák, sokkal inkább a lendületes, 3 perc alatti, slágeres szerzemények dominálnak. A leginkább rádióbarát (még elhalkulással együtt is) az egyik híres önsegítő könyv címét plagizáló I'm OK, You're OK. A The Downfall of Western Civilization csordavokálja is jól szólhat a koncerteken a közönséggel kiegészülve. A Fist vs. Tact viszont a hardcore punkra hajaz már, szóval kikacsintgatnak néha a skatulyából. Ha épp egy amerikai filmben szerepelsz, ahol középiskolások házibulijában, esetleg iskolai bálon vagy, akkor tökéletes háttérzene lehet szinte bármelyik szám, ha viszont ez a helyzet nem áll fenn, autózáshoz, gördeszkázáshoz, futáshoz szintén kitűnően használható.

Ha csak egy számra van időd: The Downfall of Western Civilization

Lepa

Az MxPx az eggyel korábbi albumával, az ennél jóval gyorsabb, skatepunkosabb Life In Generallal futott be, aztán gyorsan nagykiadóra váltott, és megalkotta ezt lemezt. Első hallásra (sőt, akár másodikra is) sokaknak ez egy egyszerű pop-punk tucatalbumnak tűnhet a Green Day / Blink-182 vonalról (dúr alapú dallamok, nincs szólógitár). Ami miatt nem érdemes legyintve elmenni mellette, az a néhol zseniális dallamvilág (pl. The Final Slowdance), az énekes Mike Herrera tiszta, punkban kiemelkedő énekhangja (élőben se szokott soha hamis lenni), valamint a sokszor elég mély, személyes szövegvilág (pl. a Set the Record Straight állítólag az előző kiadóval való problematikus szakításról szól). Persze nem töltelékmentes az album sem szövegileg, sem zeneileg, viszont aki a Green Day-féle zenéket szereti, de még nem ismeri ezt a zenekart, az fedezze fel magának. Ja, és a záró The Theme Fiasco iszonyatosan lelóg (vagy inkább kiemelkedik) az albumról: diszharmonikus, kiszámíthatatlan, nincs szövege, zúzás meg ordibálás van benne, de annál jobb, hogy mégis rákerült – bizonyítja az MxPx zenei tehetségét, és kicsit más oldalát is megmutatja a zenei világuknak.

Ha csak egy számra van időd: ha szereted a lightos pop-punkot, akkor Set the Record Straight, ha kicsit komolyabbra vágysz, akkor The Theme Fiasco

Lepa

Egy (szerintem) kevéssé ismert, de nagyon tehetséges zenekar a The Frames. Ők is írek, akárcsak a tegnapi zenekar, a Cranberries, de kicsit másban nyomulnak: javarészt akusztikus, vonósokkal és egyéb klasszikus hangszerekkel (hegedűvel, zongorával) kiegészült, kicsit letargikus, de legalábbis elmerengős alternatív rockban. A tempó javarészt lassú, bár azért a rendkívül fülbemászó Finally megmutatja, hogy tudnak sodró lendületet is produkálni, ha akarnak. Amiben viszont van párhuzam a Cranberries-zel, az az, hogy az énekes nagyon sokoldalú és jó hangú, elvinne a hátán sokkal gyengébb dalokat is. De szerencsére nem ez a helyzet, mert nagyon szépen kidolgoztak és meghangszereltek minden számot, a hangzás hihetetlenül telt a jórészt akusztikus alapok ellenére is. Szomorkás lemez ez, de nem hagynám ki. Ha épp jókedved van, és ezért nincs kedved ilyet hallgatni, írd fel magadnak későbbre.

