Dönci

Primus. Aki eddig nem tartott velünk a blogon, és elkerülte a figyelmét ez a zenekar, az valószínűleg nagyon meglepődik majd, ha felteszi ezt a korongot. Az intróból már sejthető, hogy ha nincs valaki ráhangolódva a nem e világi zenékre, valami nagyon fárasztót hall majd. De ha nyitottan áll a dolgokhoz, akkor elképesztő értékeket fedezhet fel magának. És nem csak basszusfutamokra gondolok, bár Les Claypool főleg arról híres. De a Jerry Was a Race car Driver gitárszólója mellett sem mehetünk el szó nélkül. Amúgy ha őszinték akarunk lenni, az egész zenekar nagyon egyben van: jók a váltások, valószerűtlen a kántálás, mégis magával ragadó és sodró lendületű (l.: Is It Luck?) az egész album. A Fish On hétperces őrülete a lemez végén pedig talán a pont az i-re, ezért a választottam ma az lesz.

Ha csak egy számra van időd: Fish On (Fisherman Chronicles, Chapter II)

Lepa

Vannak zenekarok, amelyeket lehetetlen leutánozni, ráadásul pár másodpercből is fel lehet ismerni. Kevesen vannak, de a Primus ilyen, köszönhetően a basszusvirtuóz Les Claypool egyszerre játékos és elborult basszgitártémáinak, hülye, kántálós énekstílusának és az egészet kiegészítő fura gitárriffeknek és változatos dobalapoknak. Egyszerűen tökéletes választás ez a zenekar azoknak, akik olyan zenét szeretnek hallgatni, ami újító, változatos, bohó, szórakoztató, művészi, virtuóz és mégis kemény. A Sailing the Seas of Cheese pedig mind a mai napig a banda csúcslemeze, aki tehát esetleg nem ismerné őket, az mindenképp ezzel kezdje. Kedvenc számom a Tommy the Cat, amelyben Tom Waits is közreműködik (megjegyzem, a nóta a zenekar első albumán is szerepel, ami koncertfelvétel, és ott talán még jobb a basszusszóló).

Ha csak egy számra van időd: Tommy the Cat

Lepa

A Vampire Weekend nagy kedvencem, és talán már említettem is, hogy azért, mert egy mindent átitató, őszintének tűnő jókedv árad a számaikból. Márpedig olyan nehéz manapság (pláne az indie/alter vonalon) igényes és jó vidám zenét találni, ami mégse nyálas egy pillanatig se. Szeretem én persze a szomorút meg néha a depiset is, de azért kell néha egy-egy „gyerekbarát” zenekar is a gyűjteményünkbe. A néha fejhangra felugró, kicsit jódlira hajazó énekstílus mindig megmosolyogtat. A kezdő három szám egyből mesterhármas, jó szívvel tudom bárkinek ajánlani bármelyiket. De ami igazán jó ebben a második VW-albumban (te jó ég, ugyanaz a rövidítésük, mint a Volkswagennek!), az pont az, hogy végig nem ül le, a vége felé a Giving Up the Gun is hozza például a legjobb számok színvonalát. Kocsiba be, ablakot le (ha jó az idő), és nyomassátok a Contrát! (Fun fact: „természetesen” a Vámpírhétvége is magyar kötődésű zenekar, az énekes Ezra Koenig felmenői magyar-román zsidó emigránsok. Fun fact 2: A dal c. tévés tehetségkutatóból kizártak idén egy Petruska nevű versenyzőt, mert Help Me Out of Here c. számával állítólag plagizálta az általam ajánlott számot. Mindenki döntse el magának, hogy így van-e.)

Ha csak egy számra van időd: White Sky

Dönci

A Vampire Weekend mindig egy egészen furcsa irányzatot képviselt számomra. Egyrészt van egy semmihez sem hasonlító, mégis mindenhonnan merítő zeneiségük, másrészt a szövegeik értelmezése a legtöbbször nekem biztosan fejtörést okoz. Ugyanakkor mégsem tudom nem szeretni őket, mert annyira valószerűtlen az egész, amit a fülembe tolnak. Elég a Horchata xilofonját (vagy mijét) vagy a White Sky prüntyögését meghallgatni. De említehetném a California English hadarását vagy a Giving Up the Gun elképesztően fergeteges lüktetését is. Ha másért nem, azért is megéri odafigyelni a legutóbb említett dalra, mert nagyon vicces klipje van, az örökké kiváló Jake Gyllenhaallal. De persze 36 percet rászánni a korongra nem nagy eresztés, szóval inkább haladjunk sorjában. :)

