Dönci

Amikor megvettem ezt a Placebo-lemezt, volt egy nyereményjáték, amiben SMS-ben kellett szavazni a kedvenc számodra egy EMI-ajándékcsomagért. Meg is lepődtem, amikor kisorsoltak, és elküldték az aktuális Nick Cave-, Blur- és Goldfrapp-albumot. A Protect Me from What I Wantra szavaztam amúgy. Az a mai napig közel áll a szívemhez. Viszont nem nagyon lehet mellé lőni itt sem (oké, a Something Rotten néhol hallgatót próbáló, de megvan a hangulata). Ha a videoklipeket nézzük, akkor azt kell mondanom, hogy a Special Needs klipjénél a mai napig nem csinált jobbat a zenekar (bár a dalt már kicsit unom, bevallom). Viszont az I'll Be Yours atmoszférikus hangzása, a Bulletproof Cupid metalos lendülete, az English Summer Rain elektronikus lüktetése és a The Bitter End riffjei miatt is érdemes végighallgatni ezt a korongot. Bár számomra sokkoló élmény volt, hogy 3 lemez hagyományát megszakítva nem volt bónusz track az utolsó dalt követően. :D

Ha csak egy számra van időd: I'll Be Yours

Lepa

Én ezzel az albummal ismertem meg a Placebót (helyesebben ez volt az első olyan album, amit teljes egészében hallottam tőlük), és rögtön rájöttem, hogy ez egy igencsak figyelemre méltó zenekar. A lemez turnéján pont láttam is őket, igaz, fesztiválkoncerten, de elég hosszú és kidolgozott setlistet raktak össze, szóval tökéletes volt a koncertélmény is. Sok kedvenc nótám van a lemezen, ilyen például a Protect Me From What I Want, az I’ll Be Yours vagy akár az instrumentális intró és az English Summer Rain parádés kettőse. De mégis a The Bitter End a zenekar egyik legnagyobb slágere, így ha valaki nem ismerné (erre maximum az lehet valamiféle mentség, ha kedves olvasónk az ezredforduló után született), sürgősen pótolja, majd haladjon végig a többi dalon is, ha tetszik, amit hall. A melankolikus brit alternatív zene egyik sarokköve a Placebo, nem érdemes csak szemezgetés szintjén maradni.

Ha csak egy számra van időd: The Bitter End

Lepa

A Magashegyi Underground talán két legnépszerűbb, de legalábbis a rádiókban legtöbbet hallott száma, a táncolható Rázz fel és a Beck Zolival koprodukált Árnyék is ezen az albumon található, nem csoda tehát, hogy ezt rangsoroltuk a legmagasabbra. De a fent említett két számon kívül érdemes ismerni a mézédes Darazsakat is (igen, ez majdnem szóvicc), amelynek idilli, ártatlan, pozitív hangulata egy másik világba repít el minket – a maga egyszerűsége ellenére. Másik nagy kedvencem még a tipikusan keserédes-szakítós Esőnap, amelynek szövege olyan jól érzékelteti a megfakult, kiégett szerelmet, ahogy arra kevesen képesek. A „Nem vagyunk a nagy Ők” sor legalább olyan érzékletes, mint a „Nekem végem veled” a Talált tenger albumon. Ugyanakkor zeneileg a szolid fúvósoknak köszönhetően mégis inkább mosolygós, mint könnycsorgatós ez a dal. Van bőven mit szeretni ezen a lemezen.

Ha csak egy számra van időd: Esőnap

Dönci

A 32 perces lemezek napjait éljük. Ám a tegnapival stíluskavalkáddal ellentétben ez a mai összességében elég szakítósra sikeredett szövegileg (Álmatlanság; Megijedt lovakon; Tegnapután; Esőnap). Zeneileg viszont az első lemez világzenei folkossága és a harmadik fülbemászó popossága között van. Mindegyiknél elektronikusabb és main streamebb ez az összeállítás. Valahogy ez mégis előnyére válik az egész koncepciónak. Rengeteg kiváló darab van itt, de a mai hangulatommal nem tudok ellenállni a méltánytalanul nem világsláger választásával, úgyhogy a Rázz fel című dalt javaslom az egyszeri hallgatóknak, hátha elkerülte őket a rádióban.