Ha csak egy számra van időd: Finally

Dönci

Az ötödik lemezére már eléggé érett zenekarnak számított a The Frames, és eddigre előjöttek belőlük a nagyon depresszív és sokszor belassított dalok (Happy; Trying). Mindenesetre kellőképpen borongós, őszi hangulatú albumot tettek le az asztalra. Ugyanakkor valahogy megmaradtak a slágerek is (Finally; Dream Awake). Persze a hegedű mindenhol szomorít egy kicsit, ahol csak lehet, Glen Hansard néhol egészen vékony, máshol erőteljes énekhangja pedig tökéletes kiegészítője ezeknek a felvételeknek. Ha valaki most ismerkedik a zenekarral, szerintem ne ezzel a lemezzel kezdje, mert elsőre azért fárasztó vagy nyomasztó lehet. Ugyanakkor biztosítok mindenkit arról, hogy grower albumról van szó: minél többször hallgatja meg valaki, annál élvezetesebb lesz, és annál több finomságra felfigyel az illető. Szövegileg is van minden az absztrakttól (A Caution to the Birds) a középiskolás szintű szerelmi csalódásig (Fake), zeneileg pedig a monoton elúszástól (Ship Caught in the Bay) a gyors vaduláson át (Underglass) a fokozatosan építkező, lassúból gyorsra váltó felvételekig (Dream Awake). Mára legyen egy olyan, ami jó bevezető lehet a The Frames muzsikájába.

Ha csak egy számra van időd: Dream Awake

Dönci

Emlékszem, '94-ben jó sokféle szemét ment az MTV-n (Haddaway, 2Unlimited stb.), aztán valahogy bekúszott az elég sötét Zombie-videó, és mindenki tátott szájjal nézett, hogy A) ki ez a zenekar?; B) milyen fura hangja van az énekesnőnek; C) milyen frankó gitárok mennek a háttérben. Persze félrevezető darab az is, mert nem olyan kemények az együttes általában, mint abban a dalban, mégis sok kincset rejt a lemez. Hogy másról ne beszéljünk, ott van rögtön a nyitó Ode to My Family, de az első 5 szám gyakorlatilag hibátlan. A legnagyobb gyengeségnek talán a túltolt szociális érzékenységet tudnám felróni a The Icicle Melts című felvételben. De igazság szerint Dolores O'Riordan hangjával valószínűleg bármit meghallgatnék, annyira jól affektált ő is, nagy veszteség érte halálával a popkultúrát. Sokféle hangulat váltakozik a lemezen, mégis egységes hangzásában, ráadásul jól hangszerelt vonósok is besegítenek sokszor. A 13 számból legalább 9 olyan, amit bármikor szívesen meghallgatok, a maradékhoz meg hangulat kell.

Ha csak egy számra van időd: mára legyen egy kicsit elhanyagolt darab a lemez végéről: No Need to Argue

Lepa

A Zombie szerintem egy olyan szám, amit mindenki ismer, aki a 90-es években már öntudatánál volt, és nem csukott füllel éli az életét. Agyonjátszotta az MTV és a rádió, feldolgozta minden sulizenekar, és a rockházibulik elengedhetetlen kelléke is volt – pedig alapjában véve nem egy slágeres szám, de lehetetlen kivonni magunkat a monoton zúzású gitárok és a velük totálisan ellentmondó, törékeny női énekhang hatása alól. Aztán pár hónappal később még felkúszott a listákra a sokkal lágyabb Ode to My Family, és kész – eltűnt a zenekar, én legalábbis azóta se hallottam róluk a médiában, egészen az énekesnő idei haláláig.* Pedig volt sok albumuk, és úgy tudom, azért a rajongótáboruk se elhanyagolható. Kíváncsi is lettem, a fent említett két számot leszámítva miket játszottak koncerteken. Lehet, hogy bele kéne hallgatni pár másik albumukba is, mert amúgy tökjó dallamokat írnak, és tényleg szép Dolores O'Riordan hangja. Egy biztos: a No Need to Argue albumcím beleégett minden kilencvenes évekbeli MTV-néző agyába. Nem érdemtelenül, mert vannak itt még jó számok (pl. a bő 6 perces Daffodil Lament), de azért a Zombie utolérhetetlen. (A vizuálisan is nagyon szuggesztív klip egyébként a kritika írásakor 616 millió megtekintésnél jár a YouTube-on, ezt azért nem adják ajándékba...)

* A listánkra még bőven azelőtt került fel ez a lemez, hogy a tragikus haláleset bekövezkezett volna; a lemezkritikánkat is korábban megírtuk, de ennek fényében módosítottuk.