Ha csak egy számra van időd: Giving Up the Gun

Dönci

Cohen harmadik lemeze marad a nagyrészt csendesebb vizeknél és a nagyrészt egygitáros folknál. A dalok 5-6 perces hossza szokatlanul nem rádióbarát, ahogy a bennük megbújó költőiség is valószínűleg túlmutat az egyszeri hallgatáson, ezért nem is csoda, hogy gyakorlatilag rádióslágert nem is produkált a korong (hiszen az egyetlen 4 perc alatti darabban meg abortuszról is szó van), inkább utólag lett kultikus értékű. Emlékszem, a Famous Blue Raincoatból egyszer készítettem valami fordítóversenyre egy magyar változatot. Legyen elég annyi, hogy nem nyertem. :D Viszont mivel feltételezem, hogy azt a dalt azért sokan ismerik, a választottam inkább egy másik gyönyörű darab lesz, az album végéről.

Ha csak egy számra van időd: Joan of Arc

Lepa

Cohen mester harmadik albuma van ma terítéken: ez még az életművének korai szakaszában jelent meg, amikor a dalok többsége akusztikus gitárra énekelve szólalt meg, és nem ment el annyira az énekes-dalszerzői vonalról a (lassú) tánczene irányába. Ugyanakkor a balladái már ekkor is pontosan olyanok voltak, mint később: lenyűgözően költőiek és szívhez szólóak. A Famous Blue Raincoat c. számot szokás ismerni erről a lemezről, de a záró Joan of Arc is elég híres. Nekem rögtön a kezdő Avalanche is nagy kedvencem a maga megszokott, übermély dörmögésével és sejtelmes hangulatával, illetve a megszokottnál egyszerre vadabb és könnyedebb Diamonds in the Mine c. countrynóta is elég tökös. Újabb ékes bizonyítéka ez az album annak, hogy Cohen munkássága sokkal-sokkal több, mint a Hallelujah.

Ha csak egy számra van időd: Avalanche

Lepa

A magyar zeneipar talán legnagyobb dobása volt ez az album a poénrap (vicchiphop?), szóval tudjátok, a komolytalan szövegelős popzene műfajában. Amúgy azért országunkban elég nagy hagyománya van a stílusnak, elég csak arra gondolni, hogy a legelső országos hírnevű rapcsapat a Rapülők volt, akik szintén eléggé poénra vették a műfajt, de említhetném az Animal Cannibalst is, akik kicsit autentikusabb zeneiség mellett, de szintén vicceskedő szövegekkel nyomultak a kilencvenes években (és később). Azonban a Belga sokkal tovább vitte ezt a vonalat, mert még inkább a paródia irányába kanyarodott, arról nem is beszélve, hogy zeneileg se 100%-ig hiphopról van szó (lásd pl. a Maci c. nótát). Nem nagyon van olyan magyar fiatal, aki a Nemzeti hip-hopot és A gyaloglás végét nem ismeri, de ha 2002 után születettek is olvassák a blogunkat, hátha tudunk nekik mutatni valami újat. Én egyébként a Külföldi c. „soknyelvű” számukat hallottam először valami tévés vetélkedőben, és könnyesre röhögtem magam rajta – fiatal (vagy öreg) olvasóinknak az is jó választás lehet, ha netán nem ismernék.

Ha csak egy számra van időd: Nemzeti hip-hop

Dönci

A 2000-es évek első pár évében három nagyon fontos lemez volt a magyarországi alter világában. Ez volt az egyik (a másik kettő pedig az Emil.Rulez! és a hiperkarma bemutatkozó albumai). Olyan erővel támadt a direkt rossz és/vagy kínrímekkel teli raplemez, hogy csak a nagyon kevéssé intelligens emberek tudták komolyan venni. A szívemhez legközelebb álló darab a Maci allegóriája, mert azt nagyon sokszor meghallgattuk egy kedves lakótársammal annak idején. De a legnagyobb slágerek a Nemzeti hip-hop és A gyaloglás vége voltak. De túl azon, hogy az egész korong kultuszlemez, a Kalauz mindkét részének külön szubkultúrája volt. Ha valaki véletlenül nem ismerné valamelyik dalt, azt hallgassa meg, aki meg rám hagyatkozik, az beteszi a Macit.