Ha csak egy számra van időd: Rázz fel

Dönci

Listánkon ritka a '60-as vagy '70-es évekbeli album feltűnése. Ennek két oka van: az egyik, hogy nem a mi gyerekkorunkhoz tartozik, a másik pedig az, hogy ez a két évtized elég jól reprezentálva volt a Rolling Stone listáján. Bezzeg ez a mai lemez. Hát ez hogy maradt ki onnan? Elég a Hello, I Love You nyitányát meghallgatni, és már csak azért is bármilyen 500-as listára rá kéne tenni. És akkor a Love Street sramlijáról vagy a Wintertime Love keringőjéről nem is beszéltem! Azoknál tökéletesebb tánczene kevés van. Egyébként megvannak a zenekarra jellemző kántálós, szövegmondós, utazós darabok is (Not to Touch the Earth; Summers's Almost Gone), csak most az elnyúló 5 perc fölötti dalok hiányoznak. Pedig a The Unknown Soldier szinte igényelné is, hogy megkapja pl. a When the Music's Over monumentalitását. A Spanish Caravan gitáros stílusgyakorlata pedig egyszerűen magával ragadó. Egyértelműen hiánypótló helyezés a Rolling Stone korábbi listájáról, de legalább a slágereket illik ismerni innen.

Ha csak egy számra van időd: Hello, I Love You

Lepa

Nem is értjük (azt hiszem, beszélhetek többes számban a szerkesztőség nevében), hogy hogy maradhatott le a Doors klasszikus albuma az eredeti Rolling Stone-listáról. Mi most gyorsan pótoljuk (igen, gyorsan, mert amúgy csak félórás a lemez). Megvan benne a 60-as évek (sőt, a ’68-as „lázadó csúcsév”) fiatalos dühe, rebellis hangneme, hozzáállása és zenei külsőségei, de egyébként mégis egy teljesen befogadható, emészthető és helyenként slágeres albumról van szó. Rég volt már, hogy albumzáró számot ajánlottam rohanós olvasóink figyelmébe – ezúttal így teszek.

Ha csak egy számra van időd: Five to One

Lepa

Hú, de régi már ez az első NIN-album! Ez gyakorlatilag (sőt, elméletileg is) 80-as zene. Ehhez képest nagyon forradalmi volt a maga idejében, és ki is állta az idő próbáját. Van benne egy kis indusztriális életérzés, egy kis dark new wave, egy kis rock és metál, és olyan zenekarok előtt fektette le a vörös szőnyeget a Korntól a Linkin Parkig, akik aztán meghódították a világot (nem mintha a Nine Inch Nails ne tette volna). Mindenképpen érdemes ismerni a lemezt még annak is, aki az ilyen zenéket nem bírja, mert talán kijelenthető, hogy rocktörténeti jelentőségű. Az általam ma kiemelt, az átlagosnál kicsit lassabb és finomabb szám tökéletesen visszaadja, hogy mennyire egyedien tudja a finom alapokat a súlyos, sejtelmes és depis hangulattal kombinálni a zenekar agya, Trent Reznor.

Ha csak egy számra van időd: Something I Can Never Have

Dönci

Az indusztriális metal fogalmát nagyjából ettől az 1989-es lemeztől datálhatjuk. Trent Reznornak már csak ezért is nagy pacsi jár a távolból. A zene és a szövegek is többnyire sötétek, borongósak, odamondósak. Bár egyesek szerint kevés romantikusabb szöveg van a Sanctifiedénál. Lehet, hogy írt Trent később jobb dalokat, de ilyen friss hangzást azóta sem sikerült kicsikarnia magából. Ami nem is csoda, nehéz lenne valakitől elvárni, hogy kétszer teremtsen stílust. :) Ha valakinek nem kenyere ez az irányzat, azoknak is javaslom a Head Like a Hole, a Terrible Lie, a Sanctified és a Sin című dalokat. Én is egy lassabbat választok most, ami a világhírű Closer című dal előzetese is lehetne.

Ha csak egy számra van időd: Sanctified

Dönci

Az olvasóink lassan Lagwagon-szakértővé válnak (reméljük, nem akaratuk ellenére). És szerintem ennek a lemeznek a nyitánya, az Alien 8 be is bizonyítja, hogy megéri rászánni az időt. Ennyire dallamos és okos szövegű dalt kevesen tudnak csak írni. És persze nem áll meg itt a történet: a Making Friends és az Unfurnished lendületét (egészen jó ütemben) töri meg egy kicsit a One Thing to Live intrója. Ahogy egyébként korábban a Hang esetében leírtuk, itt is inkább a metal javára dőlnek el a dolgok. Viszont mindig van meglepetés is, pl. a Today skás beütése vagy a Choke váltásai. A cím jelentése amúgy örök rejtély marad. (Szerintem a Platinumra játszik rá, de ha valaki mást is tud, ne féljen megosztani.)* Egy zenekarra nem annyira jellemző dalt választok ma, ami mégis tökéletesen illeszkedik az életműbe.