Ha csak egy számra van időd: Zombie

Lepa

Mindig fennáll a veszélye, hogy ha valaki szólókarrierbe kezd sokévi zenekarban játszás után (pláne, ha énekes-dalszerző volt a zenekarban, és szólóban is úgy folytatja), hogy a szólószámai gyakorlatilag csak a „fő zenekara” lebutított, lecsupaszított dalainak tűnnek. Tony Slynak sikerült elkerülnie ezt a csapdát, egyáltalán nem hasonlítanak a No Use-dalokra ezek a szép, csendes, akusztikus nóták, és nem is alacsonyabb rendűek. Talán csak a dallamvilág maradt ugyanaz, na meg az érzelmes, sokszor önmarcangoló, néha mást marcangoló szövegek. Debütáló szólóalbumnak szerintem tökéletes a maga egyszerűségében is, hiszen az akusztikus gitárt csak díszítésként egészíti ki néha egy-két egyéb hangszer (és kétszólamú ének). Aranyos, szép dalok melankolikus őszi délutánokra. Akit az első vagy az utolsó szám se érint meg semmilyen szinten, azt csak sajnálni tudom.

Ha csak egy számra van időd: Capo, 4th Fret

Dönci

Ismét találkozunk Tony Sly munkásságával, és ismét nem a fősodorbelivel (No Use for a Name). Megint inkább akusztikus dalokat hallunk főleg, nem pedig lendületes kaliforniai punkot. Sokszor elég egy hangszer ezek eljátszásához, ami egyáltalán nem probléma. Viszont az AM ezen is túlmutat, és ekkorra biztossá válik, hogy Tony Sly a zenekari tagok nélkül is képes megállni a helyét a színpadon. Sok kis kincs rejlik még a lemezen: Via Munich; Love, Sick Love stb. Teljesen jól kikapcsolja a hallgatót, ugyanakkor ha valaki a szövegekre is figyel, még különlegesebb élményt kap. Az utolsó két szám nagyon erős zárlat, ma mégis az AM nyer nálam.

Ha csak egy számra van időd: AM

Dönci

Meggyőződésem, hogy Les Claypool azért tanult meg ilyen jól basszusgitározni, hogy mindenki elnézze neki, mennyire nem tud énekelni, pedig szíve mélyén énekes akart lenni. Klasszikus lemezről van szó. A My Name Is Mud basszustémája is mindenki számára ismerős lehet, mert nagy altersláger volt (ahogy a The Air is Getting Slippery is). A Welcome to This World is kellőképpen dallamos (és őrült, mint alapbeállítás szerint az összes Primus-felvétel). Nagyjból az is alapvetés lehet a zenekarral kapcsolatban, hogy senki ne várjon semmit, úgyis más lesz, mint amire számít. Érthetetlen/értelmezhetetlen váltások, nyekergő ének, töretlen lendület és magával ragadó energia jellemzi, amelyek furcsamód egy igen szuggesztív egységességet képviselnek. Nem csoda, hogy a South Park főcímdalát is rájuk bízták. Mivel a szövegeket nem (nagyon) lehet érteni, inkább a hangulatok dominálnak. Nehéz lenne stílust meghatározni, annyira összefolynak a különböző jegyek a countrytól a thrash metalon át az indusztriális hangokig. A leginkább szuggesztív dal számomra (a mai napon) a The Pressman, úgyhogy legyen ez a választott.