Ha csak egy számra van időd: Maci

Dönci

Ha van olyan dal, aminek már a (teljesen minimális) dobtémájából érezni lehet, hogy valami készül, akkor az a These Days a nyitányban. Ennyire szépen építkező szám sajnos kevés van a pop-rock történelmében. Egyébként valahol itt is minden dalnak külön hangulata van, de mégis mindegyik kellőképpen slágeres. Nincsenek a gitárok sem túltorzítva (vagy kompenzálva vannak zongorával és hegedűvel), ugyankkor a kiállások (Disarm) és a tempóváltások (If I Had a Son) miatt mégsem válik sablonos gitárpoppá. Jó szívvel ajánlom a teljes lemezt azoknak, akik szeretik a sallang- és sablonmentes gitárzenét, akik pedig csak egy számra neveznek be, akkor azok hallgassák meg az Our Greatest Yeart, mert abban szinte a korong összes jellemző tulajdonsága fellelhető.

Ha csak egy számra van időd: Our Greatest Year

Lepa

Joey Cape életművének csúcsteljesítménye ez a második Bad Astronaut-album. Eddigre ért össze minden hatás: a punkvilágból hozott düh kombinálása a lágy, törékeny zeneiséggel, az ufós és sci-fis hangeffektek, a szívfacsaró szomorúság, ami a szövegekből és a zenéből is árad, az okos és változatos számszerkezetek, a tökéletes hangszerelés, ami se nem túl sok, se nem túl kevés. De komolyan, egyszerűen értetlenül állok a lemez ismeretlensége előtt. Akiből pl. a kezdő These Days semmilyen érzést nem vált ki, az elveszett. És utána micsoda fülbemászással folytat a Clear Cutting! De a számok legalább fele (a folyton tempót váltó csúcsdarab Disarm, a slágeres Single, a könnyedebb You Deserve This, a végtelenül depis szövegű If I Had a Son, a kicsit „még mindig” lagwagonös Killers and Liars stb.) hozzáad az életünkhöz, ha megismerjük. A szomorú indie-rock netovábbja ez, és 2002 egyik legjobb albuma, nincs vita.

 Ha csak egy számra van időd: These Days

Lepa

A renitens popsztár, aki folyamatosan szid mindenkit a húsevőktől kezdve a politikusokon át egészen a hülyékig (bár sok ember van, aki egyszerre mindhárom kategóriába beletartozik): igen, kitaláltad, ő Morrissey! Ja igen, elfelejtettem hozzátenni, hogy zseniális dalszerző és nagyon okos szövegíró – ezért szeretjük. Én egyáltalán nem tartom a szólómunkásságát „alávalónak” a The Smiths-hez képest, főleg, hogy igazából a szólóalbumai is zenekarra vannak hangszerelve. Igazából csak egy névváltozásról van szó, hiszen zeneisége, dallamvilága és a száz közül is felismerhető énekstílusa nem sokat változott. Nagy a kísértés, hogy áradozzak egyesével is a számokról: a nyitó- és a záródalról, a That’s How People Grow Upról vagy a fúvósokkal ízlésesen megtámogatott, folyamatosan pergő pergődobra épülő One Day Goodbye Will Be Farewellről, de próbálom rövidre zárni a kritikát: akiben kicsit is van nyitottság Morrissey munkásságára vagy az igényes, végig színvonalas alternatív rockalbumokra, annak kötelező ismernie ezt.

Ha csak egy számra van időd: One Day Goodbye Will Be Farewell

Dönci

Ha valaki bírta a The Smiths munkásságát, Mozzy bácsit is szeretni fogja, ez szinte biztos. Ráadásul nem is véletlenül vagy érdemtelenül. A tökéletesen meghangszerelt gitárpopok, a kicsit nyávogós hang és a sokszor szarkasztikus szövegek védjegyszerű használata ebben az esetben is óriási kombináció. Nehéz egyet kiemelni, mert meggyőződésem, hogy sok olyan dal van, ami bárki számára kedves lehet, akkor is, ha nem szereti az előadót, pl.: Something Is Squeezing My Head; Black Cloud; I'm Throwing My Arms Around Paris; That's How People Grow Up; One Day Goodbye Will Be Farewell. Szóval ezek legalább a kötelezők közé kerüljenek mindenki lejátszási listáján.