Ha csak egy számra van időd: Today

*Jól sejtetted, a dupla platinalemezt parodizálja az albumcím, mert ez meg "dupla plédlemez" (a zenekar által várt eladások alapján) - Lepa.

Lepa

A Lagwagon negyedik albumán az egyik legtorzabb, legmetalosabb gitárhangzást hallhatjuk. Ennek az az oka, hogy nem sokkal a stúdiózás előtt lépett ki az előző gitáros, az új arc meg nagyon meg akarta magát mutatni a lemezen. Kicsit túl is tolták, viszont ennek ellenére továbbra is többnyire skatepunk a stílus, csak agyontorzított gitárokkal. A lemez rögtön a két legnagyobb slágerével, a sallangmentes Alien 8-tel (szóvicc!) és a csodás dobtémákra épülő Making Friends-zel kezdődik, amely utóbbi egy régi popsláger refrénjének újrahasznosításával zárul. De ezzel még nem ér véget az imádnivaló nóták sora: a Confession is tökéletes, továbbá számomra a lemez közepén a Smile – Twenty-Seven – Choke hármas üt igazán, azon belül is az utóbbi a királyos ének+basszus intrójával, súlyos (szakítós) szövegével és harapós gitárriffjeivel. (Emlékszem, mentünk hazafelé az A38-as koncertjükről, és beszéltük, hogy „A Choke volt a legjobb szám az egész koncerten”, aztán azon röhögtünk, hogy biztos valami táncdalzenekar közönségének néztek a szembejövő járókelők („A csók volt a legjobb szám”). Amúgy szerintem az a zenekar történetének egyik legütősebb száma, és nem is annyira punk, szóval aki unja már a pankolást, az is azt hallgassa meg próbaképpen. Mindenki másnak kötelező album.

Ha csak egy számra van időd: Choke

Lepa

A mai albumot egy mondatban is tudnám kimerítően jellemezni: minden idők legviccesebb karácsonyi (punk)albuma. A szövegek egytől egyig zseniálisak (az A Gun for Christmas arról szól, hogy pisztolyt kérek karácsonyra, „hogy megvédjem a többi ajándékomat”; a Grandpa’s Last Christmas a meghalni nem akaró vén nagypapával való karácsonyozásról (vö. South Park); a My First Christmas as a Woman pedig arról, amire a címe utal). Aki utálja a karácsonyt, az azért fogja szeretni ezt a lemezt, aki meg szereti, az azért. A lényeg, hogy a punkot és a helyenként hamis éneket bírni kell hozzá. Aki nem bírja, az járjon csodájára a tradicionális karácsonyi hangszerelésű (de igencsak rendhagyó szövegű) Christmas Time for my Penisnek, mindenki más vegye fel ezt a lemezt is a karácsonyi lejátszási listájára. Fun fact: a címadó Oi to the Worldből a No Doubt is feldolgozást készített még 1997-ben, a klipje megtekinthető a YouTube-on. Fun fact 2: az album először karácsonyi hangulatú borítóval jelent meg, de túl sok figyelmetlen vásárló vette meg és akadt ki rajta, ezért aztán csináltak neki egy kevésbé megtévesztő, punkosabb borítót is. 

Ha csak egy számra van időd: A Gun for Christmas

Dönci

Igazából ez a lemez tökéletes példa arra, mit tud kezdeni a karácsonnyal egy punk zenekar. Gyakorlatilag a Ramones Merry Christmas (I Don't Want to Fight Tonight) c. számának szellemiségét viszik tovább, csak megtámogatták egy jó adag prosztó poénnal is a szövegeket, amilyeneket legutóbb a Prosecturánál hallhattunk nagyjából (lásd: Grandpa's Last X-Mas; Christmas Time for My Penis és még sorolhatnám). Szóval kell egyfajta hozzáállás, hogy az ember betgye ezt a lemezt, viszont amikor ebbe a hangulatba kerül az ember, akkor tökéletes választás. Hiszen (szerintem) csak a legkomolyabb dolgokból érdemes viccet csinálni. Szóval mindenkit óva intek a lemeztől, aki a karácsony szentségét 100%-ig komolyan gondolja, még az egy dal alól is felmentem ezeket az olvasókat.