Ha csak egy számra van időd: The Pressman

Lepa

Rögtön az elején (ha az értelmetlen intrót nem számoljuk), a My Name Is Mud kezdő hangjainál ízelítőt kapunk a basszgitáros-énekes Les Claypool (akié egyébként a világ egyik legjobb nem felvett zenészneve, bár Les Playcool-ként még jobb lenne...) zseniális hangszeres tudásából és a Primus teljesen egyedi, semmivel sem összehasonlítható hangulatából. Utóbbiról annyit kell tudni, hogy néha súlyos és sötét lemezen hallgatva, de nekem volt szerencsém élőben látni őket a Volt fesztiválon, és ott érdekes módon nagyon is könnyed, játékos és mókás hangulat jött át. Mindenesetre Claypool és virtuóz basszgitárjátéka nélkül ez a zenekar semmi lenne; igaz, a gitár is produkál néha kiemelkedő dolgokat, de minden őrá épül. Aki nem ismeri, sürgősen hallgasson bele, mert egy olyan zenekar, amelyik nagyon sok mindenkire hatott a zenészvilágon belül, és mégis összetéveszthetetlenül eredeti, egyszerre beteges és művészi. Sok szép harmóniát meg dallamot ne várjon senki, helyette kap furcsa ritmusokat, kántáló éneket és a hangszerük határait feszegető géniuszokat. Nagy erénye még a változatosság: a Wounded Knee kelet-ázsiai hangzásvilágától a Hamburger Train montoton, hosszú zakatolásáig elég sokféle hangulat felvonul, mégis egységes köntösben. Az album kicsit nehezebben befogadható, mint az előző, nagy sikerű lemezük, de sokkal szegényebb leszel, ha kimarad az életedből.

Ha csak egy számra van időd: DMV

Lepa

Rövid időn belül már a harmadik PUF-albumról olvashattok itt – ez jóval újabb a Ha jön az álomnál, és viccesen reflektál rá a címe. A legjobb számok közé tartozik a Tréfa (ami egy egész slágeres, kifejezetten könnyed nóta), a kicsit pankos kezdésű Bilincs, valamint a gyönyörűszép Angyal, ami első hallásra szerelmes dalnak hangozhat, de igazából a lányuknak írták Lecsóék. Említésre méltó még az Újra, ami bátran nyúl az elektronikus hangzáshoz, de sikeresen teszi. Vicces, hogy a Sorozatban pont 2017-ről van szó (amikor épp hallgatom a lemezt és írom ezt a kritikát). 2000-ben az még valami nagyon messzi időpontnak tűnhetett – hihetetlen, hogy hogy rohan az idő, és többek között erről is szól ez az album. Nemcsak kordokumentumnak jó, ma is simán megállná a helyét a magyar alternatív zenei színtéren.

Ha csak egy számra van időd: Angyal

Dönci

Amikor a '90-es évek közepén a PUF nem csinált lemezt sok évig (igazából nem olyan sokig, csak mivel előtte évente jött egy, ez a 6 soknak tűnt), már senki nem gondolta, hogy lesz új. De aztán tagcserék is jöttek, végül pedig új lemez is. Az más kérdés, hogy a hallgatás idejében már 10 éve nem készült új PUF-album, ráadásul ez az utolsó előtti sorlemez. De most beszéljünk a Ha jön az élet... dalairól. Azért hangzik frissítően, mert valójában nagyon is régi: ugyanazokat a zenei élményeket kapjuk, mint korábban (Tréfa, Újra), talán kissé modernebb hangszerelésben (Bilincs) és mindenképpen jobb hangmérnöki munkával. A hangzás, az energia és a hallgatói élmény viszont ugyanaz, mint régen. Személyesebb szövegek jutottak erre a lemezre, mert érezhető, hogy elkapta a csapatot a családalapítás szele, illetve az öregedési hullám (Angyal, Néha, Kilencedik hónap). A személyes kedvencem talán mégis az Ikrek duettje. Valahogy mindig mást jelent, amikor hallgatom.

Ha csak egy számra van időd: Ikrek

Dönci

Ez a gyakorlatilag kéttagú formáció kifejezetten jó átmenet nyújt ez a lemez a szintipop és parodisztikus alternatív között. A szövegek nagyrészt szándékosan nyálasak és szürreálisak, mégis kikacsintóak (lásd pl.: Meteor). Valószínűleg ilyen hangszerelés kell ahhoz, hogy senki ne vegye 100%-ig komolyan (meg persze ilyen albumcím sem árt). Néhol már-már visszanyúlunk a '70-es évek filmzenéiig (Diamond Dave), ha meg utánajárunk egy-két videónak, azok enyhén megzavaróak, hogy még inkább kontrasztot kapjon a történet. A Love Letter to Japan az egyik kedvencem, mert annyira valószerűtlen a hangszerelése és a szövege, hogy soha nem tudok elmenni mellette mosoly nélkül. A Polite Dance Song címe meg már önmagában mindent visz – a tapseffektek meg a bridge alatt („Would you please clap your hands?”) nagyon viccesek. Tempójában amúgy a közepet lövik be minden dallal, mégsem válik unalmassá az album, mert sok fricska és finomság van rajta arról nem is beszélve, hogy gyakorlatilag az összes rádióbarát sláger.