Ha csak egy számra van időd: That's How People Grow Up

Dönci

Elérkezett az a lemez is, amelyről már a FreshFabrik tárgyalásánál is esett szó. Azt is mondhatnám (nem) kis túlzással, hogy a 2000-es évek Nevermindja ez a korong, hiszen valahol mindegyik album felelős azért, hogy a torzított gitárt visszahozták a mainstream hangzásba. A Papercut riffjei és baljós suttogásai egyből arcul csapják a hallgatót, amire a „beneath my skin” sor üvöltése rápakol még egy lapáttal, és onnantól kezdve gyakorlatilag nincs is megállás. Mike Shinoda remek MC, ez azóta sem változott, Chester Bennington pedig elképesztő énekes volt. Ebben nem is lehet vita. A hangzás friss (volt), ami azóta sem múlta idejét. A szövegek nagyon erősek, és gyakorlatilag nincsen olyan dal, ami megakasztaná az egészet (kivéve persze a számomra beksztrítbojzos „I've put my trust in you” kezdetű verze az In the Endben). Szóval ez is, mint a Nevermind, mindenkinek kötelező feladat.

Ha csak egy számra van időd: A Place for My Head

Lepa

Ez a híres-nevezetes album, ami úgy robbant be az MTV-be az ezredfordulón, mint részeg sofőr a sarki boltba. A csapból is a Crawling és az In the End szólt, a tévében pedig elég sűrűn nyomták a klipeket – ami azért furcsa, mert pár évvel korábban ez még biztosan a „túl kemény” kategóriába tartozott volna, de sokat változott a közízlés, és nőtt a fiatalok ingerküszöbe is. Amúgy érdekes, hogy miért pont az a két szám lett kiválasztva – ugyanilyen színvonalú számokkal van tele az album, a Papercut, a Runaway vagy a By Myself is hozza azt a szintet, amit a fent említett nóták, nem is beszélve a záródalról. Szóval egyszerre állunk szemben egy bivalyerős debütáló lemezzel és egy kordokumentummal az ezredforduló (tágan értelmezett) rockzenéjéről.

Ha csak egy számra van időd: Runaway

Lepa

A legelső Cure-albummal állunk ma szemben; és ami külön érdekesség a zenekar történetében, hogy a rögtön ezt követő kiadványuk egy hibrid lemez, gyakorlatilag egy válogatás nagyrészt ebből az albumból és pár nem nagylemezes single-ből. A Rolling Stone listáján már általunk is meghallgatott Boys Don't Cryról van szó, amit az ortodox Cure-rajongók nem is tartanak a kánon részének, mert az a kiadó általi koncepciót képviseli, nem Robert Smith-ét. Fura karrierkezdés, de a lényeg, hogy már rögtön a zenekar első kiadványain is átjön a zseniális dalszerzői tehetség, ami Smith-ből árad. Aki esetleg nem ismeri ezt a lemezt, de a Boys Don’t Cry címűt igen, annak a Foxy Lady feldolgozása vagy a Meat Hook c. dal lehet például „új” kedvence; viszont a zenekar felületes kedvelőinek szóljon abszolút kedvencem, az Object – egy csodás sodrású, egyébként punkos lendületű nóta.

Ha csak egy számra van időd: Object

Dönci

Lehet, hogy egyesek szerint csalás, hogy a Boys Don't Cry után mi besoroljuk a Three Imaginary Boys-t, de túl azon, hogy Robert Smith hű követői vagyunk, a két lemez azért nem ugyanaz. És amellett se szabad elmenni, hogy ekkora post-punk-megoldásokkal kevés zenekar szolgált valaha. A 10:15 Saturday Night csöpögő csapját gyakorlatilag hallani a zenében. A Grinding Halt kiállásai a refrénben szintén hatalmasok, a Subway Song követési jelenete pedig hátborzongató. A Fire in Cairo betűzése is örökre a memóriánkba ég, csakúgy, mint a címadó dal skizofrén lírai énjének segélykiáltása. Azt meg érdemes megemlíteni, hogy a szólók már itt is nagyon mentek Robert Smith-nek. Szóval aki nem szereti a zenekart, de a mi punkos ízlésünk közel áll hozzá, az is nyugodtan tegye fel ezt a korongot, mert működni fog.