Ha csak egy számra van időd: Oi to the World 

Dönci

A konceptlemezek sorát erősíti a mai korong is. Gyakorlatilag a halál tematikáját járják körbe, amennyire lehet. A stílusát tekintve pedig visszanyúlnak a punk, a hardcore, az alternatív gitárzene és a folk gyökereihez is. Zeneileg a legtöbb stílust felmutató darab, a címadó Welcome to the Black Parade és a Mama című slágerek nyújtják a legtöbbet, de igazából (konceptuális volta miatt is) a legjobb egyben hallgatni a korongot, mert egészében is szép íve van.

Ha csak egy számra van időd: Welcome to the Black Parade

Lepa

Lehet szidni az emo műfajt (elsősorban a zenéhez társított külsőségek túlhangsúlyozása miatt szokták), de szerintem egyrészt azért nem érdemes, mert minden műfajnak vannak gyöngyszemei és hulladékai, másrészt meg, ha nagyon szigorúan zenei szemmel nézzük, emo nem is létezik: egy ugyanis egy crossover műfaj, amely merít a pop-punkból, a hardcore-ból, a gitárpopból meg egy csomó minden másból. Érzelmes szövegek meg minden stílusban előfordulnak, szóval akkor mi is teszi az emót emóvá? Az, hogy egykor divatos volt ez a címke. Rátérve a mai albumra: ez a halálról, elmúlásról szóló konceptlemez a 2000-es emo hullám csúcsműve, a My Chemical Romance eddigre már nagyon profi volt, minden szempontból kiemelkedett a tömegből, és olyan monumentális, összetett és ambiciózus felvételt tett le az asztalra, ami mellett nem lehet elmenni. A Queen hatásai szerintem sokkal egyérteműbbek (lásd a gitárszólokat, a koncepciózus dalszerkezeteket és a telt, energiától duzzadó hangzást), mint a punk példaképeké. És ami az egészre felteszi a koronát, az a hihetetlen beleéléssel elénekelt vokál. Hatalmas slágerekben nincs hiány, ilyen a címadó, a Dead!, a faék egyszerűségű Teenagers, a balladisztikussága ellenére is vad I Don’t Love You, a Cancer, a Mama, a címéhez hűen szomorú Disenchanted… de mivel lassan a fél albumot felsorolom, és amúgy is konceptlemez, szerintem már mindenki vágja, mi a legjobb döntés...

Ha csak egy számra van időd: Mama

Lepa

A Noir Désir énekese Franciaország talán legtragikusabb és legmegdöbbentőbb életúttal rendelkező rockzenésze: első feleségét véletlenül halálra sebezte egy tettlegességig fajuló veszekedés során, a másik (magyar származású) exfelesége pedig felakasztotta magát az ő házában, amíg aludt. Mit lehet ezek után mondani? Bertrand Cantat egyszerre fekete bárány, legenda és tragikus (anti)hős. Ez az album még azelőtt készült, mielőtt e tragédiák bekövetkeztek volna, és ennek megfelelően a csúcson lévő Noir Désir legkidolgozottabb, legművészibb és egész egyszerűen legjobb albuma. Rocknak csak óvatosan lehet nevezni, hiszen keménykedést csak nyomokban tartalmaz, és inkább a művészi oldalról közelíti meg a műfajt – de art-rocknak se nevezném. Maradjunk annyiban, hogy „francia alter”. A legnagyobb sláger a rádiókban is játszott Le vent nous portera volt Manu Chao vendégszereplésével, de legalább akkora kedvencem a Des armes, a L'Appartement, a Bouqet de nerfs és még egy csomó másik. Ha valaki csak egy francia alterrock lemezt ismer meg életében, ez legyen az.

Ha csak egy számra van időd: Le vent nous portera

Dönci

A Noir Désir egyrészt legendás, másrészt hányattatott sorsú zenekar. Ugyanakkor ha csak a zeneiségre koncentrálunk, akkor el kell mondani, hogy a furcsa, az avantgárd és a sanzonos alternatív (amennyiben van ilyen) határain fekszik. Néhol teljesen monoton ritmusok viszik előre a dalt (L'enfant roi; Le grand incendie; Lost), néhol már-már sramliszerűen fülbemászó (Le vent nous portera), máshol pedig egészen elvont, csörömpölős, már-már indusztriális (Des armes; Des vigases, des figures), ezért meghatározhatatlan, milyen pályán mozognak. Szóval már csak a meghatározhatatlanságuk miatt is érdemes belekóstolni ebbe a lemezbe. A választottam az első szám lesz, mert az egy jó bevezetés a többihez.