Ha csak egy számra van időd: Polite Dance Song

Lepa

Ez egy laza, könnyed alter-pop/szintipop album egy kellemesen selymes hangú énekesnővel. Mindig úgy éreztem, hogy a Love Letter to Japant már akkor ismertem, amikor először hallottam – vagy nem emlékszem, mikor hallottam először. Mindenesetre az az egyik legslágeresebb számuk – viszont azt hozzátenném, hogy nem mindig egyből másznak fülbe a dallamok, sokszor nem annyira egyértelműen harmonizálnak az alappal. Nincs azért semmiféle keretrombolás vagy korszakalkotás, inkább csak azt mondom, hogy sokat kreatívkodnak, és kihozzák ebből a stílusból, amit lehet. Mindamellett, hogy kitűnő háttérzeneként szolgálhat egy kávézóba, azért önmagáért is érdemes lehet néha meghallgatni, néhány szám kifejezetten jó hangulatra derít (pl. a You're a Cad vagy a Birthday), mások pedig, mint a címadó Ray Gun, csak simán elvarázsolnak.

Ha csak egy számra van időd: Love Letter to Japan

Lepa

A Bloc Party volt az egyik legelső indie zenekar, amit úgy igazán megkedveltem a 2000-es években, rögtön az első albumukkal (amiről lesz még szó máskor...). Azóta sokan egyalbumos csodaként könyvelték el őket, mert sose tudták megismételni a debütáló lemez sikerét, de ez elég igazságtalan kaloda, mert minden albumukon vannak tök jó számok. Ez a 2016-os lemez kicsit vegyes: az első fele szinte végig tökéletes (talán csak a Fortress uncsi kicsit), a második fele viszont belassul, és kissé ellaposodik. Úgyhogy aki nem ismeri a zenekart, az mindenképpen az első felébe hallgasson bele: a new wave (főleg a Cure) által inspirált, nagyon hangulatos indie-t fog kapni egy nagyon sokoldalú és tehetséges énekessel (egyébként ő, Kele Okereke a zenekar dalszerzője és kreatív mozgatórugója is egyben). Személyes kedvencem a The Good News és a nyitó The Love Within, azokat akármikor meghallgatnám. De például a Different Drugs hangulata is kegyetlenül jó. Sajnos a gitár a korai albumokhoz képest visszaszorult, és az elektronikus hangzásvilág vette át a helyét, ami alapból nem baj, de több pengetést azért el tudnék viselni. Ennek ellenére nekem ez egy komoly „visszatérő” album (a Szigeten is bemutatták, sajnos nem tudtam ott lenni).

Ha csak egy számra van időd: The Love Within

Dönci

Ha van egy jó tenor-bariton énekesed, és gyerekkorodban sűrűn hallgattál new wave-et olyan elődöktől, mint a Joy Division, a New Order, a Depeche Mode vagy a The Cure, akkor a zenekarotok neve legyen Bloc Party. Ez az album végig úszik az éterben – minden dalnak van egy olyan felütése, mintha nem ebben a dimenzióban rögzítették volna, mert nem földhözragadt a hangzás. Lehet, hogy az általánosan lassabb tempó is közrejátszik ebben. Sajnos nem tudom jobban megfogalmazni, pedig szeretném. A The Good News countrys beütése szinte biztosan a Depeche Mode-tól tanult. Az Into the Earth pedig egészen olyan, mintha a Cream játszaná 40 évvel később (nem a durván szólózósan gitározós, hanem a nagyon kellemesen, fülbemászóan zenélős). Tökéletes lehet bármilyen kikapcsolódáshoz.

Ha csak egy számra van időd: The Good News