Ha csak egy számra van időd: Three Imaginary Boys

Dönci

Aki meghallgatja az első két számot, valószínűleg nem fog elcsodálkozni a magas helyezésen: ahogy a The Doors a Hello, I Love You miatt, úgy Joey Cape is megérdemli a Me the Witness és a This Life Is Strange miatt a magas helyezést. Pont az ilyen korongokért éri meg egyébként szólólemezt is csinálni. Nagyon más, mint a Lagwagon, és (bár nyilván egy hangszerre íródtak), nagyon szépen felhozták őket zenekaros produkcióvá. És persze, el kellett telnie sok évnek, mire Joey Cape nem csak tábortüzes lemezt adott ki a saját neve alatt, de megérte kivárni. De amúgy megéri továbbhaladni a Spill My Guts, a Cope vagy a Moral Compass irányába is (onnan meg nyugodtan fejezzük be az utolsó számmal). :)

Ha csak egy számra van időd: Moral Compass

Lepa

Igencsak előkelő helyen végzett a kevesek által ismert Cape úr eddigi legfrissebb szólóalbuma, de hát melyik zeneszerető olvasónk ne lenne egyúttal elfogult is valaki iránt? Ezen a lemezen nagyon jól átjön, hogy milyen jó dalszerzőről van szó, mert nincs túlhangszerelve egyik dal se, nem vonják el a figyelmünket trükkös megoldások vagy hangszeres részek – ugyanakkor pont annyi kiegészítő hangszer (leginkább ütősök és zongora) szerepel, hogy ne egy csupasz akusztikus gitáros lemez legyen, hanem egy saját lábán álló, erőteljes mű. Leginkább az akusztikus gitár dominál persze, de például a Broken c. dalban, ami az egyik nagy kedvencem, csak zongora az alap. Nagyon szép még a Cope (majdnem Cape, hehe) és az első két szám is, ugyanakkor titkos forrásokból tudom, hogy a hosszú záródal, a Tracks Joey kedvence (elő is adta élőben a legutóbbi bécsi koncertjén, amikor láttam). Ismerkedőknek a fentieket mindenképp ajánlom, de kezdjék a legelső nótával, hátha kedvük támad az összeshez.

Ha csak egy számra van időd: Me the Witness

Lepa

Kedvenc „XY és a valamilyen valamik” típusú előadónk egyik legbefogadhatóbb albumát vesszük ma górcső alá. Sokkal lightosabb, szétfolyósabb és kevésbé zúzós, mint a korai lemezei, és nem is olyan szomorú, mint a későbbiek. Egyszóval egy Cave-szűz hallgatónak valószínűleg erről mutatnék meg pár számot, mint ahogy nekem is ez a lemez volt, ami kinyitotta rá a kaput. A He Wants You például szinte majdnem sláger, a She Passed by My Window a maga countrys élével pedig lágyan elringat. Azért annak se kell megijednie, aki szereti a riffelgetést és a rockosabb nótákat: a majdnem negyedórás záró szám, a Babe, I’m on Fire pont nekik való, ahogy a szimpi szintivel alaposan megtámogatott Dead Man in My Bed is. Sokrétű és mégis végig színvonalas album, nem értem, miért a kevésbé klasszikusok között tartják számon.

Ha csak egy számra van időd: He Wants You

Dönci

Milyen vicces, hogy egymás után jön ez a két lemez. Hiszen ez volt a tegnap említett, megnyert Nick Cave-album. Az első szám annyira levett a lábamról, hogy már csak azért megérte az emelt díjas SMS-t. :) Egyébként a kerete nagyon erős ennek a korongnak, bár el kellett telnie jó sok évnek, hogy átérezzem a 15 perces zárlat hangulatát, ami pusztán felsorolásokkal erősíti meg, hogy mennyire kanos a lírai én. :D Nick Cave is azt mondta, ez a kedvenc Bad Seeds-lemeze, mert mindenki más utálja, és valakinek ezt is szeretnie kell. Pedig amúgy ez is csak a kritika áldozata, úgyhogy most megpróbálunk javítani a megítélésén. A Bring It On bólogatós basszusai és ütős refrénje például szintén feledhetetlen. A He Wants You úgy szép, hogy nem nyálas. A Rock of Gibraltar lüktetése és szövege pedig elképesztően ihletett, csakúgy mint a Right out of Your Hand szerelmi vallomása, vagy a Still in Love hegedűfutamai. Szóval bármit is választok egy számnak, nem hiszem, hogy mellényúlok.

Ha csak egy számra van időd: Wonderful Life