Ha csak egy számra van időd: L'enfant roi

Dönci

Korábban már beszéltünk a Magashegyi Undergroundról, és akkor is említettük, hogy tökéletes táncot járnak az alternatív és a mainstream, a világzene és a pop határain. A hallgatás napjáig utolsó sorlemezük is ennek bizonyítéka, elég ha a nyitányt meghallgatjuk, ahogy folyamatosan úsznak be a hangszerek és az effektek, úgy válik népdalból popszámmá. Viszont a szövegek igényes és elgondolkodtató képi világa az, ami miatt az egyszeri rádióhallgató felkapja a fejét, mert érzi, hogy ez nem a megszokott (semmilyen) dolog. Azt pedig ne felejtsük el, hogy élőben az egyik legszuggesztívebb és magával ragadóbb énekesnő Bocskor Bíborka, tehát mindenképp megéri a koncertjükre is elmenni. Aki viszont nem jut el valamilyen oknál fogva, az adjon 36 percnyi esélyt ennek a lemeznek, mert megéri. Ha már Lepa választottja egy lassabb darab, én egy kicsit lendületesebbet választok.

Ha csak egy számra van időd: Arcok, utcák, nevek

Lepa

Bocskor Bíborkáé az egyik legszebb énekhang a magyar könnyűzenei színtéren – ráadásul talált magának egy olyan zenekart hozzá, amelyik normális (mit normális? óriási!) számokat ír, nem pedig tucatslágereket. Egyszerre tudnak poposak lenni, és mégis megőrizni valamit a zenekar nevében is „megbújó” undergroundságból. Ez a lemez persze egy 100%-ig rádióbarát poplemez zeneileg, de annyira szép a szövegvilág és a megvalósítás, hogy valamiért inkább a művészethez áll közelebb, mint a szórakoztatóiparhoz. Nem tudom, hogy érik el nálam ezt a megfoghatatlan érzést, de abszolút hitelesnek érzem őket mind a mai napig. Nagy kedvencem az albumról szomorkás-szakítós Újhold (méghozzá pont ebben az akusztikusabb változatban, nem pedig a YouTube-on látható „élőbb” verzióban), de a slágerek kedvelői valószínűleg a Szemszavak, a Holdfényváros, a Fűtenger vagy a Látod dallamaira buknak.

Ha csak egy számra van időd: Újhold

Lepa

A harmadik Frank Turner-album eléggé vegyes saláta. Van itt gigasláger (a The Road című, nyughatatlan utazókról és elvágyódásról szóló húzónóta), keserédes ballada (Isabel), punkos ars poetica nagyon igaz és vicces szöveggel (Try This at Home), tábortüzes-akusztikus tiszteletadás egy barátnak és a parkba kiülős délutánoknak (Dan’s Song), allegorikus tanmese (Journey of the Magi) és még sok minden más. Sok okosságot már nem tudok hozzátenni azokhoz az információkhoz, amelyeket a korábban tárgyalt Turner-lemezek kapcsán elmondtunk az előadóról: zseniális szövegíró, minden szövegét érted és magadénak érzed, ugyanakkor zeneileg is játszi könnyedséggel találja meg az egyensúlyt a folktrubadúrok hihetősége, a popdalszerzők szerethetősége és a punkok energikussága között. Nehezen tudnék olyan zeneszerető embert elképzelni, akit hidegen hagy a munkássága, ha megismeri.

Ha csak egy számra van időd: The Road

Dönci

Sokszor kifejtettük már, miért szerethető Frank Turner. Ezen a lemezén is bebizonyítja, hogy az idő annyiban fogott rajta az elmúlt 10 évben, hogy nyitott a stadionok felé, de legbelül ugyanaz a pozitív személyiség, aki régen is volt. Elég meghallgatni a fanyar humorú Try This at Home lendületes 2 percesét, és egyből elköteleződünk mellette. És onnantól kezdve csorog tovább az album. A szövegek továbbra is jók, a dallamok a fülbe másznak, és nincs olyan szám, amit jó szívvel lehagyna az ember. Olyan dal lesz a választottam, aminek semmi köze nincs a slágerekhez, mégis tökéletes képet ad az album hangulatáról.

Ha csak egy számra van időd: Richard Divine